Nógrád. 1973. december (29. évfolyam. 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

Régi karácsonyok VAAxvA^VVAA<AArVV«>A^\ArVVVV­Karácsonykor olyan a csa­lád. mint egy kagyló. Bezár­kózik. hogy gyöngy születhes- sék. Koccintanak, isznak: a szeretetre. amely átüt szegény­ségen. álnokságon, a szeretetr re. amely megújhodást hoz. Ilyenkor kislányos hajfürt­jeit és virágok letéphetetlen özönét kívánja újra az anva. sudaras ostorral hajt csoda­nyájat az apa. élményekért só­várog a gyerek. Pegazus tá­mad a vágyból és fölröppen a Saturausig. Nemcsak fel­száll, elidőz. A képzelet csillagokon fi­cánkol. amelyek ütköznek, kergetőznek egyre vadabbul. egyre szilajabban. míg fényük enavé nem olvad. Kábul az emberke, hunyorog, mkid azon csodálkozik, hogy miiven ha­mar helyükre szökkentek a csillagok! Csöngettyűk. gyér- tyák. angyalhaj. Nem elég a varázs! Több kell! Meséért rimánkodik. A szülő csak erre várt. Most te­letűzdelheti hajfürtjeit mar­garétával. búzavirággal, mes tátikával. A szeme is ebből a három virágból áll. Könny­csepp ül pilláira úgy szövöge­ti magában a történetet. A gyerek a szemébe néz. a réten terem, szirmokban für dik. Felfedezi, hogy milyen szép az anyja. Eddig észre 6e vette. — Anyukám! Űgy-e most már nagy vagyok. Mondd, a Jézuska hozza a fát? Kérdez, de reszket, hogy ne hallja az igazat; nem a Jé­zuskát félti, hanem a miszti­kumot. Sietve újat kérdez: — Anyuka, tényleg kará­csonykor születtem? Biztosan szidtál. Sebaj. Szenteste nem fog az átok. Sírtam? Nem sírhattam. Egy ajándék nem nem sírhat. Az ajándéknak a karácsonyfa alatt a helye. Fö­vwwwwwvvwvvwv« lőtte csengettyűk, gyertyák. ; ngyalhaj. Az egész égbolt. Ta­lán akkor is a csillagokkal játszottam. — Ha visszatérsz a földre, gyermekem, elmondom, mi­lyen ajándékot kaptam egy­kor én. Édesanyánk börtönben ült. Én voltam a családban a leg­kisebb. beengedtek hozzá. Vé. kony kis szoknya volt rajtam, majd megvett az isten hidege, tott a hóban. Anyám ott ült a cella köze­pén. Magához vont. betakart a nagykendőjével, úgy vigasz­talt. Záporoztak a könnyeim. Mikor magunkra hagyott a Az apa a csodanyáj közé csördít. abból ki is válik egy és pereg a mese. — Karácsony közeledett. Nem volt pénzünk, nem vo't fenyőnk. Apánk nekibuzdult, hogy elmegy az erdőre. Hideg csikorgó tél volt. Az ablakról lekapartam egy tenyérnyi jég­virágot. úgy néztem apánk után. Odasereglettek a testvé­reim is. Egytől egyig csendben voltak, arcukon félelem. Apánk bizonytalanul bakta­Leültünk. vártunk. A Szűcs csendőr kíméletlen. A Szűcs csendőr kegyetlen. Retteg tőle a környék. Ha börtönőr. anyám benyúlt a apánkat elkapja... Szerettem kötényébe és kis figurákat volna utána futni, hogy kézen rakott az asztalra. A vacsorá- fogva visszavezessem. Már ké- jából gyúrta, kenyérből és ső. Nem érném utói. Hol jár- sós vízből. Madárkák voltak, hat? A téglagyáron túl lehet, kenyér madárkák. Volt szár- elhagyta a Mohás-forrást. nyuk, csőrük, szemük. ..Va- felért a hegyre, beveti magát rázsló vagy édesanyám, igazi a fenyvesbe, választ egy for­varázsló” mondtam. Anyám a fülemhez hajolt, úgy súgta: ..Az egyiket, a nagyszárnyút iuttasd el a ko­vácsműhelybe e szavakkal: hadd repüljön. A többi a ti* éd.” más fenyőt, kivágja, zsákba dugja. Indul visszafelé. És ekkor — nyílt az ajtó. Be­lépett apánk. Minden szem rámeredt. Soha n'em örültem ajándéknak, mint akkor. Lehajtotta fejét, a kezét dörzsölgette és lassan, titkon végigmért minket a tekinteté- úgy vei Föllélegeztünk. ..Hadd repüljön — kiáltotta a kovács és úgy megpörgetett a karjaiban, hogy keringtem, mint a madárkák; mert fel­röppentek ám! És amerre szállnak, nyomban v kalász te­rem, Virágok nyílnak: marga­réta, búzavirág meg tátika. Varázsló volt édesanyám, igazi varázsló. — Most te jössz, apukám! - lelkesedik a gyerek. Karácsonyfánk nem volt —. de ott volt közöttünk az apánk. A gyertyák csonkig égtek az ablakban, mi pedig lefeküd­tünk, jobb időket remélve. Koccintanak, isznak: a sze­retetre. amely átüt szegénysé­gen. álnokságon, a szeretetre, amely megújhodást hoz. Kontó István A HINTA H»! tárt Anna öt és hét kö. zott És tegnap tizenkettőtől ket­tőig? Mikor csengetnek, 6 jönnek az idei év elsősei, a eopfosok, és a masnisak. kettes sorban lefelé, kifelé és a ka­puban hangoe, cérnaszál-kó- rusban mondják a köszöntést: „Jó napot kívánok!” — merre indult eL merre járt ezután Anna? Ma már tudjuk: a hinta! Ez a mákony. ez a szenve­dély. ami e próbálatlan elsőst még mindig rabságban tartja. „Ha még egyszer nem jössz haza iskola után egyenesen, nincs többé csoki!” És elmúlik öt. él hat. és gyújtják kint a lámpákat, hogy fél az ember, indulunk keres­ni — egy puli. egy fiú. egy apa — mint az egyik expedí­ció az eltévedt földnyelte má­„Hol jártál?” Csend. áll. lóg a kezében a táska, s sze­me éj. oly bársony, és hall­gat. „Nem beszélsz!?” ..Hol voltál?” Halkan mondja: a hinta... Nincs csoki. Na és aztán? Mert mi kell: csoki vagy báb­színház? A bábszínház. Szín­ház vagy szalvéta? A szalvé­ta. Hinta vagv szalvéta? És ezt miért is kell kérdezni? Évekkel ezelőtt kezdte. Lógott az óvodából, mert hintázott Ment. reggel az' Engels téren át. és úgy csábult el az üres. elhagyott hintáknál, mint az italos, aki munkába menet betér az első kocsmába. Bátyja, ha' megverte, nem sírt. de eltűnt. Hintázott. Ajándékot kapott: szaladt, hintázott. Örömet, bánatot a hintába öli. Egyszer azt mondtam ma­gamban: „Na. ezt a lányt jól­lakatom hintával, lerészegí­tem. csömört kapjon, hogy so­ha többé ne kelljen neki”. Ki­mentünk a Ligetbe. Egész kö­zel a Vidám Parkhoz. Behal“ látszott a fák közé az a sok bohóc mókás lárma. „Na. most hintázz!” Leültem egy padra, és ő fel a hintára. Na, majd nemsokára mondja: „Menjünk csak a mókákhoz”. De nem mondja, csak fel. le, ég, föld, behunyja a sze­mét és repül. Sakkozom. Egy partit, ket­tőt. De nem szól. csak hintát cserél: azon a másikon mi­lyen? Komorodik az kiő. ki­ürül a kis park. Fúj a szél. cseperész. én összegombolom a kabátot — ő szóljon elébb —. de a hinta csak repül. Sö­tét lesz. kihalt a Liget az ágak hajladoznak, a levelek hullnak, örvényben keringe­nek, az elalvó őszi parkban csak egy hinta csikordul. egy kislány hajtja mind feljebb és feljebb. Őszi esők érkeztévei a fő­városi tanács — igen bölcsen — leszereltette a közterekről a hintákat De ő ismer egy nem közteret Magánhinta, egy kert közepén. Sötétedés­ben átbújik a kerítésen és hintázik. Zughintázó. titkos hintás. — Merre jár Anna? — ha majdan egyszer, tizenöt—húsz év múlva egy fiatalember ezt kérdi tőlem és tanácsot és vi­gasztalást vár. csak így vála­szolok majd neki: ..Megbán­tottad? Ha hazajön, vedd ka­rodba és ringasd, hintáztasd. a bánat tőle így száll el”. Mert én is. most is. ha vele vagyok és nem szólok, fogja a kezemet lóbálja és hintáz- zuk a kezünket s egyszerre csak nevetünk, hogy milyen érdekes: hinta nélkül is lehet repülni! Kőbányai György Varga Domonkosi A KISDED Az anyáknak jó. Gk néhány óra múlva már kezükbe is foghatják, karjuk­ra is fektethetik a kicsit, hogy megkínálják duzzadó mellükkel, melyben a szülés után mindjárt gyűlni kezd az édes anyatej. Az apák egyelőre arra van­nak ítélve. hogy csak egy üvégablakon, vagy egy üveg­falon át vehessék szemügyre sarjadékukat. hogy vajon ki­re ütött Apjára, vagy anyjá­ra? Hét gyermekem közül ha­tot én is így pillantottam meg; egy-egy ápolónő halászta ki a csecsemőszoba sok kis ágyá­nak valamelyikéből, s mu­tatta meg bentről. az üveg mögül, hogy „ez az”! Nem voltam elragadtatva tőlük. Egyik csúnyább volt mint a másik. Igaz, ahogy végignéztem a kiságyakon, a többi gyerek se látszott szebbnek. Akik sír­tak. azoknak még el is tor­zult az arca, de a szépen hallgatók se nagyon dicseked­hettek. Csak néztem, milyen öreges az ábrázatuk. Nincs rajta még semmi a néhány hó­napos csecsemők, egy-két éves kisgyerekek ártatlan bájából. Azokat lehetetlen fogatlan vénségnek. ráncos aggastyán­nak elképzelni. Ezeket min­den további nélkül. Nem sok fantázia kell hozzá, hogy az ember ugyanezt az arcot hetven—nyolcvan évesen lás­sa. valahol az élet túlsóL vé­gén, már a halál partján. Szerintem csakugyan ilyenek —, vagy legalább ilyesfélék — lesznek, akik magas kort érnek meg. Az élet utolja eb­ben is visszakanyarodik az elejéhez. De azért jó érzés volt lát­nom; az én gyerekem. Apa lettem. Megint apa lettem. A hetediket aztán sikerült mindjárt a szülőszoba - ajtajá­ban meglesném. Anyjával együtt hozták kifelé. Az fá­radtan, de boldogan mosoly­gott ezt is megérte, hogy egy­szer itt vagyok. Mindig erre vágyott, hogy közös erővel szüljünk, hogy amíg vajúdik érezhesse testi-lelki közelsé­gemet, s ne kelljen arra gon­dolnia; napi dolgaim után futok, s talán nem. is törő­döm vele... Megitattam ’ egy kis na­rancslével. s közben a gyere­ket nézegettem; Hát lány lett, megint lány. holott már ő volt a harmadik, akit Tonrii- Bébinak becéztünk, amíg az anyja hasában kucorgott (mint jövendő Tamás-Ba- lázst.) Nem volt rajta persze sem­mi lányos. Ezzel a képpel, ezzel a jól fejlett orral fiúnak is születhetett volna. Mérges voltam egy kicsit, de igyekzetem nem mutatni. — Ugye szép? — kérdezte az anyja, ahogy eddig is min­den gyerekéről elkérdezte. . — Érdekes, hogy milyen li­la — tértem ki az egyenes válasz elől. — Az nem számít! — szólt Tél (0. G. Verejszkij) (Apai vallomás) közbe az ápolónő, — Az semmit sem számít. Eddig csakugyan úgy tud­tam, hogy a gyerekek vörösen jönnek a világra. Vörösen és ráncosán. Ráncok nemigen látszottak Júlia-Mártán. a fején leg­alábbis nem. Vörösnek már Inkább volt mondható, de akkora lila foltokkal, hogy a2 én szemem szinte csak azo­kat látta. — Ugye szép? — kérdezte megint az anyja. — Én azt hiszem, hogy ilyen szépet még nem szültem! — Nagyon szép — hagytam rá. — Újszülöttnek igazán na­gyon szép. Elértette, hogy ez mit je­lent. — Mit akarsz? Még húsz perce sincs, hogy megszültem! Ettől csakugyan meghatód­tam. Ez a kis lilaság alig húsz perce él önálló ember­ként. Nekünk mi az a húsz perc? Semmi. De neki; egész eddigi élete. —Ná menjetek! — mond­tam. mert láttam, hogy a to­lókocsi végén várakozó fehér köpenyes fiatalember már tü­relmetlen. — Még megcsap­hatja itt valami huzat. Döglesztő júliusi meleg volt. Bár jött volna valahonnan egy kis légáramlat! De egy húszperces gyerekről csaku­gyan el tudtam gondolni, hogy lehetne jobb helyen is. mint ez a hosszú kórházi folyosó. — Hát szervusz. — mond­ta az anyja megadóan. — Szervusz! Akkor holnap jövök. — Gyere, gyere! Csak a hajára mertem egy csókot lehelni, meg ne fer­tőzzem valahogy, aztán a fia­talember már tolta is el. A kicsit az ápolónő vitte a kar­jában. Annak még egy pu­szit se adhattam. Mikor a folyosó kanyaru­latában eltűntek, a közeli lépcsőn indultam lefelé. Töo- rengve persze. Hát megint lá­nyom lett. No nem baj. Most negyvenhét éves vagyok, hat­vanhét leszek, mire betölti a huszadikat. Ha megérem. De lehet, hogy meg se érem. Egy lány mégis hamarabb felnp. Férjhez is mehet, ha úgv jön so-ia... 11 vAnplr jártak a fejem- , I»ycuntben 3 húszper­ces gyerekről. Aki közben ugyan már huszonöt perces lett. ha nem harminc... Órám­ra néztem. Igen, lehet, hogy éppen most tölti be a fél­órát. Nevetnem kellett. Ég én már azon gondolkodom, hogy megy majd férjhez! Másnap nyoma sem volt rajta a lila foltoknak. De et­től se lett sokkal csinosabb. Hasonlítgattam a többi gye­rekhez, meg tudnám-e külön­böztetni tőlük. Ha egy mási­kat nyomnának a kezembe, elfogadnám-e? Anyja ugyanis a kórházba ■ való bejövetele előtt megint elmesélte a ré­gi történetet — gyerekeink nagy örömére — hogy a Mag- dust majdnem elcserélte. Nem ő tehetett róla. Ké­szült haza a János-kórházból, "s vitte be a holmit, pólyát, miegymást a csecsemőszobá­ba, mert mondták neki,, hogy kivételesen ott öltöztetheti át a kicsit. Kis Magdusnak elő­zőleg leesett valahogy a csuk­lójáról a szokásos vászonsza­lag. dé minden ágy végére oda volt írva a benne fekvő gyerek neve így csak a Var­ga Mária Magdolna feliratot kellett keresni. Az ügyeletes ápolónő könnyen megtalálta. Kapta ki a gyereket, s már adta is oda az anyjának, bér az egy kicsit furcsállta, hogy nem sárgább. Bent a szo­bában úgy vette észre, hogy nemigen múlik a szülés utá­ni sárgasága. De gondolta, tán á világítás teszi. Hámozta ki a nyűtt 1 kórházi , hacukából, akkor meg az nem tetszett neki. hogy ilyen sovány. Eny- nyit fogyott volna? Mindegy, majd visszahízza! Arról már volt elég tapasztalata, hogy szülés után eleinte mindig fogynak a gyerekek. Húzza rá a kis inget, akkor veszi észre, hogy a csuklóján szalag vám. Mégis tettek rá másik szalgot? A rékli ujjá­ba is bebújtatta a két vé-; kony karját, majd jöhet a pe­lenka. gumipelenka. pólya, minden. Már egészen bepó- lyálta, még a főkötőt is rá­adta. csak az arca látszott ki, amikor gyanút fogott. Eddig, ha a kelleténél kevésbé sár­gának is, ha soványnak is, de sajátjának érezte a ki­csit. Most viszont mintha egy idegen arc nézett volna rá a pólyából. Megfogta’ a gyerek kezét, s feljebb húzta a rékli úját. hogy megnézze a vegy­tintával rótt. csupa nagybetűs feliratot a csuklóját övező szalagon. Majd leült. HITES ZSUZSANNA, s ő majdnem elvitte haza! — Ez nem az én lányom — mutatta az ápolónőnek. Az is megijedt. — Csak nem? — nézték a Zsuzsika ágyát; abban is feküdt egy csecse­mő. A csuklóján nem volt szalag. Akkor ez csak a kis Magdus lehet. Anyja jól megvizslatta azért. nehogy megint tévedjen. De az épp olyan sárga volt, amilyennek lennie kellett, épp olyan hú­sos. s az arca is nagy orrú Vargát mutatott. Biztonság okáért az ápolónő végignézte valamennyi gyereket; mind­egyiknek ott volt a szalag a csuklóján. A feliratokat már nem olvasta el, minek? Zsu­zsika egy-kettöre visszakerült a kórházi ruhákba, majd az ágyába, aztán jöhetett a Mag­dus öltöztetése. pólyázása. Csak én nem értettem oda­kint. miért tart mindez ennyi ideig.... Nagyon valószínű hogy én a Zsuzsikát is elfogadtam vol­na saját lányomnak. Nem jöt­tem volna rá soha, hogy ez nem lehet Magdus, Addig is gyanakvással hallgattam, ha az ismerősök az újszülötteket apjukhoz, anyjukhoz hason- lítgatták, de azóta méginkább azt hiszem, hogy ennek ke­vés értelme van. Egy ilyen kicsiről egyszerű ránézéssel csak azt lehet vitathatatlanul megállapítani, hogy ’fiú-e vagy lány. Nem hiába veszett ösz- sze Salamon király korabeli két zsidó anya se, hogy me­lyiküké az életben maradt gyerek? Szerintem mind * kettő joggal hitte, hogy a* övé. A salamoni ítélet se azon alapult, hogy melyik is­merte fel a kicsiben a magá­ét, . csak azon; melyik volt gyöngébb szívű, érzékenyebb lelkű. S az meg is érdemelte, hogy övé legyen az élő cse­csemő, aki immár nem csak az éjszakai agyonnyomatást úszta meg, hanem a királyi parancsra történő kettévága- tást is. Egy ismerősünk mégis fe­jén találta a szöget. Félig legalább is. Harmadik fiamra, Kisdombira mondta naivan; „Felül az anyjára hasonlít, alul az apjára”. Ő nyilván az arcára értette, de mi másképp értelmeztük, s azóta is neve­tünk rajta. ámnakfalá£V0f. dása, régesrégen, ötesztendős korában. Akkor született meg a kisöccse. Odaengedték a bölcsőjéhez, hogy ő is lássa. Nézte a nyakig bepólyált cse­csemőt, de nem szólt egy szót se. — Na, hogy tetszik — kér­dezte a dadus. — Ugye szép? —■ Szééép — felelte vonta­tottan. — Csak a feje csúnya. — Te kis csúnyaság! — mondtam én is gyakran a* enyémeknek. életük első hó­napjaiban. Sokszor anyjuk fülehallatára. de ő ezt persze csak játéknak vette. Hisz a vak is látta — ő szerinte —•, hogyan lesznek napról napra pofápbbak, formásabbak. gyönyörűbbek. Szó. ami sző; ahhoz képest, hogy milyen csúnyácskának születtek, csakugyan csinosod- ni látszottak. Még az én szi­gorú szememben is. Bár tü­körbe se kellett néznem, hogy tudjam; tekintve, hogy az én gyerekeim, ennek a csinoso- dásnak is vannak korlátái. (Részlet az író készülő könyvéből a Kölyökkóstolga- tóból) Apá | NÓGRÁD — 1973, december 24., hétfő tt I

Next

/
Oldalképek
Tartalom