Nógrád. 1974. január (30. évfolyam. 1-25. szám)

1974-01-06 / 4. szám

* V

• "piőn ^jpjrr-,, '!*!t:ij|flf|’|

Kiss Attila rajza

Napjaink kék madara

Különös témát választott kandidátusi disszertációiá* hoz Imreiné. Péter Erzsébet, a gödöllői Agrártudományi Egyetem filozófiai tanszékének adjunktusa: a boldogság filozófiai értelmezését. Kétszáz, oldalas tanulmányát, már elküldte a moszkvai Lomonoszov Egyetemre. ahol az etikai tanszék aspiránsa.

— Tíz év óta foglalkozom e témával, s először is a boldogságról vallott különböző elméleteket tanulmányoztam — mondta. — Az idealisták szerint a boldogság olyan. , lelkiállaoot, amely független az emberek körülményeitől, a világtól. Ezen belül is sokfajta eltérő vélemény van. A vallás például azt mondja: a túlvilágon van csak boldogság. Kant szerint a kötelesség az ellentéte és ki- zárója: ha az ember teljesíti kötelességeit, már nem lehet boldog. A mai burzsoá ideológusok egy része tagadja az élet értelmét, ezzel a boldogság lehetőségét is. A kispolgárság ideológusai pedig a boldogság elérésének útját egyedül az anyagi javak. a pénz halmozásában látják. Ez utóbbi elvnek nálunk még sok hívője van.

A materialisták szerint a boldogságot a földön kell keresni. Elérhető, de senkinek sem hullik az ölébe. Marx csak egyetlen mondattal utalt erre:- „A boldogság harc.” Egy időben ezt tévesen értelmezték, s egyedül

a harcot tartották a boldogság forrásának, célját eredményeit. nem.

— Végül is tehát mi a boldogság? Lehet-e egyáltalán definiálni?

— Tartalmát lehet csak |körülírni: az ember olyan belső élménye, amelyet a külső körülmények váltanak ki benne. Hogy kinek mi. okoz boldogságot, az nagymértékben függ az illető egyéniségétől, jellemétől, és világnézetétől. A boldogság megszerzésének folyamata: az ember célokat tűz maga elé. s azok megvalósításáért harcol.

— Milyen feltételei vannak e belső élmény megszerzésének?

— A marxizmus ebben eltér minden más felfogástól. Azt mondja: a boldogság alapvető feltételei társadalmiak. A közösségnek először a békét, a demokráciát. a szabadságot, az egyenlőséget, a létbiztonságot, a foglalkoztatottságot, az előrejutás lehetőségét kell megteremteni. Az egyén csak ezeken az alapokon szerezheti meg saját boldogságélményét. S hogy sikerül-e azon múlik: az Ulető felismeri-e lehetőségeit. saját képességeit, akar-e részesedni a társadalmi boldogságalapból, s hajlandó-e ezért tenni is valamit. Végeredményben a boldogság kék madarát ugyanis az emberek anyagi, szellemi és szociális (közösségi) szükségleteinek kielégülése röppentheti fel. A baráíi kapcsolatok, a kollektív munka, a közösségi kapcsolatok is elengedhetetlen feltételei a boldogságnak.

— Sokan vallják: a boldogság csak röpke pillanat. A filozófusok szerint menynyi ideig tart, ha már elérte az ember?

— Amíg valaki rá nem un a korábbi célok és harc gyümölcsére. s újabb igényei. szükségletei nem támadnak. A boldogságnak egyébként két megnyilvánulási formája van. Az emberek áltálában csak az egyiket — az ünnepit —■ tartják boldogságnak: amikor nagyon fontos célkitűzés válik valóra. A hétköznapi boldogságot inkább csak jó érzésnek tartják, pedig apró dolgok is gyakran okoznak örömet.

— Vajon boldog-e a ..bol- dogságtan” szerzője?

— Az lettem. Apám napszámos. anyám mosónő volt. kitűnő tanuló létemre is csak két napig iárhat- tam középiskolába, belőlem is napszámos lett. A háború után tanultam, dolgoztam, eljutottam az egyetemi katedráig, családom van. s a régóta dédelgetet tervemet is megvalósíthattam, megírhattam ezt a tanulmányt. Az igazi boldogságot csak küzdelem, munka, alkotás árán lehet elérni, másképpen csak a boldogság illúzióját kapja az ember.

Czippán György

Optwtffiir Gyula :

A népművészet új felfedezése

H

ányszor felfedezték

már! Megszámlálha- tatlanuL Úgy tűnik, most ismét, új felfedezéséről — szigorúbb szóval: divatjáról beszélhetünk. Nem különösebben magyar „felfedezés”, „divat” ez — európai, sőt világméretű jelenség. Érdemes néhány vonását figyelőre vennünk: a jót is, a hamisat, a félrevezetőt is.

E rövid, cikkben nem kísérhetném végig a népdal, népmese. díszítőművészet — közös szóval az egész népművészet felfedezéseinek történetét. Ki hinné, hogy egy időben, a XVIII., században a francia szalonokban a különböző, egyre nyalta tekertebb tündérmeséik mondása és hallgatása volt a divat — s természetesen a divat során egyre távolabb kerültek a népmese, a paraszti mese fordulataiból, művészetétől. S aztán következett ennek a divatnak nemcsak meg- unása, hanem kicsúfolása is. Vagy a magyar díszítőművészet egyik divata, a „tulipánmozgalom.” — rossz szecesszióba fulladt. De az efféle divatok mellett van olyan, felfedezés is, ami „tiszta forrásokhoz” vezet (Bartók szavai!), s ezek a források ne szennyeződjenek el. Ilyennek tekinthetjük éppen a népdal, népzene szeleteiét, hódítását. A Televízió úgynevezett Arany páva műsorának a középdöntője előtt vagyunk, amikor ezt a cikket írom. S a zsűriben való üldögélés közben, figyelve az énekeseket, csoportokat. figyelve a közönségszavazatok elosztását, a szavazók számának növekedését, sok felvetődő kérdésre megkapjuk a választ.

Egy időben szívesen vitáz- gattak azon, hogy szocialista társadalomban lehetséges-e a népművészet, illetőleg, milyen a szocialista népművészet? Nyilvánvaló, hogy a népművészetnek az a hagyományos, „klasszikus” jellege, amilyen az elnyomott paraszti osztályban, a feudalizmus idején kialakult, nem lehet szocialista. s nem fejlődhet a hagyományos módon tovább. Már a kapitalizálódás idején szétzilálódott i sok archaikus vonása, de ott, ahol az írás- tudatlanság. elnyomottság uralkodott még, sokáig élhetett. A szocialista társadalomban kettős helyzet alakult ki: az öregek körében, vagy pz öregek tanítására (s ilyen „tanító” Galgamácsén Vankó- né, Dudás Juli, aki nevelgeti fiatal énekeseit, táncosait,, s közben festegeti a maga úgynevezett nah^képeit faldekorációit). tovább él a régi stílus,

Még a fülünkben recseg az újévi papírtrombiták hangja, pedig már eltelt egy hét, s a trombitákból szakadozott foszlányok maradtak mutatóba a latyakban, ami szilveszter éjjelén hónak esett le, talán azért, hogy a fukaraknak is legyen konfettijük, de az év első estéjére már sárrá változott, jelezve, hogy az ünnepnek vége.

Soha nem tudtam igazán, hogy az óévet búcsúztatjuk, vagy az újat ünne- peljük-e szilveszterkor, s úgy vélem, mások sem igen gondolkozhattak rajta, mivel az ünneplés előkészületei legtöbbünket lekötöttek. No persze, azért majd mindnyájunknak akadt egy kis ideje számvetésre, értékelésre, arra, hogy az utolsó perceit pergető évet mérlegre tegye. Annak az atyafinak is, aki az új év küszöbén egy vendéglátó egység ajtaján kifordulva harsány hangon kezdte hirdetni, hogy édesanyja is volt néki, aki igen keservesen nevelte őt; sejde éjszaka font,, nappal mosott.

Kinyilatkoztatását többször is abba kellett hagynia, hogy a kezében tartott f'iaskát szájához emelve ihletet merítsen. A kinyilatkoztatás után monológ következett, melyben az édesanyja létezését bizonygató polgár bizonyos Rózsikat, illetve Rózsikáját kívánta visz- szatérésre bírni, érvként elismételve néhányszor, hogy soha többet, egy kortyot se, még akkor sem, ha szomorít. Mialatt mindezt előadta a kapatos ember, szép kis közönség verődött ösz- sze körülötte, főképpen fiatalokból, akik rekedt trombitáikkal fújtak tust minden ígéret után. Jó volt ez az ember- gyűrű, mert a szónoknak az utolsó érvek előadása közben — talán a meghatottságtól — felmondták lábai a szolgálatot, s ha ketten el nem kapják, hamarosan ismeretségbe hozza orrát a járdával.

VASÁRNAPI JEGYZET

ÚJ ÉLETKEZDŐK

— Ne izéi}, Sanyi — mondták, akik elkapták, — Nézd, ez a sok ember mind rajtad röhög. Bámulnak rád. Gyere szépen haza! — a szép szavak azonban nem hatottak. A dülöngélő magyar szembefordult azokkal, akik bámészkodtak, és könnyes szemmel rikoltotta:

— Csak bámuljatok! — ezutáti egy közismert felszólítás következett, amit szükségtelen megismételni,

— Űj életet kezdek. Holnap — tette hozzá némi megfontolás után. Könnyek folytak az orcáján, s amíg azok ketten vezették, arról a szándékáról értesítette a járókelőket, hogy egy mély veremben kíván hálni, melype beleesett és benne van, s mindezt azzal indokolta, hogy a szerelem szívfájdalom.

Hányán, de hányán határozzák el évváltozáskor, hogy új életet kezdenek. Ha az élet térben megfogható, anyagszerű dolog volna, szilveszter után lenne dolga a köztisztaságnak. Annyi régi élet heverne szerteszórva mindenütt, hogy egy hétig bokáig járnánk benne. Talán olyan is akadna, aki gyűjtene az elrontott életeket, és otthon megjavítaná. Hobbyból. Mivel azonban az életét nem dobhatja senki a kukába, ha újat akar kezdeni, cipeli hát magával, esetleg az idő jótékonyságában, a feledés enyészetében bízva, ami talán megszabadítja a felesleges batyutól. Persze nem is mindig olyan felesleges

a régi élet. A legtöbb új életet kezdő előbb vagy utóbb rájön, hogy tulajdonképpen nagyot\ jól megfelel neki a régi, megszokott élete, legfeljebb egy kicsit át kell szabni, kifordítani, aztán jobb, mint az új. Az sem jár különbül, aki nem hajlandó ezt belátni, mert az első nagy elhatározások elmúltával csendesen visszalopakodnak a régi szokások, visszaszivárognak a régi szavak, és mire eltelik egy év, a magával elégedetlen újra elhatározhatja: új életet kezd. Ez azután ismétlődik, többször is egymás után, és az, aki folyton új életet kezd, nem veszi észre, hogy a kezdetek között odavész a folytatás, s a vegén az éppen aktuális új életet úgy fejezi be, hogy sehová sem jutott vele.

Persze, lehet másképpen is. Okosan, mérlegelve. Ayii jó. azt meg lehet tartani. Ez látszólag megoldás, de amint a koponyaberendezése kinek-kinsk megszabja az egyéni hangszínét, úgy a hajlamok és vele született vagy felvett tulajdonságok megszabják azokat a határokat. melyeken belül élhetünk. Ezenkívül a körülmények határozzák meg, hogyan is élünk. Hiába határozza el, mondjuk, egy dolgozó nő, hogy új életet kezd, tanul, ha két gyermekének nincs hely az óvodában, s az anyósék- kal közös lakásban, egy szobában szoronganak negyedmagával.

Szükség van az elhatározásokra, de azokon azután kevés múlik. Nem az életet kell megváltoztatni, hanem annak körülményeit, fettételeit. Egy életünk van, sem nem új, sem nem régi, hanem a meglevő.i. Felesleges újnak vagy réginek nevezni. Élni kell, tenni kell. A világ változik, és változtatja az életet is. Arra kell csak vigyázni, nehogy lemaradjunk., s a régi életből új, jobb élet alakul. Mindig jobb.

Gáspár Imre

őriznek dalokat, meséket, táncol, at. Ez a fo"vo múlt.

Viszont épp’ Károly Zoltán kezdeményezésére általános iskoláinkban az éneklés, zenetudás alapja a népdal megtanítása, s a Rádió, a Televízió küLönlböző Inűsorai az egész országot nevelik, tanítják, a népdal -tudáséra is, saereteté- re is. (Hadd ne szóljak most a „magyar nóta”, a iműnépdal kérdéseiről, nem a mi témánk

— egy „magyaros” divatnak hajtása ez.) Sa mostani pávave rsen.yék azt bizonyítják, hogy a népdalén ekeöek versenyében az öreg paraszti előadok, énekesek mellett azok is föllépnek, akik zenei iskolákba, főiskolákon tanulták a népdalt — nem hagyományos módon, a falutól, a nagyszil- léktől, hanem tanáraktól, akik a legősibb, évezredes előadásmód sajátosságait is megtanították. S most már a versenyen a falu és a város is verseng együtt, egy rangon: a spontán, hagyományos falusi, és a szigorú fegyelemmel megtanított. Ez az utóbbi a növelt' vo, ez épül bele, lesz részévé a szocialista kultúrának. Minden értékét felmutatja a magyar népdal történeti rétegeinek, s továbbadja majd növendékeinek, az egész társadalomnak. S a magyar-népdal ilyen módon része lesz az egyetemes dálkultúránaik, együtt hangzik a különböző népek népdalaival, de a nagy zeneszerzők dalaival is.

A népdal ilyen felfedezése, ilyen beleépülése a magyar műveltségbe csak teljesebbé teszi a szocialista műveltséget,

— nem lesz külön szocialista népművészet. Ezt a felfedezést, ha úgy tetszik, ezt a divatot mindnyájan helyeselhetjük, egészséges, gazdag áramlat. Ha a magyar népdal kultusza olyan kártékony divattá válna, ami kizárólagosságot parancsol, ami elzárkózik más népeik dalkultúrájától, a neves szerzők műveitől, s valami hazug romantikával belemerülne a paraszti múltba — fel kellene lépnünk ellene. Ilyen jelenség nem mutatkozik sem elméletben, sem a gyakorlatban. Kodály tanítása is arról szólt, hogy a magyar népdal tudásával indul.tünk el az egyetemes kultúra minden szép -értéke felé: a tiszta források felé.

M

inden népművészeti műfajon nem haladhatunk végig. A népi táncok, gyermekjátékok országos terjedése, újraelevenedése az iskolai oktatásban is, tánccso- portak műsoraiban is követi a népdal tanulásának tudatos módszereit, rokon módszerekkel építi tovább a hagyomány anyagát. Különösen a táncoknál a koreográfus egyéni tehetségének arra is van lehetősége, hogy a hagyományos minták követésével egyéni hangulatú, értékes alkotásokat, modern kompozíciókat teremtsenek. Ez sem lesz szocialista népművészei, hanem

értékes hagyományokra épülő önálló, egyéni alkotás, része szocialista művészetünknek.

Más, bonyolultabb kérdéseket- vet fel a népi díszítő mű- vészét újabb felfedezése. Tudjuk, hogy az úgynevezett primitív, archaikus művészetek is hányszor megtermékenyítették a képzőművészet mestereit. Elég, ha a modern képzőművészet történetére emlékeztetünk: Picasso, Chagall, s annyi festő, szobrász, keramikus stb. kapott indítást, motívumot, formai ötletet ezektől az alkotásoktól, a paraszti díszítőművészet elemeitől is, A mi társadalmunkban is a díszítőművészet indítására, ösztönző példájára eleinte egyes csoportok aJaikultak, majd Jjnosita HISZÖV irányításával egész országos hálózat szü letett a népi díszítőművészet hagyományainak tanítására, továbbfejlesztésére és hazai, külföldi értékesítésére.

Viszont van egy veszedelmes divata a hagyományos népi díszítőművészet gyűjtésének. A magyar sajtóban több hasznos cikk figyelmeztet erre a veszedelmes divatra, legutóbb a Pat- lament Kulturális Bizottságának ülésén is szóba került. Ez pedig egyszerűen az. hogy fortéi yos ügynökök, kereskedők vásárolják össze falvainkban. padlásokon. szobákban — ahol találják — a régi paraszti művészikedés tárgyi emlékeit, bútorokat, faragásokat, szép cserepeket, szőtteseket, hímzéseket — amit csak tar- iáinak. Hagyján, ha hazai igényt elégít ki. lakáskultúránknak ad egy-egy kedves -színfoltot. Mégis ezeknek a tárgyaknak inkább múzeumaikban, épülő szabadtéri múzeumainkban, tudományos gyűjteményeinkben van a helye. Különösen akkor, ha az aggálytalan ügynökök külföldi vevőknek árulják ki e megvédendő kincseinket. Egyszer már megírta Siklóssv László három kötetben — műkincseink Becsbe vándorlásának történetét. Azok főúri, nemesi kincsek, képzőművészeti alkotások, történeti ereklyék voltak. Lassan több kötetre (s nemcsak Bécsre) terjedne ki annak a leírása, hová is vándorolnak a falusi porták névtelen paraszti, de számunkra igen értékes kincsei. Ne engedjük elherdálni ezeket a szerényebb kincseket se! Ne áldozzuk fel semminő divat kedvéért: őrizzük és védjük minden törvényes eszközzel.

A külföldi érdeklődő vásárolja csak a HISZÖV szövetkezeteinek, nép- művészeti alkotásait — szépek. dekoratívak azok is. A magyar múlt paraszti alkotásai nemzeti hagyományunk, kultúránk részét teszik, — itt ne engedjünk a kereskedelmi divatnak, nem csempészáru az, hanem maga a paraszti történelem.

Egy meg egy az kettő

[ NOGRAD - 1974.

január 6., vasárnap 7