Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)

1973-10-14 / 241. szám

* A szakmunkástanulók a közművelődésben Megisszuk a kultúrát Hatodik éve dolgozom a Salgótarjáni 211. sz. Szak­munkásképző Intézetben magyar—történelem szakos tanárként. A tanulóotthonban las­san másfél év óta műkö­döm nevelőtanárként is, így a rámbízott 120—130 ipari szakmunkástanuló kulturá­lis igényét, színvonalát elég jól ismerem. Ezúttal ezen tapasztalatom birto­kában szeretnék néhány gondolatot elmondani e ta­nulók . közművelődéssel kapcsolatos problémáiról, illetve fejlődésükről. Gon­dolom, hogy ami jellemző erre a kisebb csoportra, az megközelítően a megye ipari szakmunkástanulóira is az. 1972-ben elég nehéz kö­rülmények közt kezdett munkához a háromfősre fejlesztett nevelőtestület. Tanulóink kulturális igé­nye eléggé alacsony volt: kielégítette őket a moziba járás és a társasjátékok nyújtotta élvezet. A felmé­résből megtudtuk, hogy a 130 tanuló közül alig volt néhány színházban. Nem is csoda hát, hogy a szeptem­beri népzenei fesztiválra kapott 20 jegynek igen ne­hezen akadt gazdája (15 jött csak el). De akik el­jöttek, azok nem bánták meg! Hazafelé, és másnap is Dinicu: Pacsirtájának fülbemászó melódiáját fü- työrészték. Húsz fiút se tudtunk ösz- szeszedni, hogy elmenjenek a középiskolás kollégium irodalmi estjére. De a ka- rancslapujtői Gong irodal­mi színpad országos hírű Petőfi-produkciójára is csak 22-ep voltak kíváncsi­ak. Az 50 színházi bérlet azonban, amit az intézettől kaptunk, hamarosan meg­tette a hatását. De ez se ment valami könnyen. Csak a legnagyobb erőfeszítés­sel és a legelszántabb rá­beszéléssel tudtam találni 50 embert, aki nemcsak a jegyet vette át, hanem vál­lalta, hogy el is megy a Szent Johannára. Másnap lelkesen beszéltek a felejt­hetetlen élményről. Nagy­szerű propagandának bizo­nyult a szolnoki színház kiváló előadása. A bérlet második darabját, a Tizen­éveseket már az egyik ta­nuló a saját pénzén nézte meg, mert nem jutott neki a bérletből jegy! Az opera- előadástól egy kicsit még tartottam. Az volt a kö­vetkező, a Carmen. De Bi­zet halhatatlan dallamai is belopták magukat szívük­be. Másnap megint csak felsőfokban számoltak be a többinek a látottakról. Megállapították, hogy így eredetiben élvezhető az opera, s egyáltalán nem azonos a tv-ben látott vagy a rádióban hallott operá­val. Sajnálták, hogy több operaelőadás nem szerepel a Petőfi-bérletben. Ezentúl már az jelentett problémát, hogy több volt a jegyigény­lő, mint a bérletben bizto­sított jegyek száma. Töb­ben igazolást kértek a szín­házi napokon, hogy előbb hazaérhessenek a munká­ból. A III. éves sütőipari tanulók műszakot cserél­tek, csakhogy minden elő­adáson ott lehessenek. A Happy end című Brecht- darabra nem volt bérle­tünk, nyolcán a saját pén­zükön nézték meg. Ez már döntő fordulatot jelentett. S ez a kulturális „éhség” már más területeken , is megmutatkozott. Olyan kulturális programot sike­rült megvalósítanunk a tan­év hátralevő részében, amelyre azelőtt nem volt példa. A megyei József Attila Művelődési Központ­tal együtt, Petőfi-év lévén, vetélkedőt szerveztünk a nagy költő életrajzi anya­gából. Ezt' kéthónapos ala­pos felkészülést igénylő előkészítő munka előzte meg. Ennek során 30-an hallgatták meg Iványi Ödön festőművész képző- művészeti, 50—60-an a muzeológusok Petőfi életé­ről és koráról szóló előadá­sait. Ennek végén 11 tanu­lónk jó felkészülését bizo­nyítva vetélkedett 90 ér­deklődő társa előtt, s a legjobb 4 boldog volt. mert 2 napos zebegényi kirándu­láson vehetett részt. 40— 50 tanulónk hallgatta végig a filmesztétikai előadásso­rozatot. Tizennégy tanulónk igen aktívan viselkedett a Két Élektrá-t követő szín­házi ankéton. Itt már a mi csoportunk volt a legnépe­sebb fiúegyüttes a város középiskolái között. Ugyan­ez történt később a nyel­vészeti héten, amikor meg­hívót kaptunk Grétsy pro­fesszor előadására. Mi 18- an voltunk fiúk a sok lány közt. Talán összesen se volt több középiskolás fiú. Köz­ben az otthonban szerve­zett honismereti szakkör is egyre sikeresebben kezdett működni. Húsz lelkes aktí­vája sokat segített abban, hogy év végére összeállt az intézet története, és köz­ben három kirándulást is tettünk a közvetlen kör­nyékre, hogy behatóbban megismerhessük megyén­ket, szűkebb hazánkat. A honismereti szakkörösök egy kiállítást is összeállí­tottak régi tárgyakból a tanév végére. Tanulóink jelentős százaléka rendsze­resen olvas. Legalább 30 százalékuk tagja vagy a megyei könyvtárnak, vagy az intézetinek, melynek egy komoly letéti állomá­nya otthonunkban van, A fejlődés kétségkívül kimutatható és örvendetes, de nem mentes a sötét fol­toktól sem. Igaz, a tanév során tanulóinknak 30 szá­zaléka rendszeresen szín­házjáró és színházkedvelő lett, akik alig várták már az előadásokat, de a 60 százalékuk már csak szór­ványosan ment el egy-egy előadásra, s nyolc tanulónk egyetlen előadást sem né­zett meg, náluk kárba ve­szett minden rábeszélés! Ennél jóval több azok szá­ma, akik csak egy darabot néztek meg, tehát nem kedvelték meg ők se a színházat. A moziban több­ségük csak kalandfilmet néz, s egyáltalán nem tesz különbséget értékes és ér­téktelen film, ál- és valódi irodalom közt. Nagyon sok­nak a viselkedésén sem tükröződik a kulturáltság. Főleg azoknál látszik ez a legjobban, akik se szín­házba nem jártak, se egyet­len más rendezvényre nem voltak hajlandók eljönni. Ebben az évben is sze­retnénk továbbfolytatni a megkezdett és jól sikerült tavalyi munkát. Szorosan együttműködve a József Attila Művelődési Központ-' tál, a múzeummal, meg a többi kulturális nevelő­munkát végző intézmény­nyel, mert csak együtt va­gyunk képesek eredmények elérésére. A diáktanácsra, az ifjúsági klubvezetőkre nagy feladat hárul ebben a munkában, ők á mi közve­títőink és szószólóink. Elő­ször őket kell megnyer­nünk. Ezt talán a tavalyi eredményeket látva, sike­rült is. Hetven bérletet kapunk az idei színházi évadra, s reméljük, min­det ki tudjuk használni. Mindezt azért, hogy Ady nagyszerű álma megvaló­suljon. Mire a ma szak­munkástanulója felnőtt szakmunkás lesz, valameny- nyit hajtsa az „Éhe a szép­nek a szónak”. Petényi László A lapok már korábban hírül adták hogy a Központi Népi El­lenőrzési Bizottság hat megye 163 településén megvizsgálta: a különböző forrásokból — ál­lami költségvetés, vállalatolt, ktsz-ek, tsz-tár- sulások — származó kulturális pénzügyi ala­pok hogyan szolgálják az üzemi dolgozók és a helyi lakosság közművelődési igényeinek ki­elégítését. Magyarul és röviden: mire költik azt a pénzt, amit a könyvelők hivatalosan a kulturális kiadások rovatában számolnak el? Az eredmények nem valami megnyugtatóak. A vizsgált vállalatok és szövetkezetek 1972- bem mintegy 23 millió forintot fordítottak — hivatalosan, névleg! —"kulturális kiadásokra. Eléggé meglepő módon ennek a nem kis ösz- szegnek hatvan százalékát külföldi és hazai kirándulások, utazások költségeinek fedezésé­re fizették ki. Utazni jó, utazni kell — adott esetben külföldre is —, de talán jobb lenne hivatalosan is nevükön nevezni a dolgokat, és ha szükséges, külön költségvetési rovatot létesíteni az utazások számára, és külön egy másikat: a közvetlen kulturális kiadásokra. Így legalább nem csapnánk be önmagunkat, és persze, az államot sem. Még megdöbbentőbb ennek a KNEB-vizs- gálatnak egy másik adata. Kiszámították, hogy abból a bizonyos 23 millió forintból — elosztva a vállalatok, intézmények dolgozód­nak létszámával — hány forint jut egyetlen emberre. Nem túlságosan nagy ez az összeg: mindössze 44 forint. Az igazán megdöbbentő szám azonban csak ezután következik. Meg­nézték külön-külön, számlák szerint, a kiadá­sok fajtáit Ebből az derült ki, hogy ismeret­terjesztésre, szakkörökre, oktatásra, klubokra, művészeti csoportokra, könyvtárra, tehát a valóban kulturális jellegű kiadásokra mind­össze 28 forint jutott személyenként, a fenn­maradó tizenhat forintból ételt, italt, ajándé­kokat vásároltak. (Ez a 44 formt az, ami megmaradt a kül- és belföldi utazgatások költségeinek levonása után.) Egyáltalában nem túlzás tehát e kis cikk címe: Megisszuk a kultúrát. Legfeljebb hozzátehetjük: meg is esszük és elajándékozzuk. Kétségtelen, hogy sokat fog javítani ezen az „italkultuszon” az a rendelet, amely a szeszes italokat kitiltotta a reprezentációs keretekből. Egy tanácskozáson, egy megbeszélésen való­ban nem csak az illem, hanem a munka inten­zitása is megkívánja, hogy egy üveg ásvány­víz, egy palack üdítő ital vagy egy feketekávé is legyen az asztalon. Azért mégsem lehet tu­domásul venni, hogy a művelődésre szánt nem csekély forintok egyáltalán nem szelle­mi táplálék formájában kerülnek hozzánk, hanem étel és ital formájában csúsznak le a torkunkon. , Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy egyedül a termelői árak emelkedése milyen súlyos nehézségek elé állítja, a művelődési házakat, hogy akárcsak egy lényegtelen javí­tás, újrafestés, valamifajta nyersanyag beszer­zése, de például a könyvek átlagárának vala­melyes növekedése is milyen hallatlanul nagy nehézségek elé állítja a művelődésügy gazda­sági irányítóit: akkor egyenesen felelőtlenség­nek, ha nem bűnnek kell tartani ezt az elké­pesztő étel-italozást. Kultúrpolitikai elveink változatlan és sar­kalatos tétele, hogy a kultúra nálunk nem árucikk. A legkülönbözőbb — és gyakran eléggé komplikált — módozatokat dolgozták ki annak érdekében, hogy a gazdasági mecha­nizmus az iparban és a mezőgazdaságban nyereségre ösztönző rendszere ne érvényesül­jön a kultúra, a művészeitek területén. Bo­nyolult kérdés ez, hiszen"a műalkotások lét­rehozása — egyebek mellett — anyagi kérdés is, hiszen például a képzőművészek, filmesek nyersanyaggal dolgoznak és ezek közül egy- némelyik nem is valami olcsó nyersanyag. (Egy film előállítási költsége manapság Ma­gyarországon mintegy hatmillió forint, amely­ben a színészek, a rendezők, az írók és min­den szellemi munka csak kis hányaddal van képviselve, a túlnyomó többséget á nyers­anyag és a technika ára teszi ki, s ráadásul ez az összeg nemzetközi összehasonlításban még igen szerénynek mondható.) S nemcsak a műalkotások létrehozása jár anyagi következményekkel, de forgalomba hozataluk, a műalkotások befogadóihoz való eljuttatásuk is. Mindezek gazdasági kérdések, s a kultúrpolitikai irányítás megpróbálta — s menetközben próbálja tovább tökéletesíteni —, hogy kidolgozzon egy rendszert, amely­ben a gazdasági tényezőik csak másodrendű szerepet játszanak. De hiába a legjobb ösztön­zés is, ha a kézhez kapott forintokat éppen a legszélesebb tömegekkel kapcsolatban álló in­tézményeknél ilyen felelőtlenül osztják szét. G íf-f- kell visszatérni a KNEB-vizsgálat *'■' 111 egyik alapvető következtetésére. A művelődési pénzekkel való gazdálkodást sokkal nyilvánosabban kellene végezni. Tudni kellene a vállalatok, intézmények, üzemek, tsz-ek dolgozóinak, hogy a kulturális célokat szolgáló pénzösszegeket valójában mire költi k el. E nélkül a kötelező nyilvánosság nélkül aligha lehet gyorsan szakítani a „kultúrétke- zések, kültéri talozás ok” mai szokásaival. Bernáth László Hangszalag helyett hanglemez Mindenki, akinek magneto­fonja van, tudja, hogy milyen nehéz megkeresni a szalagon az éppen szükségessé váló fel­vételt. Hasonló a helyzet az elekt­ronikus számítógépek „emlé- kszettömbjéül” szolgáló mag­netofonszalagok esetében is. Vajon hogyan lehet meggyor­sítani a keresés folyamatát? Ügy, hogy feltekercselt szala­gok helyett mágneses réteggel bevont lemezeket használnak. Ezek méreteik szempontjából a gramafonlemezekre emlékez­tetnek. A felvétel radiális ba­rázdák segítségével történik, amelyekből kétszáz jut mind- egyilt lemezfélre. Az NDK-ban olyan elektro­nikus számítógépeket hoztak forgalomba, amelyeknek egy- egy kazettába zárt. hat-hat lemezből álló „emlékezet­tömbjük” van. Minden lemez­nek megvan a maga „adapte­re”: a felerősített mágneses hallgatófej. Ha az „adaptert” a megfelelő helyre illesztjük, meghallgathatjuk a szükséges információt. •iiiiiiiiiiiniiiiiiiim mii .....in..................................................................................................min in mi ti mii ii ti ii ii ii ................... A televízió mindennap- jaink része. Bár sokat beszélünk róla, talán mégsem sejtjük, mit jelent — s még inkább; mit jelenthet majd a jövőben — életünkben. Néha dicsérjük, még többször szid­juk, konkrét vádakat vagdo­sunk a fejéhez, vagy éppen „filozófiai” igényű elmarasz­taló megjegyzéseket teszünk. Röviden szólva: már régen nem vagyunk semlegesek vele kapcsolatban. Valójában, igen lényeges kérdésekről lehet szót ejte­nünk, ha a televíziózásról be­szélünk. Keszthelyi Tibor Au­dio-vizuális kultúra: a televí­zió és a rádió című tanulmá­nyában (Futószalag és kultú­ra, Gondolat, 1972) az ame­rikai kulturális életben vizs­gálja a televíziót, mint család­tagot. A televíziózásban ma az Egyesült Államok a világon első helyen áll, így — bár más társadalmi rendszerű or­szágról, a televíziózás más szervezéséről, más léptékről stb. van szó — nem érdekte­len néhány olyan tényre fel­hívni a figyelmet, amelyek az említett — s nem említett, de létező — különbségek ellené­re nálunk is jelentkeznek, il­letve jelentkezhetnek. Ameri­kában a telvízió 1939. április 30-án mutatkozott be, New Yorkból közvetítette a világ- kiállítás megnyitását. Ma az Egyesült Államokban nagyobb mértékben élnek a civilizációs vívmánnyal, mint a világ öt másik legfejlettebb országá­ban együttvéve. Keszthelyi Ti­bor szavaival élve, az „egy­szemű szörny” kialakította maga körül az audio-vizuális VASÁRNAPI JEGYZET embert, az amerikai család­ban a televízió átvette a ve­zetőszerepet, „egy életforma szobrásza” lett, s az életforma szerves része. Mi a helyzet hazánkban? Említsünk néhány adatot. 1960-ban Budapesten 63 596, a vidéki városokban 20 884, a községekben 19178 tv-előfize- tőt tartottak nyilván (össze­sen: 103 658 előfizető). 1966- ban Budapesten 320 384, a vá­rosokban 330 946, a községek­ben 344 948 előfizetővel szá­molhattunk (összesen: 996 278). 1972-ben Budapesten 512 578, a városokban 630 099, a közsé­gekben 941992 az előfizető (összesen: 2 084 669). A televí­zió elterjedése tehát Magyaror­szágon is rendkívül gyors üte­mű volt. Felkészültünk-e erre? Számos jel mutatja (s többi közt erre utal a közművelő­désben ezzel kapcsolatban lé­tező bizonytalankodás is), hogy felkészülésünk nem te­kinthető — finoman szólva — hiánytalannak. De mit is jelent számunkra a televízió? A teljesség igé­nye nélkül, csupán néhány megjegyzést tennénk. Minde­nekelőtt tény, hogy a televí­zió elterjelése következtében a lakosság informáltságf szintje hallatlanul megnőtt. A televízió olyan információs bázist jelent, amelynek jelen­T V tőségét aligha lehetne túlbe­csülni. * Lehetőség nyílik egyfajta nivellálódásra, műveltségi hátrányok behozására és így tovább. De: ez potenciális le­hetőség. Ezért lényeges példá­ul ezzel összefüggésben is szólni a lakosság különböző rétegeinek iskolázottsági szint­jéről, az iskolázottsági szint további emelésének szükséges­ségéről. (Nyilvánvaló ugyanis, hogy mást jelent a televízió egy elsőfokú intézmény diplo­májával rendelkező egyén, vagy az általános iskola nyolc osztályát el nem végzett em- be»- számára.). Az iskolázott- sági szint emeléséhez persze, a televízió is fokozott segít­séget nyújthatna, például Tv* iskolát szervezhetne felnőt­teknek (bejáró dolgozóknak stb.). Angliában egyetemi dip­lomát is lehet szerezni a tele­vízió útján. De menjünk to­vább. Mi a hatása a televízió­nak a közművelődésre? Mindenekelőtt rendkívül po­zitív igényteremtő hatása. Kü­lön szólhatnánk látókörbőví­tő szerepéről, ez több, mint igényteremtés. Olyan művelt­ségi tartalmat nyújt, amelyet a hagyományos népművelés nem adhat. A közművelődés­nek ennek ismeretében lénye­gesen nagyobb tartalmi igé­nyességgel kellene dolgoznia. Olyan igényességgel, amely­nek ma még csak aüg-alig találkozunk jeleivel. így nem alkalmas arra, hogy ellensú­lyozzon akár csak két ténye­zőt is. Az egyik, hogy a tele­víziózás következtében általá­ban megnőtt az otthon szere­pe. A másik, hogy a televízió­zás, az információszerzésnek, kulturálódóénak e formája igen olcsó. Mit telhet a közművelődés? Keveset, mert úgynevezett ob­jektív feltételei kedvezőtlenek (korszerűtlen intézményháló­zattal bír), s szakember ellá­tottsága sem felel meg a köve-’ telményeknek. Ez azonban csak az egyik oldal. Másrészt vizsgáljuk meg: mit kellene tennie? A televíziózás következmé­nyeként új igények keletkez­tek a lakosság különböző ré­tegeiben. (Persze, az új igé­nyek nem csupán a televízió­nak köszönhetőek, hiszen a te­levíziókészülék-vásárlás pél­dául önmagában életszínvo­nal-növekedés, megnövekedett vásárlóerő, életmódváltozás stb. következménye, s itt is hangsúlyozzuk a kölcsönha­tást). Az új igényeket ki kel­lene elégíteni. A közművelő­désnek tehát mindenekelőtt erőteljes tartalmi differenciá­lást lehetne végeznie, a pénz­beli és a szakember-ellátott­ságát figyelembe véve. Az ed­diginél lényegesen és alapve­tően rugalmasabb lehetne a közművelődés. • Kezdeményez­nie kellene. Ismerve és felis­merve a televízió vonzerejét, tevékenységével szinte azon­nal rá kellene csapnia a tele­vízió gerjesztette hatásra, s azt „feltranszformálva” kama­toztathatná azt Persze, a televízió is tehet­ne — időnként tesz is — töb­bet a közművelődésért. A televízió helyzeténél fogva va. lóban nagyhatalom, sztárte­remtő stb. Miért ne csinál­hatna az eddiginél inkább „di­vatot” a műveltségből. Több úgynevezett nyitott műsort ké­szíthetne (ez módszertani kérdés is, adott ponton álljon meg a műsorban, s például hívja fel a figyelmet köny­vekre, rendezvényekre és így tovább). Egyébként e törek­vésre van példa, elég ha csak a Nyitott könyv, vagy a Del­ta^ című műsorokat, néhány művelődéstörténeti sorozatot, stb. említünk. i még. az eredmények ellenére, messze va­gyunk a televíziózás csúcsá­tól. Nálunk az egyetemen még nem kapott a televízió például tanszéket. A művelő­dési szakemberek képzésénél azonban talán az eddiginél jobban figyelni lehetne a te­levízióra, életformaalakító ha­tására, hiszen életünk elválaszt­hatatlan részéről van szó. Ki­kerülni nem lehet. Nem is akarjuk. Rajtunk múlik, mi­vé alakül. „Ö” van a mi ke­zünkben — és nem fordítva. Tóth Elemér Ifjúkori népviselet iilMÉilllll Fodor felv.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom