Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

Környezetünk kultúrája (4,) Kocsikerék, asztalláb AKI ELLÁTOGAT Zaám­békra, a művelődési házba és nemcsak a már országos h írű lámpamúzeumot nézi meg — megbizonyosodván ar- 'ról, hogy a petróleumlámpá­nak is 150—200 év alatt hány­féle divatja volt —, hanem bcánvitálják a művelődési ház vezetőjének hátsó kis lakó­szobáiba is, ott blyan asztal­félét talál, amelyiknek egyik Oldalát két kocsikerék között a tengely tartja Hogy kerül a csizma az asz­talra? Még pontosabb an: a kocsikerék a szobába? Meg a járomfa a falra? Hogyan ke­rülnek a tudománytól roska­dozó könyvespolcokra népi köcsögök? Minek a szalma, vagy a gyékényszakajtó a vá­rosi lakás íróasztalának sar­kára? És a rokka a sarokba? A kérdéseket hosszan lehet­ne sorolni, és végül megtol­dani a következővel: az rend­ben van, hogy a formaterve­ző művészek szögletesítik a kanalat, hosszúkássá teszik a lámpagombot, formátlanná a vízcsapot, de mit keresnek ezek a primitív, durván meg­munkált többnyire falusi használati tárgyak a városi lakásokban? S nem is mindig használata tárgyként, hanem díszítőelemként; a festmény, esetleg a szobor, vagy kerá­mia helyén. Egyáltalán, mifé­le divat ez a népieskedés a lakberendezésiben ? A kérdésekre elég nehéz rö­viden válaszolni, mert hosz- szú előtörténete van ennek a mai divatnak. Valaha élesen két­felé vált a lakberendezés. Fa­lun a parasztemberek hajdan szinte minden tárgyat, a há­zat is beleértve, maguk készí­tettek. A földesurak jobbágy­mesterekkel dolgoztattak, akik nem ritkán csodálatos művé­szi alkotásokat produkáltak bútorban, edényben, dísz­tárgyban, házban. A legjobb festők, ékszerészek teljesen azonos rangban álltak az egyéb mesterekkel. ' A polgári társadalom meg­emelte a mesterek rangját, akik már nemcsak a földes­uraknak, hanem egymásnak is, várszerű otthonaikhoz il­lő, súlyos, formás, mívesen megmunkált bútorokat és egyéb tárgyiakat készítettek. A parasztok többnyire to­vábbra is az önellátásra ren­dezkedtek be. A modem nagyipar azután új helyzetet teremtett. A so­rozatgyártás olcsósága lehető­vé tette, hogy a korábbinál jóval szélesebb rétegek jut­hassanak hozzá az eien» használati tárgyakhoz és bi­zonyos díszárgy típusokhoz. Persze a sorozat — és ezzel a művészi igénytelenség — a minőség rovására ment. Való­di, értékes festményeket keve­sen tudtak vásárolni, sorozat­ban készültek hát a gyönge olaj nyomatok. Ötvösök-tervez­te ezüst evőeszközt ugyan­csak a legjobb módúak vehet­tek maguknak, a tömegek számára gyártottak hát egy ne közönségesebb fémötvözetek- ből, az ezüstöt utánzó evő­eszközöket Persze más anyag­ban. csak majmolni lehetett a nemesfémeket. S ugyanez volt a helyzet a bútorral és minden más használati tárgy- gyaL Falun, a legszegényebb sor­ban, egy ideig tartotta még magát a háziipar, de hamaro­san a gyári készítmény ol­csóbb lett, mint az, amit ott­hon csináltak. A hímzés, szö­vés, fafaragás, korongolás las­san csak az ünnepi dísztár gyak elkészítésének módja maradt. A hétköznapi élet dolgai kikerültek az üzletben kapható olcsó gyári szériák­ból. v MINT KORÁBBAN már szó esett erről, századunk hú­szas éveiben, nagyjából az el­ső világháború után — sok ok összejátszásaként — utat tört magának az a nézet, amely a sorozatgyártásnál is nemes formákra törekszik, de nem valami régenvolt ne­mes anyagból készült formát kíván utánozni, hanem első­rendűen a tárgy funkcióját, célját, használhatóságát ve­szi figyelembe, továbbá a kor­szerű nyersanyagokat és csak a kettő ismeretében, alakítja ki az új formát. Igen ám, de ez még min­dig gyári termék marad, ami azt jelenti, hogy ha veszek egyet a boltban — bármit: lámpáit, szőnyeget, vízcsapot, vagy kerámiavázát —, biztos lehetek benne, hogy legalább több száz, de valószínűleg több tízezer embernek van vagy lesz hasonló lámpája, szőnye­ge, vízcsapja és kerámiavázá- ja. Ebben az időszakban for­dult a figyelem a népművé­szet ma is élő, jobbára csak ünnepi viseletekben, dísztár­gyakban jelentkező formái fe­lé. Részben, hogy onnan ere­deti tárgyakat kölcsönözzön a lakás egyéni berendezésé­hez, részben, hogy a motívú- mokat modem tárgyakon is alkalmazzák. Az új igény, új forma és a régi díszítőelem szokatlanságukkal együtt ad­nak egyéni ízt, sajátos han­gulatot a használati tárgyak külsejének. i Mert az egyéniség egyre nagyobb szerepet kap a kor­szerű lakáskultúrában. Ami­kor az emberek menekülnek az egyformaságtól, nemcsak az .unalom, a közömbös kör­nyezet ellen védekeznek, ha­nem személyiségük vetületét, folytatását is szeretnék látni maguk körül. Jeles tárgyakat, amelyek életükben valamiért nagyobb szerepet játszottak, motívumokat, amelyek többek egyszerű díszítőelemnél, eset­leg emlékeztetnek múltra, je lenre, kötődésekre, jelzik az ott lakó szépségideáljának ka­rakterét és így tovább. Jó esetben. Mert rossz eset­ben —, s lehet, hogy ez van többségben — divatból, maj- molásból hordhatnak össze mindenfajta régi kacatot a lakásokba, amelyek semmit sem jelentenek azon kívül, hogy összegyűjtőjük szeretne ebben is divatos lenni. S per­sze, ettől lesznek megint csak egyformák. A KEDVES OLVASÓ, ha a sorozat eddigi cikkeiben nem talált semmi „tanácsadást”, lakberendezői buzgalmat, aminthogy nem talál majd a továbbiakban sem, az éppen azért van, mert senki egyéni­ségét nem lehet általánosítha­tó mintának tekinteni. Azt az egyetlen tanácsot lehet adni: azt keressék használati tár­gyakban, dísztárgyakban egy­aránt, ami személyes élmé­nyeket ad számukra. Persze nem könnyű dolog a kereske­delemben, vagy akár a régisé­gek között, esetleg a népmű­vészeti tárgyak között válo­gatva olyasmire bukkanni, ami közel áll egyéniségünk­höz. Még nehezebb ezeket az újonnan beszerzett tárgyakat a régiekkel harmóniába hoz­ni. Mert ez a következő nagy kérdés. Hogy mennyire nagy, azt leginkább a drága haszná­lati tárgyak, mindenekelőtt a bútorok példája igazolja. Igazán nem dobhatjuk ki az ágyat, vagy az asztalt, amit kaptunk, örököltünk, pusztán azért, mert nem egyéniségünk szerint való. Dehát milyenek a mai bútorok? Miből lehet válogatni? Mi van otthon? Ez lesz sorozatunk következő folytatásának témája. Bernáth László A műszertörténet kuriózumai XVI. századi zsebóra belseje XVI. századi zsebóra szerkezete A klasszikus műszerek fej­lődéstörténetét, kultúrhistó- riáját ismerhetjük meg az Országos Műszaki Múzeum rendezésében március 8-án megnyílt és május 2-ig nyit­va tartó műszertörténeti kiál­lításon. Egyik legrégibb műszer a napóra. Ezt követte a csillag­ára, majd — a napsütéstől és a csillagfénytől független idő­tartam mérésére — feltalálták a vízi- és homokórát. Mecha­nikus szerkezetű gépórákról pedig már a XVIII. század­ban említés történik. Az órások fejlesztették ki: a fogmarókat, esztergákat, fú­rókat, úttörői lettek a modern műszeriparnak, sőt a gépgyár­tásnak. Ök készítették az el­ső automatákat is. Csüngő női órák 1600 körül Legrégibb térképek egyike egyiptomi bányavidéket ábrík zol. A geodézia műszerei: a mérőkötél, szögtükrök, szinte­zőműszerek, a távolságmérő kerék stb. szintén több év­százados fejlődés eredményei. A régi görögök jól tudták, hogy a Föld közel gömb ala­kú. Ez a felismerés vezette Eratoszthenészt — i.e. 275 körül — a Föld nagyságának megméréséhez. Később mások is próbálkoztak, de mindig eltérő értéket kaptak. Talley­rand, a híres francia diplo­mata 1790-ben javasolta, hogy a francia Akadémia dolgozzon ki egy új egységes mérték- rendszert, mely a 10-es szám- rendszeren alapul. 1793-ban Franciaországban életbe is lépett a decimális mérték- rendszer. Hazánkban csak 1874-ben Kruspér István kezdeményezésére vezették be. A hőérzet is egyidős az emberrel. Már Hippokratész, az ókor leghíresebb orvosa a beteg lázát fontos tünetnek tartotta. A lázmérők azonban mint a diagnosztika műszerei csak a XVIII. században je­lentek meg. Az ókor két tu­dósa, Philo és Heron nevéhez fűződnek azok a kísérletek, melyeket a XVI. és XVII. század fordulóján a tudósok egész sora ismételt meg ab­ban a reményben, hogy a meleg mérésére alkalmas esz­közt sikerül szerkeszteni ök. Nagyon magas vagy ala­csony hőmérsékletek fémhő­mérőkkel mérhetők — Brégu- et francia órás találta fel a XVIII. században. Ugyancsak egy francia, Louis Jacques Daguerre készítette a világ első fényképét. Az utókorra mindössze 27 eredeti kép maradt. Az Apponyi Antal­nak ajándékozott korabeli csakúgy mint Veress Ferenc­nek, a színes fényképezés magyar úttörőjének a század elején készített felvétele. Egy másik képről Eötvös Lóránd tekint ránk. ö vég­zett — világviszonylatban is legeredetibb módon és legpon­tosabban — a századlfodulón gravitációs méréseket, híres ingájának segítségével. A Magyar Nemzeti Múze­umban helyet kapott tárlat, az idő-, föld-, hő-, légnyo­másmérés, az elektromosság, gyógyászat, csillagászat, fény­képezés, műszaki fejlődését kíséri nyomon. Számos érde­kes műszaki összefüggést a műszertörténeti múlt kiemel­kedő alkotásait és egyénisé­geit ismerhetik meg a kiállí­tás látogatói. A közel hétezer bemutatásra kerülő tárgyat mind ez ideiig összegyűjtve nem láthatta a nagyközönség. TJnnep van. Legnagyobb ünnepét üli ^ az ország. 1945. Az új élet lehetősége. Hogyan éltünk vele? Van okunk a büszkeségre. A szo­cialista kulturális forradalomban világ­ra szóló eredményeket mondhatunk magunkénak. Hazánkban a szocialista társadalomépítés művelődési igényei szerint valósulnak meg azon elképzelé­sek, amelyek dokumentumokba foglal­va, irányelvekként megfogalmazva mu­tatják a továbblépés útját. Nógrád megyét eddig mindenekelőtt munkásmozgalmáról, iparáról, a város­építésről, szép tájairól, népi építészeté­ről, népviseletéről ismertéit. Kulturális életének kevés olyan ténye volt, amely­re rendszeresen felfigyelt volna az or­szág. Pedig az elmúlt évtizedekben alapjai­ban számolódott fel a megye elmara­dott kulturális helyzete, s mindaz amit az eltenforradalmi rendszertől örököl­tünk. Utalásképpen említjük: alacsony iskolázottsági szintet, elmaradt, antide­mokratikus művelődési intézményháló­zatot kaptunk a múlttal. Ma mind a közoktatásiban, mind a közművelődésben dinamikus fejlődés tanúi, részesei lehetünk, s fokozatosan zárkózik fel Nógrád a kultúra emelke­dő színvonalához. Erről már többször szólottunk, s talán kicsit meg is szok­tuk e kifejezéseket. De mit is takarnak? Elemzésre e jegyzetben, természete­sen, nem vállalkozunk. De talán nem árt néhány adatot említeni mondandónk érzékeltetésére. A számok 1972-ből va­lók, napjainkban hasonló az arány. Például a Nógrád megyei városok; Salgótarján, Balassagyarmat az ország­ban az elsők, ha az ezer lakosra jutó beiratkozott könyvtári olvasók számát vizsgáljuk. A nógrádi községek az or­szágban a hatodikak. A beírt olvasók ÜNNEPI JEGYZET Van okunk a büszkeségre száma a megyében 2974 (negyedik hely), a városokban 354 (első hely!), a közsé­gekben 210 (hatodik hely). Megyénk városai országos elsők a kölcsönzési aktivitásban is. Látogatottak a filmszínházak. A nóg­rádi falvak a mozálétogatottságot ille­tően a második helyen állnak az or­szágban. Megyénk városai pedig ontják a színház- és a képzőművészeti tárlat­látogatókat. Mindkét „mutatót” vizsgál­va országosan a harmadik helyen áll­nak. Vagy említhetjük azt is, hogy tíz év alatt megduplázódott az értelmiség szá­ma a megyében. Igaz, az igényeinkhez képest ez még mindig kevés. S még egy adat: 1973-ban 7,4 millió forint volt a megyei könyvtárjes-ztés forgalma (nem számítva a Kossuth-könyveket, ezek forgalma több mint másfél millió fo­rint). E hatalmas összegből harminchá­rom százalék az egyéni vásárlás. Gon­doljuk el1, abban a megyében, ahol 1941-ben a lakosság tizenegy százaléka még analfabéta volt. most két és fél millió forintot költöttek a családok könyvekre. S ha már a könyveknél tar­tunk, maradjunk az olvasásnál. Me­gyénkben 43 000 napilap-előfizetőt tarta­nak nyilván, s 60 000 a hetilap- és fo­lyóirat-előfizetők száma. Az oktatásügy fejlődése ugyancsak impozáns ütemű. Oktatási rendszerünk bultúirforradalmi szerepét legátfogób- ban a lakosság iskolázottsági színvonal­emelkedése mutatja, húsz év alatt az általános iskolát végzettek száma négy­re, az egyetemi-főiskolai oklevéllel rendelkezőké csaknem négyszeresére nőtt. De ne soroljuk tovább az adatokat. Célunk semmiképpen sem az, hogy azt állítsuk, mindent megtettünk a szocia­lista művelődéspolitika kibontakoztatá­sáért. Annál is inkább, mert hiszen tud­juk, e művelődéspolitika céljai nem ön­magukért valók, hanem szerves részei annak a feladatnak, amelyet a szocia­lizmus felépítése jelent. Igen, a szocia­lista átalakulásnak része a kulturális forradalom. Ha most néhány valóban örömünkre szolgáló szép eredményről szóltunk, azért tettük, mert a hétköznapokon el­sősorban a cselekvésre ösztönző problé­mákat érzékeljük. Egy-egy nagyobb távlat adhat alkalmat arra, hogy fel­mérjük egy-egy út eredményét. Gyak­ran négy-öt év sem elegendő ahhoz, hogy a fejlődést érzékeljük, hiszen az nem ennyi idő távlatában jelentkezik. Az ünnep alkalom is. Alikalo-m volt most arra, hagy e jegyzet néhány adatával is utaljunk rá: eredményeink ragyogóaik, büszkék lehetünk rájuk. S e büszkeség nem elbizakodottság. Csupán azt jelenti, hogy birtokában vagyunk a megtett út reális értékelésének, s büsz­kén mondhatjuk, hogy fejlődtünk. p ersze, sok még a tennivalónk. Pél­dául van mit tennünk megyénkben is a falu és a város kulturális különb­ségeinek egymáshoz való közelítésében a rétegek közötti különbségek csökken­tésében, a kultúra minőségi elemeinek csökkentésében, a politizáló közművelő­dés erősítésében. Ünnep van. Van okunk a büszkeség­re. És az erőgyűjtésre Tóth Elemér fotók a kiállítás kuriózumai, (H. M.) Palóc luristaház Hollókő; Petőfi út 30 szám. Itt található az a palóc ház, amely az átalakítások után turistaházként várja a láto­gatókat. A régi épületet száz­ezer forintért vásárolták meg, és több mint egy éve folyik a tatarozás az eredeti népi forma megőrzése mellett. Ér­demes megemlíteni a belső berendezést is; a turistaház 16 új férőhelyet biztosít, há­rom szobáját pedig eredeti palóc bútorokkal rendezik be. Fafaragású székek, asztalok, népi szőttesek, festett tányé­rok biztosítják majd a régi palóc szobák hangulatát. A pincehelyiség pedig a szóra­kozni vágyóknak ígér kelle­mes időtöltést. A palóc tu­ristaház előreláthatóan két hónap múlva nyílik meg a turisták előtt. KÁLD1 JÁNOS: Körösi Csorna Sándor Megy, megy az évek roppant fasorán túl a mesék kisfiaként, ismeretlen veszélyek útján, porban és szelekben, s éppen csak úgy, mint aki tán kirándul. Viszi Erdély egének nefelejcsét, kíséri a Maros-part, mint az álom, át a törökök földjén és Iránon. A szívében már heggyé nő az emlék. Nem gondol az éhségre, fagyhalálra, megy, hogy múltunk tájait megtalálja, ez a gondolat tündöklő szerelme. Néha-néha látom: világnyi távol lassan lépve kiér a holdvilágból, s a Tibet alján mintha énekelne. j NÓGRÁD - 1974. április4., csütörtök 7 % *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom