Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

Egy fiatalember közérzete

— Nagyon szeretem a falumat, nem jönnék el onnan. A múlt evben végeztem a 204-es Ipari Szakmunkásképző Intézetben Vácott. Azóta itt dolgozom a könnyűipari öntödében. Itt voltam inas is. Gépi forgácsoló vagyok. Két műszakban dolgozom. Délelőttre ugyanúgy járok, mint a többi. Ma délutánra kellett jönni. Tizenkét óra öt perckor indul a vonatom Diósjenőről, és egy óra múlva érkezünk meg. Aztán bevásárlók, megveszem az uzsonnámat és kényelmesen besétálok a gyárba. Két gépen dolgozom, ezért a 10 forintos órabéremre ráteszik a 20 százalékot. Havi 2400 forintra jövök ki. Kilenc ötven- nel kezdtem, öt hónap után

10 forintra emelték az órabéremet.

— A nyáron az NDK-ba készülünk egy hétre. Most kaptuk meg az útlevelet. Jön az egész család, csak édesapa nem. Neki kell a szabadság, mert építkezünk. Egy szobát kell „ragasztani” a lakáshoz, az állatokat' is kell valakire hagyni.

— Vágyam egy kocsi, öt éven belül talán meglesz. Most is van két motorom, de csak az egyikkel járok, mert a másikra nincs jogosítványom. Most akarom megszerezni. Az igazi mégis a kocsi lesz. Azzal még külföldre is könnyebb járni. A Skoda S— 100-as tetszik. Addigra talán meg is nősülök. Kocsival járjuk a világot. Nagyon jól érzem magam, itt akarok dolgozni.

— A nővérem három éve

férjhez ment. Egyedüli gyerek maradtam a családban. Nem szeretem „elverni” a pénzt. Otthon eljárok szórakozni. Moziba, presszóba és a KISZ- klubba. Szép moziépületünk is van. Megtalálható a klub is, sok lehetőséggel: asztali foci, magnó, televízió, lemezjátszó, újságok. Régen a könyvek is ott voltak, de a könyvtár már külön költözött. Nagyon szeretem a szülőfalumat. nem jönnék el onnan.

Elmondta: Kulisják György diósjenői fiatalember, a váci könnyűipari öntöde szakmunkása.

Lejegyezte: Szamkó László.

Sorsok, dolgok, emberek

JANCSI

Találtak egy kisfiút. Valahol. egy kukoricatábla szélén üldögélt, és napraforgómagot rágott. Haja akkora volt már, hogy be lehetett fonni, nadrágja, feslett, kabátja szakadt.

— Hogy hívnak?

Felugrott, futni próbált, de

erőtlen lábacskái nem sokáig bírták.

A szövetkezeti irodában szerető gondoskodással vették körül. A gépíró kislány hazament forró kávéért, vajas kenyérért. 1

— Egyél. Nagyon éhesnek látszol...

A gyerek először húzódozott, de az éhség erősebb volt a félelemnél. Marokra fogta a vajas kenyeret, meg a bőg' rét, és itta, itta hunyott szemmel a kávét.

Az emberek összenéztek, és a másik szobában tanakodtak.

— Ki lehet ez a gyerek? Honnan és miért szökött el?

Valaki lavórban vizet, szappant hozott.

— Mosakodj meg! Most már nem vagy éhes. Itt van egy pihenőszoba, ott majd jól kialszod magad.

Szótlanul csinált mindent. A szappan háromszor is kiugrott ügyetlen kis kezéből, amíg tenyere habos lett.

— Nem megy ez így, kisfiam — únta meg végül az egyik asszony a dolgot, azután derékig vetkőztette és megmosdatta a gyeiteket.

Este és éjszaka az éjjeliőr őrködött a kis szökevény fölött. Tartani nem kellett azonban semmitől, mert a „vendég” kimerültén és mélyen aludt másnap reggelig. Hét órakor már mindenki az irodában volt.

— Hogy aludtál, mit álmodtál?

A válasz éppen úgy hallgatás volt, mint tegnap, legfeljebb a riadt tekintet volt va- lamiéskét szelídebb a már ismerős arcok láttán.

Reggeli után a kisfiút autóba ültették.

— Utazni fogunk, öcsikém. Hazaviszünk. A faludba, a szüléidhez, vagy éppen oda, ahonnan eljöttél. Szépen megmondod a sofőr bácsinak, merre induljon?

A gyerek nekinyomta az orrát az ablaküvegnek és nem szólt.

— Induljunk, Tóni! — adta ki a parancsot az elnök, és egy óra múlva, már a gyermekotthon előtt álltak...

— Találtunk egy gyereket, kérem. Megetettük, megmosdattuk, tisztát kapott és most elhoztuk.

Így került a szökevény a sok kis pajtása közé. Délután már ott játszott a többiekkel, lefekvéskor a nevén szólították: Jancsi.

Este szép fehér ágyat kapott, intézeti ellátást, ahogyan itt kijár.

Egy hét múlva Jancsinak

látogatói érkeztek. A gyerek mosolyogva fogadta az ismerős arcokat.

— Van-e már neved? — kérdezte a gépíró kislány.

— Jancsi. Jancsinak hívnak — válaszolt szépen a kisfiú, és játszani szaladt.

Az igazgató bácsi aztán szépen mindent elmondott a gyerekről: Huszár Jancsinak hívják, nyolc éves. Szabolcs megyébe való, onnan jött gyalog, egészen a tsz kukoricásig, ahol rátalálták.

Az elnök csodálkozott

— Érdekes. Nálunk egy szót sem szólt, itt meg szépen beszél. Hogyan bírják szóra?

Az igazgató elmosolyodott.

— Sehogyan. Mi nem is kérdeztünk tőle semmit. Ö maga mondott el mindent a pajtásainak. Tudja az az érzésem, hogy ennek a gyereknek, minden oka megvan rá, hogy bizalmatlan legyen és féljen a felnőttektől...

Szalai István

Amikor péntekenként a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben megjelenik a Tarjául Acél, rövid időre szünetel a munka. Több mint két és fél ezer dróthúzó, hengerész, kovács, karbantartó és más dolgozó veszi kezébe a lapot. Báli Ferenc és Szabó Lajos 5. kovács a reggeli időben átnézik az üzemi lapot

Mai tévéajánlatunk

17.40 ARCKÉPEK, TALÁLKOZÁSOK.

77 éves korában, 1967. június 2-án hunyt el a XX. századi magyar képzőművészet kiemelkedő alakja, a kétszeres Kossuth-díjas Fe- renczy Béni. Szobrász volt, de grafikáival és élete végén akvarelljeivel is maradandót alkotott. Művészi pályáját a híres nagybányai festőiskolában kezdte, és tanulmányutakon járta be Európát. A Tanácsköztársaság bukása után emigrált Bécsbe. A 30-as évek derekán a Szovjetunióban élt. A felszabadulás után művészi munkája mellett, a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Ebből az időből származnak akvarell- jei is. A műsor a művészt és alkotásait mutatja be.

Bányászból lett citerás

S%iits Lásstás

^ÖJLTU

(Kisregény)

16.

Á tett szempontjából mindegy, hogy egyébként kicsodák, és milyenek, hogy

előtte vagy utána hogyan élnek. Cselekedeteik értékét azok társadalmi haszna szabja meg, nem pedig indítéka.

— Hát mi ennyire nem vagyunk fontosak?

— Félreért! — mondtam.

Elhallgatott. Hűvös szél száguldott végig a parkon, úgy láttam, kicsit megborzongott. Javasolni akartam. hogy hagyjuk abba most már, de ereztem, valamire még kíváncsi. Mégis, mintha lemondott volna róla.

— Akkor hát az se fontos!

— Micsoda?

— Amit még el akartam mondani.

— Mit akart elmondani?

— Amit maga is megírt. De nem úgy. ahogy maga megírta, hanem ahogy én átéltem.

— Mondia el! — mondtam.

Késlekedés nélkül folytatta.

Mit gondol, hová vitt az utam a háztól? Nem nehéz kitalálni: egyenest a vendéglőbe. Még csak oda se néztem, mi történik a fúrótoronynál. Mehettem nyugodtan, senki se figyelt már ott énrám. Pedig virítottam a fehér, vasalt ingben, akár egy vasárnapi, sziesztázó polgár.

Két óra körül lehetett.

El is múlt talán, mert amikor ittam a sötétben a féldecit, Pici már leszámolt, s távozóban odajött hozzám.

— Mi van veled? Ennyire nem érsz rá? — kérdi.

Szó nélkül hagytam ott. Bementem az étterembe, hogy egyek valamit. Először egy üveg sört, kértem. Robi is rám bámult.

— Bedagadt a fogad, szaki- kám!? — de láttam, hogy nem hiszi.

Kivált Flóri ütése sajgott nagyon. Míg hozták az ételt, ültem ott elgondolkozva. Bennem sem volt kisebb a felfordulás, mint a fúrótorony körül. Most mit tegyek? Én itt, ebben a brigádban nem dolgozhatom tovább. És mi

NÓGRÁD - 1974. július 14., vasárnap

lesz Zsuzsával? Alighanem körülötte is feldúltam mindent.

Gyötrő gondolatok közt . kezdtem az evéshez.

A szomszédos asztalnál ketten ültek, ettek azok is, és gondolatokat váltottak azok is, csak nem éppen magukban, hanem fennhangon. Amikor már a magam gondolatait elúntarp, odafigyeltem.

Azt mondja az egyik:

— így van ez, látod! Ugyanaz az erő rombol, vagy épít, aszerint, hogy kicsúszik a kezünkből, vagy kézben tudjuk tartani.

— Még az a szerencse — mondta a másik —, hogy a gázt rengeteg vízgőz kísérte és így a berendezések jórészét sikerült megmenteni.

Ebben felismertem a Tröszt főmérnökét, a másik talán valami minisztériumi kiküldött lehétett, Pestről.

— Én még ilyen kitörést nem láttam — folytatta a pesti. — Elképesztő energia tört fel.

— Nem lesz könnyű lefogni — mondta a főmérnök. — A mesterséges köd itt semmit sem ér. Szerintem a gyorsan kötő cementtel is hiába próbálkozunk.

No, ez engem már nem érdekelt, visszatértem hát a saját gondolataimhoz. Mi lesz i velem eztán? Ez a kérdés gyötört állandóan. Hogy elfecséreltem az életemet, atyaúristen., Mit kellene most tennem?

Megint a szomszédaimra kellett figyelnem, mert egy- szercsak azt mondja a főmérnök:

— Már eddig is két sebesültünk van.

— Ki a másik? — kérdezte a pesti.

— A helyettesvezető a Flórián brigádból — mondta amaz. — Égési sebekkel vitték kórházba. Hárman szerelték az akkumulátort, a másik kettő sértetlen maradt.

Ezért hiányzott hát az apostolok közül Kelemen! Egyre figyelmesebb lettem a szomszédaimra.

Pedig nincs más — mondta a főmérnök —, le kell döntenünk a tornyot.

— Elég nagy baj! — mondta a másik. —■ Hallatlan érték!

De a mérnök csak sorolta az érveket.

— Ha magától dől le. nagyobb kráter keletkezik. Ahogy Battonyán, Hajdúszoboszlón. Akkor pedig közelébe se juthatunk a kútnak.

— Mit akarsz csinálni? — kérdezte a másik. — A merevítőkötél az első húzásnál elszakadt.

— Űjat kell a toronyra kötni! — mondta ez. — Erősebbet !

— És ki vállalkozik rá? — érvelt most a másik. — Ha már az akkumulátoroknál is megéghettek az emberek! Most meg valakinek kötéllel a derekán fel kellene mászni a lángok közelébe. Ne felejtsd el: a szél is lefelé fújja a tüzet. Ki vállalkozik rá?

(Folytatjuk)

ZSIDAI KÁLMÁN, a karancskeszi citerakészítő mester alacsony, sovány ember. Függőleges, mély ráncokkal barázdált arcában két nagy barna szem világít. Csupa élénkség a tekintete. Az élénkség jellemzi mozdulatait is, ahogyan beszél és magyaráz, szívja a cigarettáját. Pedig túl van hatvanadik életévén, a hetvenhez jár közelebb. A bányától nyugdíjazták. Napjai a nyugalom éveiben is serény munkával telnek. Citerákat készít.

— Az első citerát tizenhat éves koromban csináltam. Az apámtól lestem el, aki bányászként nagyon ügyeskezű ember volt.

— Hány citerát készített eddig életében?

— Haát... — nyújtja meg a szót, gondolkodva —, már több mint százötvenet. Ennek nagy részét elajándékoztam a barátoknak, ismerősöknek. Azt se tudom, hogy melyik hol van az országban. Nemrég rendelt nálam citerákat Béres János is, a Magyar Rádiótól. Nem dicsekvésből mondom, de amikor meglátta, elcsodálkozott. Ezek mái1 nem is citerák, mondta, hanem hangszerek. Mert úgy volt az, hogy az első citerák, azok csak citerák voltak, nem szóltak olyan jól, mint a mostaniak. Pedig azokat is nagy gonddal, igyekezettel csináltam. Csakhát, mindenbe bele kell gyakorolni az embernek magát.

A citera a legelterjedtebb népi hangszer hazánkban. Nemcsak sokan játszanak rajta, hanem — több-kévesebb sikerrel — sokan készítik is. Legutóbb az egyik leghíresebb citerakészítő mester, a kisújszállási Tuka Zsigmond járt Salgótarjánban a népzenei fesztiválon. A fellépések szünetében találkozott a karancs- keszi citerással is, akinek citerakészítő tudományát megdicsérte. Zsidai Kálmán örült a „konkurrens” hangszerkészítő elismerésének.

— Először csak nézegette a citerát — meséli újra csillogó szemmel —, aztán megkérdezte, miért húztam bele ezeket a csíkokat — mutatja a sötétbarna bordázatú hangszer testét. — Nem húztam én ebbe semmit, ügy ragasztottam össze, ennyi féle darabbóL Van olyan citerám is, amelyiket százötvennégy darabból állítottam össze! Általában simán dolgozom, ekkor tizenhárom darabból áll a hangszer.

— Milyen anyagot használ a készítésnél?

— Kilenc fajta tSt szoktam felhasználni, de nem tudom megmondani, hogy melyik a jobb. Volt például olyan hangszerem, amelyiket tisztán diófából csináltam és semmivel sem szólt rosszabbul a többinél; attól, amelyiket fenyőfából csináltam. Mert a hegedű teteje is fenyőfa, ennek kellene a legjobbnak lenni, de mondom, én semmi különbséget nem tapasztaltam. Csinálom a citerákat, de magam sem tudok eligazodni rajta, hogy van ez.

Véleményem szerint ez nem is lényeges. Az alkotó munkának vannak olyan „titkai”, amit maga a készítő sem tud megmagyarázni. Csak egy a fontos: a végeredmény legyen kifogástalan! Zsidai Kálmán citeráira eddig nem panaszkodtak. A nyugdíjas bányász kezének „szó nélkül” engedelmeskedik az anyag: a dió, mahagóni, okúmé, jávor, körte, bükk, kőris, luc- és vörösfenyő. Egy-egy hangszer, az időigényes ragasztást és lakkozást nem számítva, általában egy hét alatt készül el. A hídlerakásokra, a foglapok elhelyezésére kell különösen vigyázni. Ha egyetlen milliméter eltérés mutatkozik, akkor már nem olyan a citera hangja.' mint amilyennek kellene. Éz a munka nagyfokú gondosságot, jó fület és szakértelmet igényel. Mert a famunkát ugyan bármelyik asztalos el tudja végezni, de azt elérni, hogy a fából hangszer legyen, ahhoz már érteni kell. Állandóan nézegetni, pengetni a húrokat, jól szólnak-e.

ZSIDAI KÁLMÁN négy év óta, amióta pegalakult a ka- rancskeszi p'ávakör „gyártja” •nagyobb mennyiségben a citerákat. Hogy miért csinálja, egyszerű. Mert ez a szenvedélye, ez — a teremtő alkotás.'

(ok)

Vizsgálják a bérezést

A Nógrád megyei Népi Ellenőrzési Bizottság a közeljövőben vizsgálja a szövetkezetek és társulások vezetői bérezését.

A vizsgálat célja, hogy megállapítsák: a szövetkezetek és

társulások vezetőinek alapés kiegészítő bérezése során maradéktalanul érvényre jutnak-e az ágazati rendelkezések, irányelvek. A különböző juttatások, költségtérítések gyakorlata jogszerű-e — szintén utána járnak, ...

___