Nógrád. 1973. november (29. évfolyam. 256-280. szám)
1973-11-25 / 276. szám
-L. — Mit veszel a káestédből? ■— szegezte felém a kérdést Jázmin Oszkár költő barátom. — Fogadjunk, hogy a nejedre költöd. Ilyenek vagytok mind. Csak az olcsó sikereket hajszoljátok. Így van ez. ha már valaki az öregfiúk csapatában játszik. — Hiába szövegelsz, egy ötvenesnél többet nem tudok kölcsönadni. A feleségemnek pedig retikült, kesztyűt, sálat veszek karácsonyra. — És te? Az öreg jakodban, fejeden ezzel a drótostót kalappal ünnepelsz? A munka- (helyeden már csak te öltözöl ilyen konzervatív módon. Emlékezz csak, mit mondott az igazgatód: Te egy békebeli bú. tordarab vagy. Tudod, mi a békebeli bútordarab? A hintaszék. ez vagy te. Ember, nézz végig magadon. Nyakkendő. Kalap. Öltöny. Típuscipő. Hát joggal bírálnak, hogy nem haladsz Gondolkozni kezdtem. Lehet hogy igaza van? A többiek valóban megváltoztak az osztályon. A Komora túl az öt- venen, tinédzser-dzsekit hord; Kovács hülyegyerek-frizurát és barkót növesztett, óriás fazonú kabátban teszi a szépet a lányoknak, pedig több világiiáMODERN FÉRFI borút lógott át Lajos bácsi pedig, közvetlen nyugdíj előtt bevezette a farmerdivatot. Nemcsak árulja, hordja is. A Bodolai megnövesztette a haját és emeletes nyomorékcipőt hord a kockás nadrágjához. Ahogy elgondolom, mostanában az igazgatónkon, is csak nagyobb értekezletek alkalmával látok sötét ruhát nyakkendőt Egyébként kockás ing, pulóver megy nála is. Sőt a múltkor egyszer még őt is farmerban láttam... Csak én lógok ki a sorbóL — Segítesz nekem néhány dolgot vásárolni? — kérdeztem a barátomat. — Gyere! — mondta nekem és karon ragadott Bementünk az áruházba. Oszkár fürge gyíkként ugrándozott a pultok előtt. Percek alatt öt kockás inget nyomott a kezembe, aztán rámhúzott egy anorákot. fejembe nyomott egy kockás sportsapkát, a nadrágosztályon kiválasztott két lila és két farmernadrágot. Amikor a farmert felpróbáltam és a tükörbe pillantottam, egy cowboyt láttam az idegenek között. A cowboy én voltam és csak a colt és a tehenek hiányoztak mellőlem. A cápőosztályon volt a legtöbb bajom. Az emeletes cipő úgy nyomta a lábam, hogy útközben le kellett venni, de Oszkár szerint az sem baj. ha holnap még nem veszem fel az új cipőt, mehetek mezítláb is, akkor is modemnek könyvelnek' eL Mindenben igazat adtam barátomnak, mert most már elhatároztam, hogy én bizony modem leszek, ha belepusztulok is, De mi lesz a nejem karácsonyi ajándékával? — Vörösmarty feleségének nászajándékul egy verset adott A Merengőhöz címmel, írj hozzá te is egy költeményt — Az ötlet kitűnő. Csak egy hiba van. Nem tudom, mit szól ehhez a nejem? — Semmi vész. Ha nem tetszik neki a vers, átadsz neki két nadrágot és két inget Esküszöm jobban fog örülni a farmereknek; mintha retikült vennél neki Ha nem tudnád, az unisex világát éljük! Abai Pál Így halni meg! — Ágyban! — Hetekig tartó nyavalygós betegeskedés után! A fakult, sárga színű szemekre körös vérhálót szőtt a még lázadó akarat. Tudta, hogy itt a perc. A végső, a mindent lezáró. Félt. Persze, hogy félt. De ez a félelem haraggal volt teli. így halni meg! — Martalékául esve az éjszakák sírós rémületének és a nappalok gyáva reménykedésének. — Ez hát a betegség. — Ilyen. — Apja nem tudta ezt. — Nagyapja sem. — Egyetlen előtte halt rokona sem. Mind hamar végzett. Eggyel sem babrált ennyi ideig a halál. Dologban érle őket, vagy asztalnál, bő étkezések közben. Torkukban a bor tüzes kurjantása a távozó élet egyetlen hörgésévé marjuU. Miért? — Miért kell hát pont neki ilyen asszonymódra kimúlni a világból? — Felnyögött vad tehetetlenségében. Hirtelen korsó csücsének nedves hidegét érezte a bajusza alatt, s egy erős szeretet- be lágyult kart a tarkóján, amint az ivashoz segíti. Ettől még haragosabb lett. Éppen, mert a gondoskodás nagyon is jólesett.. Halálba rogyó élete olyan szívesen simult volna bele fia keményiz- oíu lérfiasságába. A K A Mégis dacra görbült szájjal eltolta magától az edényt. És most, hogy önérzetének utolsó lobbanásával inkább választotta a gőgös szomjúságot: most vette eszre, hogy kint halk susogássaj gyöngyözik alá az áldott tavaszi eső... Eső! — Finom, jószagú hajnali eső! — Hirtelen elfelejtette a saját szomjúságát. Látta a messzi futó határt a tanya körül; a víznek feltáruló barna rögöket, s az esőcseppek ringó hintázását, míg az új vetés friss zöld leveleiről lecsusz- szannak a földre... Látta: és valami enyhülés szállt szívére, s agyának zagyva kábulata fürge értelemmé rendeződött. Miért is vár itt tétlenül? — Akarni! — Csak akarni kell! Nem élni — nem nyújtogatni a pislákoló mécs lobogását. Hadd aludjék ki, hisz’ itt van az Idő! Fiák, menyecskelányok, unokák viszik tovább a lángot, melyet az ő életének i'áklvája gyújtott meg. Meghalni! — De pem itt! — Ezen a betegségtől bűzössé do- hosodott ágyon. Hátha; hátha föl tudna kelni még! — Egyedül -an, munRAT kába széledt mellőle a család. Az esőfelhőkkel is másfelé nyargalt már a tavaszi szél... A takarón fekvő csontos kezet épp most érinti meg aranyvesszejével a nap. És mintha csak erre várt volna — mozdul a kéz, emelkedik a váll, a lábak reszkető» keresik a ledöngölt föld hideg csiklandását. De a mell lihegve fújtat, s szédülten bukik előre a fej. — A mozdulatlanságba merevedő szemek elől iszonyodva hőkölnek vissza a falak... Ám a tétlen révület egy pillanatig tart csak. A szék támlája engedelmesen simul a nedves tenyér alá; s biztatón lendül előre az ágynak támasztott bot. Az asztal még jobb szolga, szinte az ajtóig dajkálja a reá görnyedő testet. Ott a tűzhely, fényesre cifrázott korlátja istápolja a kar tétova remegését. Az ajtót már csak a botjával Jcell megpöccentenie, hogy tágra nyílva elébe tárja a tavasz minden friss ajándékát. Jó volna megállni most, körülnézni kicsit, és pihenni, pihenni. Tőih-MáihS Miklós: SZITAKÖTŐ RÜZICSKA ÁRMIN biológia szakos tanár ódivatú, de masszív kerékpárján hazaindult a rovargyűjtésből Nála a hivatás és a hobby szerencsésen találkozott, így tulajdonképpen elégedettnek kellett Volna lennie, de mégsem volt az. A felesége utálta a szenvedélyét. Dühös gúnnyal nézte, hogy egy ötvenhez közeledő férfi valósággal szerelmes a rovarokba. Arról nem is beszélve, mennyi helyet foglal el az a kellemetlen tevékenység a lakásban, és arról sem szólva, hogy a vasárnapokat sokkal értelmesebben is el lehetne tölteni. A hosszú évek áldatlan csatározásai nagy rombolást vittek végbe a két emberen. A „sohasem értettél meg”, jelmondata lett veszekedéseiknek, és akár egy magányos napraforgó nyúlt elő a szitkok dudvás burjánzásából. És sajnos, az is megtörtént gyakran, hogy az indulat hevében Ruzicska belemarkolt neje csigákba hurkolt hajába, és nekidühödve rázta egy ideig. Az így megalázott nő sajátos bosszút eszelt ki. Minden ilyen hajcihő után elégetett néhány doboz preparált rovart — Van belőlük elég — sipította diadalmasan. amikor Ruzicska felelősségre vonta—, de esküszöm, egyszer felgyújtom az egészet! Ruzicska féltette a rovarait, ezért egyre ritkábban markolt az asszony csigákba hurkolt hajába. Fájó szívvel a levegőt markolászta ingerülten, amikor már-rnár elindult a keze, hogy beleragadjon. De azért egykét doboznak így is lába kelt és Ruzicska kezdte komolyan tömi a fejét valami jó rejtekhelyen, ahová a gyűjteményt eldughatná. Ilyenkor mindig egy megértő társ, egy kedves, szelíd, simára fésült hajú nő lebegett a szeme előtt aki legalább úgv szeretné őt, mint ő a rovarokat, Természetesen az asszony is megértő társra vágyott, de- hát a megértő társak ritkán potyognak az égből, így nem volt más megoldás, mint békéden kompromisszumban egymás mellett maradni. Cipelték az életet akár egy sóderrel megrakott hátizsákot Legjobban a vasárnapokat szerették, mert akkor legalább egy napig nem látták egymást Persze, csak akkor, ha jó idő volt. A rossz idő Ruzicskát is otthon tartotta Ezen a májusi vasárnapon jó idő volt és jó fogás is. Ruzicska Ármin több igen szép lepkét, díszbogarat, futrinkát és lemezescsápút gyűjtött, ezért aránylag elviselhető hangulatban karikázott hazafelé. De ahogy egyre közelebb kerültek a kisváros tornyai, úgy szállt, mind jobban alá a kedMég nem lehet! — Menni kell! — Végig a fal mentén a kiskapuig. Ott rögtön kezdődik a föld; a drága, bevetett, még az ő kezenyomán meg- porhanyult föld!... A kerítésnek támasztotta a hátát, s fölemelte a fejét. Nagyot, erőset szippantott az üdítő levegőből, a simogató sugarakból, s az eső felpáráso- dó szagából. — S ahogy ott állt, egy szó pattant ki szívéből, az egész utolsó akarásra gyűlt, boldoggá forrósodott testéből. Föld! — Ki is mondta a szót, játszott vele; kis örömös kacagást is küldött utána... Aztán megindult — Léptei egyre , lassúbbak lettek... Hogy a szántásba ért, besüppedő lábát nem tudta kiemelni többé a göröngyök közül. Egy pillanatra megingott. Azután, mert nem volt mibe kapaszkodnia — előre roskadt. Ez a halál? — Gondolta csodálkozva, s tárt ujjait boldog mohósággal merítette bele az élő rögbe. — De hiszen... — Gondolatai itt elakadtak. Most már nem gondolkozott, csak érzett. Egyre csöndesebben lüktetett ereiben a vér... S amint halkult a nesz, már nem érzett mást, csak a testével eggyéforrt föld szívének, szívébe szakadt tágütemű dobbanásait. Kemény Erzsébet ve. Egyre löttyedtebbé, mint a megereszkedő luftballon. Hiszen vége a kedves időtöltésnek. otthon csak az asz- szony, meg az örökké falánk kamaszfia várja, akiről úgy veszi észre, egyre inkább az anyjához hasonlít. ö ilyen idős korában már torkában dobogó szívvel loholt a lepkék után, örült, ha látott egy hőscincért, ez meg... csak a beatzenét hallgatja és aktképeket gyűjt. Hiába kobozza el tőle újra meg újra. a kollekciója mindig feltöltődik. Sóhajtva nyomta a pedált, ódivatú, de masszív kerékpiái“ jáin Ruzicska és csak akkor vette észre az integető öregasszonyt. amikor már mellé ért. Ott gubbasztott egy kilo- méterkövön, akár egy fekete rongyhalom, amiből mint egy légycsapó legyezett elő a keze. Ruzicska fékezett — Nem vinnél el egy darabon, fiam? — kérte sipogva a vénség. — Nagyon elgyöngültem, aztán messze még a város. Ruzicska meghökkent. Utoljára diákkorában vitt lányt biciklivázon, most kezdje újra egy csoroszlyával?1 — Könnyű vagyok, akár egy pille — unszolta az öregasz- szonv és nehézkesen feltá- pászikodott a kilométerkőről. — Odaülök én a csomagtartóra is. csak engedd meg. hogy hátulról belédkapaszkodjam. Ruzicska beletörődött és hagyta az öregasszonyt felkuporodni a csomagtartóra. Viszolyogva érezte, ahogy a csontos karmok megcsípték hátul a kabátját. — Csak valaki meg ne lásson — gondolta, amikor újra elindította a kerékpárt —. mi a fenét hisznek majd rólam, ha látják itt ezt a banyát? Ilyen is csak velem történhet meg. Nem tudott ez egy autót lestoppolni? Némán tekerte a kerékpárt egyre rosszabb hangulatban. Hátul a matuzsálem, otthon az asszony, ez a nap is jól végződik! Feltűnt az első városszéli ház. Ruzicska hátrafordult — Bevigyem a városba is? — Nem fontos, leikecském, itt is jó lesz. Innen már gyalog is bemegyek. Ruzicska leállította a kerékpárt Az öregasszony lecsúszott a csomagtartóról. — Köszönöm, fiam. Aztán, mivel tartozom? — Szívességből tettem. Nem képzeli talán, hogy ezért még pénzt i<5 elfogadnék? — Na* én se pénzre gondoltam — ingatta susinkafe- jét a nyanya —, hanem valami olyanra, amit a pénznél is jobban szeretnél. — Akkor sok mindent felsorolhatnék — nevetett keserűen Ruzicska —, mert kívánságoknak bőviben vagyok! — Akkor hát rajta — suttogta az öregasszony —. és meglátod, teljesüL — MÉG BOLOND- IS — méltatlankodott magában Ruzicska és megvalkanta a homlokát. Aztán ahogy nézte a ráncok közé dugott szemölcs- nyi szemeket, elgondolkozott azon, hogyha ez a vénség csakugyan boszorkány. mit lenne érdemes kívánni?! Hírt, nevet, dicsőséget! Ugyan, még meg sem tudná osztani senkivel az örömét. Pénzt? Világéletében igénytelen ember volt. sose akart többet, mint amennyit a munkájáért kapott. Utazás? Talán az lenne a legjobb! Elmenni, minél messzebb kerülni a csigákba hurkolt hajú nőtől, és nem térni vissza saha többet. Nem repülőn, autón vagy biciklin menni, hanem mint a lepkék vagy szitakötők! Szállni, lebegni a levegőben és boldognak lenni legalább egy nyáron át! — Öreganyám — sóhajtotta kétségbeesetten —, én úgy szeretnék szitakötő lenni! Meg tud engem érteni? — Szitakötő? — csodálkozott a vénasszony. Aztán miért éppen szitakötő? — Mert egy szitakötő boldog, öreganyám. Színes és játékos az élete. Libeg a vizek felett, de ha kell, villámgyorsan repül, cikázik a levegő* ben, mint e”*7 légi akrobata. Megteheti, hiszen négy szárnya van! Négy fémes csillo- gású, hártyavékony szárnya! Hol van az embernek négy szárnya, hogy elrepüljön, ha úgy érzi. muszáj?! Az öregasszony sajnálkozva nézte Ruzicskát, majd csöndesen mormogta, mintha egy imádságot kezdene el: ■— Ahogy akarod, édes fiam...., ahogy akarod.... És a tanár egyszerre köny* nyű lett. Az ódivatú, de masz- szív kerékpár kidűlt alóla és pillanatok alatt minden óriássá tágult Ruzicska Ármin átváltozott szitakötővé. — Fatörzsvadász acsa lettem, állapította meg a rovarász szakértelmével, ahogy végignézett saját magán, és örült, hogy a szitakötők egyik legnagyobb fajtájává változott Villámgyorsan röppent a fák, a házak fölé, röptében elkapott egy legyet aztán sokáig lebegett játékos önfeledten, majd ügy döntött hogy mielőtt végleg elszáll a városból, megnézi az otthoniakat •— Vajon egy szitakötő szeméve] is olyan elviselhetetlen minden? Vagy talán másnak fogom látni? Ruzicskáné éppen vacsorához terített amikor a nyitott ablakon berepült Ruzicska. — Nicsak, mekkora szitakötő! — kiáltott ifjabb Ruzics- ka. és utána kapott a kezével. Akkor még sikerült Ru- zicskának megmenekülnie, do mikor az asszony behozta a seprűt és rácsapott kábuitan zuhant a padlóra, — Sose fogtam még semmit apádnak — mondta elégedetten. Ruzicskáné —, remélem ennek örülni fog! És egy rovartűre szúrva Ruzicskát odatette a többi preparált szitakötő közé. Szépen kifeszítette a szárnyait AZTÁN SOKÁIG várták haza a családfőt, de senki sem tudott róla semmi biztosat. Csak a kerékpárját találták meg, nem messze a vá- rostóL — Szegény — sírdogált Ruzicskáné, naponta többször is megnézve a szitakötőt —, egyszer fogtam neki egy rovart ég azt sem láthatta! GYVRKOVICS TIBOR: T Ó Apám, itt van a Balaton, olyan, minthogyha hó borítaná, a távolság a takaróm, és nincsen kéz, mely fölhasítaná. Es olyan öreg vagyok, mint te. ahogy a vízből kijövök, a talpaidat érzem szinte, ahogy léptél húsz év elölt. Látod, fürdők én este-reggel, hogy olyan legyek, amilyen te voltál. Szemben a hegyekkel örökös súlyodat viszem, koponyavarrataid, melyek olyan finomak, mini az ág, és barbár szívem fölött hordom csontjaid katedrálisót. r NÓGRÁD — 1973. november 25., vasárnap 9 J
