Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

HALHATATLANOK

HALHATATLANOK nincsenek. Bármily hűségesen szolgálnak is bennünket szerveink, egyszer csak telmondják a szolgálatot. Kifáradnak, elkopnak, idejük lejár.

Halhatatlanok mégis vannak. Ha szerveik felmondják a szolgálatot, művük tovább szolgál. Fáradhatatlanul, kophatatlanul, az idők végezetéig.

Amikor közülük a legnagyobbak egyikétől, Pablo Picassótól kellett elbúcsúznunk, e-izembe jutott a róla készült dokumentum- film: klottnadrágban állt egy üveglap előtt, s villámgyors kézmozdulatokkal varázsolt képet az üveglapra, ugyanazzal a teremtő erővel és fürgeséggel, amellyel húszéves korában a picassói életművet megalkotni kezdte, mintha még az a képesség is benne rejlett volna, hogy az utolsó pilla-atig elhitesse velünk: ő lesz az első aki testileg sem hal meg. Ki- lencvenkét éves volt, s mert új és új alkotásokkal lepte meg a világot, már csakugyan azt hittük, hogy örökké fog élni.

De erről a csodálatos emberről az is eszembe ötlött: vajon nem a hozzá hasonló Nagy öregek korát éljük-e? Vajon a nyolcvanhárom évet élt Goethe vagy Hugo nem kivételes páldái-e a múlit századnak, s nem a korán távozott halhatatlanok jellemezték-e inkább századukat: a Byronok, a Petőfik, a Rim- baud-ik? Vajon gondolunk-e arra, hogy a Sziget fái közt sétáló aggastyán, az öszikéket író Arany János mindössze hatvanéves volt, vagy hogy az Emberi Színjáték hatalmas művét feltornyozó Balzac, akit szintén aggastyánnak képzelünk, ötvenegy éves korában halt meg? És vajon a mi korunkat nem az jellemzi-e inkább, hogy nagy írója, Thomas Mann, 80 éves koráig, alkotott, hogy nagy filozófusa, Lukács György 20 éves tudományos tervéről nyilatkozott 70 évesen egy interjúban (és e tervet csaknem teljesítette is), hogy Kodály Zoltán a nyolcvamötödik születésnapja előtt távozott, hogy Bemard Shaw 94 évig élt, hogy a század nagy nevettető je, Charlie Chaplin, nyolcvanöt évesen is elnyű'hetetlennek látszik, hogy a rákkutatás egyik vezetője, a 80 évesen is fáradhatatlan Szent-Györgyi Albert, hogy a 70 évesként tavaly ünnepelt Illyés Gyula újabb és újabb művekkel lepi meg híveit, vagy hogy a pesti fiatalok egy hetvenkilenc éves Nagy öreg, Déry Tilbor új műve kedvéért állnak sorba a Vígszínház pénztára előtt?

költő csak lobogó hajjal, égő-fiatal szemekkel képzelhető el. Mai költőink rácáfolnak a hiedelemre: végre, először, sokáig élnek.

Honnan ez az életerő? Honnan a 90 éves Picasso fürgesége? Honnan a halhatatlanoknak ez az elnyűhetetlen fiatalsága? Miféle csoda magyarázza', amit a hetvenöt éves Lukács György derűs öniróniával mesélt el tanítványainak, hogy tudniillik: most kezdett kinőni az egyik bölcsességfoga ? Az ember hajlamos arra a magyarázatra, hogy ennek az örökfiatalságnak egyetlen titka van: a munka. Az ecset, a véső, a toll kemény szorítása. A magamegnemadás. A teremtő nyugtalanság az utolsó pillanatig. Szép magyarázat, sőt, tulajdonképpen igaz is. Én mégsem elégszem meg vele. Van tudniillik egy másik, legalább ilyen fontos magyarázat is. Így hangzik:

. Az ilyen névsorokban mindig van valami önkényesség. Hiszen felsorakoztathatnánk egy ellennévsort is a fiatalon meghalt József Attiláitól Franz Kafkán át Kondor Béláig. De a következtetés mégsem hamis, a tendencia igenis létező: valóban a Nagy öregek korát éljük. S erről akkor győződtem meg végérvényesen, szinte statisztikai bizonysággal, amikor kézbe vettem a Szép versek című antológia legutóbbi kiadását. Mert ez az antológia olyan pillanatot rögzít, amilyen, még soha elő nem fordult a magyar irodalom történetében: a mai magyar költészetet képviselők 69 antológiabeli költő átlagos életkora ugyanis 50 év. Költők ezt az életkort, ennyien, soha nem érték meg nálunk. Harmincon innen csak ketten vannak az antológiában, harminc és negyven között tizenkilencen, negyven és ötven között tizenheten, s az ötvenen túliak vannak legtöbben: huszonegyen. Ha ugyanilyen antológia készül, mondjuk, 1848-ban, az életkorarányok pontosan fordítva alakulnak. Huszonegy költő harmincon innen, és két költő ötvenen túl. Már-már azt hittük, hogy a költői életpálya törvényszerűen rövid. Hogy

Ezsk a Nagy öregek azért tudják megőrizni fiatalságukat, mert van mit megőrizniük. Volt fiatalságuk. Robbantani tudtak már 20 évesen. Sikerre vinni tehetségüket. Elismertetést szerezni ifjúi fővel. Picasso huszonhárom éves, amikor túllép úgynevezett kék korszakán, huszonöt évesen már a rózsaszín korszakon is túljut, és huszonhat éves, amikor új képzőművészeti időszámítást jelentő képét, Az avignoni kisasszonyokat megfesti, s már egész Európa zengi a nevét! Lukács György huszonhárom—huszonnégy évesen a Nyugat és a Huszadik Század munkatársa! Illyés Gyula huszonéves, amikor versköteteit már Babits méltatja! Chaplin huszonhárom évesen tűnik fel Hollywoodiban, néhány év múlva az egész vi-lág az ő filmjein derült, s még harmincéves sincs, amikor saját filmstúdiót vezet!

Ám ez a magyarázat: egyúttal az érem másik oldala Meghosszabbodott az életkor, de meghosszabbodott a mai fiatal tehetségek fiatalkora is. Túlságosain sokáig maradnak kezdő státuszban, szinte beleragadnak ebbe az állapotba, nem tudnak robbantani huszonévesen, elismertetést szerezni ifjúi fővel. Isime- rünik-e most huszonhat éves világhírű festőt? Ir-e most valaki huszonnégy évesen olyan alapművet, mint Lukács drámatörténete volt, illetve, ha ír: tudunk-e róla? Vannak-e „befutott” költőink a huszonévesek nemzedékében. s nem számítanak-e még a harmincasok is kezdőknek? Vezetnek-e huszonévesek filmstúdiót, kuktatólaboratóri umot? Szerkesztenek-e folyóiratot? (Csak emlékeztetőül: Einstein huszonhat éves, amikor speciális reali- vitás-elméletét megalkotja, és harmincévesen már egyetemi tanár; Németh László harmincegy évesen folyóiratszerkesztője, vezető kritikusa és ideológusa a népi írók mozgalmának.) Az érem egyik oldala tehát: sok a Nagy öreg a Szép versek antológiában. És az érem másik oldala: kevés a Nagy Fiatal a Szép versek antológiában. De nem azért, mert kevés a tehetséges fiatal (nagyonis sok van belőlük, hanem azért, mert nem fémek bele az antológiába.

SZERELEM

^ .r.k; a.jjt..~

Z

entai Pál i

A látható semmiről

Csillagvadászaton

ÜJ HELYZET EZ, nem szoktunk hozzá, nem készültünk fel rá. De úgy látszik, most már gyorsan fel kell készülnünk, a társadalmi munkamegosztás új arányainak kialakítása érdekében, a tehetség-gazdálkodás egészsége érdekében. Mert örvendetes, hogy a halhatatlan Nagy öregek korát éljük. De a következő csak akkor lesz ugyanilyen örvendetes, ha már most élni kezdjük a hallhatatlan Nagy Fiatalok korát is.

Faragó Vilmos

Szomorú, esős délután ballagtam a csillagvizsgáló felé. Természettudományokhoz méltatlanul, holmi csodában bizakodtam, hogy talán mégis eláll az eső, mégis megnyílik a kupola, a magasat kémlelő távcső felett az Aluterv Vállalat 40 dolgozója előtt. Akik másfél hónappal ezelőtt szervezték meg erre a délutánra a látogatásukat az Uránia Csillagvizsgálóba, és akik között bizonyára sokan lesznek olyanok, akik először fordul- .nak meg ezen a helyen. Nem éri-e őket csalódás? Elegendő élményt nyújt-e az előadó és a színes film ahhoz, hogy valaki másodszor is fel keresse a csillagvizsgálót? Már nem szervezett program alkalmából, hanem mint egyéni látogató?

Dr. Kulin György professzor 1946 óta igazgatója a budapesti Uránia Csillagvizsgálónak.

— Különös dolog — mondja —, hogy a csillag- vizsgáló az emberek képzeletében még mindig valamilyen rejtélyes intézménynek tűnik. Zuhogó hóesésben is

jöttek, szerették volna megnézni a Kohoutek üstököst. Látták ugyan, hogy esik a hó, magyarázták, de úgy gondolták, a csillagvizsgálónak bizonyára olyan távcsövei vannak, amelyek áthatolnak a felhőrétegen is.

— Ilyen esős napokon, mint például a mai is, mivel pótolják munkatársai a távcsöves bemutatás élményét?

— Aki eljön ide. a csillagvizsgálóba, annak számára nagy élményt valóban a távcsőbe tekintés nyújt, de önmagában az nem elég. A látvány nyomán kérdéseket kapunk, amelyekre sokféleképpen lehet válaszolni. A mi feladatunk az, hogy helyes választ adjunk a kérdezőknek.

— Milyen összetételű közönség jár az Urániába?

— Tízévestől nyolcvan- évesig, sokféle ember megfordul itt. Különbséget csak a kérdezők csoportjai között lehet tenni. A fiatalok a modern kor legizgalmasabb

Valószínűleg a világ legrondább hangja a vekkeróráké. Akkor is, ha készítői csodálatosan csilingelő kis kalapácsosai. vagy netán zenei hangokat adó szerkezettel látták el. Pocsék hang! Mindenki igazolhatja ezt. akit már akár egyszer is a legédesebb nyugalmából riasztott fel a kíméletlen, álomszaggató berregés.

Még nem is vagyunk igazán ébren, csak a kezünk mozdul, hogy elhallgattassuk, megállítsuk ezt az alattomos, csörömpölő szörnyeteget. Kalimpálunk a sötétben, míg végire megtaláljuk a kerek masina tetején a gombot, hogy befogjuk végre a száját ennek az agyunkat szétziláló szerkentyűnek.

Azaz, hogy kérdés: kerek-e az ébresztőóránk és gombot kell-e benyomni a tetején? Az enyém néldáiil néhány év óta szegletes és egy fehér műanyag lapocskát kell benyomni, hogy abbahagyja a zörgést. Tulajdonképpen miért nem kerek, miért szögletes? Vagy miért nem gömb alakú például az óra? Igaz, már ilyet is lehetett látni karácsonyi vásár ideién a kirakatokban.

Nosza, nézzük csak meg, tárogassuk ki a villanykapcsolót! Itt lóg a lámpa zsinórjáról a gomb. csak meg kell nyomni, máris ég a villany- körte. Persze ez a gomb sincs

Környezetünk kultúrája (1.)

A VE

már. Nem is lehet ilyet kapni. Lapos, marokba való, áramvonalas műanyag dobozkában fut a zsinór, s elég végigsimítani a dobozka egyik oldalán, hogy a billentyű kattanjon, s világosság legyen a szobában. De miért billentyű, s miért nem a körte alakú kapcsoló, végén a fehér gombbal?

Itt az ideje, hogy megtudjuk a pontos időt, hátha rosszul jár a vekker. A táskarádió ott az asztalim. De hol a kiálló csavarógomb róla? Persze. az a régi rádión volt! Itt meg kell keresni a tok oldalából kiálló recés korongot és elcsavarni, hogy megszólaljon a készülék. De miért nem szeretjük manapság a gombokat?

A kérdés helyett ideje zuhanyozni. Milyen vacak ez a csap! Ki kellene már cserélni. A vasboltok kirakataiban gönyörűszép csaptelepeket lehet látni. Olyan szép. fekete, szokatlan, nem szabályos csavarója van. Talán jobb kézbevenni. mint a régit. Jó ilyenkor reggel a kávé. lássuk a csészéket. Az a régi. hasas, bordásoldalú fehér az a gyereké. Ezt a kék cserepet most

vette az asszony. Tényleg jól néz ki benne a fehér tej. vagy a barna tejeskávé.

Ideje lesz talán abbahagyni a reggeli körképet. hiszen bárki tudja folytatni. A réginél szögletesebb az új kávéskanál, a rongyszőnyeget kidobtuk az előszobából, most műanyagra hordjuk a sarat. Az új buszoknak egészen más a formájuk, mint a régieké, a kis dárkot a kertészek másként rendezték, mint húsz év- ve! ezelőtt. A plakátok hol t ' '' rajzot adnak, hogy moziba csábítsanak bennünket, hol több fényképet A neon- betűk egyszer feszesen-pecke- sen állnak, egyszer oldalra dőlnek, mintha egy nagy kéz pirossal - vagy zölddel írta volna a feliratokat.

Munkahelyünkön átfestették a falakat, meglepetésünkre nem fehérre, hanem sárgára. A gyerek óvodája elé szobrot helyeztek, csak az éppen nem hasonlít semmi felis- merhetőre. Leginkább még olyan, mint egy nagy propeller. aminek át lehel bújni a közepén. Elkészült a szomszédban az új irodaház, amelynek olyan betonteteje

van, mintha kalapja lenne az épületnek.

így is. és még nagyon sokféleképpen lehetne folytatni a felsorolást, amely azt bizonyítaná, hogy a vekkeróránk gombjától az irodaház tetejéig milyen sokféle formai változásnak lehetünk tanúi napról napra, évről évre. Mindenki látja, tapasztalja ezt, de kezünk, tekintetünk többnyire átsiklik a változások fölött. Hozzá tartozik életünk mindennapjaihoz, nem tulajdonítunk túlságosan nagy jelentőséget ezeknek a változásoknak. S ha a művészetről. kultúráról, ízlésről esik szó. akkor is többnyire könyvre. mozisra, színházra, festményre. zenére, mostanában talán még a televízióra gondolunk. vekkeróránk gombiára a legritkábban.

Pedig hát mennyivel többször találkozunk a vekkerrel, mint a színházzal mennyivel többször látjuk a székünket, asztalunkat, mint ahányszor festményt, vagy szobrot nézünk Persze nem összekeverhető dolgok ezek és bizonyos, hosv nem lehet egyenlőség! jelet tenni a vízcsap formája, meg a téren fölállított

szobor közé. De annyira elválasztani sem szabad ezeket a környezetünket meghatározó tárgyakat a művészetektől, még kevésbé az ízléstől, kultúrától. mint ahogy azt általában tesszük.

A most kezdődő. Környezetünk kultúrája című sorozatunkban szeretnénk módszeresen végiggondolni azokat a tényeket, amelyek megszabják válogatásunk lehetőségeit és azokat a lehetőségeket, amelyek a mai válogatást, a mai kínálatot kialakították. Magyarán: mindenki tudja, hogy berendezési tárgyaink nem pusztán egyéni ízlésünk eredményeképpen állnák ösz- sze. hanem aszerint változnak hogy mit örököltünk, mit kaptunk szüléinktől és a boltokban mit árulnak, mit tudtunk hozzá vásárolni. Ám egyik sem véletlen: sem az, hogy a műit mit hagyományozott ránk. sem az. hogy milyen a választék az iparban és a művészetekben. S a határok között — amelyek lehetőségeinket ilyen sokoldalúan körbefoglak —. mégiscsak ott a mi egyéni ízlésünk, egész egyéniségünk, amelyik választ. Talán nem lesz unalmas egv ilyen nyomozás ezek- után hétköznapi tárgyaink, környezetünk világában.

Bernáth László

problémáit vetik fel. Az évek alatt, természetesen, kialakult már a törzsközönség is, azokból, akik elmélyültebben érdeklődnek a csillagaszat iránt. Számukra külön előadássorozatokat tartunk.

Időközben megtelt a csillagvizsgáló előadóterme. Gel- lért András előadó a „látható semmiről” az üstökösökről beszélt. (Az üstökös kü- löhböző mennyiségű jégből, és gázokból, porból tevődik össze. Az elnevezés a kóma és a csóva rendkívül kis sűrűségéből ered.)

— A csillagászok az „évszázad üstökösének” nevezték a Kohoutek üstököst — mondja Gellért András. — Éppen a Kohoutek üstökös példája bizonyítja, hogy mennyire nem ismerjük még az üstökösöket, vagyis a csillagászatot. A Kohoutek úgynevezett hosszú periódu- sú üstökös, ritkán kerül a Nap közelébe, ezért reméltük, hogy ez alkalommal nagyon fényes lesz. Ám nem ismertük az összetételét, nem tudtuk előre kiszámítani, hogy a Naphoz közel érve, milyen mennyiségű jég párolog el.

Az előadóteremben csak úgy záporoznak a kérdések.

„Ha az üstökösök csakugyan »kóvályognak« a világűrben, hogyan tudják majd kiszámítani a Halley üstökös pályáját ahhoz, hogy szondát küldhessenek fel? Mit várnak a szonda felbocsátásától? Lehetséges, hogy sikerül mintát hozni a Halley üstökösről, a Naprendszer ősi anyagából?”

Az előadás, majd az Apolló 15 Holdutazásról készült színes film vetítése után, a csillagvizsgáló kupolájában bemutatták a látogatóknak a magyar csillagászat egyik legnagyobb személyiségének. Konkoly-Thege Miklósnak a távcsövét, a 200/3000 milliméteres Heyde refraktort.

Az Uránia csillagvizsgálóban 1946 óta foglalkoznak bemutató csillagászattal. Kulin professzornak mindössze egy állandó, és huszonhat társadalmi munkatársa van. Valamennyien fiatalok, akik néhány éve maguk is kíváncsi érdeklődőkként léptek be a csillagvizsgáló kaouián. Derült hétköznap estéken, amikor a távcső segítségével magyaráznak az érdeklődőknek könnyebb a feladatuk. bár az esős napokon, talán szebb. Ilvenkor a megismerés vágvával kell áthatolniuk a sűrű Ezen az es*»» — =u.-»-"

László Hona

( NÓGRÁD — 1974. március 3„ vasárnap 7