Nógrád. 1973. december (29. évfolyam. 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
Örkény István: Megveszem a könyvem AMIKOR MEGJELENIK egy könyv, abból harminc példány az író járandósága, annyi mint a semmi. A kiadó hazaküldi, az író nekiül de- dikálni. Feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli. de sértődékeny rokonának, írótársainak, fogorvosának. mai szerelmének, s egy vagy két, néha három edmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikálóviszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk át személyesen, kinek jár a „szeretettel”, az „őszinte barátsággal”, a „barátsággal”, vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertar- tástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a harminckötetes könyvtorony- nyail, nemcsak hogy saját magának nem marad belőle, haue n még előveszi a szorongás is hogy adósa maradt egyné- h; v jóemberének, akiknek elit 'tett könyvet dedikálni. L itóbb is az történt, hogy tö .-'léié maradt szigorú tartó ,ásom, s a Körúton jártamban, betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből. 'yenkor az ember mond- h a azt: Jó napot kívánok, e: meg ez vagyok, kérem ii .in meg olyan című köny- v net. Vagy pedig - mondhatja ezt: Kérem az Ilyen meg oi an című könyvet, írta ez rr eg ez... Alkalmasint éles Eényt vet az író jellemére, hogy melyik utat járja; én, akármilyen fény vetül is rám, az utóbbi megoldást választottam. A helyzet így is félszeg helyzet, de legalább nincs az orromra írva. hogy felszeg helyzetben vagyok. Kissé zsíros arcbőrű, borzas, fekete hajú negyven esztendő körüli asszony az eladó. Rögtpn, első mozdulatával elárulja, hogy szereti a könyveket; amikor a kért könyvet leveszi a polcról, köpenye ujjával letörli a fedőlapot. —■ Nagyon szép könyv — mondja és nyújtja. — Igazán? — kérdem. — El tetszett olvasni? — El — mondja. — Es csakugyan olyan jó? — kérdem, mert ezt jobb kétszer, mint egyszer hallani. — Jő — mondja határozottan. Forgatom a könyvet, tűnődve belelapozok. — Akkor kérek még ötöt — mondom ■— Ötöt? —■ kérdi, s néz rám. — Igen — mondom, kissé zavartan. — Egyszóval, összesen hat darabot? — kérdi nyugtalanul — Ha lehet kapni — mondom. — Lehet — mormogja, s ré- vülten néz rám a szemüvege alóL LASSAN HATRANYÜL a polcra, ott még két kötet dől neki a vállával a szomszédainak. Letörli a köpenye ujjával a fedőlapot, s odateszi elém Várakozásteljesen néz rám; talán azt reméli, hogy megelégszem három darabbal Én azonban nem elégedhettem meg három darabbal, mert hat kell Sorra kézbeveszem a könyveket, elolvasom a címlapjukat, s miután TASNÄDI VARGA ÉVA: Karácsony - 1973 Fenyőágon gyertya lobban, visszatérő gyermekkorban kérdem, kutatom varázsát, megbűvölve nézve lángját. Kamasz-öröm, csomag zizzen, angyalhaj fehérjét hittem, — át fonja az egész évet, apám, anyám meg csak nézett... Háború lett, akna vágott részekre egy volt világot, s gyertyafénynél arra vágytam: Élhessek a szabadságban! Aranydió apró gömbje előttem ragyog örökre, s két gyermekem tenyerébe költözik a fénylő béke. Most, hogy felnőtt fejjel állok, csillagszórós tűzvirágok piros lángja, glóriája borul védőn éjszakámra. KERÉNY1 GRÁCIA: LEFELÉ A fények tompulása hány alkonyt festhet meg rózsásra a szelek hiába tanítják repülni a, fákat a levelek iránya csak lefelé lefelé .Még néhány romot rendbehoznék szépítg'etném a kertemet még építenék egy házat is ahol egyedül karácsonyoznék ü színek este feketébe húnynak a nappal mindig feketébe hal de az év vége kisimul fehérre a tél betakar betakar bizonyságot nyertem arról, hogy mindegyiken szószerint ugyanaz a szöveg áll, egymás tetejére rakom őket S várok. —Eszerint még három darabot óhajt? — Igen, kérem. — Valami iskolának? — puhatolózik. — Nem — mondom. — Csakúgy magamnak lesz. — Értem — mondja idegesem és bizonytalanul. Szemlátomást megváltozik a viselkedése. Odahúz egy létrát, fölmászik a tetejére, s egy nyaláb könyvvel érkezik vissza. Egyiknek sem törli meg a fedőlapját. Miközben a számlát írja, több ízben rám pillant fürkésző üveg alatti tekintettel. Már az orrom sem tetszik neki. Valami rosszban járó alaknak vél, csak azt nem tudja, miben töröm a fejem; mert a könyv különös, egyedülvaló jószág. Nem alkalmas semmiféle áru- halmozásra. Spekulálni sehogy sem lehet vele. Egy könyv annyi, mint száz könyv. Egy könyvet végtelen sokszor lehet elolvasni, s még másokkal is élolvastatni: könyvvel mindenfélét lehet csinálni, csak két vagy több példányt nem lehet belőle vásárolni. Vajon miféle cigányságban sántikáihatok? — Könyvtári dolgozó tetszik lenni? — kérdd reménykedve. — Dehogy — mondom és elvörösödöm. Átveszem a blokkot. A pénztárasztaltól visszatérőber jut az eszembe doktor U., aki a múltkor éjszaka jött át a gyerekhez, és nem fogadott e pénzt Sajnos, egy hetedik példányra van szükség. Nem merek az eladónő szemébe nézni, csak oldalvás' vetek rá egy pillantást Látom arca feldúlt vonásait homlokába* verődő haját s az orrán a szemüveget, mely féloldalra dőlt. mint egy halálra sebzett huszár a lován. — Parancsai még valamit? — kérdi remegő hangon; — Semmit — mondom. Aktatáskámba rakom a könyveket és elbúcsúzom. RÉZSÜT, A KÖRÜT túlsó oldalán is van egy könyvkereskedés. Én azonban nagy vargabetűkkel az ellenkező irányba indulok, mert visszanézve, a bejárati ajtó és a szemüveg kettős üvegfala mögött meglátom a sötéten utánam bámuló szempárt. Igyekszem elvegyülni és megsemmisülni a sokad alomban. CSALÁD (Szőnyi Gyula rajza) Tizenhétezer tanító Potsdamból Az NDK-ban miniden tizedik tanító Potsdamhan tanult Több mint 7000 hallgató végezte el közvetlenül és 10 000 ievelzés útján a „Kart Liebknecht” Pedagógiai Főiskolát, amelyet 25 évvel ezelőtt — '948 őszén — az akkori szovjet katonai igazgatás alapított meg, minit Brandenburgi Állami Főiskolát Az első esztendőkben 3—4 éves tanulmányi időszak, alatt képeztek ki elemi- és középiskolai pedagógusokat de a főiskola 1951 óta kizárólag tanítók kiképzésével és továbbképzésével foglalkozik. A négyéves közvetlen tanulást továbbképző tanfolyamok követik az űj tanítók és az oktatásügyi dolgozók számára. A főiskola végzett növendékei közül sokam, vállalják a jelenlegi növendékek irányítását gyakorlati időszakukban, mások szaktanácsadóként működnek és sokan vezető pozícióba kerültek. A tudományos és a gyakorlati alapon végzett , oktatás sikereként könyvelhetik el a főiskola kiadásában megjelent 782 disszertációt, 109 kandidátusi szakdolgozatot és kereken 8000 publikációt. A főiskola részt vesz a nemzetközi tudományos tapasztalatcserében; baráti kapcsolatban áll a leningrádi, rosztovi, Szegedi, hanoi, opolei, prágai és havannai testvér- főiskolákkal. Az ezekkel kötött barátsági szerződések a tudósok, diák csoportok cseréjét is tartalmazzák. ia NOGRAD — 1973. december 24., hétfő H ideg téli nap vám, december. Nekem bent a szobában van dolgom, a szekrénybe rakom be a frissen vasalt ruhát. Egyszer csak beállít a gyerek. — Kérem szépen a ceruzát — mondja ártatlan esdeklés- sel a szemében. Én rögtön tudom miről van szó. A sárga csavaros ceruzájáról, amibe ma vettem új piros hegyet. Az izgatja most. — Szó se lehet róla — mondom szigorúan, de úgy látszik mégis van valami az arcomon, ami felbátorítja a gyereket, mert nem tágít. — Csak egy kicsit... Nagyon vigyázok rá — biztosít. S valóban, most a megbízhatóság szobrának látszik. — Addig beszél, amíg odaadom neki. — De ha valami baja lesz! — kiáltottam utána fenyegetően, a büntetés jógát fenntartva magamnak. Tovább dolgozom, örülök, hogy nem zavar senki. Nem sokáig tart a nyugalmam. Űjra nyílik az ajtó, a gyerek bejön, ácsorog, várja, hogy megkérdezzem mit akar. — Hol a ceruza? — riasztok rá rögtön. Látom az ar- nán, hogy valami baj van. — Eltört a hegye? — kérdezem reménykedve. — Elveszett — mondja Ie' j tottan. Engem azonnal elönt a harag, de türtőztetem magam. Halkan beszélek, azon a főjA ceruza tott hangon, ami mögött jövendő pofonok várják a megvalósulást. — Hol játszottál vele? — Kint a hóban — feleli. — De ott nincs! — teszi hozzá gyorsan. — Honnan tudod? — kérdezem. A gyerek gyanús. Nem néz rám, és az előbbi hirtelen mondata. ■. —■ Azt a ceruzát te nem vesztetted el — mondom neki. — Kitörted a hegyét és eldugtad. Azonnal hozd elő. Jaj, ez nem jó. Mindjárt látom a gyerek arcáról, hogy elhibáztam. Odamegyek hozzá, megsimogatom. —■ Mondd meg szépen az igazat, nem bántalak. Tudod, hogy anyukának mindent el kell mondani! A gyerek elhúzódik, most már a szemembe is mer nézni. — Elveszett — állítja csökönyösen. Még gügyögök neki egy darabig: a gyerek néni vall. Lassan újra elönt a düh; beszélek, beszélek, ő konokul hallgatja... Mit tegyek vele? — Elverni nincs értelme, nem Is akarom. Ebből a gyerekből veréssel még nem vettem ki semmit. — Koplaltatás? —- Sovány, válogatós, hajlandó egész nap nem enni. Éppen rá akarok kiáltani, hogy menjen a szemem elől, mikor változik a helyzet, erősítést kap. Bejön az apja. Megáll, körülnéz; bőszítően nyugodt. —■ Miért bántod ezt a szegény gyereket? — Kérdezi. Én gyorsan >'■' előadom a tényállást. 6 a gyerekhez lép, megfogja a kezét — Na gyere — mondja. — Majd apuka segít megkeresni azt a huncut ceruzát!. — Így kell! — néz rám diadalmasan, s vonulnak kifelé. Megyek utánuk, látni akarom, mj történik. Előhozzák a gereblyét, mennek a kertbe. Az apja módszeresen, egy millimétert sem hagyva ki, kaparja a havat. ‘A gyerek nézi komoly érdeklődéssel. Mert azért sohasem lehet tudni. Mennyi csodálatos dolog van a mesékben is... Nekem most máj- csakugyan kedvem volna megcibál- ni a taknyost. Határozottan érzem, hogy a gyerek tudja, hol van a ceruza. — Ugyan, hagyd abba! — szólok rá az apjára. — Persze gereblyéz tovább. A ceruzát neki kell megtalálnia! — Nincs. — Hiába, nincs. Én megyek a dolgomra, a gyerek az apjához szegődik. Egész délután a műhelyben van, nem játszik, csak ül komolyan. Estefelé mégiscsak bevetődik a verendára. Figyelem, mit csinál. Látszólag semmi érdekeset. Jön, megy. A verandán áll egy rozzant tükörállvány, a körül forgolódik. Elkapom a pillantását; amelyet lopva vet az állvány egyik sarkába. Odamegyek hozzá, most már egész lehiggadva, nagyon szelíden, de nagyon határozottan azt mondom neki. — Kisfiam! Tudom, hol a ceruza. Vedd elő! A gyerek nem szól, de azonnal engedelmeskedik. Benyúl a belső sarokban levő lomok közé, s előhúzza a ceruzát. — Miért tetted? —kérdezem szomorúan. — Kitörtem a hegyét — mondja sötéten és várja a verést. yrt, n csak úgy prótoakepp, pen lefelé fordítom a ceruzát,- megnyomom. A hegy megvan, sértetlenül hullik a tenyerembe. A gyér rek nézi, egy pillanat , alatt átlátja a helyzetet, arca lángolni kezd, szeme könnyekben fénylik. Halálosan szégyellj magát. Én ■ rámosoly- gok, egész iránta érzett anyai szeretetem benne világít a mosolyomban. — Soha többet? —■ kérdezem. Ö felnéz rám, és boldogan, felszabadultan suttogja: — Soha! Kemény Erzsébet 4
