Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)

1974-07-03 / 153. szám

fffog’Yan vélekednek az előfizetők? Postai hfrlapkézbesítők, vál­lalati lapterjesztők, egyönte­tűen vallották, hogy Nagybá- tonyban jó a napi- és hetila­pok, folyóiratok olvasottsága. Amikor a postahivatalban szám szerint is utánanéztünk a dolognak, konkrétan is be­bizonyosodott e szóbeli véle­mény. Álljon itt néhány adat il­lusztrálásra! A párt központi napilapját, a Népszabadságot 1118-an fi­zetik elő, s naponta átlagban 37 árus példányt adnak el. A megyei pártbizottság lapját, a NOGRÁD-ot márciusban a széles körű üzemi, vállalati és hivatali terjesztés . előtt 591 személy járatta, jelenleg 866. Ehhez jön a napi 39 árus pél­dány. úgyhogy a megyei új­ságból összesen 915 lapszám fogy nap mint nap. Ez igaián tiszteletre méltó eredménynek számít a valamivel több mint nyolcezer lelket számláló, ro­hamosan fejlődő nagyközség­ben. Először a helyi lapot Klim'ó Istvánná, a területi pártbizottság titkára a jelen­legi eredményeket, többek kö­zött a színvonal emelkedésé­ben látja, és főként abban, hogy az utóbbi időben sokkal többet olvashatnak az embe­rek lakóhelyük, Nagybátony eredményeiről, az itt élő em­berek életéről, örömeiről és gondjairól, mint korábban. Jogos érvelésnek tűnik mindez. A megyei lapok pó­tolhatatlanul nagy előnye a központi orgánumokkal szem­ben az, hogy mindenki által — a legtöbb esetben szemé­lyesen is — ismert embereket, gazdasági, politikai és társa­dalmi vezetőket, ipari és me­zőgazdasági munkásokat, ér­telmiségieket, fiatalokat és idősebbeket szólaltat meg. — Sokan vannak, így va­gyok magam is — mondja Klimó Istvánná —, akik elő­ször a helyi lapot veszik ke­zükbe. Mert jólesik az em­bernek az ismerősöket benne látni: ki mit csinál, hogyan él, dolgozik. Mit olvasnak az asszonyok? Gombos Jánosné, a haris­nyagyár kétgyermekes mun­kásnője: — A híreket és a sportot szoktam olvasni. Érdekel, mi történik megyénkben. A cik­kekbe általában nem szoktam belemélyedni. Kevés a szabad időm. A politikával sem fog­lalkozom. Nehéz dolog, nagy figyelemmel, és rendszeresen kell végigkísérni, mert más­képpen nem érti meg, nem igazodik el benne az ember. — A múltkor az egyik szombati számban, amelyik­ben a tarjáni sportnapról ír­tak, benne volt a lányom is. — Hogy miről szeretnék ol­vasni?... Főként a fiatalokról, meg az asszonyokról. Mert higgye el, erről a sok anyu­káról aki itt dolgozik, lehetne mit írni. — Majd váratlanul nekem szegez egy kérdést: — Mondja, a férfiakról miért ír­nak olyan sokat? Tari József né varrónő, csa­ládjának kilencféle újság jár: — NÓGRÁD, Népszabadság, Sport, Nők lapja, a harisnya­gyári, meg a textilújság. Nem is sorolom tovább. Az újságokat azonban főleg a fiam és a férjem olvassa. Én a híreket, és a kisebb cikke­ket szoktam átnézni. Ebből megtudom, hogy mi történik az országban és a megyében. Otthon van egy kis kertünk, a ház körül jószágokat tartunk. Az időm jó része erre megy el. Én naponta főzök meleg ételt is. Mit olvasnak a férfiak? György Gáspár 33 éves vá­jár, két kisgyermek édesapja: — Korábban csak a Nép- szabadságot járattam, de az­tán rájöttem, hogy a közpon­ti lapok nem tudnak olyan gyakorisággal és olyan terje­delemben foglalkozni a me­-------------------7--------------------------­g yei eseményekkel, mint aho­gyan mi szeretnénk. A megyei lap, szerintem jól tájékoztat, és jól követi nyomon a válto­zásokat. A megyei helyzetet tárja fel, ismerteti meg ve­lünk, ezt pedig nekünk me­gyeieknek, főleg kommunis­táknak kötelességünk ismerni. — Munkásember vagyok, érthető, hogy a munkásokról, az egyszerű emberekről olva­sok szívesen. Őket kellene mi­nél gyakrabban, spontán meg­szólaltatni: az üzemi életről, a vezetés és az emberek kap­csolatáról. Ismerik-e az embe­rek az üzemi demokrácia és az egyszemélyi felelősség ösz- szefűggését? Mindaz, amit az ember életének jobbátételéért „megálmodunk” a gyakorlat­ban jól megvalósul-e? Papp Pál Szorospatakon bányász. Véleményét tömören foglalja össze: — Megyéjét ismeri legjobban az ember. Ezért olvasom szívesebben a, NÖGRÁD-ot más lapoknál. — A NÖGRÁD jobban hoz­zánk tartozik — ad igazat fér­jének a gyerekkel foglalatos­kodó fiatalasszony. Zoppé Sándor géplakatos, a nagybátonyi gépüzem külszíni üzemének csoportvezetője las­san, megfontoltan beszél: — Kielégítőnek tartom a lap színvonalát. Mindent meg­talál benne az ember, amire szüksége van. Véleményem szerint ezt a színvonalat kell tartani. Nagyon tetszenek a folytatásos regények, az üze­mi riportok. Csak azt sajná­lom, mert a mi körzetünkben még élő a bányászat, hogy nem foglalkoznak többet vele, és az itt élő emberekkel. — A szabad időm nagy ré­szét újságolvasásra fordítom. Az hiszem, el sem tudnék aludni a lapok olvasása előtt. S hogy miért? Arra vála­szunk egyértelmű: Zoppé Sán­dor — mint más annyian — felismerte, hogy a ma embe­rének korával együtt kell él­nie, ismernie kell jelenét, jö­vőbe vivő útját. Ezt pedig számára, többek között az új­ságok, és a többi tömegkom­munikációs eszközök biztosít­ják. — ók — Mai tévéajánlatunk Vizsgáztak az idegenvezetők Az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda Nógrád megyei kirendeltsége nagy figyelmet fordít a belföldi idegenvezetők képzésére. Az idei évadra negyvenen ké­szültek fel, akik az elméleti vizsgák után a napokban gya­korlati vizsgát tettek. A negyven leendő idegenvezető Salgótarjánban autóbuszba ült és felkereste megyénk legszebb tájait — Balassa­gyarmatot, Horpácsot, Cseszt- vét, Hollókőt, Szécsényt —, hogy számot adjon tudásáról. A gyakorlati vizsga során jó felkészültségről tettek tanú- bizonyságot. 20.00: Kodály: Galántai táncok. A Magyar Televízió Tévé­bérlet című sorozatának új bemutatója. A világhírű ze­neszerző és zenepedagógus, ezt a művét a gyermekkor élményvilágából merítette. Hét évig élt Galántán, s az itteni cigányok zenéje már akkor is messzeföldön híres volt. A fiatal Kodály itt talál­kozott először a népi verbun­kos stílusával, s ezek a fia­talkori benyomások ösztönöz­ték arra, hogy összegyűjtse a múltszázadi verbunkos emlé­keket. Ezekből a motívu­mokból állott össze a Galán­tai táncok muzsikája. A nép­szerű művet negyven évvel ezelőtt mutatták be — 1933- ban — a Budapesti Filhar­móniai Társaság megalakulá­sa 80. évfordulója tiszteletére rendezett jubileumi hangver­senyen. A tévéműsorban a művet Ferencsik János is­merteti, s ő vezényli a Ma­gyar Állami Hangversenyze­nekart is. Tóth néni kinn állt az udvaron. mellette a fia, zömök, tagbaszakadt pa­raszt, a szövetkezetből. Csiri- ért jött, a kislányáért, akire egész nap az öreganyja vi­gyáz. A csöppség ott játszado­zott körülöttük. Ahogy _ anya és fia ránknézett, abból le­mérhettük, hol tart a falu a rémületben. Az öregasszony megragadta Flóri karját. — Jaj, édeseim! Mi lesz itt velem ? — Mi lenne, Tóth néni?! — mondtuk neki. — Egyet se féljen, amíg minket lát. — Na, úgye! — mondta neki a fia is. — Ha veszélyessé vál­na maradnia, majd átjön hozzánk. Ebben persze, több volt az aggodalom, mint a vigasz. Mi magunk sem valami nagy biztonságérzettel gondol­tunk az elkövetkezendőkre. Ahogy a bakhátak közt gyü- lemlett a víz, hajnalra akár Tóth néni udvarát is elérhet­te. Ha meg tüzet fog a gáz... Igaz, a közeli nádtetők ere­széről estére már csöpögni fog a szennyes lé. Bennem azonban egészen másfajta riadalom bújkált. Gyorsan felhúztam a csiz­mát, aztán az ablakba álltam. Hátam mögött Flóri kapkod­ta magára a munkaruhát, szótlanul. Ügy feszült köztünk a hallgatása, mint egy drót­huzal. Meg kellett lazítani. — Rosszkor jött ez nektek — mondtam anélkül, hogy hátra néztem volna. — Mikor jött volna jól? — hallottam a hátam mögül. A dróthuzal csak nem lazult közöttünk. Álltam az ablak­ban, de semmit sem láttam abból, amit az ablak elém tárt. Zsuzsát láttam, amint egy hosszú, üres folyósón kö­zeledik felém. Léptei a fülem­ben kongtak, s végül már csaknem kiszakították a dob­hártyámat. Akkor hideg és éles hangját hallottam. „Nem szabad találkoznunk többé!” Riadtan engedelmeskedtem, mint egy gyerek. — Küldd vissza az asszonyt! — mondtam. — Miért küldeném? Flóri hangja közönyös volt, s mégis könyörtelen. Jó, hogy háttal álltam neki. Nem lát­hatta, hogy szinte véresre ha­rapom a számat. — Küldd vissza! — mond­tam. — Mit kezdesz itt vele? Most egyhamar nem lesz meg­állásunk! 4 NÓGRÁD - 1974. JÚLIUS 3„ szerda I Megyei filmbemutatók Könny és mosoly Jelenet a La Mancha lovagja című Ki ne hal­lott volna a szélmalmok­kal hadakozó búsképű lo­vagról. a re­ménytelen­ségben újra­kezdők pél­daképéről. a Miguel de Cervantes agyában meg­született és a világiroda­lomba bevo­nult hősről. Don Quijote de La Mancha- ról. Lerövidí­tett történetet az ifjúság, a teljes regénvt pedig a felnőt­tek sorolják kedvenc olvas­mányaik közé. A — Babits szavaival — ..fantázia tilosá­ban” élő búskéoű lovag tör­ténetét színes olasz—amerikai filmmusicalként láthatjuk vi­szont a vásznon. A film tu­lajdonképpen Dale Wasser­mann azonos című nagy si­kert aratott zenés játékából született. Régies nvelven a XVII. század elején jelent meg a regény, melv tulaj­donképpen a műfaj első iga­zi. napjainkban is értékes darabja és Wassermann job­bára a regény első részét fel­használva. sikeresen alkotott modern színjátékot belőle, eggyé ötvözve, egv szerencsés keretjátékkal a hőst és a szerzőt. A filmben sok. azóta világszámmá vált dal hang­zik el. és Peter O’ Toole, va­lamint Sophia Loren és más kitűnő sztárok játéka teszi él­ménnyé a filmet. Folytassa Cleo! Folytassa cowboy! Folytassa doktor! Folytassa Jack! A jól össze­filmből. szokott rendezői és színészi közösség folytatja a nézők nevettetését. Űj filmjükben külföldön —■ Elsbels-szigetén, egy üdülőhelyen csetlenek- botlanak többé-kevésbé ügye- fogy<}tt és ezért kedves hő­seik. A színes szinkronizált, angol filmbohózat elsősorban a helyzetkomikum kedvelői­nek tetszik majd. s a nép­szerű sorozat előző darabjai­hoz hasonló szórakozást ígér. A föld nem hazudik Űj elmélet a honfoglalásról Hosszú évek munkájának eredményeként 1975-ben meg­jelenik a tízkötetes, átfogó magyar történelem első né­hány kötete. Az őstörténetről szóló fejezet megírására Bar- ta Antal, a történettudomá­nyok kandidátusa, a Történet- tudományi Intézet munkatár­sa kapott megbízást. A tudós az Akadémián már ismertet­te sokak számára meglepő, új elméletét: honfoglaló őseink nem nomádok, hanem ebben az időben már régóta földmű­velők voltak. Barta Antaltól kutatásainak eredményei felől érdeklőd­tünk. Az utóbbi időben a hon­foglalás időpontja is vitatottá vált. ön hogyan foglal állást ebben a kérdésben? — László Gyula professzor nagy érdeklődést, sok vitát ki­váltott elmélete szerint a Don vidékén élő onogur népek egy csoportja (e névből ered egyébként a magyarok ungar, hungar népneve), már időszá­mításunk szerint 640 után mai hazánk területére vándorolt, a honfoglalás tehát ekkor kö­vetkezett be. Ebben az időben valóban új kultúra jelent Flóri hallgatott. Nem bír­tam tovább, megfordultam. — Kész vagyok! — mondta. — Mehetünk... A faluban már rikácsolt a hangszóró. „Mindenki őrizze meg a nyugalmát! Ha a ren­delkezéseket betartjuk, semmi baj sem történhet”. De ki tud­ta akkor megőrizni a nyugal­mát? Tódultak az emberek a falu végére, hiába mondtuk nekik, hogy úgysem mehetnek a fúrótorony közelébe. Egy paraszt mégis a szőlőtőkék közé keveredett, az újszülött „gejzírrel” mit sem törődve. Annál nagyobb figyelemmel vizsgálgatta a tőkéket. Rákiál­tottam: — Jöjjön onnan, hé! Változatlan egykedvűséggel közeledett. Amikor hozzánk ért, akkor ismertük fel benne a Zöld Mező elnökét. Elsiratta előttünk a szüretet. — Szüretelnek még maguk erről — vigasztalta Flóri. — Előbb segítettek volna permetezni, ne most! — mondta a paraszt keserű hu­morral. Hármasban mentünk a liba­legelőre. (Folytatjuk) meg a 'Kárpát-medencében. Azt azonban nem tudjuk, va­jon magyarul beszélt-e már az a népcsoport? Ha ez min­den kétséget kizáróan bebizo­nyosodna, abban az esetben el­fogadnám László professzor elméletét. A bizánci forrá­sok azonban 830 után említik, hogy a császárság képviselői Árpáddal és Kurszánnal tár­gyaltak az Al-Dunánál. Emel­lett a krónikák szerint Bul­csú és Tormás sem beszélt egy korábban idevándorolt magyar népcsoportról, amikor Bíborbanszületett Konstantin császárnak Bizáncban elmond­ták népünk történetét. Ezért a honfoglalás évéül 895-öt fo­gadom el. Ez természetesen csak a terület katonai meg­szerzésének , éve. Ezután még esztendőket vett igénybe a mintegy háromszázötven- négyszázezer magyar elköl­tözése. — Miből következhetett a magyarság létszámára? — Arab kútfőkből tudjuk, hogy a honfoglalás idején őseinknek körülbelül húszezer harcosuk volt. Mivel egy har­cos felszerelését öt család tud­ta előteremteni, tehát mint­egy százezer családnak kellett lennie. Az említett következ­tetés pedig a családok átlagos létszámának ismerete alapján adódott. — Hogyan jutott arra a kö­vetkeztetésre, illetve később meggyőződésre, hogy őseink a honfoglalás idején már föld­műveléssel foglalkoztak? — A honfoglalás és az ál­lamalapítás között egy évszá­zad telt el. István király tör­vénykönyve már házakról, ácsokról, kovácsokról, szőlő­művelőkről beszél. Ilyen ro­hamos fejlődés száz év alatt nem alakulhatott ki. Meg­erősített ebben a meggyőző­désemben az a tény, hogy a germán és az angolszász né­peknél az államalapításnak nem egy, hanem három-négy­száz éves előzménye volt. Eb­ből jutottam arra a következ­tetésre, hogy a honfoglalás idején — mai kifejezéssel él­ve — nem nulláról indultunk. — Milyen tények támaszt­ják alá ezt a feltételezést? — A honfoglalás, mint ez közismert, fegyverrel történt. Megszerezni, megtartani a te­rületet: ehhez a katonai szer­vezettség magas fokára volt szükség! A húszezer harcost el kellett tartani, részükre fegyvert gyártottak, s ez sem volt olcsó mulatság: a magyar harcos fegyvere, vértje, paj­zsa, egyszóval vasfelszerelésa tíz kilogrammot tett ki! Mind­ezt nem lehetett volna a no­mád portyákon szerzett hadi- zsákmányból előteremteni. — Nyers, bárdolatlan őse­ink e tulajdonságaik mellett tájékozott emberek voltak: diplomáciai tárgyalásokat folytattak Bizánccal, Germá­niával, rendelkeztek tehát bi­zonyos intelligencia-szinttel. Mindezek az érvek amellett szólnak, hogy a magyar nép a honfoglalás idején már nem volt nomád, hanem őseink a nagyobb szervezettséget, és magasabb kulturális szintet feltételező fölműveléssel fog­lalkoztak. — Feltételezésemet igazol­ják a nyelvtudomány és a ré­gészet adatai is. Ezek egyike a legbiztosabb forrásoknak, amelyekre az írásos emléke­ket nem kínáló, ilyen ka­paszkodókat nem nyújtó őskor kutatásában támaszkodhatunk. A honfoglaláskor ugyanis őse­ink szókincsében már ilyen szavak szerepeltek: eke, tarló, borsó, búza, árpa, alma, sző­lő, boglya, szűr. A Don—Do- nyec vidékén pedig ahonnan a magyarok a Kárpát-meden­ce felé vándoroltak, olyan kc- és .téglaerődöket tártak fel, amelyek 8—9. századból valók. Árpa- és búzavermek, könnyű és nehéz ekék, kapák, szőlő­metsző kések kerültek elő be­lőlük. Bizonyos tehát, hogv azon a területen földművelő népek is éltek. Persze, á lelet néma: nem árulja el, ki hasz­nálta. De annyi bizonyos, hogy az itt feltárt szintre épül honfoglaláskori művelt­ségünk. — Eddig úgy tudtuk, hogy a vándorélet nem egyeztethe­tő össze a letelepedést kívánó földműveléssel. — A germánok, szlávok; gótok becserkészték egész Európát. És sohasem voltak nomádok, mindig földműve­léssel foglalkoztak. A vándor­lást nem mai életritmusunk­nak megfelelően kell elkép­zelni : hosszú ideig tartott, több éves pihenőkkel, egy- helyen maradással. Ami pedig a feltárt leletek hitelét illeti: véleményem szerint az őstör­ténet kutatásában a régészeti adatok a' mérvadók elsősorban. A föld nem hazudik. Barta Antal elméletében sok még a nyitott részkérdés. Lehetséges azonban, hogy kuta­tásai nyomán néhány év múl­va másképp írják a történe­lemkönyveket. .. Varga Zsuzsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom