Nógrád. 1973. november (29. évfolyam. 256-280. szám)
1973-11-25 / 276. szám
STÁCIÓK A HEGYEN az Ember viszi kinarcu keresztjét és leroskad az álmos vörös hegyre az ember felkel és az Égbe harap s a Naptól véres lesz szomjas szája széle az Ember aztán leteszi keresztjét ráfektetik a frissen gyalult fára haja szétomlik a kiszikkadt Földön s rőt árnyékot vet egy fáradt bogárra az Ember végül meghal a kereszten bemocskolt arcára kék holdmáglya ragyog vékony kezén az alvadt vérrózsák és megtört szemében sápadt csillagok LÖRINCZ ISTVÁN Kő Tamás: Óarany kékkel Ahogy a kortárs látta... „Tanulótársai cimbalma” UGYE MILYEN visszatetsző férfit sírni látni? Ha úgy adódott, irtózó megütközéssel, értetlenül néztem őket, míg a tehetetlen szégyen és dühöngő megvetés indulatával fordultam el a nedvesen alázatos tekintetektől. Amelyek egyformán idézték egy vert gyerek — vagy egy megrögzött alkoholista pillantását, amikor megváltott mozdulattal emeli ajkától az üres poharat. Tálán különösebb még nem látszik rajtam. Bár fejem lentebb van, mintha csak rossz hangulatom lenne. Tudom, hogy ugyanott állok, pedig mindig más helyet taposunk, ha évek múlva ugyanoda lépünk. Próbálkoztáim magyarázatokkal, miért állok most ugyanott. Ezernyi, testtel kapcsolatos rejtett titokkal, rezzenésekkel és idegi rövidzárlatokkal vagyok ismerős. A minden érzelemtől elvonatkoztatott tapasztalati kritikán alapuló életszemlélet a hivatásommal jár. Amit bent érzek, arra nincs magyarázat. Valami megjelent a szememben... Vettem egy korty levegőt. Roppant nehezen. Egy lélegzetvétel ennyire nehéz? Persze nem kellene itt lennem. Pedig igazat szólok, ön- «tudatlanul jöttem. Tudat alatti parancsra, amely talán a bűnöst is a tett színhelyére hajtja. Egy csapat sportoló melegítőben futott a strandke-ítés mellett, az út belső oldalán Néztem a szemközi heg veket. Már nem az e'.s3 körűi. Zihálásuk .jelzett valamit a szív és tüdő igieny bevételéről Már az OMgéacscre kapacitási határán dolgoztatják testüket. Ismerem a hosszú futás kínjait. Az izomoldó periódustól a zihálásig, a kényszerritmust, a holtpont ködét, mikor csak az előttem futó hátát, vagy lábát látom, a világ beszűkül. Ezek nem vesznek észre rajtam semmit. A kimerítő fizikai teljesítmény szimptómáit ismerem, de ezt, ami rámtört — ezt nem! Tíz lépésre állok a pádtól — a padunktól. Az ilyesmi sokak szemében nevetséges. Mit számít egy pad?! Egy szigeti pádon ezrek és ezrek ültek és ülnek. Nem! Képtelen vagyok erről Ilyen racionálisan gondolkodni. És valamit egyszerűen nem tudok visszatartani. Valamit, amit oly méltatlannak tartok magamhoz. Lassan léptem arrafelé. Fáztam. A kabát a kocsiban maradt á parkolóban. A pádhoz értem és megfogtam a támláját. Behunytam a szemem és hirtelen kinyitottam. A vizet néztem, az őszi délután egének távoli satírozott kékjét, ami azokra a diszkrét fehér hajszálakra emlékeztetett amelyek oly sok finomságot kölcsönöznek a harmincon túli asszonyoknak. És erről is ő jut eszembe, akire szeretnék és félek gondolni. Leültem. A pad támlája kényelmetlen volt, hideg és kemény. Oldani próbáltam a bennem levő feszültséget. Még ma konzultációra kell mennem. Tudtam, időben ott leszek, pont két óra múlva. És közben várnáik rám. Egy kedves lány, aki nem panaszolja kevés időm. Türelmesen elviseli csontosodó agglegényszokásaim. Még nem jött el az idő, hogy felvilágosítsam, közel a negyvenhez a legtöbb férfi rangsorolja magában a dolgokat — semlegesített magában sok élethalál- fontosságú kérdést. Volt idő, még a kezdetén, amikor elképzeltem, hogy ő, meg én... Már nincs realitása. Bár a bőre... Az mindig gyenge pontom volt Az a ritka, óaranyba olvaidó halvány barnaság, amely a ferdén ráeső fényben, a bársonyhoz áll a legközelebb. Üristen, milyen nehéz lélegzetet vennem. Pedig bíztam abban, hogy idővel minden megfakul. És talán túljutottam a nehezén. De nem. Csak az idő múlt VILÁGOSÁN LATOM, hogy akkor hibáztam, amikor any- nyima ragaszkodtam ezekhez a külföldi magazinokhoz. Érdekesek, bár nem szakmai szempontból. Néha mindössze arra jó, hogy a szombatonkénti társas összejöveteleken tudjak a társalgás témáihoz szólni. Nekem is járnak a magazinok. Ha nem kapnám a lapokat, most sokkal jobb lenne. Nem tudnám, hol él, mi van vele. Ez is csak egy fajtája az önámításnak. Az ember ostoba, ha folyton előreszegezett tekintettel jár és azt hiszi, hogy mindenen túljutott, amin átlépett Egy fiatal fiú és lány sétáltak előttem. Kutyát vezettek, s a póráz ürügyén egymás kezét szorongatták. A látványban valami megdöbbentett Ilyet én is megmosolyogtam már, pedig ezek a gyerekek talán mindezt haláos komolyan veszik. Olyan komolyan, mint akikor mi. A kölyökkuyta kiszabadította magát és felém szaladt Felemeltem. A kislány, miközben megköszönte, a szemembe nézett Rövidre vették a pórázt és továbbmentek. A kislány szeme barna volt Nekem pedig eszembe jutott az övé — a kék. Biztos nem az ő kék szeme volt a legszebb a világon. Bizonyos csupán én hittem valami rendkívülit benne. Az ő kék szeme és az óarany bőre. Kék óarannyal, óarany kékkel... Ti zenitét éve nincs már se óarany, se kék, Egyszer van kék — másszor van óarany — mindig külön. Ha néha összejön a kettő, akkor hiányzik a tapintás bársonya, a hang, amely forróvá tette a bőrt. Mások vannak, akik külön-külön nagyon kedvesek. Nők, emberek, akiket okosan lehet szeretni. Mert minden jó kapcsolatot vonzó természetességgel lehet fogadni és fenntartani. Nagyon kellemes, de nincs több benne... Ismét nagyon előrehajoltam. Zakóm zsebében megzörreni az összehajtott újság Az a példány volt nálam... Talán egy óra sem telt el azóta. Látszólag minden megkeveredett bennem, mégis a részletek szinte plasztikussá váltak. Már vége volt a rendelési időnek. Átöltöztem, a köpenyt rádobtam a váltamra és lapoztam az újságot, ameddig azokhoz az oldalakhoz nem értem. .. Hirtelen furcsa kényszert éreztem, hagy induljak. Aztán már vezettem. Ugyanolyan nyugodtan mint mindig. Szokatlan csak annyi volt, hogy a várt nyugalom helyett dermedt voltam. Ez feltűnt, hiszem már tucatnyi év óta vezetek. És ma is övezem a kocsit. Bedőlök kissé a kanyarba, örülök a gyors kiugrásoknak, az ügyes sáwáltásokmaík. Valaki más vezetett helyettem. Jeges nyugalommal, kis öröm, vagy bosszúság rezdülések nélkül — mint egy gép. Túl kellene lenni rajta. Régi ügy, régi mint az első szerelem. A port néztem a cipőm előtt Az első csepp apró kavernát hagyott benne. Kifújtam az orrom. Újra zizzent az újság Kivettem magam mellé. É6 akkor homályosan megláttam őt és magam, ugyanitt Szerelmet vallottunk. Milyen friss és igaz volt.. Örömeinket láttam. Kirándulásainkat. Titkos jeleinket.. Mennyi erő áradt belőle?! Engem is felrázott és olyanná tett, ami ma vagyok — akartam az élettől valamit! Legyőzte kishitűségem. Biztatott és bízott bennem, amikor senki sem hitte, hogy valamire viszem. Nekivágtam a pótfelvételinek, bejutottam, az egyetemre. Célt mutatott és boldoggá tett Aztán magam előtt volt az az éjszaka, amelyről mindent hihettem, csak azt nem, hogy az volt az utolsó... Hajnali négykor az Alkotás utcán végigdübörögtek a páncélosok. Néztük őket a függöny mögül. Azt mondta: csak a szigorlataiddal törődj! Reggel lement kenyérért. Az ajtóban láttam utoljára. Irt Ausztriából — eldobtam a levelét. Nem kellett volna. És most, egy órával ezelőtt láttam viszont a képeken. az Újság leesett a földre, félig kinyílt. Ziháltam, mitha irtózatos messzeségből futottam volna. Láttam a kezét, csuklóján drága, nehéz karkötő. Lehajoltam, fölemeltem az újságot. Szé(nyitottam — meg kellett tennem. Az autópályán történteket mutatták a képek, öt emelik ki az egyik fehér Mercédesz roncsaiból. .. Megpróbál ják a vérátömlesztést. .. Egy közeli fotó: nyakában a régi arany medalion, amely kinyílt, s amelyben — immáron tizennyolc éve — most is engem mutat a fénykép... És letakarva elviszik, öt viszik, megismételhetetlen óaranyom kékkel. .. Domby Marton Csokonai tanítványa, majd barátja volt. Csokonai V. Mihály élete című munkája lS17-ben Jelent meg. Ebből való az alábbi szemelvény: a diákot mutatja be, aki tanárrá válik. Kiszabtak először mindenkinek magok közül egy nyelvet, hogy azt tanulja meg. Neki esett az olasz, mikor még se németet, se franciát nem tudott, és gyakran nagy részvétellel beszélte, mely nehezen tudott boldogulni, nem kapván olyan olasz szókönyvet, mely az őelőtte egyedül ismeretes deák nyelvein magyarázná az olasz szókat, míg végre az 5 kérésére a veneziai könyvnyomtató nem küldött. Megtanulván mindenik a reá kimért nyelvet, tudós újságot (Litte- ratur Zeitung) járattak. Ebben látván az új könyveket rostálgattatni. s azoknak a foglalatját elóadatni: a jobbakat közönségesbe meghozatták, s az olvasásra annak adták magok közül, ki annak nyelvét értette. Így szabták ki mindenre az olvasnivalót. Amikor osztán valamelyik a maga könyvét elolvasta, s kisummázta; összegyűltek, s ezt a rövid summát egymás előtt elolvasták. Ezzel azt nyerték, hogy mikor közülük mindenik csak egy könyvet olvasott is el, mindannyinak a velejét tudta, ahánvan voltak a társaságban, Mely szerencsésen Mit tudnak róla mások? — kérdezte könyvének előszavában Balázs Anna írónő, aki megrázó írásban állított emléket a forradalmár asszonynak, Martos Flórának. Aki elolvassa a Történetek Flóráról című regényt, annak számára ez a név nem egy lesz a történelemből megtanult nevek közül, hanem élő, személyes ismerős. Olyan ismerős, aki előtt sok emberi gyarlóságainkkal csak fejet hajtva állhatunk. Mert el kell azon gondolkodni: mit jelentett az, hogy egy fiatal lány önszántából összegyűjtötte a meleg holmikat, az élelmiszert, hátára vette a batyut, leutazott Pestről Zalaegerszegre, hogy a számára teljesen ismeretlen — de szenvedő — emberek- nek sorsán próbáljon valamit enyhíteni. És a kényelmetlenségen tű] az életet is kockára tette ezért. A fogolytáborokban rettenetes körülmények között sínylődő politikai foglyoknak gyűjtött, vásárolt meleg ruhát, élelmet Martos Flóra, akinek számos tette közül csak ezt az egyet idézem. Balázs Anna személyes ismerőse — elvtársa volt Martaiéit metódus ez, mind a vetélkedés feIserkentésére, mind az elmének gazdagítására, köszörülésére, s az ítéléshez való szoktatására! így a maga csendes homályában munkálkodván az ő lelke mint a mély víz: ezen egynéhány pajtásul kívül, amint mondtam, nem csak az ő tanítói, hanem magok az ó tanulótársai is nem esmérték őket annyira, mennyire ér- damlette és arról az oldalról, mely őtet főképpen tiszteletre s becsületre méltóvá tette volna előttük. Csak holmi különösségei voltak azok, melyek többnyire minidének előtt tudva voltak, például, hogy ő rendesen éjszakánként nem aludt, hanem nappal, hogy ő valamely tárgyon, mely őtet egyszer magához rántotta, felettébb soká tudott mélázni, hogy ő ottan-ottan sími szokott, hogy 6 másokat igen elmésen rászedni tudott, hogy ő mások előtt meglábolhatatlan szorul tsági ban oly mesterségesen segített magán, és másokat holmi ártatlan galibákba úgy beléejtett, melyen mindenek bámultak és nevettek, hogy ő úgy értett valaminek fainul való elcsenéséhez, hogy azt maga Merkúr se könnyen követhette volna, hogy ő a maga furcsa anekdótumival, melyeket inkább maga csinált, mint másoktól tanult, históriácskái- val, melyeket inkább úgy mondott el, ahogy illettek volna megesni, mint ahogy megtos Flórának, csakúgy, mint a felszabadulás előtti illegális kommunista mozgalom sok mártírjának, ö maga egész fiatal korától tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban. Hogy törékeny, fiatal lány létére miért vállalta a veszedelmet? — erre így emlékezik: — Óbudán laktunk szüleimmel, az óbudai téglagyárban játszottam én js a többi gyerekkel együtt. Mi nem tartozunk ugyan a legszegényebbek közé, de szomorúan láttam a téglagyári munkások gyerekeinek nyomorát És már akkor elhatároztam, hogy amint megtanulok írni, meg fogom írni az ő sorsukat, hogy . azt mindenki tudja. Lehettem volna gépírónő, vagy más irodai alkalmazott, de én a munkások között akartam élni. Megtanultam a gépvésnök Vnesterséget, ami szép, de igen nehéz munka volt, többnyire férfiak végezték. Nagyon sokat dolgoztam. Láttam, hogy a tanulatlan fiatal lányokat hogyan használják ki. Már akkor elhatároztam, úgy fogok írni, hogy azt mindenki megértse. Elsősorban ők, az egyszerű esteik, elmés találmányival, gyermekeskedéseivel, játékok indításával, újításával, eleven előadásával, melyért őtet Ormos professzor úr tanulótársai cimbalmának írja, hogy mindezzel oly kedvet, oly elevenséget gerjesztett a társaságban, hogy szükségesebb volt ő a mulatságra, mint a bor és muzsika, és őnála nélkül jókedv nem is lehetett. Pattantak kJ mindazáltal olykor-olykor némely poétái szikrák az ő leikéből, melyeknek eleven tüze minden szemeket magára vont, és a imilatságbeli enyel- gések, tréfák, mtriguék felserkentették őtet holmi olyan versezetekre, melyek mély benyomásokat csináltak. hírbe kezdték hozni az ifjúságnál, és összevetvén a fent említett remek instanciával, azt okozták. hogy 6 hétesztendős deák- ságában. 1794-ben, a poézist tanulandó ifjaknak közönséges tanítójává tevődött. Vidám volt feje felett az ég, és mosolygott lába alatt a tenger, midőn, ő ezen baj ókázásnak indult: de még alig volt felén útjának, mikor hajótörésre komorodni kezdett mind a kettő. Félesztendeig tartott csak ez az ő közönséges tanítósága, de ezen rövid időben el voltak hintve csaknem mindazon kömyülállá- soknak, szerencsének, szerencsétlenségnek, hímek, névnek, megvettetésnek, üldöztetésnek rnagvai, melyek őtet érdefalet- bék rövid ideig tartó életében. emberek. Részt vettem a szak- szervezeti mozgalomban, és tagja lettem a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségnek. Ügy éreztem, hogy a mozgalom célkitűzései egyeznek az én egyéni gondolataimmal. Nemrégiben felkerestek a régi elvtársak, Beszélgettünk a múltról, és valaki csendesen megkérdezte, vajon, hogy lehet az, hogy mi soha nem féltünk? Pedig lőttek ránk, menekültünk, a börtönök, kínzások veszélye leselkedett ránk, és mégse féltünk. — És hogyan válaszolták erre a kérdésre? — Olyan erős volt a hitünk abban, hogy az igazunkért küzdünk, s hogy azt „ rendszert meg kell dönteni, hogy az elnyomott minden más érzést. Balázs Anna első regénye 1944-ben jelent meg. Egy cselédlány történetét írta meg Maris című könyvében. Az azóta megjelent számos regénye, novellás kötetei hűen tükrözik egykori elhatározását, úgy írjon, hogy azt mindenki megértse. A munkásokról, egyszerű emberekről ír — a munkásoknak. És nem ismer ..ónál nagyobb örömet, mint ha meghívják egy-egy gyárba, munkás-író találkozóra, és az összegyűlt emberek szavaiból megérti, hogy valóban az ő gondjaikról írt. — Sajnos, az emberiséget az eldurvulás veszélye fenyegeti — mondja Balázs Anna. — A durva szavak mögött a szív is keményebb. Ez ellen védekeznünk kell. Nekünk, íróknak is egyik fontos feladatunk, hogy írásainkban megértessük az emberekkel, elsősorban a fiatalokkal, hogy közönségesnek lenni nem nehéz! Legyűrni az ösztöneinket, csiszoltság- ra törekedni — az a nehéz! A nagy hangú virtuskodók mindig ostoba emberek, ók lennének a követendő példák? Én hiszek abban, hogy nem. 1 ^ „A durva szavak mögött j a szív is keményebb...” j 8 NÖGRAD — 1973. november 25., vasárnap Kiss Attila: LEÁNYPORTRE László Ilona
