Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

I Az eső olyan vékony, ferde csíkokat rajzol a levegőbe, ahogy jobbára csak a regé- j nyék lapjain. A Le Tréport felé futó vonat meglehetősen üres, és én egy főúri mozdulattal gyújtok rá egy Pácaiéra. Ez a legolcsóbb francia cigaretta, valódi nevén Parisienne, csak a népnyelv nevezi Pécate-nak. Sötétkék ünnepi öltönyöm viselem, Mar- celle, a menyasszonyom ugyancsak sötétkék ünneplőjét. Csak úgy vakít fehér ingblúza, oly erősen elüt sötét, kreol arcocskájától. Marcelle fekete lány, egyesek azt mondják rá, néger, de ő megtanított rá, hogy ezt úgy kell mondani, fekete. Mint ahogy van szőke is, meg barna is. Meleg, barna szeme kiragyog gyönyörű arcocskájából, a duzzadt, formás száját egy másodpercre számhoz érinti. Kint az ablakon át ferdén futnak az eső csíkjai, s én boldog vagyok.

Két hete kérdeztem tőle, hogy eljön-e velem Magyarországra, ha lejár egyetemi ösztöndíjam, s ezen nagyon elgondolkozott. Nem is válaszolt rá. Mert szülei ugyan a francia Antillákról jötték Párizsba, de ő már a diáknegyedben született, és nem is igen lépett ki még Párizsból. Ügyhogy, amikor szólásra nyitotta száját, az nemcsak az én kezdő idegenes kiejtésemtől ütött él, de még a franciák közt is bizonyos néma tiszteletet váltott ki. Ha pedig nem szólt semmit, csak rám szorította másodpercekre a száját, olyan furcsa érzésem támadt, mintha nem is a földön járnék. Ilyen boldog csak egy sovány kis ösztöndíjas lehet, kinek nagy, barna haja — nem divatból, de az ember akkoriban, a háború után, nem járhatott sűrűn a borbélyhoz — ráhull a Homlokára, s kicsit eltakarja iobb szemét is; legalább nem látszik mindig az a fénylő öröm a szemében.

Szombat-vasárnapra szerettünk volna eljutni a Párizstól 120 kilométerre északra fekvő Amiens városkába. De én

JEKELY ZOLTÁN:

Blokkházy

Mit AXUtsak ajtónk elé, jelül, hogy könnyebben hazataláljak, s ne zörgessek bután öt—hat idegen ajtón?

Mit állítsak a Ms balkonra jelül,

hogy fecskénk útját megtalálja, s ne hűljön ki a fészekalj tojáska, míg rémülten visong hasonló balkonok körül?...

Mindennek szürke egyformasága itt elzárja az égbolt ősi kékjét,

siralmaiból

a földnek ősi zöldjét, —

Ez az egyformaság butit és megvakít.

Majd a halál is egy nap mit mível?

Az ajtók-ablakok egyformasága elcsigázván közömbössé teszi, s szépen összetéveszt valakivel!

Itt elvész küldetése személynek szóló varázsa.

(Történhetik, persze, fordítva is: értem loholva lép be máshoz!

Lássuk meg hát az új lét előnyeit is, ne csak mi benne falanszteri, gyászos!)

— Akkor eredj, de többet

meg ne lássalak, erre csavarogni.

Szaladtam a kerti úton. Stukával se törődtem. Csak a többieknél heveredtem le a gyepre. Még játszottak. Egyszer csak lobog a piros trikó.

— Elengedett?

— Kiugrottam az ablakon. Most már jöhet utánam.

— Gyerünk — ugrottam féL ELbújtunk a Kossuth-kert szélinél, lehasaltunk a fák közé. Nemsokára jött a gazda. Nyugodtan hajtotta a pedált, tekingetett előre. A faluba igyekezett.

— Fáj a füled?

— Fáj.

— Piros, mint az ingem.

— Miért mondtad a nagyapám nevit?

— A belrendőrt is úgy hívják — nevetett Stuka. — Bevette a tuká

Feküdtünk a megfonnyadt

mezőn. A iák levelei is készülődtek már. Elmúlt a dél is. Fűszálat rágtam.

— Estig otthon marad.

— Kicsoda? — kérdeztem.

Stuka a szőlőskert irányába

mutatott. A többiek elindultak haza. Mi vártunk. Vonat jött. feküdtünk a fűben, néztük az egylovas zöld postakocsit. Később csend lett. Elnéptelenedett az állomás, a tankok sem zúgtak Jó szag csapódott a sátrak felől.

— Te szereted a húst?

— Szeretem — mondtam

— A szőlőt?

— Azt is.

— Visszamenjünk,?

— Félek.

Stuka felült. Megbámulta a fülemet. Sokáig figyelte.

— Fáj?

— Nagyon.

— Gyerünk.

Rémülten lépkedtem utána. A kerti úton mentünk. Szégyelltem magam. Üres. őszies volt a vidék. Diófa mellett haladtunk.

— Kell?

— Nem Nem kell — tiltakoztam. — Forduljunk visz- sza.

— Azt nem lehet.

— Még lehet.

— Szőlő nélkül?

•— Anélkül.

— Félsz? — kérdezte.

— Félek.

— Mitől?

— Tőle.

— Én nem félek.

— Nem is Igaz — kiáltottam.

— Nem igaz?

— Nem.

Stuka leült az úton. Pedig a gémeskút közelében jártunk már. Senkit se láttunk.

— Látod, hogy nem félek?

— Látom.

— Szedjünk?

— Nekem csak két fürt kell.

Gatyaszárba dugtuk az inget. Szétnéztünk. És nekivágtunk.

— A fehért szedjed. Az édesebb — szólt hozzám.

Előttünk roskadoztak a szőlőtőkék. Beugrottunk a sorok közé. Lehajoltunk és téptük a fürtöket.

— Az ingedbe tedd! —szólt rám.

Alig szakítottam néhány fürtöt, zajt hallottunk. Futás.

Vadul szaladtunk az úton. Por- csík maradt nyomunkban. Kezünket hasunkra szorítottuk, ne szórjuk a szőlőt. Gyorsan közeledett a Kossuth-kert. Beugrottunk a fák alá.

— Már jöhetnek — lihegte Stuka. — Hátranéztünk, nem láttunk senkit. Lassítottunk.

— Halt! —■ kiáltott ránk valaki.

Megdermedtünk. Egy katona

lépett közelebb a fák közül. Ijedten szorítottuk hasunkra a kezünket. Géppisztolyát ránk irányította. Érthetetlen szavakat mondott.

— Mos+ mi lesz? — reszketett meg a hangom.

— Nem tudom — suttogta Stuka.

A német megállóit pár lépésnyire tőlünk. Féltem. A fegyverre bámultam. A német közben haragosan kiabált. Nem értettük. Izzadtságcsep- pek vonultak arcomon. Nem mertem a német katonára nézni.

A katona tovább magyarázott. Bal kezével mutogatott, rángatta kabátját is. Aztán felénk lökdösött kezével.

— Te. ez a szőlőt akarja.

— A szőlőt?- — hebegtem.

— Rakjuk ki.

Előszedegettük a gatyakorca fölül. A katona felé kínáltuk. Az tovább mutogatott. géppisztolyával a földre intett néhányszor.

— Lefeküdjünk? — pitye- regtem továbbra is. Már hajlítottam a térdem.

— A fenét Szőlő kell ennek. Tegyük le.

annyit beszéltem útközben, s

Marcelle olyan figyelmesen nézett rám nagy, barna szemével, hogy elvétettük az állomást, és túlfutottunk Amiensen.

— Hát itt nem jár a kalauz? — kérdeztem ijedten.

— Persze, hogy nem! — felelte Marcelle. — Megváltod a

, Állomás következett, és

Marcelle azt találta ki, hogy majd az állomással szemben levő oldalon széliünk le. Amikor befutott a vonat, le is ugrottunk, s egy fás sétányon át nagy lókarámba kerültünk. Két ló meg is érezte az idegen sza'got, és nyerítve szaladt felénk.

Örvös Lajos:

A

fi®!

mmumsam

jegyed, és leszállsz ott, ahová) — Hó — szólítottam meg szól. Az állomáson veszik el magyarul, s megveregettem feaztán a jegyedet.

— De hát akkor észreveszik, hogy túlmentünk a célon. ..

— Persze, hogy észreveszik. De talán nincs minden állomáson jegyellenőrzés — mormolta Marcelle —, majd ott szádunk le.

Marcelle dolgozó lány volt, én ösztöndíjas, és kitalálható, hogy nem a tengerpartra szándékoztunk utazni. De hát a sors akarata kifürkészhetetlen, és valahány állomásra befutott velünk a vonat, mindenütt megpillantottuk a jegyellenőrző személyt

— A következő állomáson mégis csak le kell szállnunk — tört ki belőlem a rémült elhatározás, hiszen befutunk a tengerbe. És Le Tréport különben is város már a La Manche-csatorna partján, ott nyilvánvalóan ellenőrzik a jegyeket.

Mindent a földire raktunk.

Óvatosan, bátortalanul. Félve pillantottunk a németre.

— Többet soha se vesszük el a másét — suttogtam.

Iintett a fegyverével. Odébb léptünk. Közelebb ment a szőlőhöz. Nézte. Aztán felénk vetteti egy pillantást. De mi nem mozdultunk. Halálra-vál- tan sápadoztunk. Egymásra se néztünk.

Lehajolt és markába vett

egy szemet. Elhúzta száját Felegyenesedett, másik kezével oldalra tolta fegyverét. Űjra mondott valamit. Nem értettük. Akkor már nem féltünk annyira S bekapta a sző löszömet. Aztán kiköpte.

— Fene a belibe — szólt halkan Stuka — Akkor minek vette el?

Belerúgott a fűre letett fürtökbe. És újra ránk kiáltott. Aztán lábával gyorsan topogott a földön, mint aki utánunk fut. Pillanatok alatt eltűntünk az erdőből, lihegve szaladtunk hazáig. Lerogytunk a nagy eperfa alatt.

K

ifújtuk magunkat. Később Stuka kotorászni kezdett inge alatt. Nem talált egyetlen egy szemet se.

— Te nem kóstoltad meg?

— Nem — válaszoltam. Hallgattunk jó Ideig. Aztár mint akinek hirtelen eszéb' jut valami, Stuka felkiáltott.

— Mondtam, hogy az édesebbet szedjed.

Ezen sokáig nevettünk. Estig abba se hagytuk Keserű csillagok vigyáztak bennünket.

lénk nyújtott nyakát. E szót és e simogatást a ló megértette. Marcelle álmélkodva nézett rám, hogy így meg tudtam szelídíteni a lovat De ennél többet nem is tudtam, s arra kértem Marcelle-t, énekeljen az úton francia dalokat, ne fogjon senki gyanút, hogy netán idegenek vagyunk. Mert azt elfelejtettem, hogy Marcelle bőre úgyis elárulja, hogy nem egy magyar ösztöndíjas pár siet az országúton a tengerpart felé De mert ő is elfeledkezett erről, hisz’ neki sem akadt még ilyen kalandja, hát nótára gyújtott. S egy- egy parasztember, aki hallotta az út mentén, maga is jókedvvel mosolygott a vidám, ünneplőbe öltözött fiatalokra, habár én úgy hajlgattam, mint a csuka.

így érkeztünk meg Tréport. ba, és láttam meg életemben először a tengert. De még le- nyűgözőbben hatottak rám a tengerparton álló nagy, fényes szállodák.

— Mibe kerülhet itt egy szoba? — kérdeztem ijedten az an Marcelle-kémet.

— Óh, itt nagyon drága... — legyintett -±, majd továbbmegyünk az első faluba.

És elhagytuk ezt a ragyogó negyedet, s a tengerrel mentünk tovább a partmenti úton. Az első faluban aztán kerestünk egy olcsó szállást, és találtunk is egy kavicsszedő családnál, amely halászatból és kavicsszedésből élt. ösz- szeszedték zsákba a tengerparti kavicsot, és eladták.

Tulajdonképpen én is jobban tettem volna, ha elkezdek kavicsot szedni, de oly rövidke volt az időnk, oly boldogok voltunk, hogy a tengerparton üdültünk, és oly jól festettünk sötétkék ruhánkban és fehér ingünkben, hogy eszünkbe sem jutott két napra kenyér- kereset után nézni. Ittunk egy- egy pohár tejet, s azt mondta Marcelle, hogy majd kagylót ebédelünk, az nagyon olcsó és nagyon-nagyon finom. Én még nem ettem kagylót, de amikor láttam, hogy Marcelle olyan jóízűen falatozza, nekem is kedvem támadt rá, és csakugyan tömködtem a számba őket, olyan éhes voltam.

És láttam Marcélle-en, hogy rokonleiket lát bennem, mert iem minden külföldi szereti a kagylót, s talán nem is érzett már külföldinek, ahogy kida- '’adt szemem a nagy nyeldek- ! éstől.

NÖGRÁD - 1974.

Xz eső régen elállt, és kisütött a nap Levetkőztünk fürdőruhára, és bemerészkedtünk a víz szélére. Mert már közeledett a dagály, s olyankor ki kell jönni a vízből: ha megnőnek a hullámok, úgy csapkodják a szírtfalakat, mintha ágyúznának.

így hát beljebb húzódtunk, s mikor Marcelle újra számhoz érintette duzzadt, formás száját, különös gondolatom támadt.

— Te, Marcelle, maradjunk itt négy napig, olyan szép itt...

Nem láttam, csak féloldalt a csillogó tengert, a víztől fénylő fekete szírtfalakat, Marcelle melegen ragyogó szemét néztem, bársonyosan hamvas bőrét, s úgy éreztem, valami nagy. csodálatos tengerbe merülök el.

— Én dolgozom, Louis, én nem maradhatok... Te diák vagy, az más.

— És ha írnál a munkádba, hogy beteg vagy?

— Én nem írhatok. Orvosi igazolvány kell.

— Akkor kérünk egy orvostól.

— De hát nincs semmi bajom. És a vizsgálat is pénzbe kerül.

— Megmondom, hogy ősz- töndíjas vagyok.

— Óh, te kis bolond. Azt nem lehet.

De addig rágtam a fülét, olyan vágyódással, hogy mégis beadta derekát, s délután már becsöngettünk egy kis ház ajtaján, ahol orvost jelzett a tábla.

Idős ember jött ki. ő volt az orvos. Betessékelt, s ott zavartan előadtam, hogy ösztöndíjas magyar diák vagyok, s a menyasszonyom rosszul lett délelőtt a napon, A nap az ő éltető eleme.

Megnézett jól minket, szép, sötétkék ruhánkat, tiszta bizalmat keltő arcunkat, s csak annyit mondott;

— Meg kell vizsgálni!

Beléptünk a rendelőbe, engem az ablakhoz állított, s közben beszélgetett Marcelle- lel, míg levétette ingét. Megvizsgálta, s közben kérdéseket is intézett hozzá. De nem any- nyira a rosszullétről, mint inkább arról, hogyan élünk, én mit tanulok. Marcelle mit dolgozik, s mik a terveink.

Aztán felvétette vele újra az inget, s elővett egy nagy dobozt a szekrényből. Én fölösen megkérdeztem, hogy mivel tartozom. Olyan keveset mondott, hogy magam is elcsodálkoztam, s szégyenlősen kiszámoltam az aprópénzt. Ó pedig így szólt:

— Nincs komoly baj, de négynapi pihenő mindenesetre szükséges. Ezt meg is írom a munkahelyének. Ebben a dobozban meg vitaminos csokoládé van. Háromszor-négyszer- ötször is ehet belőle egy koc- kát naponta, ettől helyrejön. Ha pedig túl erős a nap, a vőlegényének is adhat belőle. És átnyújtotta a doboz csokoládét, amely sokkal többe kerülhetett. mint az egész tiszteletűi ja, és nagy hálálkodá- sunk közben az ajtóig kísért.

Marcelle kint megjegyezte, hogy ennél jobbat is kitalálhattam volna, mint hogy a napon rosszul lett, de mégis elégedett volt velem, mégis tetszett valami benne, amit kitaláltam, s kicsit hosszabban nyomta duzzadt, formás száját a számra.

Este pedig különös dolog tanúja voltam. A kis falusi szobába húzódtunk már vissza, s én le is feküdtem, ö pedig egy zacskót vett elő, s aféla külföldi aprópénzeket rakott az asztalra. Ezt azoktól a külföldi diákoktól kapta, akiken segített, amikor a diáknegyedbe érkeztek hazájukból, hogy ott tanuljanak. Vagy húsz darab rézpénze volt, amelynek egy részét már kivonták a forgalomból is. Ez volt egyetlen szerzeménye. Nagyon szerette, mindegyikhez valami kis emlék fűzte. Mindegyikért egy diákot segített meg.

S akkor elővette zsebkendőjét, s törölgetni, fényesíteni kezdte a pénzdarabokat. Én nem szóltam, de lélegzetem is majdhogy elállt a boldogságtól, s talán a szemem is meg- nedvesedett.

Marcelle nem szólt semmit, de ebből tudtam meg, hogy eljön velem haza Magyarországra. Már az útra készülődött.

április 4., csütörtök 9