Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)

1974-06-02 / 127. szám

I

...Volt egyszer egy parasztság

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztság! Olyan ez mint egy nagy mese. pétiig Igaz történelem ma már.

Augusztus vége felé valahol Erdélyben lehetett még a iront, de az ágyúdörgést — mint múló égzengést — hallottuk már. Idősebb, első világháborút látott Igen Jómódú, 100 holdas parasztember volt akkor az alkalmi gazdám, ü biztosan tudta, én, s még sokan nem la gondoltunk vele —, hogy a front nagyon hamar ideér majd. Iszonyú volt a félelme. Egy nap dél felé kést vett a kezébe, és felment a nagy, sosem lakott, sokszobás tanyaház gangjára, ahol rengeteg dinnye várt a másnapi piacra. Beült az öregember a dinnyék közé, és vágta egyiket a másik után, belekóstolt mindegyikbe, de egyik sem ízlett neki. Gyámoltalanul, kétségbeesetten ült a szétroncsolt dinnyék között, a nagy késsel a kezében, amikor rátalált a felesége. Az asz- szony felordított, mintha tűz egette volna a testét.

— Miért bántottad azokat a

dinnyéket, te átkozott, azok még Jóki A különben békés lélek majdnem megölte a feleségét. Így mondta ki egész élete „értelmét” egyetlen gondolatban : megvénültem, 30 holdat örököltem, 70-et szereztem, de egész életemben egy Jó dinnyét megenni nem mertem. Mindig csak a rosz- szat... a jót eladtam. Most enni akarok egy jó dinnyét, mielőtt meghalok. Másnap délután agyvérzésben valóban meghalt

Ezt a másik embert csúf- nevén Bagyurnak ismerték, csak kevesen tudták, hogy Bartucz János az ő tisztes neve. Arról volt nevezetes maga es a tanyája, hogy az éves béresek közül 2-3 hónapnál egy sem bírta nála tovább a szolgálatot. A tejjel főzött édes káposztába méregerős csöves paprikát tettek, hogy még e hitvány ételből se ehessen „sokat” a cseléd. Amikor 70 éves lett 380 hold felett végrendelkezett hat gyermeke javára. A legkisebb fia azonban — akinél öreg napjaira maradt — azt akarta tőle, hogy változtassa meg hagyatékozását. Neki adja azt a határrészt, amit a másik gyerekének ítélt A makacs öregembert — mert nem hajlott a szóra — egy nagy, üres búzáshombárba zárták. S ott már erős paprikával főzött édes káposztát sem kaphatott. Hosz- szú, gyötrelmes szenvedés árán éhhalállal ment el végül öreg Bagyur a másvilágEgy másik nyáron három, szintén jómódú fiatalabb paraszttestvér közös házánál pásztorkodtam. A legidősebb gazda, bizonyos Miska bácsi 39 éves volt akkor. A szülők, amíg éltek, mindenáron ügyvédet akartak faragtatni Mihály fiukból. De se úr, se paraszt nem vált belőle. Huszonnyolc jó föld volt a nevén. Ám ő maga sohasem gazdálkodott, csak a termést szedte a felesektől. A két testvér — nem minden ok nélkül — szemet vetett bátyjuk örökségére. Sokféle alattomos halált eszeltek ki számára, de egyik sem sikerült. Egyszer így próbálkoztak: friss musttal teleszűrt pincébe zárták, remélve, hogy a mustgáz biztosan megöli. Két egész hétig szenvedtették a pincében! Mire testvérei maguk is nagyon megszomjaztak az italra, és kénytelen-kelletlen kiengedték... Már nem voltam a tanyájukon, amikor hónapokkal később valahogyan mégis megölték. Egy nagy banki adósság kifizetéséről volt szó. Az adósságot végül elvitte az infláció, de a fel- szabadulás már nem tudta megelőzni ezt az értelmetlen halált sem.

Ismertem én egy páratlanul szorgalmas tiszántúli szerb gazdát is. Dusán bácsi nem lépett be a nagy átalakuláskor a tsz-be, de mert mindenki belépett, az ő 17 holdja is a közösbe került. Magam is szerettem volna rábírni, hogy írja alá azt a belépési nyilatkozatot. Magyaráztam neki órákon át. hogy biztosan jobb lesz ezután az 6 élete is. Akkor mondta el nekem, milyen áron jutott 6 a földjéhez. Vetett ágyban, saját emberi öntörvényei szerint csak télen aludt. Tavasztól késő őszig ülve hunyta le a szemét. Ta- karmányoskosárba vetett maga alá marék szalmát, s ha álmában — mert mér fájt a háta — meg akart fordulni, felborult vele a kosár. Ez volt az 6 „vekkerórája” csaknem egy életen át. S azután elindult dolgozni. Életelvet csinált magának abból, hogy aki már álmában meg akar fordulni, az már eleget pihent, az már mehet az „élet” után. S most, a belépéskor ő így gondolkodott: ki tudja ezt neki megfizetni a közösben?

Valakit két évvel ezelőtt a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki. Az eseményről magam Is hírt adtam akkor az újságban. Gratuláltam neki, és már csak mosolyogni tudtunk azon, amikor én, meg egy nagy iparvállalat munkása — mint tsz-agitáto- rok — négy napig hívatlan vendégek voltunk a tanyáján, ő „szárat venni” ment el pénteken a szomszéd faluba, s nem jött haza estig, Ml pedig elhatároztuk, hogy hazavárjuk mindenáron. Este váltás jött, én hazamentem munkatársaimmal, de reggel visszatértünk. Felesége — egy végtelenül csendes, kutyahű- séggel megáldott, egykor szép, de korán öregedő asz- szony — tette a dolgát a tanya körül'. S ha bejött a házba, ml mondtuk neki: hívja haza az urát. O csak hallgatott, olykor hullottak a köny- nyei. Az anyósa azonban velünk volt állandóan. Egyszer átkozódott, máskor letérdepelve elénk, összetett kezekkel könyörgött, hogy menjünk el innen. Lejátszotta hosszú, nyomorult életét. Homokot hozott be a kötényében, Így mutatta be, hogyan kubikolta ő a földet, amikor földönfutókként idejöttek ebbe a buckás pusztába. A kötényével kubi- kolt, mert egy rossz talicskájuk sem volt akkor. Földbe vájt veremben húzták meg magukat, mint a talajlakó férgek. Most már tulajdonképpen mindenük van, lehetnének boldogok is, de mi utánuk jöttünk újra, „koldusbotot” hoztunk a kezükbe.

Kedden reggel a menye is

görcsös zokogásban tört ki. Csak akkor mondta meg, hogy még szombaton kenyérnek kovászolt és tönkrement a tésztája, mert mi a lakás középső helyiségében, a kemenceajtó előtt ültünk. Nem tudott tőlünk begyújtani a kemencébe, s nem mert minket megkérni, hogy üljünk félre a kemenceajtóból. Merthogy minket — hiába mondtuk, hogy kommunisták vagyunk — következetesen „úriembernek” mondott. A férje sem bírta már a bujkálást, s betoppant. Ahogy 6 mondta akkor, „megadom magam, jöjjön aminek jönnie kell!”... és estére híre ment a környéken, hogy N.-ék tanyája már „elesett”. Ez az ember azóta megszakítás nélkül tsz-elnök. Kiváló szervező tevékenységéért, becsületes emberségéért kapta a kormánykitüntetést.

Születhettem volna bárhol az országban, történelmi cserépdarabkáim, amiket fölszedtem útközben, ugyanezek lettek volna. S ha ezeket most egymáshoz Illesztem, kialakul egy nagy beteg parasztnemzedék arculata, belső lelki világa, amelyben együtt volt a gátlástalan apa- és testvérgyilkosság, a nagy életakarással, a csodálatra méltó szorgalommal és tehetséggel.

Annak az öregembernek, aki 70 holdat szerzett, de ezalatt nem evett egy jó diny- nyét, mindkét unokáját ismerem ma is. Az egyik egy jó

hírű termelőszövetkezetben állattenyésztési brigádvezető, a másik ugyanitt tebergépko- csi-vezetŐ. Az apjuk ezt már nem élhette meg, a fronton esett el. A nagyapjuk csak 70 holdat szerzett, ők és osztályos társaik pedig egy európai rangú mezőgazdaságot „szereztek”.

Annak a két testvérnek,

akik megölték a bátyjukat, az egyike az alkohol áldozata lett, a másik, az öregebb, ma is él, nyugdíjas szövetkezeti tag. Házasságából egy fiú és egy kislány születetett. Akislány egészségügyi szakközép- iskolát végezvén, gyermekvédőnő Szolnokon. A bátyja elektromérnök. Apjuktól hallottam nemrég, hogy különféle állami megbízatásokat teljesítvén, már hosszabb ideje Guineában tartózkodik, ele Egyiptomban is dolgozott már. A „Bagyurokról” Jószerével nem sokat tudok, csak az „apagyilkosról” hallottam, hogy felesége, mindenkije elhagyta, most állami • szociális otthonbán van. Aki látta, elmondta, hogy jócskán meghízott, kiváló egészségnek örvend. Hencegett, hogy milyen Jó élet van az otthonban.

Tán könyvtári anyagot lehetne összeírni e nagy témából, hogy mi történt a felszabadulás óta ezzel a parasztsággal, amíg szövetkezetivé, amíg szocialistává lett. Oly sokat mondogatjuk, hogy „iparszerű mezőgazdasági termelés”, és csak ritkán gondolunk arra, hogy e mögött nemcsak 50 mázsás búza-, meg 70 mázsás kukoricatermések vannak. Hogy az új fogalmak mindenekelőtt mélyreható társadalmi átalakulást jelentenek. Még közöttünk járnak a „10 holdas álmot álmodó” öregek, akik felébredve a tiszta napfényre, amelyet a felszabadult szövetséges sugárzott feléjük, nagy munkába kezdtek. És már hinni is alig merjük, hogy ez volt az az „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztság”.

Csépi József

É d

e s a n y a m

T. A. rajza

Moldvay Győző:

találkozó

Gyerekek, szinte hihetetlen,

hogy már harminc ével Így öregszetek? Na, jól van, Su- rinya, ne vihogj. Elhiszem, néhány barázdát vésett az idő az én homlokomra is, aztán egyre kopik a hajam, s lassan elhagynak bűneim, de nézz csak meg jól: tíz év a javamra!

Gyaraki Miska most azt mondja, hogy könnyű a kaszakapa kerülőknek. Művészek, írók, újságírók. Az is valami? Mutogatják magukat a deszkákon, firkálnak a világba, ebben nem lehet elégni... Ez azonban sántít. Mert tudjátok, az írás ugyan nem rengeti meg az ember izmait, mégis bele lehet rokkanni. Abba, amit papírra vet valaki. S abba is, ami benn marad. Nagy stressz a felelősség, a leírt igazság. De ugyanígy emészt a kimondatlan.

Azt hiszem, Osváth Bélus- sal beszélgettünk erről. Régen volt. S oda jutottunk a témában, hogy a mi osztályunk nem megvetendő társaság. Persze, az érettségi előtti hónapokra gondoltunk. A katarzisra. A történelmi mély vízre, amibe szinte pólyásként zuhantunk.

De fennmaradtunk, igaz? Emlékezzetek csak, Jósti! A falon Európa térképe, előtte pedig a göndör Molnár Laci, amint szemüvegét igazgatja, s kinyújtott karral, izgatottan magyaráz: Ez itt Kijev. Egy nagy ugrás, aztán a Kárpátoknál vannak az oroszok... Tudtuk akkor, mit jelent ez? Ugyan. Mégis vártuk őket, mert Bóditól már csak krumplis kenyeret hordhattunk iskolai szünetekben, s valahogyan Pósa Péter, Tölcséry, meg a frontot járt Láng Stefi órái áthangoltak bennünket. Nem feszegettek ők társadalmi kérdéseket, szociálpolitikai gondolatokat. Csak éppen pontosabb mérlegre rakták a ger-. mán szellem hűvös alakjait, s ugyanakkor fanyar szkepszis vegyült hangvételükbe, ha a keleti végeken folyó harci események véletlen napirendre kerültek köztünk.

Higgyétek el, fiúk, ez vitt bennünket a fekete gyászszalagig!

Ki ment el érte a Sípos- boltba? Samu Jancsi? Kassai? Vagy Félix? Biz’ isten, erre nem emlékszem. Csak a lázas izgalomra, ahogyan Mucsi Pali vagdosta a hosszú matériát, mi meg gombostűvel odatűztük a kabáthajtókára. Aztán csend, szorongás. Hatos ült legelöl, az ajtónál. Esküdni mernék, rajta vette észre legelőször a belépő diri! Mindig úgy kidomborította a mellkasát, mintha Bangha tanár úr tornaóráján állt volna glédában. Persze, hogy azon a domborulaton látta meg. Egy percig nem szólt. Állt velünk szemközt, földbegyökerezett lábbal, s csillogó szemüvegét sétáltatta a sorokon ... Próbálom hűséggel idézni a pillanatot. Azt hiszem, Veker- dyn stoppolt a vizslató szempár. S az egész ember inkább kérdőjelként komorult előttünk, mintsem igazán háborgott volna. Hangja is rekedtes, fojtott volt, úgy bugybor- gott az arcába hullt, hosszú barna haj alól: Kérem, öt percet adok, hogy eltakarítsák a fekete szalagokat. Jól gondolják meg. Most március közepén járunk. A kultuszminiszter úr előbbre hozatta az érettségi vizsgálatok idejét. Ha jól megy, két hónap múlva valamennyien sikerrel maturálnak. Kész emberek az élet kapujában. Bármerre elindulhatnak!

Tudjátok, ki jut eszembe, ha erre a harminc év előtti márciusra gondolok? A pattanásos arcú, nagy piros fiú. Radetzky Pál. Hát ő jól elindult. Át az életkapun, egyenest a halálba. Átlőtt fején véres volt a leventesapka, s meggörbült testét csörgő falevéllel temette be a burgelandi szél. De Lajtairól, meg Tomiról ennyi hírünk sincs. Talán Dachau. Vagy hallottatok valamit azóta, hogy utoljára így együtt voltunk?

Fiúk, szeretnék még kicsit ennél a fekete szalagnál maradni !

Miért? őszinte leszek: furdal a kíváncsiság. Vajon hűségesek vagytok-e akkori magatokhoz? Ahhoz az ösztönös, mintsem tudatos igazodáshoz, ami a „horogkereszt napjaiban” hajtókátokra tűzette a gyászszalagot?

Kár, hogy nincs készülék, amivel kifürkészhetném az agytekervényeitekben lapuló gondolatokat, érzelmeitek igaz hangját.

Itt van például Sanyi! Robosztus, jól táplált alkat, amit főállatorvosi prakszis és -egy ragyogó asszony külön megtámaszt. Külföldre jár, mint Gésuka. S tekintélyét szakmai értekezések fémjelzik. Szűcs papa ugyanekkor kórházat igazgat valamelyik fővárosi kerületben, Adyk zizegnek még a szivarzsebében

is. Egyik Szabó, gyerekeket gyógyít, a másik kollégiumi alvezér, kertvárosi villával. Benyus felhőkarcolókat épít, nem minden haszon nélkül. S ugyanez a feltöltekezés árad Dönciről, meg valahányótok- ról, ahogyan szét akarjátok feszíteni ezeket az iskolapadokat ... Csak ott bent! Ott mi van?

Esküszöm, nem leleplezésre,

ítélkezésre készülök. Eszem ágában sincs. Irigység sem mocorog bennem. Hiszen szo- morítottam, elnyüstöltem néhány szép feleséget, a nevemet két gyermekre akasztottam, s van mit aprítanom a tejbe is. Csak hát mondom. Az a készülék! Tudni a bizonyosságot: él-e a hűség? Egyazon széles úton menetelünk-e? Ugyanannak az orgonának regisztereit próbálgatjuk-e különböző hangmagasságon?

Persze, jó kalauzaink, karmestereink voltak. Hiszen az alma mater a mi diákéveinkben Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel, Illyéssel, Erdei Ferenccel, Németh Lászlóval nőtt össze. Jelenvalóságukból, az 6 szellemükből \ táplálkozott. Előnyt szereztünk tehát generációs társainkkal szemben. Mesebeli hamuban sült pogácsát tarisznyáltunk, aminek nem szabadott elfogynia.

Nem is tékozoltuk el, fiúk!

így van?

Lehet, olykor megbotlottunk. Kancsalul tekintgettünk festett egekbe. De mutassatok hibátlan embert, csalhatatlan • lényt! Fontos tehát a dolgok magva. Éspedig az, hogy légyen Jenőke, Totyi, netán Fe- renczi Pista, iszonyú kemény földre hullottunk, s zord égtáj alatt eresztettünk hajszál- gyökereket. Törzsünket azonban már friss szellők edzették, lombjainkat pedig napnak tárhattuk.

Ugye, nem tagadjátok? Mindezt nem kétlitek?

Akkor meg fenébe azzal a készülékkel. Mi csillog, mi aránylik ebben az üvegben? Rizling, muskotály? Frédi, légy kedves tölteni. Gyakori® vagy...

I