Nógrád. 1974. október (30. évfolyam. 229-255. szám)

1974-10-20 / 246. szám

9

Sz. Lu Jul es Imre!

FÖLD

ŐSSZEL VITTEK EL Vetkőztek már a lombok, sárga levelekkel sírtak a fák. Anyám megkönnyezte.

— Apádat elkövetelte a háború. most te is Itthagysz bennünket?

A leventébe menni kellett. És Káin szerette a leventét. Nekem parancsolt Idősebb volt, erősebb és a bátyám. Mint a bibliában. Faluszélen laktunk, roggyant házacskában. >

Káinra felnéztem. Légpuskával galambokat fácánokat lövöldözött.

— Sajnálom őket — mondtam.

— KI se látszol a földből és már okoskodsz?

Fácán került puskacsőre, cipeltem hűségesen, az volt a dolgom.

„Meddig cipeljem ezt a dögöt? A puskát se adta ide” — gondoltam sértődötten.

— Vigyed — dobtam az útra —. elhúzta a karomat.

— Mit gondolsz, Ábelkám? Hozzad, különben megismerkedsz a szent anyafölddel.

Gondoltam, okosabb vagyok, kisebb, engedtem. Azért szerettem, amikor elment, elkísértem az iskola udvaráig, a teherautó után szaladtam, integettem. Nem intett vissza.

Anyámmal jó volt. Alig Jártunk ki a házból, csak vízért a kútra. Lámpát sohasem gyújtottunk, bújtunk a dunna alá. Este lövöldöztek a közelben, reggel trénszekerek kocogtak, lóhátasok.

Fogyott a paszulyunk. Hatalmas, kopott lábasunk volt, telefőztük, napokig eltartott. Kukoricánk is maradt kevéske, görhének, máiénak sütöttük. És három tyúkunk. A konyhában tartottuk, el ne tűnhessenek.

Anyám megfogta a kezemet. elindultunk munkát keresni. A bakter jó emberünk volt, szólt rögtön:

— Mérik a határt, a Kovácsék tanyájánál.

— Ingyen adják?

— Ügy ám., A föld miénk, Kuccs az úri világnak.

— És Kovács úr?

— Eleget harácsolt. Most majd megfizetünk neki.

Mentünk a Kovács-tanyához. Mérték a földet Falubeli emberek lépkedtek komolyan, mezítláb, és karókat vertek le. Ráírták a neveket

— Mi is kapunk? — kérdezte anyám.

— Hat hold jár nektek — mondta egyikük. — Pontosan hat hold.

Anyám megszorította a kezemet erősen. Ódéba emberek toporogtak, mezítláb, szakadozott gúnyában, karókkal, fejszékkel. Mérték a Dussot

— Ezt elvehetik tőlünk? — kérdeztem.

— Nem, fiam, még a ma- gasságos atyaúristen se — mondta a bakter.

Még nem' a hivatalos földosztás volt. Szántani kellett volna, de se jószágunk. se szerszámunk, csak a reménységünk, mint a többi szegénynek. Kovács úr traktorai ott álltak a tanyájában. Az öreg bakter odaiköltözött, éjszakánként nem aludt, nehogy a traktorok szánthassanak.

Mentünk minden reggel. Megálltunk a hatalmas földnél, a hat holdnál és csak néztük, néztünk a vége felé.

— Teremtő isten, ennyi föld egy rakáson! Csak apád itthon lenne, vagy Káin.

Néhányan ásóval estek a határnak, két kimustrált lovacska is erőlködött, meg tehenek. Kovács úr fújtatott. Az öreg bakter megkérdezte tőle:

— Mit akar gazduram?

— Szántani.

— Ez már. a mi földünk mindörökre.

— A föld azé, aki megműveli, traktorjaimmal fölszán- tatom.

Hiába volt a beszéd, nem hallgatott a szegényre. Az öreg bakter jókora husánggal fejbe csapta Összeesett.

Akkor este megérkezett Káin. örültünk Anyám meleg vizet hozott a lavórba, gyorsan levágott egy tyúkot, és a

OSZTÓ

ÁBEL

késő éjszakában 'nagy lakomát csaptunk. Másnap mentünk a földre.

— Földre? Miféle földje? — rőkönyödött meg a bátyám.

— Amit jussoltunk. Felosztották a határt, lőttek az úri világnak.

Káin hitetlenkedve figyelt bennünket.

— A HABORTj MÉG TAItT,\

és ha az urak visszajönnek? Akkor kié lesz a föld, Ábel? — kérdezte.

Nem tudtam szólni semmit. Anyám rémülten hallgatott, mintha bűnt követett volna eL

Káin este boldogan hatalmas kosárban füstölt húst, szalonnát, kolbászt hozott, rakta az asztalra. Amikor odanéztem, könnybe lábadta szemem.

— Loptad? Ennyi finomságot hol szereztél? — csodálkoztam. Nevetett és falt. Te- leszájjal mondta:

— Rendőr lettem. Hatalom.

— Nekik adják?

— Az okosabbaknak.

összenéztünk anyámmal. Vacsoráztunk és aludtunk.

Másnap indultunk a földre, de Káin ránkparancsolt:

— Oda pedig nem mehettek. Kovács úré marad. Felszántják a traktorok.

Elviharzott. Néztünk és elfelejtettük a szavakat. Anyám szemébe fájdalom költözött. Odalett a földünk. Ültünk a kanapén, sokára kérdeztem:

— Ezután már sohase lesz földünk?

— Ha Kovács űr elveszi, akkor már sohase.

— A többiektől is elveszik? A sánta baktertól?

— EL

Hanem már rántott maga utáiv Gyorsan trappoltunk a földre. Az öreg bakter. meg a többiek kint voltak. Megnyugodtunk, megálltunk a mezsgyekarók mellett.

Az úton feltűntek a traktorosok. Ballagtak a tanyába, Indították a masinákat, hú- zattak a földekre, A bakter eléjük állt.

— Értsék meg, emberek,

ha istent eszünk, itt akkor sem szánthatnak. Se most, se máskor. Soha többé.

A szegénység köréjük gyülekezett. A traktorosoknak melegük lett hirtelen, hátra- hátra pislogtak az útra,

— Az urakhoz dörgölőztök? A fajtátok ellen? — kiáltozták az asszonyok.

Rendőrök közeledtek, köztük Káin. Kovács úr, a nagyr s'-záa. velük jött. Fegyverük nem volt, de pálinkából bőven jutott A traktorok ismét indultak volna. Anyám kiabált:

— Ezt a földet férjem után

kaptam, aki odamaradt a háborúban. Senki el nem veheti, csak az én drága, jó uram, ha hazasegíti az isten!

Káinék már közel jártak, a traktorosok sebességre kapcsoltak. Akkor hirtelen anyám odabukott a gép elébe.

— Mit csinál maga szerencsétlen? —kiabálták.

— Kelj fel — szólt az öreg bakter.

Csak feküdt a hideg földön és rázta, kegyetlenül rázta a .zokogás. A rendőrök lökdösték a népet. Káin fel- támpgatta anyámat, keményen rászólt:

— Menjen innét haza! Nincs már földje, szikrányi se. Eladtam Kovács úrnak a füstölt húsért, kolbászért. Maga is zabálta.

Megállt körülöttünk a csend. Anyám fájdalmasan

üvöltött:

— Káin, Káin! Minek szültelek a világra?

A rendőrök Kovács úrral együtt szembefordultak velünk. Előkerült az ásó, kapa, jókora husángok.

— Vesztél volna idegenben

— ugrottam fejjel Káin hasába. v

Gyorsabb volt és erős. Nekilökött a traktornak. Beszakadt a fejem. A vér elborította arcomat, fájt a sebem, de nem sírtam.

— Tudtam, hogy a gyilkosom leszel! Ide süss! — mutattam vérző abcomat.

Farkasszemet nézett a két tábor. Aztán ők elkotródtak. Kovács úr eltűnt a vidékről.

Anyám halkan sírdogált mellettem. Friss vizet hozott a kútból, lemosta sebemet, bekötötte.

Feltárul a múlt (római kori ásatások Szombathelyen)

(Nándor Ilona felvétele)

EMBER LESZED Abel!

Hasonlítasz apádra!

Hűvöst hozott az alkony, és szomorúságot. A csatát megnyertük, a földet megtartottuk. Anyám még otthon is pityergett, lámpagyújtás utánig törölgette könnyeit

— Édesanyám! Hiszen már nem is fáj! — hazudtam.

— Tudom, kisfiam — simogatta meg tüzelő homlokom. — Káin bátyádat siratom.

A tájékozatlan olvasónak elárulom, hogy nemcsak a hivatalnoknak, hanem az újságírónak is vannak ügyfelei. Ügyfelek, akik nem azért jönnek a szerkesztőségbe, hogy újságcikk íródjon róluk, hanem panaszokkal teli szivüket akarják kiönteni,' mert ugyebár megkönnyebbül az ember, ha alaposan kipanaszkodj a magát. Olykor nem is remélnek intézkedést, miként az a nyugdíjas művezető sem várt gyors beavatkozást, aki bekutyagolt a város pereméről, hogy elpanaszolja, széles e hazában nem lehet kapni háztartási enyvet.— Tudta, hogy egy dekát sem rejtegetek az íróasztalom fiókjában, tudta, hogy otthon sem tarFecsJie Csaba s

A fény venyigéi remegnek; hűvös füvön halomba rakta már az ősz. Gyümölcs és csók majd kicsattan, de a hó ízét érzem ínyemen.

Mint egy virág, kéket ont szemed:

Hold érik benne hajnalig.

Hajadat telesírja a tücsök.

Hova bújtatod özvegy éneked?

Itt belül a szú, a lelkifurdalás most már örökké, halkan perceget, s szétmorzsol vágyat, álmokat.

A koloncfü, a hanga elrejtezik.

Fölhabzsolt örömök után bürök ízét érzem nyelvemen.

A BALATONNÁL

Orosz István rajza

tok raktáron, tudta, hogy

nem lehet titkos enyvárusí- tó üzletem, nem akarta, hogy vezércikkben dörrentsek

azokra, akik bűnös, mulasztásból engedték, hogy kifogyjon az ország háztartási enyvkészlete. Ez az ember csák panaszkodni akart. S hogy együttérzéssel csóváltam a fejem, indulatos arcáról elsimultak a haragos vonások, mélabúsra szelídült a tekintete.

Alighogy az ajtóig kísérem az enyvhiányra panaszkodó embert, megjelenik a következő ügyfél. Lakótársára panaszkodik, mondván, hogy a lakótárs pokollá teszi az életét, aztán jön a következő ügyfél panaszt tenni a tanácsra, amely a városkép védelme címén szívtelenül megtagadja az ügyféltől Szít 4 jogot, hogy saját udvarán fás-sufnit építsen.

— Pedig itt a tél — sóhajt az ügyfél. — Fás-sufni nélkül, hogy bírom ki az életet télvíz idején?

Akikről eddig beszéltem, ők a kellemes ügyfelek.

De néha, váratlanul, betoppan egy-egy olyan ügyfél is. akivel nem a legszívesebben társalgunk. A napokban jött egy asszonyság, aki költőnek nevezte magát, elmondta, hogy szerinte modernizálni kellene a Himnuszt, a. Kölcsey-vers három szakaszát már át is írta a rohanó tempójú kor szellemének megfelelően. Arra kért, hogy intézzem el valamelyik irodalmi lapnál: kössenek vele szerződést a modem'' Himnusz kiadására, de adjanak előleget is, mert anyagi biztosíték nélkül nem dolgozik tovább. Mit tehet ilyenkor az ember? Ügy szabadul az ügyféltől, ahogy tud. Jómagam, egyik legkedvesebb munkatársam rovására szabadultam a kutyaszorítóból. Így szóltam:

— Kedves asszonyom, valóban nagy dolog, amivel ön foglalkozik. De én kisember va.qyok ahhoz, hogy ebben az ügyben segíteni tudjak. ÁVn azt tanácsolom, hogy keresse fel a kollégámat, ő éppen a Szózat átdolgozásán munkálkodik.

Megmondtam a kolléga nevét, az asszonyság hálálkodott.

én pedig már előre hallottam jó barátorp dühös hangját a telefonban. De nem. Nem telefonált. Nem tett szemrehányást, hanem még aznap a nyakamra küldött egy embert, aki úgy nézett ki, hogy így jajdultam fel, amikor megpillantottam:

— Istenem, Istenem, ütött az utolsó órám.

Nyár volt, tűzött a nap, de az az ember csizmát és báránybőr kucsmát viselt, csikóbőr tarisznya lógott az oldalán. Polihisztornak mondotta magát. Tervrajzokat húzott elő a tarisznyájából, majd elmondta, hogy az ő tervei szerint tetőt lehetne szerkeszteni minden város fölé. Ha elképzelését megvalósítanák, nem esne ránk az eső, nem hullana ránk a hó. sőt, üvegfalat lehetne keríteni a város köré, akkor nagy fűtőtestekkel biztosítani lehetne az állandó kellemes meleg hőmérsékletet is. A kucsmás ember elmondotta, hogy kollégám szerint a városok tető alá hozásának én vagyok a legjobb magyar szakértője. Nem tehettem mást, néhány kis módosítást javasoltam a terveken, aztán másról kezdtünk csevegni, egészen barátságosan. Ekkor megtudtam, hogy a kucsmás ember egyebek között ideológiával is foglalkozik, kibővítette a tíz- parancsolatot — tizenegyre.

No, erre már nagyon kíváncsi voltam, hogyan is hangzik az a tizenegyedik parancsolat? Az bizony, valóban lemaradt Mózes kőtáblájáról, hiszen így szól:

— Felebarátod férjét se kívánd!

De a gyakorlati ügyekben is járatos — magyarázta pél- dáuL hogy falragaszokra írt versidézetekkel kellene jobb munkára ösztönözni a dolgozókat. Ebből is hozott egy mintapéldányt. Piros papírosra, fehér temperával írta a következőket:

— Istenem, istenem, adjál néki szárnyat.

— Ezt hová akarná kifüggeszteni? — kérdeztem.

— Egyik kocsmában borzasztóan lassan hozta a sör<" met a pincér. Hát oda.

Simon Lajos

NÖCRÁO — 1974. október 20., vasárnap

*