Nógrád. 1973. november (29. évfolyam. 256-280. szám)

1973-11-11 / 264. szám

Fágyim Kossevnytkom KATONASZÍV A hajó huszonegy órakor távolodott el a folyami kikötő falától. Egy ideig eltartott, amíg az utasok megtalálták a helyüket, azután a sürgölödést jótékony csönd váltotta feL Motorok ütemes, könnyű lökései, vízcsobogás, csillagok­kal ékes égbolt, a folyó ha­talmas teste... Sehol nem tör­nek rá erőteljesebben a gon­dolatok az emberre, mint uta­zás közben. A szélmentes ha­jói ar a nedves fém Illatát araszíja. A viz két sugárfo- snatra bomolva szalad szét a hajó nyomán. A hullámvédre támaszkodva néztem a tajték­zó vizet, a tajga fekete bár­sony falát. A távol sötétjében kitartóan fel-íelvillant, majd kialudt egy apró fény morze­jele. Hamarosan egy ktoebb mo­toros ért utói bennünket. A hajóról leboc&átották a ref­lektorral megvilágított kötél­hágcsót A függőlépcsőn egy nő kapaszkodott fel a fedél­zetre. Magasba emelt arca, amelyen a félénkség és a bi­zakodás mosolya keveredett, mintha a víz fölött függőt volna. S amikor a nő a fe­délzetre lépett s a másodka­pitány a kajütbe kísérte, ami­kor már felvonták a kötél­hágcsót és leoltották a reflek­tort — a sötétben, állhatato­san továbbra is ott fügött szemem előtt a jövevény meg­világított, magasba emelt ar­ca. Egyszer valaki arra okta­tott: ha képtárba látogatsz, a műalkotások sokaságából csak egyetlen egyet tekints meg, azután távozz el, a többivel nem törődve. Csak így lesz teljes az élmény ereje. S aka­rod, vagy sem, életre szóló kép marad az emlékezetedben. Ügy látszik, most valami hasonló történt velem. Fel­mentem a felső fedélzetre, ott járkáltam tovább. A parton a tajga szürkéskék tömege hul­lámzott A Jenyiszej pikkelyes ragyogásban sietett az óceán felé. Előttem pedig kitartóan fénylett a nő magasba emelt, könnyű mosolyú, megvilágí­tott area. Napközben a hajó semmi­ben sem különbözött egy szo­kásos szállodától. Az étterem­ben órákig üldögéltek a szo­lid, tapasztalt sarkkutatók: rádiót hallgattak, könyvet olvastak. Csaknem minden utas ismerte egymást. E já­rattal befejeződött a hajózási idény, a sarkvidék lakói vele tértek vissza szabadságukról. A hajófar mögött sirályok lebegtek. Ez a madársereg láthatóan sajátjának tartotta a hajót. Még a krasznojarszki kikötőben felfigyeltem rá, amint a tollas csapat közös erővel elűzött minden közelí­tő, idegen madarat. Itt, a hátsó részben pillan­tottam meg a nőt, aki az éj­jel szállt át a motorosból. Gyermeki szenvedéllyel ke­nyérdarabokat dobált * sirá­lyoknak. Elegáns, idegen szabásé ruha, lakkcipő, oldalán apró filmfelvevő. Külföldi! így már érthető ez a hatáskeltő mód, ahogyan a hajó után szállították a csillogó moto­roson. De fehér, kellemesen ovális arcában, zöldes, félénk pillantású szemében, nyílt homlokán, a tarkóján súlyos csomóba omló, a vörös szín­árnyalataiban játszó hajában ott pislákolt valami az északi orosz nőre olyannyira jellem­ző fényből, hogy erősen kétel­kedni kezdtem eredeti felve­tésemben. Turuhanszkban egy nyenyee család szállt fel a hajóra, pó­rázon vezetett, hatalmas ter­metű vontatókutyákkal. Az ebeket a hajófarban'helyezték el. Az utasok ekkorra mar visszavonultak a fedélzetről, egyedül ez a nő járkált ott változatlanul és etette a sirá­lyokat. A kutyacsapat figye­lemmel követte minden moz­dulatát. Amikor végre távoz­ni készült, erélyes mozdulat­tal lökte szét az állatokat, az arcán pedig éles, kemény vo­nás Jelsnt meg, ügy, hogy az ebek félrehúzódtak ez útjábóL A tajga véget ért, * föld le- meztelenedve tárta föl a tundra viharos pusztaságát A folyó hatalmasan, fényesen hömpölygőit s úgy uralkodott a mozdulatlan térségben, mint élő hatalom a holtak fölött Elhaladtunk az ősrégi telepü­lés, Kárául mellett, ahol egy­koron Péter parancsára a* orosz emberek oly hősiesen őrizték a Jenyiszej torkolatát az idegen hajók betörésétől. A folyó itt megszűnt ön­maga lenni, a partok eltűn­tek. Gáttalan szélességben vágódtak a hatalmas hullá­mok, verték a hajóodalt be­betörtek a felső fedélzetre is. A hajó dülöngélt A* alacsony, kékesszürke felhők szinte a vízen úsztak. A folyó imboly­góit, amint összeütközött az óceán súlyos vizével, s úgy tetszett, hogy a föld is imbo- lyog, ahogy a hajó egyik olda­láról a másikra dőlt A metsző észak! ezé) hu Ti­tokban megfagyasztotta a viz- cseppeket, az égbolt pedig kozmikus nagyságában feszült a földi térre. A sarkkutatók közömbösen szemlélték mindezt, számukra ez még a sarkvidék „déli” csücske volt csupán, és szan­dálban, pizsamában, könnyű, kerek sapkácskával a fejükön tettek-vettek a fedélzeten. A nő inkább az alsó fedélzet magányát választotta, amely a fagyos szél és a csapódó Jég- cseppek miatt néptelen volt, az ég pedig főldfeketébe, a víz égsötétben burkolódzott Megkértem a fedélzetmes­tert hogy ha megállnak vala­hol egy téli szállás közelében, vigyen magával a partra. Hamarosan figyelmeztettek, hogy siessek. A hullámokon egy fémcsónak hánykolódott. A kormánylapátnál a fedél­zetmester ült, az evezőknél egy matróz, a fedélzetmester mellett pedig női űtitársunk foglalt helyet A csónakot egy hatalmas ár egy víz alatti kőzátony felé so­dorta, ahol a folyó láthatóan megemelkedett és szinte forrt. A matróz teljes erejéből eve­zett, de a keskeny kősáv el- háríthatatlanul közeledett A fedélzetmester a nő lábá­hoz húzta az egyetlen mentő­övet A matróz arcán a nagy verejtékcsöppek gördültek vé­gig. A nő hirtelen parancso­ló hangon felkiáltott: — Az ellenárba! Az kivisz minket! A fedélzetmester engedel­meskedett a szokatlan pa­rancsnak és valóban, az ellen­árt elkapva, a csónak szeren­csésen elhaladt a kőzátony mellett hamarosan beértünk az öbölbe, és kikötöttünk. Sokszínű zuzmó, vízcsiszolta kavicsok és Sötét hömpölykö- vek között nagy, barna geren­dákból összetákolt kunyhó húzódott meg. Megindultam a házikő felé, de a fedélzetmester most már teljesen nyugodtan, kissé el­lenségesen figyelmeztetett: — Ne hamarkodja al a dol­got! Itt a házigazda — és útitársnőnkre mutatott, majd békillékeny hangon javasolta: — Ügy is a tundrán kívánt sétálni. Tessék, íme a tundra. Ügy tűnt fel nekem, hogy itt valamikor egy gigászi prés mindent szétlapított Sík mo­ha, alacsony, alig látható nö­vényzet, földre lapuló cserje, az örök jég kövér, sárga, ha­saló táblát A mohásban csil­logó patakok. Az ég megszám­lálhatatlan kis tóban, tükrö­ződik. S ott, ahol a horizont a tundrára hajol, fehér fénnyel táplálkozó, könnyű felhőgo- lyók görögnek. A Jenyiszej súlyos víztömege túntoríthatat- lanul, erőszakosan tör az óce­ánba. A fedélzetmester hoz­zám lépett és határozottan mondta; — Lejárt az időnk! Indul­nunk kell! Beléptünk a kunyhóba. A hományos ablakszemek bo­rongó* fényében a téli szállás belseje a barlanglakáséra em­lékeztetett. Kihúzott kötele­ken nedves szarvasbőrök függtek. Egy fakódban — na­gyobb szeletekre vágott hal­darabok — a sarki róka ele­sése. A sarokban szőrmebála Rádión nyugvó lábasban, nylonzslneggei átkötött bank- jegyköteg. És forróság a be- íűtött kemencétől. A ml nőutasunk ujjatlan sporttrikóban, sfnadrágban, gumicsizmában mosott vala­mit. Nevetve mondta: —- Apám halat fogott — Megigazította arcába hulló, nedves haját és hozzátette: — Hoztam konyakot ör­mény konyak, jó márka. A fedélzetmester tiltakozott: — Szolgálatban nem iszom. — Figyelmesen körülnéztem: az ablakon selyemfüggöny, szőnyeg a padlón, tükör, né­hány női' toalett-tartozékkal, felbontott petróleumos hordó. A fedélzetmester egy sóhajt elnyomva, félig kérdő hang­súllyal jegyezte meg: — Látom, örömmel marad itt?... — Jól látja —. válaszolta a nő, és búcsúra nyújtotta vé­kony, meztelen karját — Nincs valamire szüksé­gei — kérdezte még a férfi. — Nincs, köszönöm. Vállára dobva apja rövid prémbundáját, elkísért min­ket a partig. Ott följebb húzta a cslzmaszárát, begázolt a vízbe, hogy segítsen ellökni a csónakot. A víz fölött nehéz, szürke köd lebegett. Osztunk a ködben, s olyan érzésem tá­madt, mintha egy szakadék fölött függnék. Megkérdeztem a ködben láthatatlanná vált fedélzetmestert: — Végül Is, miért maradt ott? — Csss.. I — intett le, —- csöndesen! — Rájöttem, hogy a távolban felzúgó sziréna­hang irányát kutatja. A csónakkal együtt egyene­sen a hajó oldalára emeltek minket. Fölkapaszkodtunk a fedélzetre, amely fényben úszott, akar egy nagyvaros főutcája» A fedétoetmeater rögzítette a csónakot, és a fedélzetre ugorva úgy kérdezett vissza, mintha most látna először: — Miben állhatok rendelke­zésére, polgártárs? Megismételtem a csónak­ban mondottakat Komoran, hivatalát tónusban válaszol­ta: — As utas itt sz«Ct ki, Mert eddig szólt a jegye. Később engedékenyebben hozzáfűzte: — Ha éppen tud­ni akarja, ez a hölgy az itt­élő Flegont vadász fogadott lánya. A történet hétköznap!: a ka­tona valamelyik településen egy csecsemőt talált elvitte a front mögötti területre, s átadta, hogy evakuálják, A csecsemőt az Ä nevén lajstro­mozták. Véget ért a háború. Flegont egész készletnyl ki­tüntetéssel bírt, de nem volt különösebb szakképzettsége. Északra utazott Egy kutató­expedícióhoz szegődött vé­gül bányász lett Norllszkban. Nem alapított családot Agg­legény maradt És egyszer csak — puff neki! Értesítés. Meglepetés. Vagyis, hogy meg­találták a lányát Miféle lá­nyát? Nekem semmilyen lá­nyom nincs! Bemutatták neki a kiürítési állomás igazolását. Emlékezett az esetre. Igen, mondta: ha nem találják meg a szüleit hadd viselje a ne- neveroet Mindeneset» fogta a el­met, s miért, miért nem a következő fizetést átutalta a lánynak, csak úgy egyszerűen, azután mind sűrűbben, míg­nem szokásává vált talán azért mert tetszett neki a gondolat: ez olyan, mintha lánya volna. Azután vadász­kerületet vállalt vagy ötven- kilométemyi területet és téli szállást: egyedül foglalkozott a vadgazdasággal. Szezon vé­gére többet keresett bárki másnál. S az ezreseket elküld­te a lányának, pontosan, úgy, ahogy az a király Shakespea- re-nél. aki mindenét szétosz­totta a lányainak, a magának semmit sem hagyott 8 a lány? Elvégezte ez egyetemet Felvették a Tudo­mányos Akadémia Novoazi- birszki Intézetébe — tudomá­nyos fokozatot kapott. Bár Flegont régen kinyilvánítot­ta, hogy nem az apja, eszten­dők óta ellátogat hozzá a téli szállásra, mint az édesapjá­hoz. Flegont pedig boldog és szégyellj magát Azt a felis­merést szégyellj, hogy ha vér­szerinti lánya van, azt nem tudta volna így felnevelni. Megpróbálta elhidegíteni ma­gától. Jön a lány a téli szál­lóéra, 6 pedig, gyerünk — a tundrára. De lánya nála is konokabb. Kibírja egyedül is a szálláson... A fedél-etm ester rágyújtott, elhallgatott, azután elgondol­kozva, inkább önmagának for­málta a szavakat: — Micsoda fortélyokkal ve­ri az élet az embert., de se­baj. Állni kelt.. — sóhajtott, felvonta nehéz vállait, elbal­lagott a hajótatra. Az óceánról érkező erős szél szétlökte a ködhegyeket, előtűnt a jégszfiánkos víz. a sirályok a jégtáblákon pihen­tek. A hajó a jég között manő­verezett a fényszórók sugarú­val megvilágítva az utat ma­ga előtt A matrózok ellök- dösték a jégáblákat a hajó oldalától. A sarkkutató- utasok otthonosan segítettek a matró­zoknak. Ismét tiszta víz» értünk, s a parttalan térség nyomén bá­natot magányt éreztünk. A sirálycsapat a hajó mö­gött lebegett, várva egy-egy emberi figura megjelenését, pedig ha közeledett valaki, mintha csak egy jelre történ­ne, odább repültek. S úgy tűnt nekem, hogy e madarak éppen azt a nőt várták, aki már nem vcút a hajón, de ott hagyta képét a mi szárnyáé Utitársaink emlékezetében. tfdavas Ervin fordítása) 3 NÓGRÁD — 1973. november 11« vasárnap HSZEIMREa Acélsisak, bajonett £s akkor, negyvennégyben — Radnóti még írta levelét — föld-vágyó Öreg paraszt kezében megcsillant egy orosz bajonét, rejtett szalonnát vágott szelet», ünnep vöt Ragyogó őszi nap kacsintott a békés fegyverek» és csillogott kerek acélsisak. Elműt pillanat-ragyogás! élő emléke földnek, vérnek, Emléke bennünk is lobogjon a pillanatnak, ifjú nemzedéknek! PARD1 AimAí NOVEMBER A tarlók borotvdUMan férfiarcán nyári kápráztok kilőtt félszemét takarja sár, fekete banditakötés. S mit rövid napsütésben árnyék kiformált; elhagyott dobokat, hegedűt, trombitát összegyűjti az alkony öreg kéregető asszonya, összegyűjti kóbor fia, a szél, s holt lovak farához ütődik, cseng, zenél az egész vidék­SOMOSKÖI LAJOS: Paraszt Orfeusz dala Klabojtár-csodálata pacsirtaszá mnyal, érett piros alma-fényű tisztasággal, féldinnyehéjban őrzött álmaimmal, törött-clnkeszámyú félszeg vágyaimmal, kocsi szalmát érő tenyereimmel, kéthetenként váltott foltos ingeimmel, kilenc mázsa búzáért elkelt váilaimmal, kilenc mázsa árpára becsült lábaimmal, alázatosságomért fizetett kilenc Juhsajttal, summáz ebédektől falni tanult haraggal, kenyérrel, vöröshagymával, sóval, béresek-adta kis útravalóval, bottá lecsonkított körtefáé ggaL.. hozom akaratom játéktalan gyerekkoromból, kamaszkoromból, minden korszakomból ki ne fogyhassam a tennivalókból! Dallam fürtöket fonhassak ragyogni ménkarcsú rakéták szálló tűz-sörényébe, Orfeusz énekeire taníthassam a bolygók magányát, a születő és a haldokló csillagokat!* TASK ADJ VARGA fiVAs Engem őrizne... Ita újra tudnék bármit U kérni, mint valamikor a gyermekkorban, talán szakállas bádogmanóktól, vagy tündérlányoktól, ki táncra dobban, csak Hévízgyörköt kívánnám újra. — Jámck a tiszta, birsszagú csendben, bólintó mályvák közt szaladgálnálí, szélvésznél, tűznél sebesebben. Rákokat néznék hűvös pincében, csalánnal töltött a vödör mélye... hold ügyelne a jegenimfákra, s jánosbogarak halk életére. S újra járnám a susogó kertet, sorra megráznám a szilvafákat, s apró pocsolyák törött tükrében kiabálnám, hogy nem vagyok fáradt S biztosan tudnám, nem bánthat senki, lefeküdnék a megvetett ágyra, s engem őrizne barna gerendán az esti lepkék áttetsző szárnya. Adjon az ember... Igazságot halljatok emberek, mint mesét a gyermek. Üvölt a kor. Otthonaink falában antennák gyökereznek. Dalt és zenét! ne üvöltést, ricsajt hozzatok hideg drótok. Az éj csöndjével takaróddzatok, ti gonddal vívódók. Sugár-ujjal érintse arcotok a Nap-kontyú virradat; s úgy nézzetek az égre, a tájba, mint a hajnali tavak. Igazságot halljatok emberek, mint mesét a gyermek. Adjon az ember az embernek hitet, bókét, szerelmet. Fazekas Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom