Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)
1974-06-09 / 133. szám
Nógrádi Andor tusrajz» Corsok. dolgok, emberek ROZIKA Gyerekek játszanak a hűvös platánok alatt. Az apróbbak homokoznak, mások hintáznak. A nagylányok — lehetnek tizenöt, tizenhét évesek — a mamák szerepét vállalják. A távoli város intézetének igazgatójával beszélgetünk. Mindegyik életdarabka egy történet. Jancsié is, akit alig egy félórája kísért ide egy rendőr. Egy pincében találtak rá, ott aludt már harmadik éjszaka. Most az igazolása folyik, a szálak kibogozása, Jancsi „múltjának” felderítése. Kint az aszfalton sziporkázik a forróság, úgyszólván folyik a szurok, itt bent a kellemes kertben vízsugár áztatja a kánákat, salviákat Feltűnik egy lány. ö is a ragyobbak közül való. Anyáskodó szeretettel forgolódik az apróságok között, szemmel láthatóan a kicsinyek is hozzá a legbizalmasabbak. Szép, kellemes arc- A haja barna, szeme fekete, alakja az egyszerű minikartonban is fi- gyeimet keltő. — Aki reggelit kér, ide elém sorakozzon... A gyerekek, mint az orgonasípok állnak egymás mögé. Rozika óvó néni módjára igazgatja őket. Aztán elindul akis csapat az ebédlőbe. Amikor elhaladnak előttünk és belépnek az épületbe, az igazgató rámtekint. — Megfigyelte ezt a lányt? ö, a mi Rozikánk. Az itt dolgozó pedagógusok jobbkeze, első számú segítője. És ugyanez a Rozika két évvel, ezelőtt még a szomszéd város galerijének egyik leglelkesebb tagja volt. Azt is mondhatnám, tizenhét esztendős korára végigpróbált mindent. Lopott, csavargóit, gyermeket szült, anélkül, hogy megtudta volna nevezni az apját. Ha kifelé jönnek, figyelje csak meg a karját. Sűrű tetoválások. A múlt letörölhetetlen emlékei. A galeri vezéralakjainak a nevei, már ezek rossz emlékként élnek Rozika karján. A szökőkútból kellemesen buzog a víz, szinte hűs lesz körülöttünk a levegő. Az igazgató már negyedórája Rozikáról beszél. A lélegzetelállító kalandok, események szinte mellbe csapják az embert. —■ Papíron van valamennyi. Rozika jegyzőkönyvei kilószámra is sokat nyomnak. Hangos beszéd, gyermekkacaj. A reggelitől érkeznek a csöppségek. Rozika kíséri őket. Amikor elmegy mellettünk, rám, az idegenre vet egy félszeg, érdeklődő pillantást. — Ez a Rozika már nem a régi. Ahogyan mondani szokás — mintha kicserélték volna. Feltűnő és itt nálunk egyetlen példája is a gyors, robbanásszerű változásnak. Ez a gyerek megundorodott a múltjától. Belecsömörlött abba, ami volt. Itt tetszik neki. Kedves beszédű, szolgálatkész, dolgos. Egy hónapja talán, hogy udvarol neki egy fiú. Bejár az intézetbe. Amikor elkezdődött, Rozika bekopogott a szobámba és kérte, engedjem meg, hogy idejárjon... Sárga csőrű rigók futkosnak a bokrok alatt. A kurtára nyírt fű fölött lepke szálldos. Száll a hinta, nagyot kacagnak a gyerekek. És velük együtt Rozika, akinek az igazgató szép és boldog jövőt jósol... Szalay István X brlgMvezeß ügy fnffeíe, bogy legtöbbször egymás mellett dolgoztak. A kapájuk egyforma ütemben csattogott, egyszerre értek ki a kukoricasorból. Feri, mintha most venné észre, hogy a lány ott áll, csodálkozva nézi, törli a homlokát, kérdezi: — Elfáradtál Erzsi? — Megszoktam. Az ember még mindig nézi. Ha jól számolja, Erzsi elmúlt harminc. A háta kissé meghajlott de napsütötte arca ránctalan. Az anyja. Csele Juli, híres dolgos volt. Valamikor az ő huszonkét holdjukon, hol felesként, hol mint napszámos, eleget koptatta a kapája élét. Ma is kiveszi még részét a munkából: baromfigondozó a tsz-ben. ha kell, bátran felnyitja a száját. Vagy talán nem öreg Csete Juli verte az asztalt a szövetkezeti irodában? „Az én lányom kapásként körülbelül ötven forintot keres naponta, Török, a kertész, Hirn, a szőlész ugyanakkor napi' kétszázat, vagy még annál is többet dug zsebre. Igazság ez?" Ügy mondják, amikor megtudta, hogy a Debrecenből ideverődött traktorista nős, bottal verte ki a házból: „Takarodj, te cigányképű csavargó, az én lányomból nem teszel bolondot..." Ennek öt éve, talán már hat. Azóta kérette Erzsit Gyura Laci, de a lány rázta a fejét: „Nem megyek férjhez...” Talán ebben a percben is a cigányképű traktoristára gondol... Megkérdezhetné tőle: „Még mindig kitartasz amellett, hogy nem mégy férjhez?” A brigádvezető délben elkapja Ferit: — Bolond az anyósod, hogy beteg létére, eljár hozzátok főzni, takarítani, mosni reá- tok. — Hogyan segítsek magamon? — Elúnhattad már az özvegységet. A közmondás azt tartja: „Élő az élővel, halott a halottal..." — Magamtól is lenne anynyi eszem, csakhát... — Ne „csakhátozz”, hanem, ha újra beálltok a rendbe, kérdezz valamit Csete Erzsi- tőL — Ügy lehet, a traktoristán jár még az esze. — Mulya vagy Ferink! De én majd kibabrálok veled. Még az este benyit hozzájuk: — Mulya vagy Ferink. Kipuhatoltam, amit akartam: mehetsz kérőbe. — Vállalja a Józsikát? — Talán téged is főként amiatt vállal. A jobb oldali, a bal oldali szomszédjuk gyerekét pesztrálja, az én unokámat agyonszorongatja, csókolja. ★ Az öregasszony összecsukta előtte a száját. Hiába kérSásdi Sándor: Nehéz sors dezte, hány kenyeret szoktak sütni egyszerre, sűrű rántással, vagy behabarva kézítik-e a főzelékfélét, az csak mormogta a magáét: „Tanuld meg a magad kárán...” Köz- napon is tortát hordott Józsikának, délben nem nyúlt ételhez a gyerek, mert teletömte magát édességgel. „Az éh főztemet szokta meg” — szentenciázik az öregasszony, mert hiszen Janár Kata só- ban-vízben krumplilevese is különb, mint más asszony nagyünnepi töltött káposztája Későn este jön haza Józsika, Feri csendes hangjában szemrehányás érződik: — Legyen gondod a gyerekre, ne engedd kujtorogni. Felelhetne erre, de jobb ha hallgat. Együtt tanulta Józsikával a leckét, segített az írásbelijét elkészíteni, a gyerek szorosan bújt hozzá, és amikor sajátmagától -először szólította „édesanyám”-nak, ölbe kapta, „aranyom”-nak, „mindenem”- nek nevezte, ott csókolta, ahol érte. Feri nézi őket, rövidet sóhajt, amiben ilyesféle langyosodik: „hála isten...” Erzsi dudorászva készíti a vacsorát, közben arra gondol: őszi meszeléskor átrakja a lakószobát. Elhozza hazulról az aranyrámás Szent József- képet, a krémszínű csipkete- rítőt, amit azon a télen horgolt, amikor egyvalaki a debreceni Nagyerdőről suttogott a fülébe... Nem, a térítőt mégse hozza el, a szentképet talán fel sem engedné akasztani Feri, restelné, hogy parádés házának padlós, bár- sanydíványos szobájába a faluvégi szalmafedelesből hurcoljanak ide bármit. Nyáron, a harmincholdas kukoricaföldön nem merte felnyitni a száját, most kérdezi az ember: — Mire gondolsz, Erzsi? Kedveskedő a hangja, de ez még semmi ahhoz képest, hogy karjával átszorítja a derekát. Erzsi szégyenkezve felel: \ — Arra gondolok... arra, hogy milyen jó melletted ülni. ★ Karácsony hetében az ember vette ki a szekrényből a vadonatújnak látszó sötétbarna szövetkabátot: — Egyetlenegyszer viselte a megboldogult, kár lenne, ha a moly kirágná. — Az enyém se kopott. — Hétköznapra jó, ebben misére járhatsz. Visszafelé jövet, a gyerek a konyhaajtóban elállta az útját: — Vesse le! Édesanyámé volt. Vesse le, mert a maga kárán lantiTJa meg, Hogy a máséhoz ne nyúljon. ★ Karácsonyra megkapta öreganyjától a rég ígért ajándékot a gyerek. Ráérne még ezüst karórát viselni az, aki most töltötte be tizedik évét. Mégis a karkötőóra, az ezüst karóra lett az oka mindennek. i Zárszámadás napján rendezték a kultúrházban a mulatságot. Józsika kora reggel ünneplőbe öltözik, kotorász a tükrös szekrény fiókjában, kérdezi Erzsit: — Karórámat nem látta? — Ott keresd, ahová tetted. Kirakja a sok vicik-vacakot, az apja jókedvűen, mert nyolcvan forint jut munkaegységenként — ráver a fenekére: — Máskor gyűrűscukrot vetess karácsonyi ajándékként. azt legalább elszopogathatod. Sírásra görbéd a gyerek szája, elfut hazulról, de csakhamar visszajön. Látja, hogy az apjának híre-hamva, nagy bátran odaperdül a mostohája elé: — Tudja mit mondott öreganyám? — Nem tudom, nem is akarom tudni. — ...Azt, hogy a ládájában keressem a karórámat, mert akinek enyveskezű volt az anyja, az maga se resiei hozzányúlni a máséhoz. — Ezt mondta? Szédül, nekiesik a falnak. Nagy nehezen kiegyenesedik, ránéz a gyerek csúíondáros arcára, gonoszságot tükröző szemébe és akkor elborítja a méreg. Maga sem tudja, mit csinál. Egyik kezével összeszorítja a sivalkodó kölyök két csuklóját, a másikkal veri, üti, ahol éri. Akkor tér észre, amikor az ura belép és ráordít: — Ha még egy ujjal hozzáérsz, hát... hát nem állok jót magamért! A gyerek fejére teszi a leesett ünneplős kalapot: — Ne sírj, kisfiam... Menj, mosd le az orrod aljáróL arcodról a vért. Kettesben állnak a konyha közepén. Erzsi szeméből hull a könny, szava meg-megsza- kad. — Anyámat gy alázta,.;; engem Is... — Kár a szóért, tudhattam volna, így lesz, mert aki mostoha... A többit nem hallotta, ösz- izeszedte, az apja valamikori katonaládájába rakta a ruháját, fehérneműjét. Annyit vitt magával, amennyit idehozott. A kertek alatt osont, senki ne kérdezhesse, hová megy, mit visz. A szalmatetejű ház kapujában megállt. Kereste a szavakat, amelyekkel odabent majd elkezdi. „Higgye el, édesanyám, nem tehetek róla. . Móricz Zsigmond: A FEJS A házmesternénk alacsany kis fürge asszony volt. Nem volt szép; olyan szép nem volt, hogy minden férfi ránézzen és hozzádörgö- lözzön; azért nem volt olyan szép, mert nem is akart szép lenni. Dolgos asszony volt. Onnan jött, a Tiszahátról, ahol harmincéves korára már agyondolgozza magát mindenki. Olyan serény kis asszony volt, hogy égett a keze alatt a munka. Ügy sepert hosszú nyelű seprűkefével, mint a gereblyéveL Otthon, a réten egy szál széna el nem maradt utána, itt az udvar, a lépcsők ragyogtak a tisztaságtól. Mikor Pestre jött, nem volt semmije a két karján kívül, s tíz év alatt lett egypár ezer koronája, s igen derék, csöndes, jó ura. Hogy a háború kitört, bevonult az ura katonának. Ö még jobban magára maradt, de nem fogadott segítséget, egyedül végezte a rengeteg ház minden dolgát, egyedül nyitotta a kaput, se éjjel, se nappal nem aludt, nem evett, nem ivott, nem szórakozott, akkor búsult, ha megállóit, s nem volt dolga. Ami pénz hozzá gyűlt, az nála is maradt, élire rakta, takarékba hordta. Nem is volt vele semmi szándéka, csak a véribe volt, hogy spóroljon. Mint egy kis kopott szarka futkosott éjjel-napal a házban, s szinte látszott rajta, hogy ahányszor befut az odújába, mindig gazdagabb lesz a fészke egy pe- hellyel. Vasárnap délután kitette a székét az udvarra az ablak alá, s kiült. Ügy tudott ülni, mint otthon, ha kiülnek estefelé a kapu előtt a kis lócára, ölbe tette a kezét, s nézett a nagy kapura, amelyen kívül ezrével nyüzsgött, mozgott a sétáló nép. Néha odament hozzá egyikmásik lakóné. A cipészné, a kályhásné, a kofa. Megállották mellette, ő mindjárt fölpattant, székért szaladt és hellyel kínálta meg őket. Így lassan egész kis traccsoló társaság szokott oda hozzá. Ilyenkor aztán megnyílt a szive. Vidám lett és beszélge8 NÓGRÁD — 1974. június 9., vasárnap ZE tett. Elmondta az otthonát, folyton a falut emlegette, a patakról beszélt, amely tavasszal úgy megdagad, hogy kiönti a Méhes-tanyát, az aratásról beszélt, hogy náluk nem is nézik igazi aratásnak kaszával vágni a búzát. Ök még ma is sarlóznak. kicsi a határ, meggyőzik. Isten ellen való véteknek tartotta géppel vágni az életet, mennyi megy abból kárba. Beszélt a fonásról, a nyáréjszakai dörzsölők- ről, mikor a falu legényei és leányai összegyűlnek egy-egy udvarba, s szöszt dörzsölnek. .. Csillogott a szeme és ragyogott az arca, ha erről beszélgetett, s úgy beleszépült, egészen kipirult és fiatal lány lett belőle. De nem ment azért haza. Itt maradt a nagyvárosban. Megszokott, mint a cserepes virág. Megszokott a nagy magányosságban a kis szürke macska, reggeltől estig futkosott, hajtotta valami; űzte a belső láz, az ősi öröklött, vad szorgalom. Már olyan vékony volt, teste sem volt. csak az akarat hajtotta. Hová, miért, maga sem tudta. Sose csillant fel előtte semmi cél. Mintha a mélységes múlt, az ős nyomor dobta volna ki a parity- tyából, s most repülne, mint a földobott kő. Egyszer mégis történt valami. Egyszer egy nagy lakásból ki kellett tenni a lakót, mert nem tudott fizetni. A bútorát lefoglalták s mindjárt eladóvá tették. A házmestemének magakadt szeme a bútoron. Gyönyörű szép hálószoba volt, habos kőris, fényes volt, s ragyogott, s vadonatúj. Megkérdezte az árát. Nagy pénzt kértek érte, de neki volt már majdnem annyija. Akkor éjszaka nem tudott egy pillanatot sem aludni. Csak ült, ült és látta a bútort. Kihányta a szobájából a ringy-rongy lomokat s látta a gyönyörű bútort. A lelke megdagadt, alig fért sovány kis testében, s tudta, hogy a bútornak két vevője is van. Alig várta a reggelt, hogy felmehessen a lakóhoz. Nem is akarta megvenni. Nem merte. Istenem, tíz év óta él itt és dolgozik, s nem volt soha semmi öröme és szórakozása. Színházba menni ? Pénzbe kerül. Ligetbe menni, pénzbe kerül. Az orrod dugd ki Pesten, már pénzbe kerül. És most valami láz és kín fogta el: iszonyú nagyon megkívánta a bútort. Már nyolc órakor ott volt a lakónál. A cselédek takarítottak, ajtó-ablak nyitva volt, beszemtelenkedett és engedel- met kéi;t, hogy megnézze a hálót. Nem aludt ott senki. mert már szét volt szedve, eladóra. Meg se merte nézni, meg se merte simogatni, csak éppen megérintette, mint a szerelmes lány a legénye haját titokban. Megvette. Nagyon gyönyörű szép volt a bútor. Megvette. Nem is alkudott, nem is nézte meg, nem is töprengett, nem beszélt: megvette. Nem tudta mind kifizetni, írást adott, hogy háromfertálykor lefizeti a hiányzó összeget. Ettől kezdve lázban és boldogságban élt. Ügy élt a hálószobában. mint egy bolond. A gyönyörű ágyra nem mert lefeküdni, a régi kis rongyos priccsen aludt. A szobába senkit sem eresztett, s vasárnap nem ült ki az ablak alá, hanem csukott ablak mellett a bútorok közt maradt. Soha többet senkit nem eresztett be a szobába, s amikor negyedévkor jött a háziúr, hogy fölvegye a lakbért, kétségbe volt esve. hogy nem tilthatta meg neki, hogy belépjen a szobába. És dolgozott tovább, mint az őrült. Futott-fáradt, sepert, mosott, vasalt (a háziasszony minden két hétben vele mosatta ki a nagymosását ingyen, még ebédet se kapott soha) és lesoványodott, mint egy rossz macska. De a bútor megvigasztalta. Mikor eltelt a harmadik negyedév, lefizette az utolsó részletet is. Büszke volt és nagyszerűen járt-kelt ekkor a házban. De márciusban levelet kapott, hogy az ura elesett Ez 16 márciusában volt Már másfél éve nem kapott tőle egy sort sem, s most megjött a hivatalos értesítés, hogy elesett ö már két éve nem törődött az urával. Nem volt ideje rá. Nehéz volt ugyan, hogy nem volt itthon az ő csendes jó kis embere, de annyi dolga volt, hogy nem búsulhatott. Most, hogy elesett, megrémült. ^Elesett az ura! Nem is tudta, ml történt, csak üres lett a világ. Magában maradt. Egyedül maradt a világban, A levelet délelőtt tizenegykor kapta, mikor a levélhordó rendesen hozza a leveleket. neki ugyan tíz év óta hármat se hozott, hacsak nem házmesterit. Akkor csak egy kis ideig állott meg és folytatni kellett a főlépcső fölmosását. Estig, este 10 óráig dolga volt, de közben kétszer-há- romszor ' végigolvasta a néhány soros értesítést, s valahogy nem is vette a szívére. Nyomtatva volt, hát nem hisz benne. De éjfél felé, amikor már ritka lett a kapucsengetés lassan elkezdte látni az urát, a finom kis szerelőt. Milyen peckesen járt és milyen komoly volt. Sose nevetett. Most se nevet, komolyan fekszik, holtan. Holtan. Dehogyis? Miért is? Hol?
