Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)
1974-12-21 / 298. szám
Városunk SZERETLEK, városom, nekem legszebb Salgótarjánom! Mesíze földön szebb is, vonzóbb is van náladnál, de vessen sorsom, váljék ott hontalanná életem, hazavágyom. Minden érzékem kivonja koszorúként átölelő szelíd hegyeidnek sokatmondó csendjét, az ékességedet jelentő erdő húsét. Hallani szomjazom a gyárak lüktető ritmusát. Látni óhajtom ifjúságodat, a büszke tornyú házakat;, szomjazom az utcák lüktető ütemét. Nyugalmat lelni vágyom kertes házas utcáidban. Kívánom találni mindmegannyi földimet, akikkel együtt nö- vekdtem, városom. Mindenkit, akik reggelenként egy biztató mosollyal erősítenek a hitemben, akik ismeretlenül elhaladnak mellettem saját dolgaikba merülve, akiket én soha-soha már nem nélkülözhetek. Szeretlek, városom, mert mindent, amim van, falaid között kaptam. Emlékszem, mert nem akarom feledni, mily nehéz sorsban éltünk. Te mindennél keserűbben, mert elszenvedted megalázó kenyeretlenségedet. Fekélyként tested közepén a A díszpolgár Egyik alkalommal instruktor érkezett a fővárosból. A város főutcáján a megyei tanács felé sétáltak Tóth Pállal. „ — Jó napot, Pali bácsi! — Szervusz! — Üdvözöllek! — lépten- nVomon fogadta a köszönéseket Tóth Pál, vagy ő emelte kalapját előre. Az instruktor öszeszámolta: a pár száz méter megtétele idején 84 alkalommal volt tanúja a kölcsönös üdvözlésnek. Nem is állta meg szó nélkül: — Honnan ez a nagy népszerűség ? — Ismeretség ez csak — válaszolta Tóth Pál, akinek természetesnek tűnt, s az is volt a kis epizód. Szinte egyetlen olyan nap lem telik el, hogy ne találkozna új arcokkal, ne szaporodna ismerősei száma. Nem „ismerkedés” ez, munka a javából. Bár hat éve már nyug- díjiasiéveit tölti, mégsem pihen. Feladatokat vállal a közéletben, társadalmi munkát végez, jelentéseket fogalmaz, tanácskozásokon vesz részt, s lehetne hosszasan sorolni, mi minden dolga akad egy „profi” társadalmi munkásnak még most is, hiszen a közéleti szereplés nincs korhoz kötve, csak a munkahelyről vonult nyugdíjba. — Apám kovács volt, én asztalosnak készültem. Aztán jelentkeztem az Állami Felsőipari Iskolába. Nagy dolog volt számomra.. 1 — mondja, s mintha arra gondolna, elég a felszabadulás előtti időkről ennyi, minek a nélkülözést visszaidézni? A hadifogságból 1948-ban tért haza. Munkahelyén. a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben behegedtek a háború okozta sebek. A munkások éjt nappallá téve dolgoztak, s azonnal csatlakozott hozzájuk Tóth Pál is. Mivel jé szakember hírében állott, e termelési osztály szervezését bízták rá. Tizenegy évig állt az osztály élén. majd az acélöntődé vezetését kapta feladatul. — Életem legszebb élmé nvei oda kötnek — jegyzi me" Ha tehette, a martink' tnence mellett tartózkodott. cseléd! nyomor!. Mennyi ke- karfáim. ME cseperedtem gyeserű éhező sóhaj szállt ott a rekből felnőtté. És itt tanul- semmibe. Nem volt különb a tam meg ez új életért élni, munkáskolóniák élete sem. és lettem a gyerekből felnőtt Rideg gyárkapuk állták út- férfivá. ját a dolgozni vágyó emberso- Én mindennél jobban szeroknak. Kenyeretlen voltál retiefk, városom... városom, és sáros és nyo- Nem igaz, nem múlt göndVallomás morgó, ahol munkászsebben talanul fejem felett sem e csak a fillér, de. annak is három évtized. Nem mindun- szimfóniaként hatott a dal- tálán öröm kísérte utamat, lama. Falaid között a kispol- Tőlem is, mint minden fi- gár sem érezte biztonságban adtól. kértél becsületet, mun- magát. Ezért maradtak törpék kát, helytállást, hogy mindaz üzletek házai, mint aho- ezzel erőt alkotva levethesd a gyan nyomorék vályogból a múltban rádrakott rongyai- munkásnegyedek. Ez voltál dat, hogy újjászülethessél, városom; én mégis szeretlek, Tudom, adósod vagyok, mert minden porcikámban té- városom, mert amit én ad- ged erezlek, mert itt tanul- tam, csak piciny kis tör- ,„„ , - T(, lesztése annak, amit tőled tam az első betűvetést. Itt kaptam kóstoltam meg az első szere- De vannak sokan mások, lem ízét. Itt lettek igazán hű hű fiaid, akik erejüket egyesítve dfinfdfték a sorvadó ■ múltadat, és teremtettek újat, szépet, amit megnézni járnak messze földről. Vesznek válykos viskóid, épülnek büszke házaid. Dalolnak gyáraid. Erőtől duzzad, növekszik ifjúságod. Nyomorban kínlódó apáink unokái döngetik a tudomány , kapuit. Megváltoztál városom, megszépültél. Másképpen ragyog itt a napfény, megállíthatatlanul haladsz a dolgozó ember kedvére, az alkotó élettel, a daloló holnapok felé. Az a kis ágacska, amit harminc esztendővel ezelőtt a volt cselédudvar helyén jelképként a földbe tettünk, életerős sudárrá növekedett. Igv lettél újjászülető hazám példája, városom. MEGIFJODTÁL. széppé formálódtál, fiaidnak boldogságot nyújtasz, nekem pedig nyugalmat, biztonságot, városom, szép Salgótarján. Ragyogsz, mint az ifjúság. Mert te ifjúdol, városom. jEn pedig...? Énfölöttem pedig múlnak a napok. De nem sajnálom, mert tiéd lehetek, kedves, szép városom. Tiéd én szép szülőföldem... Bobál Gyula Mindennap a városért Nézte a hömpölygőn szikrázó vasat, ahogy az izzó folyam haladt előre vakítóan és félelmetesen. A kohászokat, akik néha emberfeletti munkát végeztek, csapzot- tan, de biztos kézzel. Nem volt pihenés a nyolc óra eltelte után sem. Vérébe ivódott a közösségért való tenniakarás. Hosszú évekig a Hazafias Népfront salgótarjáni városi bizottsága elnökeként serénykedett a megye- székhely fejlődéséért. Ma al- elnökként dolgozik, s titkára a „Húszezer munkanapot Salgótarjánért” bizottságnak. Megválasztották 1971-ben a lakásügyi társadalmi bizottság elnökének is így tehát nyu'gdíjasnapjai nem telnek tétlenül. — Feküdj mór lé! — mondja neki esténként a felesége, amikor még átnézi egy-egy lakótelep fejlesztési tervét, mert ez a kedvence. Feltérképezik a szanálásra kerülő épületeket, azután sorra járják, elbeszélgetnek az ottélők- kel. Néha vitatkozni kell, mert van aki nehezen fogadja el az újat, ragaszkodik a megszokotthoz. — Hol van már a sáros Tarján? — teszi fel néha a kérdést önmagának, amikor az újjáépített városközpontban sétál. Az alacsony, rendezetlen épületeket korszerű toronyházak váltották fel, s annak, aki mindezt végigélte, ott „bábáskodott” a tervek születésénél, ismeri az összes gondot, leírhatatlan érzés. Mint ahogy az volt valamennyi társadalmi megmozdulás, amikor a város lakói szabad idejükben dolgoztak szűkebb hazájuk szépítéséért. — Gond volt az óvodai elhelyezés. Összefogtunk, s 1972-ben 320 férőhellyel bővült. Tizennégy épületrészt, -szárnyait, s hozzátartozó helyiségeket építettünk társadalmi munkában — emlékezik vissza a közelmúlt egyik nagy akciójára. A tanács szinte már „zavarban” volt, mert a felszereléseket biztosítani kellett. — Nagy erő rejlik ezekben a megmozdulásokban. Olyan feladatokat hajtottunk végre, amire egyébként nem futná a tanács költségvetéséből — magyarázza. Ezért dolgozik Tóth Pál fáradhatatlanul, mindennap. Ha betér valamelyik üzembe, már kérdezik: — Miben segíthetünk Pali bácsi? S ő mondja. Itt született, itt él Salgótarjánban. Nálánál kevesen vallják jobban magukénak a várost. Tóth Pált, a salgótarjáni városi tanács díszpolgárává választotta. Varga Gyula Salgótarján Gyakran jártunk ide továbbképzési tanfolyamokra néha megyei szintű ünneplésekre és mindig valami nyomasztó ipari determináltság valami salakok közé szorított levegő nélküli hangulatlanság kerített hatalmába Mintha egy rozsdaszínű nyirkos csatorna lett volna az egész város amelynek házai úgy másztak partra nedvesen és korhadtan hogy ebben a szitaló koromban feketére támogassák és szárítsák egymást Mintha a hegyekből jöttek volna a gyarak s szorongatásukból minden ebbe a szűk szurdokba menekült volna valamikor s a gyárak nem engedtek mint vérző okádó szörnyetegek Pikkelyes nyakukkal a Várost fenyegették és szorongatták Amely köhögve és poshadtan ténfergett alattuk Itt éreztem először, hogy nem az emberek hozzak létre a várost, hanem az ásványok a körülmények kényszerítik, hogy fedelet rakjon magára lábaiknál S ebben az árokban nevetségesen lehangolóan hatott egy park vagy egy mozi egy fasor Nem engedett fel sehol a köd s szorongató homály Azóta nem telt el sok idő talán csak 10 vagy 15 év egy város életében jelentéktelen idő de itt mintha az idő megszégyenítette volna önmagát A nap 24 órából 48 óra lett a hónap év értékű lett s az évek évszázadokat léptek a házak megemelték beton karjaikat és széttolták a hegyet Óriás lábakon szürkén és hatalmason a hegyekre léptek Amit betonból üvegből kőitekből létre lehetett hozni az ember felemelésére azt itt létrehozták A gyárak nem lettek kisebbek de itt vitathatatlanul az ember maradt felül Es fölülről átfogja egy lendülettel a hegyeket a közel és távol füstölgő gyárakat az erdőt és a mohumentális de erejét vesztett három salakhegyet A hegyi utcákon játékos tömböket megkerülő átszelő lépcsők Mintha egy új Budán * vagy egy nógrádi Rózsadombon járna az ember De hiányzik a házak és világ exkluzív patinája az elérhetetlen rétegződés homályos verendája a valutáris értékeket elnyelő kapualjak és még sok minden amit szeretnék remélni valamikor sehol sem fog hiányozni az EMBERNEK Ahogy beszéltek barokkról és gótikákról erről a stílusról is beszélni fognak Stílusról: amely a szennyek nyűgétől megtisztította az embert, amely a gyárak nyomásából a gyárak urává amelte az embert, Stílusról: amely a szennyek nyűgétől megtisztította az embert, amely a betonból súlytalanná tette az embert Stílusról: amely a kényszerűségek elkerülhetetlenségéből a szabad döntések falaira emelte az alkotót. Szabad nép tesz csoda dolgokat
