Nógrád. 1974. szeptember (30. évfolyam. 204-228. szám)
1974-09-01 / 204. szám
m Gerle! József: DZSEKI Puff' Ezt jól becsapta. Dzseki az ajtóra szegezte tapasztalatokban elmélyült, öreg szemét. Nem nyüszített, nem kapart — tizenöt év megtanította, ha Bella becsapja nagymami mögött a'z ajtót, jobb hallgatni. Nagymami is ezt teszi. Az ajtó mögött távolodtak nagymami léptei, előbb a folyosón majd a lépcsőházban. Dzseki nagyothallott, mégis úgy tett, mintha követni tudná ezeket az édes. csoszogó hangokat a lépcsőn lefelé. S látta is nagymamit —r akár egy perccel előbb —, látta régi tollas kalapjában, melyet kedve lett volna megugatni, de sohasem tette; látta olyan színű kabátjában, amilyen az ö szőre; makacs kis botjával reszkető sírása ütémére veregette a folyosó kövét, a szél pedig, ez a láthatatlan goromba ismeretlen, fiki az őszi levegőben lakik, mái az ajtóban rátört, és a folyosón té R tova döntögette. — Csak menjen! — kiáltotta dühösen Bella. — Ilyen időben!... Dzseki nem értette, mit mond, de látta Bella arcát: akár egy tál, hirtelen magába gyűjtötte mindazt a haragot, fölényt és megvetést, ami egy tupírozzott hajú tizenhárom éves lány testében szunnyad, s most szája vonalából és szeme gödréből előtörve haja tövéig felismer- hetetlenné tette. Dzseki nagymami' szoknyája szagán, akár egy ódon kis utcán végiglépdelt, lógó orral nagymami karosszéke alá bújt, karikába csavarodott, állát lábára fektette, s lapos, neheztelő pillantásokat küldött Bella felé. Bella máskor már odamenne hozzá, simogatná és faggatná: „Mi bánt. Dzsekikém, mond meg Bellának!” — most azonban azért sem szólt neki — tudta jól, miért szomorú. Még egy csattanás! Ez a szobaajtó volt. Aztán: „Pim-pam-pam, pam-pim- pim... — Bella zongorázni kezdett. Dzseki füle rándult egyet, mintha legyet rázna le róla. Bella azt hiszi, ezekkel a fényes, kerek dolgokkal kiveri fejéből nagymamti. De tévedi Mikor kisvártátva Bella kijött a konyhába, hogy kenyeret kenjen magának, Dzseki ugyanúgy fogadta. Sőt úgy- abbul: — mostmár rá se nézett. Nagymami megsértése után ezzel a vihogó pimpe- géssel — kezében vajaskenyérrel — Bella testetlen tárggyá változott Dzseki előtt. De a testetlenség résein a vajaskenyér illata szállt Dzseki felé; lehunyta hát szenvedő szemét, hogy ne is tudjon róla; orrát azonban nem hunyhatta le, szuszognia mégiscsak kellett Van mélyebb pokol az éhség poklánál? Az emberek mással is fogkozhatnak, de egy állatnak mégis az evés a legfőbb foglalkozása. Dzseki nyögve meghemperedett a vajaskenyér szagának lángjain, meg sem mozdult — erőt adott neki az a valami, amit állat létére csak pedzett, a nagymamihoz való hűség és ra- g szkodás, az érte kiállt aggódás és szomjúság; nem merte még szeretetnek nevezni, mint az emberek, akik azt hiszik, csák ők képesek rá, de tudta már, közeledik hozzá, s fölemeli a vajaskenyér lángjaiból, hogy boldoggá tegye. — Dzseki, gyere ide! Erőlködnie kellett, hogy ne halljon semmit, s ne lássa a • vajaskenyeret, csak a nagymamit: nagymamit a lépcsőn, nagymamit az utcán — de aztán már könnyen ment az egész... Akkor jelent meg a nagymami elsőízben, mikor Bella egyéves volt. — Jaj, de jó, nagymami, hogy hozzánk költözik! — mondta az asszonyka. Gazdi pedig azt dörmögte: _ Meg lesz mindené, mama! C sak a gyerekre kell vigyáznia, mert mi este járunk haza. És főzni... És takarítani... Persze, mosni is... Vasaljon is, mama, mert ma moziba megyünk, holnap pedig értekezlet van!.,. Bevásárolhat, mikor Bellát az óvodába vi- szi!... Fél egyre legyen az iskola előtt, hogy Bellát átvezesse az úton !... Jaj, nagymami, eltörte a készletem második poharát is, a másikat két hete ejtette le!... Ha ez így megy!... Ne idegesíts, nagymami, látod, hogy tanulok, nem érek rá neked lejárni a boltba!... Jól nézünk ki,.most meg beteg!.... Dzseki, akár a szagok és illatok virágát, ezeket a hangokat is magába zárta, emlékezett minden hangsúlyra, amint . kérésből követelőzésbe, lelkendezésből türelmetlenségbe és veszekedésbe hajoltak, végül pedig... Lehunyt szemháj ára rásétált nagymami, amint a gyerekkocsiból kiveszi a Bellának nevezett ostoba kis teremtést, aki se ugatni, se beszélni nem tudott, de Dzseki nagy csodlákozására két lábon akart járni. Később nagymami ráültette Dzseki alacsony, hosszú hátára, persze csak játékból, de Bella aztán komolyan folytatta. Dzseki egy ideig tűrte, majd lehasalt — egyre kevésbé bírta Bella súlyát. De, hogy a hátát verje, fülét cibálja és a száját összefogja, ezt bírnia kellett. Melyik kutya szereti, ha két kézzel összeszorítják a száját? Dzseki azonban ilyenkor nagymamira nézett, és Bella minden szeszélyét elviselte. Azt is, ha igazán verni kezdte. Most már késő. Akkor kellett volna morognia, mikor Bella nagymamit kicsi korában először visszaütötte. Akkor most nem csapta volna be nagymami mögött az ajtót, nem kiabált volna vele... Dzsekihez egy érzés som- polygott, a bűntudathoz hasonló, csakhát nem ismerte, s megnevezni sem tudta. Mintha valamit elmulasztott volna, mintha fizetnie kellene érte... Észrevétlenül gyűlt benne az elmúlt évek tétlensége, s valami ellenkező tettre készült. Felugrott, az ajtóhoz futott, fakón felvakkanottt, mintha várna is, ugatna is valakit, majd dolgavégezetten viszszafeküdt nagymami széke alá. Hányszor figyelmeztette nagymamit, asszonykát, vagy Bellát, hogy jön valaki, ellenség, tolvaj, idegen —, mert mindenki ellenség volt egy kicsit, aki nem tartozott ide. Előbb figyelmeztette őket, mint a csengő — valami fontosat mégis elfelejtett: figyelmeztetni őket egy egészen nagy ellenségre! Mert az utóbbi években, melyek szokás szerint tavaszi, nyári, majd őszi és téli szagokkal váltak el egymástól, s felváltva más-más szelek ficánkoltak bennük, ilyen szavakat hallott: — Nem tud vigyázni a szőnyegre? Máskor meg: — Mi mossuk már a zsebkendőjét is! Utoljára pedig Bella: — Maga hallgasson! Nem kérdezte senki! És hallotta nagymami resz- keteg hangját: — Elmegyek, elmegyek... Dzsekinek egyszerre úgy rémlett. ngymami újra a széken ül, s ismétli ezeket a szavakat, ő pedig fölkel, nagymami térdére teszi a fejét, s érzi, hogy a ráncos kéz megkeresi sima homlokát, végigsiklik öreg nyakán, és a ráncok között megpihen; ő óvatosan megmozdítja örökké nedves állát, megnyalja a nagymami kezét, aztán nézik egymást hosszan; nagymami szeméből fényes kis gömbök gurultak elő; Dzseki nézi őket. de sehogy sem tudja megkülönböztetni azoktól, melyek most már orra hegyén is megjelentek; aztán hirtelen hátrakap, egyenesen oda, ahol a csípést érzi; átadja magát az üldözés ádáz gyönyörének, s mire foga közt roppan valami, és magához tér, nagymami már az ajtó felé tart kabátban, tollas kalapban. Újra felugrott, hallani vélte az ajtócsapódást. Most már ugatott, bolondul, céltalanul. Pedig az ajtó üvegén egyetlen árnyék sem mozdult, ö azonban más árnyakat látott. Képek borultak rá, nagymami képei, sűrű egymásutánban. Alig hagyta ott az ajtót, újra vissza kellett térnie — minden percben nagymami állt az ajtó előtt, nagymami kért bebocsátást, s ő ment el Ismét messze valahová. Végül már be sem akart jönni, csak Dzsekit hívta arra az ismeretlen helyre. Bella rákiáltott: — Dzseki, mész helyre! Dzseki morgott, ugatott, az ajtót kaparta, Bella megragadta fülét, s a konyha felé vonszolta. Ekkor Dzseki — igen, ez volt az elégtétel pillanata! — a kétségbeesés, fájdalom és megaláztatás aljáról feldobta magát, s keményen, hosszan belemart Bella kezébe. — Veszett dög! — ordította Bella. Előkapta nagymami másik botját, s verni kezdte Dzsekit. Dzseki a szék alá bújt —■ máskor is ide bújt Bella elől; akkor . azonban nagymami mindig megvédte. Most csak a szék két lába fogta fel Bella ütlegelt. Az ütésektől mintha egész ősi természete fölébredt volna, szeme vérben forgott, körmei megfeszültek, s fogai végre készek voltak a harapásra. Elsőnek a botot marta meg, aztán kirohant a szék alól, Bella lábába kapott, s az ajtóig kergette. Puff! Az ajtócsapás kijózanította. Kívülről Bella sírását hallotta, és embereket, amint azt mondták: — Megveszett! Dzseki megveszett ! Dzsekit ez már nem érdekelte. Véres száját nyalogatva visszaféküdt a szék alá. orrát nagymami szoknyája tegnapi ráncaiba dugta. Váratlanul gyöngeség szállt rá, álomhoz hasonló. Mire a sintérautó kijött, a szürkülettel fáradtan és elégedetten Dzseki is elballagott arra. amerre nagymamit sejtette. Mikor rányitottak, már kinyúlt. OROSZ ISTVÁN: Tihany Csonka Dezsői Sugaras napjaim Sugaras napjaim Hervadóban vannak Egyre többet szólok Magamról magamnak Bölcselkedem mint az öregedő tölgyek Álmom megzavarni Kísértetek jönnek Melegszemű barna Hosszúhajú lányok Korai szerelmek Korai virágok. Sok rég ismert úton Eltéved a lábam Nem ízlik az étel — Tegnap még kívántam — Tegnap még egy csókért * Más faluba mentem Máma az sem bánt már Hogyha nem szerettem Kályha tüzét nézve Mélázok a létein S lassan megbocsájtom Hogy még nem is éltem. Csonka Dezső: Bizony mondom néktek Bizony mondom néktek Ne bízzatok Különösen a feltámadásban Ne bízzatok abban a hitvány hitben Ahol majd szárnyas angyalokká váltok Ne higgyetek abban a szakállasban Aki azt hazudja mindent megbocsátok. Bizony mondom néktek Bűnre nincs bocsánat Aki porrá vált már Többé fel nem támad Aki lázadó volt Lázadóként hal meg Nem bocsát a csontja Akit megtörettek Bizony mondom néktek Itt legyetek mások Emberarcú lények, nem komédiások Hogyha kevesebb lesz közietek a hántás Bizony mondom néktek: pz a megbocsátás. 8 NÚGRÁD - 1974. szeptember 1., vasárnap Ha élne, augusztusban taitötte volna még be 53. évét, felszabadulás utáni irodalmunk egyik legnagyobb reményekre jogosító alkotóegyénisége, Sarkadl Imre. Halála után tízegynéhány évvel mind tisztábban látjuk ezt. Legtöbb műve a tartós időtállóság jegyeit hordozza. Az a néhány kamasz-ifjú év. melyet Sarkadival közös szerkesztőségben töltöttünk, bizonyos értelemben — ó, nem a korabeli, szinte köteles bohémia, hanem az „írástudók felelőssége” révén — éppen ő általa vált meghatározóvá az én életemben is. Azt, hogy a zsurnalisztikában, Irodalomban a stiláris igényesség feladása nélkül úgy fogalmazzon az ember, hogy nagyanyánk is értse és élvezze a ő csipkelődő szekatúrái nyomán igyekeztem mindennapos gyakorlatommá tenni. De most tulajdonképpen nem erről lenne szó, hanem maga Sarkadi, vagy ahogy akkori debreceni szerkesztőségünkben becéztük: Zimi ifjúsága a téma. Jó néhány írásban emlékeztem már az újságíró-pályakezdő Sarkadira, az inasévek együtt töltött idejére; érintette e korszakát az életrajzíró Hajdó Ráfis, és meglehetős felületes tényellenőrzéssel Kónya Judit is. de azt hiszem. nem érdektelen ez időszakból Zimi „szerelmi életébe” sem bepillantani — legalábbis a viszonylag túlzott közelség miatti illő tapintattal. Az a félreérthetetlenül jobboldali, kormánypárti platformú szrekesztőség. amelynek mindketten „nagy- erényű ifjú titánjai” voltunk, vasárnap délutánonként különös találkozók színhelye lett Zimi szerelmei a megyeháza szomszédságában. A lap fiatal toliforgatói „minden külön értesítés nélkül” itt adtak egymásnak találkozót ilyenkor. A szakma-, a pálya-, de leginkább a hivatásszeretet mainál nagyobb foka lehetett, mely hétről- hétre összehozta a kis társaságot: Kissarkadi-nagysarka- di Sark-Ady Imrét — ahogyan néha szekáltuk — D. Szabó Lacit, Vajkóczi Andrist, Erdőssi Bandit meg jómagam. A vasárnapi „ügyeletek” fő témái között szerepeltek gépíróversenyek sebességi fokon és stiláris szövegbírálattal, egy valahonnan szerzett kesztyűkészlettel barátságos ökölvívómeccsek, és az alkonyodó órákban „fogadás” a Csokonai Színház hozzánk bejáratos művészeinek. Márky Gézának, a ka- maszkedvességű, szerelmes- színésznek. Zách Jánosnak, a nagy műveltségű drámai hősnek. aki a lapban színpadművészeti gondolatait is feiteget- te az akkor nálunk még szinte teljesen ismeretlen Szta- nyiszlavszkijról. no és a viruló, gyönyörű szépnem reprezentatív képviselőinek: Havadi Nagy Ilona drámai szendének. Kollár Lívia ope- rettnaivának. Nagy Csillának, a rigófekete szubrett- nek, Németh Ilonka primadonnának. Csoda-e, ha Zi- mit — mint valamennyiünket — e környezet szépsége bűvölte el, a maga szabadosságával és természetességével? Azt már említettem egy emlékezésemben, milyen hatással volt a fiatal Sarkadira egy rakétaként felívelő, alig tizenhat éves táncosnő szőke nádszál lénye. Hogy az a vers, amely a Debreceni Újságírók Újságja hasábjain Mea címmel jelent meg, Goll Beához szól, a negyvenes évek táncfenoménjéhez, akit az Arany Bikában látott meg, s alighanem első mélyebb nyomot hagyó platói szerelme lett. Interjút készített vele. s a kislány volt — nincs, eltűnt, tovaillant egy fürge piruettel a város és Zimi életéből. De Goll Bea mégis volt, — mielőtt elkezdődött volna. Valamelyik életrajzírója azt említi, hogy Sarkadl. az újságíró-jogász gyerek azokban az években éli a zsúr- fiúk életét. Hát szó sincs róla. Nem vagyok egészen bizonyos, de úgy rémlik, Sarka- di táncolni sem tudott. Volt ugyan „hivatalból” egy jogászbálon, de ott a feladata nem a szórakozás, hanem a laptudósítás volt. s különben is: mi szüksége lett volna akkor, hogy táncleckéket vegyen. velem egyetemben. A szerkesztőség vasárnapi „ügyeletéin” és a színház elragadó szendéje lakásán! Nos: ez a szerelem volt a méltóbb, mélyebb, s a valószínűleg viszonzott is. H. N. Ilonka remek emberke volt szellemi, érzelmi lényében is. A nyurga fiúval szép pár. de milyen kilátásai lehettek mellette a csalánruhás Sarkadi- nak? A színésznők akkor saját zsebükre voltak mutatósak a színpadon — s. hogy mutassanak, szerződésben kötötte ki a mindenkori direktor —, ehhez pedig többnyire bőkezű „mecénás” kellett. „Lonka” körül egy báró csapta a szelet, s végül is nem hiába, mert Zimi egy este, hazafelé villamosozva a Pé- terfia utcán, a témánál tartva erre a kifakadásra jutott a báró-vetélytársat illetően: önhibályán kívül művelt. És ezzel a furán-kesernyés mondattal mindent de mindent, a tudtomra adott. A báró jómódú, mellesleg megadatott neki, hogy a szülői ház olyan nevelésben részesítse, ami Zimi — azt mond-, hatom — már akkor roppant általános tájékozottságával egyenrangúnak bizonyult. Hát persze. Sarkadi Zimi későbbi zsenialitása nélkül. De Ilonka — Lonka — így is megmaradt neki — és nekünk — a további nélkülözhetetlen jó barát. Ha e két remek lény nem is lett emberpár. azért úgy tudom, mindvégig megmaradtak egymás becsülésében. A debreceni évek alatt Sar- kadinak nem is volt más szerelmi története. Felírta a téli villamos jeges ablakára, hazafelé, a Péterfián, a Fürdő utcai barakklakásuk fele, hogy Kanficiusz mondá: egy jő nő nem rossz. Életemben akkor a pótszerek világát éltük... Ziminek a Lonka ütáni ürességet követően, csélcsap módra lett pótszere ártatlan pajtás-viszonyban jó néhány „vasárnapi ügyeletre” bejárogató színésznő. De szellemi rezonanciába egyikükkel sem került. Más-más hullámsávon éltek. Barna Tibor
