Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)

1974-07-03 / 153. szám

Kakuk József meós Márton Ottóval, a brigád vezetőjével Beépítés előtt ellenőrzi a tekercsek minőségét Jéger József tekercselő vil­lanyszerelő az egyenáramú motor forgórésztekercseit sze­reli Budapesti villamosmotorok iSagybútonyhan A nagybátonyi gépüzem viUamosrészlege évek óta ja­vítja, felújítja a Budapesti Közlekedési Vállalat elhasz­nálódott villamosmotorjait. Az idén mintegy 44 millió fo­rint értékben 900 darab víl- lamosmotor felújítását vál­lalták Nagybátonyban. Az első negyedévben nem volt zavartalan az anyagellátás. A réztekercsek, szigetelőanya­gok késtek. Már-már úgy lát­szott, hogy az első fél év vé­gére nem tudják maradékta­lanul teljesíteni a szerződés­ben vállalt kötelezettségeket. A kongresszusi verseny azonban ennél az üzemrésznél is folyik. Az utóbbi időben nagy lendülettel dolgoztak, és már pótolták az elmaradást, sőt, túl is teljesítették az előirányzatot. Nemrégen 4 darab TK—44-es típusú egyenáramú motort kaptak felújításra. Ilyet még nem javítottak Nagybátonyban. Ezeket, is rendbe hozták és minőségi kifogás nélkül át­adták a megrendelőnek. Ilyen típusú motorokból a második fél évben összesen száz dara­bot újítanak fel. A Kandó Kálmán szocialis­ta brigád fő feladata a vil­lamosmotorok javítása. Ró­luk készült képriportunk. Tóth Ferenc villanyszerelő szakmai gyakorlaton levő gimnazista kislányát, Juditot tanítja a munkafogásokra A javításra kerülő motorok bontásához néha hegesztőre is szükség van. Kozma János villanyszerelő Pirók Ottóval, bontást végez (Kulcsár József képriportja) Rendet a belvárosban! .Köszönjiih a vendéglátást!" Szép emlékekkel búcsúzunk Nógrád megyétől Beszélgetés Nguyen Thl Dinh asszonnyal A vietnami asszonyokat, akik hosszabb látogatásra Nógrád megyébe érkeztek, mindenütt szeretet, figyelmes­ség és megkülönböztetett tisz­telet fogadta, amerre csak jártak. Valamennyien a .sokat szenvedett, még ma is harc­ban álló Dél-Vietnamból ér­keztek hazánkba, hogy pihen­jenek a nehéz évek után. A törékeny asszonyok szinte ki­vétel nélkül harcoltak hazá­juk szabadságáért, népük bol­dogulásáért. A küldöttség ve­zetője Nguyen Thi Dinh asz- szony, a Dél-vietnami Nemze­ti Felszabadítási Front Köz­ponti Bizottság elnökségének tagja, a Dél-vietnami Népi Felszabadítási Nőszövetség elnöke, a népi felszabadító fegyveres erők helyettes fő- parancsnoka. Dinh asszonnyal beszélget­tünk a felszabadító háború eseményeiről Dél-Vietnam mai helyzetéről, és azokról az élményekről, amelyeket Nóg­rád megyében szereztek. — Ön felelős beosztásban tevékenykedett a Dél-vietna­mi felszabadító háborúban. Milyen emlékeket őriz ebből az időből? — Nagyon sok nehéz, és szép emléket őrzök. 1939-ben, húszéves koromban született az első gyermekem. Néhány nappal később a francia csa­patok letartóztatták a férje­met politikai tevékenysége miatt. Amikor a kisfiam hat­hónapos volt, engem is elvit­tek a börtönbe. A franciák még azt sem engedték meg, hogy a fiamat magammal vi­gyem. Fájdalmas, nehéz idők voltak, aggódtam a férjemért, a gyermekemért. Engem bar­bár módon kínoztak. A kínzá­sok eredménytelenek voltak, de három évig fogságban tar­tottak. , Szabadulásom után folytat­tam a forradalmi munkát. Jól emlékszem 1946-ra, amikor a francia katonák visszajöttek Vietnamba, és kegyetlen há­borút indítottak a vietnami nép elen. Nekünk kevés volt a fegyverünk, a lőszerünk. A vezetőség engem küldött Észak-Vietnamba, hogy be­széljek a délen levő helyzet­ről, és fegyvert kérjek. Akkor találkoztam. Ho Si Minh apó­val. Életem egyik nagy élmé­nye volt. Vele ebédeltem, és Ho apó bátorított, biztatott, segítséget adott. Három hónap múlva a tengeren csónakkal szállítottunk Dél-Vietnamba húsz tonna fegyvert és lőszert. Állandóan bombáztak, és az ellenséges katonák szigorúan ellenőriztek. Arra vártunk, hogy vihar legyen, amikor könnyebben átcsúszhatunk az ellenséges pontokon. Hat na­IWit pig hányódtunk a vízen, de el­kerültük a veszélyt, és elszál­lítottuk a fegyvereket. Egy másik élményem tíz évvel későbbről. A saigoni ka­tonák ugyancsak kerestek. Ideiglenesen egy paraszt csa­ládnál laktam. Éppen a két gyerekkel voltam otthon, ami­kor ránktörtek a katonák. A rejtekhelyemen víz volt, amely kiömlött a szobába. A tízéves kisfiú gyorsan takar­mányt szórt a vízbe, és így a katonák nem vettek észre. Közel negyven évig harcol­tam, soha nem voltam egye­dül, mert a honfitársaim mindig segítettek. Nagy él­ményt jelentett, amikor Ben Tre tartományban általános felkelés kezdődött. Mert ez az én szülőföldem, amely egy hét alatt felszabadult. — Hogyan ítéli meg a pári­zsi békeszerződés után a dél­vietnami politikai és gazdasá­gi helyzetet? — A párizsi békeszerződés aláírása után sokat változott a helyzet. A dél-vietnami nép a megállapodásokat fontos történelmi korszaknak, és je­lentős győzelemnek tekinti. Az okmányok aláírása után, a városokban és falvakban min­denki örült a harmincéves kegyetlen háború után.' De az amerikai imperialisták, és a saigoni rezsim makacsul és erőteljesen szabotálja a meg­állapodásokat. Szeretnék foly­tatni régi politikájukat. Az Egyesült Államok tovább szál­lítja a hadianyagot. Saigon pedig ezzel a támogatással folytatja a háborús cselekmé­nyeket, a területrabló akció­kat. A fiatalokat erőszakkal katonai szolgálatra hurcolják, és elvisznek a családoktól mindent. A saigoni rezsim területein súlyos a gazdasági helyzet. Válság, infláció sújtja az embereket, a nép élete na­gyon. nehéz. A felszabadítóit területeken — amely Dél- Vietnam kétharmad része — az emberek visszatértek ot‘- honukba. Gyorsan, nagy erő­feszítéssel állítjuk helyre a gazdaságot, begyógyítva a há­ború okozta sebeket. Iskolá­kat, kórházakat építünk első­sorban, ennek köszönhető, hogy ötvenezer gyerek jár ál­talános iskolába. Erőfeszíté­seket teszünk a mezőgazdasí ' helyreállítására, a betegségek- megelőzésere. — Mi a véleménye a ma­gyar szolidaritási akcióról? Megítélése szerint milyen to­vábbi támogatást adhat a ma­gyar nép a hős vietnamiak­nak? — A dél-vietnami nép min­dig, érezte, a magyar nép, a Nógrád megyeiek sokoldalú segítségét, anyagi és erkölcsi támogatását. A takaróakció, a nekünk küldött életmentő vér, a rádiók, egészségügyi műszerek és a támogatás ezernyi más módja, nagy-nagy segítséget jelentett harcunk­ban. A Magyar Népköztársa­ság részt vesz a nemzetközi felügyelő bizottságban, támo­gatva igazságos követelésein­ket. Mi a végső győzelemig harcolunk és ebben a harc­ban mindig számítunk a ba­ráti támogatásra. — Két hetet töltöttek Sal­gótarjánban, illetve Nógrád megyében. Milyen élményeket, tapasztalatokat szereztek, itt- tartózkodásuk során? — A kecjves meghívásnak eleget téve, két hetet pihen, tünk Salgótarjánban, Nógrád megyében. Nagyon örültünk a vendégszeretetnek, amely mindenkor körülvette küldött­ségünk tagjait. Sqk látogatást tettünk, találkoztunk magyar barátainkkal. Bárhova men­tünk, mindenütt szeretettel, testvérekként fogadták asszo­nyainkat, lányainkat. A Nóg­rád megyei látogatásról na­gyon sok élményt viszünk ha­za, Dél-Vietnamba. Megismer­tük a megyének, Salgótarján­nak forradalmi hagyományait, a szép tájakat, műemlékeket. Nem ismeretlen előttünk Nóg­rádi Sándor, Madách Imre, id. Szabó István neve. Szép, nagy ütemben épülő város Salgó­tarján. Most, amikor búcsú­zunk Nógrád megyétől és'la­kóitól, ezúton is szeretném ki­fejezni őszinte köszönetünket és meleg üdvözletünket azért a testvéri és baráti fogadta­tásért, amelyben bennünket részesítettek _ itt-tartózkodá- sunk során. Ügy búcsúzom, a „viszontlátásra”! — Köszönjük a beszélgetést, jó utat kívánunk a vietnami asszonyküldöttségnek t Cs. E, Látványnak is elkeserítő. Ápri­lis elsején felbontották Salgótar­jánban a Rákóczi út egyik leg­forgalmasabb szakaszát. Most jú­liust írunk. Még mindig ott tá­tong a mély gödör, amelynek partján az elmúlt héten hét-hyolc ember, a héten már tizenkettő, lapáttal a kezében szórogatta a homokot a csatornába, Rejtély, hogy kinek kifizetődő ez! Két hónap óta a közlekedőknek a kínok keservét kell kiállnia. Ugyanis az úttest felbontása mi­att az illetékesek kénytelenek voltak az egyirányú forgalom be­vezetésére. Ennek az anyagi kihatása hor­ribilis, nem is szólva a baleset- veszélyről. Hogy eddig még nem következett be, az csupán szeren­cse dolga. Az észak felől hala­dó forgalomnak jobbra kell for­dulni, és áthaladni a fénysorom­póval ellátott vasúti átjárón. Ilyenkor — különösen csúcsfor­galom idején — hatalmas dugó keletkezik. Amikor becslési szá­mítást végeztettünk, kiderült, hogy napi 2,5 órát várakozni kell, amíg a vasúti átjáró szabaddá válik. Nagyon sok időkiesés ke­letkezik a szállításban is. Minden hátrányos következ­mény ellenére a szennyvízcsator­na-építés elkerülhetetlen. Az vi­szont már nem, hogyan lehetne ezt lényegesen gyorsabban, ter­mészetesen minőségileg kifogás­talanul elvégezni. Ezzel a Köz­mű- és Mélyépítő Vállalat leg- illetékesebbje, Karikás István építésvezető teljes egészében egyet is ért. De a megoldást nem szor­galmazza, arra való hivatkozás­sal, hogy július 22-ig kell a mun­kát befejezni! A csatorna épí­tésén dolgozó brigád vezetője is azt mondta, hogy lényegesen gyorsabban befejezhetnék az épí­tést, ha erre megfelelő intézke­dést tennének a vállalat illetéke­sei. Az építésvezető álláspontja, hogy Salgótarján belvárosi csa­tornaépítése mellett más, lénye­gesen nagyobb pénzösszegbe ke­rülő munkát is el kell végez­niük. Kisterenye körzetében pél­dául 30 millió forint értékűt. Nagybátonyban, az öblösüveg­gyárban, és más helyeken. Ez így rendben is lenne! Az vi­szont már nincs rendben, hogy a salgótarjáni csatornaépítést má­sodrendű dologként kezelik. Er­re vall, hogy a munkahelyen a gépek helyett lapátos emberek dolgoznak, igen lassú ütemben. Elvitték az árokásó gépet egy másik munkahelyre. Nem halad­nak, csak igen vontatottan, mi­közben a városi járműforgalom kínokat áll ’ki. Itt az idegenfor­galom csúcspontja, a belváros pedig feltúrt! Nem, nincs ez így rendjén! Itt többről van szó, mint a Csatorna­mű Vállalat érdekeiről. A város rendjéről, a járműforgalomról, ennek akadályoztatása miatt ke­letkezett anyagi veszteségről, de nem utolsósorban a kivitelezők tekintélyéről, akiknek a munká­ját ezer és ezer szempár kíséri, mert ott, ahol ezt a szerencsét­len, talán a világ legrövidebb szennyvízlevezetőjét építik, a ki­rakatba kerültek. Karilfás István építésvezető azt mondta, a mun­kát lehetne gyorsítani, de akkor ide kellene összpontosítani az erőket. A város lakossága azt ké­ri tőlük, hogy tegyék félre a jú­lius 22-i dátumhoz való ragasz­kodást, mert akik a munka el­végzésére megkötötték a válla­lattal a szerződést, azok nem számolhattak azzal, milyen sok kellemetlenséget idéz elő az épí­tés ilven hosszú ideig való el­húzódása. A csatorna készítésén dolgozó munkások hajlandók az áldozat­ra, ki kell adni tehát a jelszót: minél előbb rendet Salgótarján belvárosában! Bobál Gyula I Kongres Bizonyára sok kollektíva fűz jogos reményeket ahhoz, hogy a kongresszusi ver­senyben elnyerik a Közpon­ti Bizottság kongresszusi zászlaját, a kiemelkedő eredményeket elérő szocia­lista brigádok pedig a kongresszusi oklevelet. A megyei pártbizottság legutóbbi ülésén nagyra ér­tékelte a megyénkben ki­bontakozott kongresszusi versenyt és elhatározta, hogy a legkiemelkedőbb eredményeket elérő szocia­lista brigádoknak és kol­lektíváknak 10 kongresszu­si oklevél kitüntetést ado­mányoz. Biztos, hogy megyénk üzemeinek, gyárainak, vál­lalatainak dolgozói igényt tartanak arra, hogy számon tartsák őket e fontos poli­tikai esemény kapcsán. Érthető ez a magatartás, mert legnagyobb üzemeink dolgozói alapos megfontolás, tanácskozás, eszmecsere után a munkásévül “sf-k állásfoglalásának szentesí­tésével ütötték rá a pe­csétet a XI. pártkongresszus és hazánk felszabadulása 30. évfordulójára tett szo­cialista versenyvállalásukra. A papírra vetett elképze­lések összhangban vannak a Központi Bizottság legutóbbi ülésén felvetett követelmé­s z u s i z á nyekkel. A kollektívák va­lóban többet kívánnak adni kötelezettségeiknél. Egyik­másik felajánlás teljesítése pedig, határozottan nagy erőfeszítéseket követel ve­zetőktől és dolgozóktól egy­aránt. Nem szabad elfelejteni, hogy szerte az országban hasonlóképpen gondolkod­tak, határoztak, döntöttek a termelő, gazdálkodó kollek­tívák, a kereskedelmi válla­latok dolgozói. Ök is azzal a szándékkal, vággyal ver­senyeznek, hogy szeretnének a legkiemelkedőbbnek járó magas fokú erkölcsi elisme­résben részesülni. Ezért gyá­rainkban, üzemeinkben, vál­lalatainknál dolgozó mun­kásoknak sok olyan ver­senytársuk van, akiket ugyan nem ismernek, de számolniuk kell velük. Hogy mennyire komolyan veszik ígéreteiket a brigá­dok, a munkások, azt jól példázza Révai István öntő­brigádja, a Salgótarjáni Ko­hászati Üzemekben. A mun­kaidő kezdete helyett nem reggel hatkor, hanem már hajnali háromkor bentvan­nak a gyárban, hogy ígére­tüknek munkásbecsülettel, és felelőséggel tegyenek eleget. Ugyanez jellemzi Né­meth László brigádját, a Balassagyarmati Fémipari s z Ió és Vállalatnál. Kevesen van­nak, de mint mondják, meg­oldják nehéz feladatukat. A ZIM salgótarjáni gyárá­ban a Kiváló Brigád címet elnyert, tmk-ban dolgozó kollektívák legújabb válla­lásukban egy hónappal előbb készítik el az exportra ké­szülő új gyártmányokhoz szükséges szerszámot. A munkások versenye nem reked meg az üzem, a gyár falán belül. Szabad idejük egy részét feláldoz­va, részt vesznek városunk szépítésében, elvégzik az ál­taluk patronált iskolákban és óvodákban a felújítási és javítási munkák egy részét. Segítenek társaiknak a la­kásépítkezéseknél, támogat­ják, gyámolítják rászoruló munkatársaikat. Cselekedeteikből az igazi, munkásokat jellemző köz­vetlenség, segítőkészség, a közért való áldozatos ellen­szolgáltatás nélküli baráti készség sugárzik. Jó lenne, ha ez a magatartásforma az élet egyéb területein, a kü­lönböző rétegeknél is köve­tésre találna. Mert enyhén szólva, a munkásöntudatnak ezek a megnyilatkozásai bi­zony sok helyen hiányoznak. A zászló és az oklevél elnyerése utáni vágyakozás egyúttal jelzi azt is, hogy a különböző kollektívák mi­oklevél ként értették meg a pártnak a tanulásra, a továbbképzés­re, az általános és szakmai műveltség növelésére utaló határozatát. E tekintetben Is találkozunk példamutató kezdeményezésekkel a sík­üveggyárban, a Balassagyar­mati Fémipari Vállalatnál, és még néhány üzemünkben. Ha a tanulásban mutat­kozó sokrétű és szerteága­zó tennivalókat összevetjük a jelenlegi helyzettel, és a jövő követelményeivel, azt kell mondani, hogy az elért eredményekkel nem lehe­tünk elégedettek. A kongresszusi zászló és oklevél megszerzése nemcsak a munkások jó, vagy kevés­bé jó, illetve áldozatos mun­káját dicséri. Egyúttal mi­nősíti a gazdasági vezetőket, a párt- és szakszervezeti ak­tivisták sok ezres táborát. A megye munkástradíció­ja feljogosít bennünket ar­ra, hogy reménykedjünk. Talán nem tűnik megala­pozatlan elképzelésnek, hogy lesz megyénkből olyan kollektíva, amelyik részesül a párt központja által meg­hirdetett magas fokú erköl­csi elismerés valamelyiké­ben. — v. k. —

Next

/
Oldalképek
Tartalom