Nógrád. 1974. augusztus (30. évfolyam. 178-203. szám)
1974-08-04 / 181. szám
Dessewffy László VIHAR BÉLA: Nem olyan fából Korszerű naplemente Nézd ezt a fürge, égi csatárt amott, most fejeli ze, a magasba vágva, az ívben hajló labdát, a Napot, az alkonyat kapujába. Mikor a nagy betonszállító kocsi majdnem feltaszított a járdára és lestoppolt előttem, persze tudtam, hogy az a csibész ki akar nyírni. Leálltam én is nagy üggyel-bajjal a sötét, elhagyott külvárosi utcán és mert egyéb nem akadt a kezembe, esernyőmet megmarkolva kiugrottam a kocsiból. A betonos úgy visszatolatott. hogy egy hajszál választotta el a lökhárítómtól. Kiugrott ő is, egy franciakulcsot lóbált a kezében. — Idefigyeljen apóca! Szálljon le rólam, mert.. — és ami mocsok kifért a száján, rámzúdította, de csak három lépés távolságról. Szerencsémre. Nem azért, mert féltem tőle, hanem mert magamtól féltem. Görcsbe rántott a düh, éreztem, hogy agyonverném, ha támadna, pedig mennyit szelídítettem magam az utóbbi időben! Közben egyenletesen zakatolt a betonkeverő dob, mintha a fejemben forgott volna három tonna súllyal és egy pillanat alatt átfutott rajtam egész hülyeségem története. + Hülyeségem története, attól a naptól kezdve, mikor az autóbusz peronján nem kaptam szájon egy mocskolódó huligánt, aki mólésan az anyánkat szidta. Mivel pedig annyi ember között — csak közvetlenül hozzányomódva legalább húszán voltunk — egy sem akadt, aki betömte volna a száját, hát neki lett igaza, hogy büdös nekünk a meló, csupa naplopó, munkakerülő, tekergő, a nők meg... — Jobb a békesség — gondoltam akkor, kell is nekem rendőr, jegyzőkönyv, tárgyalás, mifene. Ha elkapom a koszos orkánját és kirázom belőle, megvan a botrány. Amellett kinéztem a tisztelt utastársaimból, hogy nem állnak mellém. Ha jön a rendőrség, egyszeriben mind elszelel a sürgős dolga után, még én maradtam volna meg botrány- okozónak, hát hallgattam. Vagyis igaza volt a huligánnak, rohadt kispolgári csőcselék voltunk. Éppen akkoriban olvastam valami szentbeszed-féle vezércikket, hogy közömbösek vagyunk embertársaink iránt, mintha külön-külön csillagon laknánk, elérhetetlen távolságban a másiktól. És megalkuvók, nem állunk ki az igazunk mellett, tűrjük a nagyszájúak hatabnaskodását, nem élünk még a demokratikus jogainkkal sem. Pedig nem vagyok berezelt alak. Olykor talán éppen azért nyelek le egyet-mást, mert némelyik nagypofájú olyan nyamvadt, hogy a legyintésemtől összecsuklana. Vagyis aféle, a békesség kedvéért, lapító nagy mélák lennék? No ennek mától vége, nincs az ördögnek az a csibésze, aki velem packázhatik! Mert hová jut a világ, ha a tisztességes ember mindig csendben marad. Lassan arra sem leszünk képesek, hogy a rendbontók ellen megvédjük a magunk becsületes csendjét. Nem vigyázhat mindenkire külön rendőr. De majd énl Attól kezdve letorkoltam a huligánokat és ha letorkoltam őket, többnyire csend is támadt. Ha első szóra nem. másodikra biztosan, mert leö- csiztem én a hatvanéves szeszkazánt is. Annyiféle em- / bér lakik már a városban, hogy jóformán naponta kijutott az igazságtételből a csúcsforgalom tolongásában. Viszont mindig átadtam a helyem a kismamáknak, a mások kőikét is felugráltattam, ha nem látták öreganyjukat féllábon rázkódni a csuklósbusz hátuljában: rendesen átvezettem a vak bácsikat az úton, nem tapostam le a virágágyakat, a csikket is elvittem a legközelebbi szemétgyűjtőbe. Mikor pedig megkaptam a kocsimat és már nem gyakorolhattam tömegközlekedési esrközeiniren ar Irgalmasság cselekedeteit, én voltam a környék legudvariasabb úrvezetője. Soha szét nem spricceltem volna a zebrán cam- mogókat, bevártam, míg az utolsó csiga is végigvánszorog az átkelőhelyen, tülkölhetett mögöttem világbajnoki futam élmezőnye. És egy ilyen derék embert akart először fának kergetni, másodszor dagadtra verni a franciakulcsos atyafi Tettem pár lépést felé. 6 meg ugyanannyit hátra. — Nézze hapsikám! — és én is megmondtam neki hogy kinél csapjon fel legközelebb éjszakai tréfacsinálónak. Az eset előzményeihez tartozik az az éjszaka, mikor kegyetlen túráztatásra, ablak- zörgetésre és ordítozásra ugrottam ki a finom meleg paplan alól. — Jaj, csak nincs tűz... — rémüldözött a feleségem — Olyan rosszat álmodtam! — A gyerekek is ébredeztek a másik szobában. Mire az ablakhoz slattyogtam, majdnem szétverte valaki az új redőnyömet, amiért any- nyit futkostam egy kispesti asztaloshoz — Ki az? — Gyorsan, gyorsan! — bömbölt kinn egy bagómarta hang — Ki az? — Gyorsan, gyorsan, Balog úr, az istenerre- megarra... — Nincs itt senki Balog... — Hát akinek a... — és csak köpi a disznó a kimondhatatlan trágárságokat. — Na megállj, csibész! — Ki az udvarra, miközben a környék valamennyi kutyája majd’ elvitte a kerítést De mire kiértem, már csapták a kocsiajtót, felbőgött a motor és a behemót cementes járgány elporzott az utca végén. Mire, csak úgy pizsamában, kivittem a kocsit, már nem Láttam sehol. De addig szaladtam az éjszakában, míg lemorzsoltam az előnyét és megláttam a rendszámát, meg a kocsi oldalán a vállalati jelzést Életemben nem ismertem attól a vállalattól senkit. Nyilván egy szel- lemeskedő ürge tréfája volt az egész. Az öregasszonyok mesélték is a feleségemnek, hogy mik történtek a környéken az utóbbi időben. Hát ilyesmik. Na majd én! Megyek másnap a vállalati jogtanácsosunkhoz és mesélem neki a dolgot Hallgatja, hallgatja, aztán letorkol. — Kolléga úr, mostanában olyan kötözködő lett Azt mondják, hogy folyton huza- kodik a főnökséggel, a beosztottai is panaszkodnak, hogy kiállhatatlanul sokat követel. Most meg ez a marhaság. Kell ez magának? Felejtse el szépen az egészet — Kell, nem kell, nem én kezdtem. Nekem semmiféle egyéni sérelem nem fáj. De mi lesz, ha mindenki enged mindent magán száradni? — Nem olyan ügy ez, hogy megérné. Vannak bizonyítékai? Hátha egy másik kocsinak a rendszámát írta fel, mert a maga embere más irányba lógott Utólag fújhatja az egészet! Csak nem fogják ezért a fél ország fuvarlevelét átvizsgálni?... Átestem az első számú lebeszélésen és beletelt egy hét is, mire a körzeti megbízotthoz eljutottam. Ismervén azonban a helyi szokásokat addigra én magam kinyomoztam a pilótá nevét Nem is volt olyan nehéz, egy ötvenesembe került, amit egy bizonyos garázsmester markába nyomtam, ő meg kitálalt az én emberemről. A csibésznek nem ez lett volna az első ügye. Elővigyázatosságom indokolt volt. A körzeti megbízott elsőre azt a keresztkérdést tette fel, hogy tudom-e, ki volt az illető. — Tudom. — 8 NÓGRÁD - 1974. augusztus 4., vasárnap Szavaink hitele Interjú Illyés Gyulával A megbízottat ez kellőképpen lelombozta és mélységes szomorúság ült ki az arcára. Nem tudtam, hogy az emberi gonoszság, vagy a felveendő jegyzőkönyv gondolatára, de aztán támadt egy mentőötlete. — Tulajdonképpen nem jó helyen jár az elvtárs. Tettenérés esete nem forog fenn. Egészen más lenne, ha akkor azonnal riaszt és elfogjuk az ipsét De Így! Mi a bizonyíték? Nagy kár, hogy nem szólt idejében, mert nem az elvtárs az első panaszos. EJej. de jó lett volna elkapni... — Tessék: itt a neve, pontos címe, munkaadója, még azt is tudom, hogy garázdaság miatt volt már dolga a rendőrséggel. — Igen, igen. Behívhatjuk éppen az ipsét, elbeszélgethetünk vele, de a megbüntetéséhez ez kevés. Tessék a bíróságon pert indítani birtokháborítás címén... Másnak ennyi talán elég is lett volna, hogy ne pályázzék tovább az igazság bajnokának címére, de nem nekem. Kü- löben is a bíróság irodájában egy nagyon, csinos fiatal jogásznő vette fel a panaszokat. Fehér fityulával akár még kedvesnővémek is nézhettem volna, annyi türelmet és jóságot tanúsított irántam a sok bolond és makacs perlekedő sorában. Mindazáltal ő sem lelkesedett túlságosan az ügyért Nem mondta, de biztosan megvolt a véleménye a magamfajta pasasokról, akik nem átallják a koszos kis sérelmeiket közüggyé dagasztani. Mert mindenki így vélekedett rólam: Hogy én kötözködő, rosszindulatú, nyughatatlan ürge vagyok. Nem az a sofőr, akinek csak egyszer láttam a háta közepét, nem 6 a rosszindulatú csibész, 6 csak a kedves mókamester. A kollégáim már Lóheringnek csúfoltak, én voltam az özvegyek és árvák védelmezője, a grállovag. Pedig én legkevésbé a sofőrre haragudtam, inkább a sok tohonya, tehetetlen, közömbös, gyáva emberre, aki nemcsak önmaga védelmére nem képes, de még azt is hülyének tartja, aki az 6 védelmében futkározik. Mondanom sem kell, hogy végül nem pereltem be az ipsét. Nem azért, mert még az okmánybélyeget is nekem kellett volna fizetnem. Még attól sem ijedtem meg, hogy bizonyítékok hiányában nem ítélik el arra a vacak kétszáz forint bírságra, ami ilyen ügyben kinéz neki — még 6 jelenthet fel engem rágalmazásért. Azért hagytam futni, mert ha még tovább kergetem, végül magam mocs kólóm be evvel a féreggel. ★ És még neki áll feljebb! így álltunk most szemtől- szemben az éjszakában, a grállovag az esernyővel és a zömök kis huligán a franciakulccsal, mint akiket a sors öröktől fogva egymásnak teremtett. Mikor láttam, hogy nem kell agyonvernem, mert alamuszi féreg, aki csak a sötétben a cementeskocsi nyergében nagy vitéz, már undorodtam tőle. Legyűrtem magamban a görcsös dühöt — Meg ne lássalak itt többé, te csibész... — Maga meg ne szimatoljon utánam... — Tűnj el, te szemétláda! ♦ Nem is láttam azóta sem. A körzeti megbízott talán mai napig is azt hiszi, hogy az ő fellépésére tűnt el az ipse. De én nem öt győztem le akkor, hanem önmagamat Sajnos. Bár behúztam volna neki egy nagyot. Mert talán fél év sem telt bele, mikor a tag nevét az újságban olvastam. Nem éreztem semmi elégtételt, csak nagyon sajnáltam azt a stoppos gimnazistalányt akit felszedett valahol, bekanyarodott vele az erdőbe és megerőszakolta. Nem is egyedül, jobb módszere volt. Mögötte jött egy másik kocsin a két haverja, de azt a lány nem tudhatta, egy ürgétől pedig nem volt túl sok félnivalója. Azok hárman aztán elkapták a hülye kis stoppos lányt és úgy elintézték, hogy még feljelentést is csak három hónap múlva mert tenni. .. * Vágy elégedjem meg az utólagos Igazammal, cserébe Lóheringért? Még akkor sem, ha a lány maga is hibás az esetben, tanulás helyett az országutakon csavarog és bemer ülni egy sötét tekintetű csibész kocsijába. Nem elégtétel, mert nekem is van lányom és nem ezeknek nevelem. De ha nem lenne, akkor sem ez a dolgok rendje, hogy annyi hivatalnok között kallódjék az igazság, elvérezve a butaságon, közönyön és lustaságon. És a legnagyobb baj az, hogy azóta is gyakran érzem, mekkora marha vagyok. Nem azért, amit csináltam. Azért sem, amit. nem csináltam. Még csak nem is azért, hogy mások röhögnek rajtam. Nem azért, hogy annyi igyekezetem kárbavész. Nem azért, hogy olyan kevesen vagyunk a közönyösök sűrűjében. Hanem azért, mert nem tudom abbahagyni... . »mentemben, menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve, ■ együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.' Kiknek uruk előtt nézésük is dadog, oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak. Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.” íIllyés Gyula: A ház végén ülök... 1 Illyés Gyulához egyetlen kérdéssel zarándokoltam. Nap-nap után küzködve megfakult, noha szép és igaz tartalmú szavak erdejével, kitől is kérhetnék sokunk nevében tanácsot a „szívbéli hangok” újbóli felfedezéséhez, ha nem tőle, aki programjának választotta a feladatot, hogy megtanuljon azok helyett beszélni, akiknek „szavai elbújnak”. Aki egyik legtisztább művelője a magyar nyelvnek. Otthonában fogad. Néhány nappal azelőtt vette át a francia kormány kitüntetését, a művészeti és irodalmi rend parancsnoki fokozatát. Elnézést kérek, hogy mégsem a megtisztelő kitüntetés alkalmából szeretnék interjút készíteni, „csak” szavaink védelméről. — A nyelv változik, ez természetes folyamat, — kezdi a beszélgetést Illyés Gyula. — A magyar asszony szó, hajdanán csak a fejedelemasszonyokat illette, pontosabban, fejedelemasszonyt jelentett. A ma használatos asszony fogalmát a „né” végződés jelölte. Előkelő szavak idők folyamán demokratizálódtak, durva szavak létjogosultságot nyerteit, legszebb szavaink közül jó- néhány kompromittálódott. Kérdése tehát nagyon fontos, de nehéz rá egyértelmű választ adni. Magam is sokat kínlódom szavakkal. Például: nincs megfelelő kifejezés a határon túl élő magyarok nyelvére. Még mindig a diaszpóra az egyetlen szó. amelyet használunk, elég helytelenül. Ügy vélem, a szavak hitelét végső soron az határozza meg, hogy ki írja alá. Petőfit olvasva, a szabadság szó jelentése egyértelmű. Ma jelentheti akár a Szabadság- hidat is. Hogyan védhetjük meg tehát egy-egy kifejezés tisztaságát? — Talán, ha a szóval együtt, megőrizzük a tartalom tisztaságát is. — Hogyan vélekedik azokról az új szavakról, melyek a mai korban születtek? — Szellemesnek tartok igen sok kifejezést, melyet a fiatalok használnak. Például: elhúzza a csíkot. Benne van a kor. A repülőgép sebessége, a légben, fodrozódó fehér csík, mely nyomában húzódik: szemléletes a kiborultam szó is, nem érzem szlengnek, nagyon is hűen kifejezi a telítettség állapotát. Amit hiányolok: nagyon sok használható, régi szavunk feledésbe merül. Találkoztam, nem is olyan régen egy kifejezéssel: szódé. Nem tudom, hallotta-e valaha? Mohó, habzsoló emberekre mondották. Legnagyobb meglepetésemre, egy alkalommal Arany János egyik írásában is felfedeztem ezt a szót. Nagyon sok kifejezést őriz még a népnyelv, melyekkel gazdagabbá, színesebbé tehetnénk mai nyelvünket. , Dunántúlon használják például a csetres kifejezést. Elmosatlan edényt jelent. Hányszor hallani egy-egy idegen szó használata előtt a magyarázkodást, „ezt csak a német tudja kifejezni” — jóllehet, az ország egyes részein élnek olyan szavak, melyek legalább olyan árnyaltan kifejezik azt a gondolatot, fogalmat. Szép, és főként hasznos programnak tartanám, ha vidéken élő, írással foglalkozó, vagy akár csak a magyar nyelv ügyét fontosnak tartó emberek tudatosan gyűjtenék azokat a régi szavakat, melyeknek nincs megfelelő kifejezője a kőznyelvben. — Miben látja a legnagyobb veszélyét a nyelv el- szürkülésének ? — Régebben, amíg írással folyt a gondolatközlés, az írók ügyeltek arra, hogy pontosan, szabatosan fejezzék ki magukat. Ma a televízióban, rádióban bárki megszólalhat. Ez rendjén is lenne, ha azok. akik nyilvánosság előtt beszélnek, nem követnének el naponta merényletet a magyar nyelv ellen. Jobban kellene ügyelni a riportalanyok kiválasztásánál. De, ami ennél is fontosabb, nagyobb Jelentőséget kellene tulajdonítani a nyelv, a stílus oktatásának. Mert ma Is, és mindenkor hátrányban lesznek azok az emberek, akik nem tudnak beszélni. Igazságukkal együtt, kiszolgáltatokká válnak a szavakat ügyesen forgatókkal szemben. Társadalmunk egyenlő jogokat biztosit minden állampolgárának, ám a jogot csak a tudás emelheti rangra. — ön jól ismeri a francia irodalmi életet, oktatási rendszert, nyelvészeti problémákat. Milyen követendő példát tudna említeni tapasztalataiból? — _ A nyelv tisztaságának megőrzése Franciaországban éppúgy gond, mint hazánkban. A francia napilapokban önálló rovatok foglalkoznak rendszeresen nyelvészeti kérdésekkel. Az iskolákban hetente hat órát fordítanak stílusgyakorlatra. Nálunk, úgy tudom, mindössze kettőt. Nagyon kevés! Kevésnek tartom oktatásunkban a régi magyar nyelv ismertetését is. Mert ahogyan irodalmunknak alapja, mai beszédünknek is alapja lenne. Hogyan? — Ismét francia példát mondanék. Ha egy szenátor, beszédében mondjuk Villont idéz, és e’- vét csak egyetlen szót, szenátortársai kórusban javítják ki. Villon előbb élt, mint Balassi Bálint! Balassi nyelvezete a köznapi beszédben ma már természetesen elavult. De gazdag szókincse, érzékletes, gyönyörű írottbeszéde n ma élő ember számára kincsek tárháza lehet a szép beszéd elsajátításához. Ezért kellene őt, és ahozzá hasonló költőket, írókat jobban ismerni, ízes szavaikat mindennapjaink élőbeszédébe szőni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen nagyjelentőségű munkát végeznek Lőrincze Lajos és társai. A nyelvőrködők. Akik közművelődésünkért — vajon értékeljük-e eléggé? — a legtöbbet teszik: a-nyelvi szolgaság ellen küzdenek. Szavaink hiteléért. Köszönöm az interjút. László Ilona
