Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
Akácz László: VÁCI MIHÁLY: A jogosítvány — JŐSKA BÁTYÁM, ha volna egy Fecskére való ideje, most egv akkora nagy nemet mond -k arra, amit a múltkor annyira bizonygattam, mint ez a daru. Miről is ment a szöveg? Ugye arról, hogy tényleg ki tud-e maradni az ember abból, amit nagyon-na- gyon szeretne. Maga azt mondta, nem lehet lábán fogni, visszahúzni az egyszer már elszaladt időt; én meg azt, hogy igenis lehet: ha valaki igazán megszorítja magát, hát az mindenkor megszerezheti magának, amit egyszer kigondolt. Maga azt mondta: nincs az az OTP, ami meg tudná fizetni a Jurcsek-majori kapálást, törekhordást — azokat a sötéttől sötétig végigdolgozott napokat, éveket; én meg azt: akinek pótolni valója van, az pótolhatja, csak szorítsa meg magát rendesen. Jóska bátyám, magának van igaza: nem lehet lábán fogni, visszahúzni az időt. Kapkodhatunk utána, de megmarkolni nem tudjuk, ami egyszer elszaladt.., Tudja, hogy most jártam ki az autós tanfolyamot. Nem azért, hogy lerakjam ezt a sírni táfát, és odaüljek egy kormánykerék mögé, hanem mert apárnék eladták szegény nagyanyám tanyáját, aminek az árából éppen tudtunk venni egy fölújított, újragumizott állami Volgát; hát ezt fogom majd én hajtani, vinni rajta szombaton, vasárnap a cser- keszőlői fürdőbe a famíliát. De ez most nem érdekes. Amit el akarok mondani az az, hogy járt velünk a tanfolyamra egy olyan maga korabeli ember. Még a haja is úgy őszült meg egy csíkban elöl, mint a magáé; valami bombázáskor ment el a színe negyvennégyben, Fehérvár alatt. Hát ez a maga formájú ember mindjárt az első órán az oktató elé ült. Kirakott- maga elé egy csomó könyvet — régi KRESZ-t, új KRESZ-t, így gondozt ezt, úgy go-ndozt amazt —, és pislogott, figyelt, kaparta bele az irkáiba, amit az oktató mondott. Tud ja milyen egy ilyen tanfolyami csoport: egyik tagnak is, másiknak is nevet ad a vieoesebbje. Ezt a szorgalmasig odó manust elneveztük Lisztes Zsigának. Lisztesnek azért, mert, hogy olyan furcsán fehéredet* meg a haja; Zsigának meg azért, mert, hogy mesélte, már odahaza, a vas- ajtós garázsában várta, hogy hajtsák, a nullkilométeres Zsigulit Már csak a jogosítvány kell — magyarázta a cigarettaszünetekben Lisztes Zsiga —, és irány a Balaton, irány a Mátra, irány az egész világ. Azért vettem azt a sok könyvet, hogy JÓS megtanuljak mindent; hiba ne legyen, ha becsapja maga után a kocsi- ajtót a család. Tényleg rettentően tanult. Ha a tolla megállt akkor a szája kezdett járni: majd minden szabályt, előírást újrakérdezett Amikor meg elmentünk a tanműhelybe, ahol a szétszedett motorokat mutogatják, ott maradt óra után is: újra meg újra elmondatta magának, hogy gyújt a gyertya, hol nyit a szelep. Mi, akik ezt a tanfolyamot is csak úgy csináltuk, hogy majd csak durran a végén valahogy, megesiküdtiink volna rá: külön nyomattak neki jogosítványt, aranyból. Aki így teszi-veszi magát, aki így hajt így tanul... Hogy az a jogsi mégsem lesz arany, az a második héten kezdett kiderülni. Most az a divat, hogy papíron feleltetnek az oktatók. Van egy kérdés, utána meg három felelet amiből csak egy a jó. Treszt vagy milyen rendszer ez, a fene emlékszik már, hogy mondták. Szóval, a második héten egy ilyen próbáiéi éltetés volt. Kaptunk egy-egy lapot, aztán ikszelni kellett Hát mi nézegettük a képeket hogy ha ez a kocsi balról jön, és a sarkon, semmi tábla, akkor az a jobbról jövő járműnek.., meg. hogy a kör alakú táblán a ferde fekete vonal az... Nem olyan rettenetes dolgok ezek; annyi* látja az utcán is az ember, meg lehet őket tanulni. Fél órát kaptunk a vála- szolgatásra — tizenöt-húsz perc múlva már odakint füstölt majd az egész gyülekezet. Lisztes Zsigától úgy kellett el- kunyerálni a lapot vagy tíz perccel a szabott idő után. ö találta el a legkevesebb választ. Még azt se tudta, hogy mit jelent \a kör alakú tábla szélén az a vastag piros karika, pedig hát ezt még a szó- dáslovak is tudják; se oda be, se onnan ki — pofonegyszerű. KÉSŐBB SZÓBAN Is teleltünk. Oda kellett menni az oktató mellé, és ahogy mutogatta a falra akasztott képeket, mondogattuk, mi indulhat hamarabb, a biciklis vagy az autóbusz, meg hogy hol kell zsírzás és hol az olajozás. Lisztes Zsiga, a 'táblák előtt sem remekeit. Olyanokat mondott, hogy a sínen előzhet, meg az előzés ugyanaz, mint a kikerülés — csupa-csupa butaságot. Az oktató kínlódott vele, ott tartotta, éppen csak tölcsért nem dugott a fejébe, hogy tán majd úgy... A lényeg az hogy Lisztes Zsiga — hiába vette meg azt a sok könyvet, hiába írt tele egy rakás irkát — csak nem tudta megtanulni, amit kell. Ahogy közeledett a vizsga, úgy rázta egyre többet azt a hirtelen fehéredet* fejét. Furcsa szokása volt: tarkón vágta magát, ha rossz választ adott. A végén bizony minden óra után vörös volta tarkója... És a szövege! Ahogy mondta: melyik sógora szerezte a téglát a garázshoz, ki hegesztette a vasa j tőt, azt a tűzbiztos, leminiumozott vasajtót... Meg, hogy hány szezonban kínlódott a káposztával, karalábéval; hány hajnalt nem aludt át, amíg az a nyolcvanas összejött... Neon volt valami vidám dolog a sírőká- ját végighallgatni! Tudja maga is előre: Lisztes Zsiga már a KRESZ-vizs- gán kibukott. A húszonvala- hány kérdés közül jó ha hár- mat-négyet eltalált. De nemcsak az első próbálkozása nem sikerült, hiába fizette be a pótdíjat másodszorra, harmadszorra is. A végén már azt is megmondták neki: hiába próbálkozik; arra, hogy levizsgázzon, semmi remény. Lisztes Zsiga ott maradt a tűzbiztos vasajtójával meg a nullkilométeres Zsigulijával ... Jóska bátyám! Most mondom ki azt a nagy nemet, ami akkora, mint ez a daru. Igaza volt: nem lehet lábán fogni, visszahúzni az időt. Lisztes Zsiga értette meg ezt velem. Az a szerencsétlen Lisztes Zsiga, akinek akkor jutott ki az a kocsi, amikor már nem fogott az agya. Hiába erőltette, hiába tette-vette magát, nem bírta fölfogni, ami azokban a könyvekben le van írva. Becsapta az idő: későn gurította ocla neki a Zsiguliját... MIT MONDJAK még azon kívül, hogy újra csak hajtogatom: igaza van. Talán még azt, hogy a magunk fajta fiatalabbak elöl is meg-megug- rik, de ha úgy vigyázunk, talán mégsem szalad el teljesen az idő. Vagyishogy éppen most könnyebb együtt futni vele! Akkor kikövetelni tőle, ami jár, amikor annak sora van. Húsz, harminc évesen megtanulni azt a KRESZ-t, és nem ötvenen túl rágódni rajta. Ért engem ugye? Nem hazudtolja meg, amit mondokl Igen, az idő lábát nem lehet megfogni, együtt kell szaladni vele. Ha lehet, együtt kell szaladni. Erre szorítsa magát az ember. Szorítsa; most, akiiben van akarat, szoríthatja ... Na, nyomjuk el a csikket, aztán adjad neki. Szegény Lisztes Zsiga, vajon mit rakhatott a leminiumozott vasaj'tók mögé? Sz. Lukács Imre: Kés H idegebbek lettek az esték. Közeledett az ősz. A front is. Egymáshoz hajoltak az emberek, ha találkoztak az utcán. — Németek jönnek. Másnap a Kossuth-kerthez igyekeztünk. Elmúlt a jó világ, a félmeztelenes idő. Stukán piros trikó lötyögött. Rám inget húzott reggel a nagyanyám. — Ha elcsavarogsz, leverem a lábad — engedett ki az utcán. De a tankok egyre jöttek. Elhal látszott a. Porcsiny utcáig is. Nyugtalanul ültünk az eperfák alatt. • — Tigrisek — mondta Stuka. — Nagyobbak a házaknál is. — Láttad? — Nem. De nagyobbak. — Még a mézes Kocóék házánál is? — Annál is. Pedig az nagy ház volt. Több ablaka nézett az utcára. Egyikbe mindig kiírták: még van eladó. — Megnézzük? — Nem engednek minket oda — óvatoskodtam. — Azt hiszed? — Azt. ■— Majd meglátod. NÁDASDI ÉVA: TÁRGYAK Kicsi, csúnya, zsúfolt lakások. Az ember kacatjai, amit az idő halmoz fel körülöttünk És te, anyám, nem dobod ki a rozsdás lyukas fazekakat, lábasokat. Különösek a konyhák. És én naponta el mosogatok, csapból folyatom a nagyfazékba az öblítővizet. Férfikéz kellene ide. szögekhez, polcokhoz, kalapácshoz értő férfikéz. Anyám, a szegénységet sohase tudjuk levetni? Őrződ a félretett foltnak valót, a talán-még-jó-lesz-valamire holmikat szétszakadt ridikülöket. Én félek a konyha konyhaságától, a szekrények vegetációjától, a fiókok tartalmától, mert félrevezetnek engem. Jaj. mennyi tárgy áll őrt az ember körül. Egy kis táskában elférne mindenem 8 NÓGRÁD — 1974. április 4., csütörtök LEGENDA Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az. Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is, majd házról házra jár, ügynökök nélkül is. Dallá válik, mit esténként a puszták szele visz, legenda lesz és népmese, közmondás szava is, jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz. Jövővé lesz a múltja is — várják, majd visszajön, nem úgy hiszik, mint azt, ki volt, de mint ki végre jön, a várva várt öröm, aki minden ablakon beköszön. Hordják foguk között, mint tavaszi füvet, diákok élesztgetik, mint pásztor a tüzet, holtukban is őt éltetik, mint sírok a füzet. Nevét rozsrtáblákba írják kedves gyalogutak, a lélek szájhoz emeli, ha rándul az ajak, mint vödrüket felemelik a fényre a kutak, kazlak alatt a csók után majd legénynek a lány, fiú apának, apa a családnak vacsora után, róla beszél: — Volt valami, valami lesz talán. erű csilla Végigfutottunk a Hosszú utcán, az állomásig. A kert előtt hatalmas tankok sorakoztak. Zúgott, recsegett a környék. A fák közé álltak. Sírva dőltek el az akácok. Sokan figyelték, az újvárosiak, hatháziak már ott várakoztak. Leültünk közéjük. — Focizunk? — szólt valaki. — Persze. Válasszunk. Stuka közelebb húzódott hozzám. Oldalba lökött. — Tudok szőlőt — súgta. — Szőlőt? — Itt a közelben. — Nem lenne rossz. Nagylelkűen mondtunk le a fociról. Álmélkodtak a többiek. Egy percig. Aztán játszani kezdtek. A vasúton túl, mindjárt a Tomajra vivő út mellett kezdődött a Vénkert Oda igyekeztünk. Még nem jártam arra. Stuka vidáman ment elöl Ismerősen. — És ha nincs is szőlő? — bátortal-ankodtam. — Van. — Én még sohasem ettem szőlőt. — Most ehetsz. — Sokat? — Sokat. — Akkor jő. Keskeny út vitt a táblák között. Néha feltűnt rajta valaki. Megszedte a fákat, leverte a diót, s a falunak fordult. Aranyat értek a kerti földek. De szőlőt még itt sem termesztettek, egyikét ember engedhette meg magának. — Mindjárt odaérünk. Lépésrő] lépésre idegesebb lettem. Gémeskúthoz értünk. — Iszunk? — Ihatunk. Felhúztam a vödröt, föléje hajoltam. Stuka szétnézett. — A diófánál van. — Jó — bólintottam. Ö is ivott. Kerékpáros állt meg mögöttünk. Jött a kúthoz. És hirtelen megfogta a kezünket. — Most megvagytok, jómadarak — húzó*; r* nket a kunyhó felé. — Szőlő kellene, m.i? Védekeztünk. Hazudtunk. Még sohasem jártunk erre. most is csak véletlenül. Hiába. Nem tudtunk elmenekülni. Bent a kunyhóban elengedte kezünket a szőlősgazda. Kulcsra zárta az ajtót. — Csipoghattok. madárkáim Ki fia vagy? — ordított rám. — Én nem is tudom... Os.ak véletlenül jöttem erre. — Véletlenül? Persze, szőlőt se akartatok lopni, mi? Naptár - gyógyuláshoz Február március április szabadság — táguló tüdő gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő VERESS MIKLÓS: április március február fagy faló jég faló múltfaló remegő országgá operált lebenyeim megújító február április március betegség-vágó villanás a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás hegedő seb a hátamon múló kardvirág-hatalom hej te télsápadt fűsereg pusztaszer-hangyák győztese mezsgyehazányi nagy hitek földhöz gyökérhez kössetek április április április hajtásod vagyok magam ic GYURKOVICS TIBOR: NEKEM Nekem már semmim sincsen; csak ez a szerelem, nézlek egészen közelről, ahogy a filmeken a szeretők, bezárva az ágy párnáiba, fekszünk a nagy sötétség mélyén, kezünk sima. Mint síremlékeken az egyiptomi pár, fekszünk fölékesítve és elveszítve már, halántékod falába kapaszkodik kezem; nekem nem maradt semmim, csak ez a szerelem. gok — Nem is szeretem a szőlőt — mondtam. — Te se? — kérdezte Stukát. — Én sem. — Kár Megkínáltalak volna benneteket. Sok termett. És még nem győztétek ellopni se. Stukára néztem. Vállát rándította. — Ki fia vagy? — húzta meg a fülemet. — Ki vele. Nem szóltam. Lángolt az arcom. Azt hittem, már régen nincs is meg a fülem. Aztán a másikhoz nyúlt. Könnyes lett a szemem. — Beszélj, zsiványfajzat! — Az Erdei Imréé — szólt "hirtelen Stuka. — Az a nagyapja, azoknál van. — Igaz? Bólintottam. Levette fülemről a kezét Megütődött a szóra, tétovázott. — Mit keresel itt? — Megyünk a földre — segített Stuka. — Ne ugass! — mordult rá a férfi. Felém fordult. — Tényleg a földre mentek? — A dinnyeföldre — mondtam. — Ugye a te nagyapád van a községházán? — Az — hazudtam pirulás nélkül.
