Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

A „munkásmüveISd vitája" ürügyén AZT HISZEM, mindenki, akinek a közmű­velődés, munkásmű velödés irányításához, szervezéséhez köze van, örömmel tapasztalja, hogy napjainkban majd minden folyóirat, na­pilap, a rádió és a tv, vagy egyéb fórumok, egyre nagyobb teret szentelnek a munkásmű- i vetődés ügyével foglalkozó írásoknak, viták­nak, tapasztalat- és eszmecseréknek. Ez valóban jó dolog, hiszen munkánk egyik oldalán a fő cél: keresni azokat a formákat, módszereket, melyekkel eredményesebbé te­hető a közművelődési tevékenység, melyek­kel hatékonyabban járulhatunk hozzá a szo­cialista embertípus kialakításához. Fellelhetők azonban ezekben az írásokban olyan nyomok is, melyek arra engednek kö­vetkeztetni, hogy a közművelődés irányítói­nak, szervezőinek (sőt, nem csak e körből) egy része bizonyos várakozási állásponton, egyfajta kivárási stádiumban van. Egy másik dolog, ami ugyancsak érezhető némely írás­ból, hogy esetenként a formák, módszerek, eszközök keresése közben, mintha elködösül- ne az, amiért mindezt tesszük. Mert miről is van szó: Tudott dolog, hogy a szocialista demokrácia kibontakoztatásához és a tudományos technikai forradalom (TTF) széles körű érvényesüléséhez a munkások, de általában a lakosság kulturális színvonala még nem megfelelő. A továbbjutás tudati ol­dalon, de egyébként is magasabb műveltségi szintet követel a meglévőnél. Természetesen nem akarja senki kisebbíte­ni a népművelés eddig elért óriási eredmé­nyeit, sőt, csak az elismerés hangján lehet szólni az elmúlt majd három évtized, világvi­szonylatban is jelentős tetteiről, melyek pár adatból is kitűnnek, — ma az iskolaköteles lakosság 50 százaléka elvégezte a nyolc osz­tályt, 15 százaléka középfokú, 5 százaléka pe­dig felsőfokú végzettséggel rendelkezik, szem­ben a háború előtti egymillió analfabétával, a mindössze 5 százaléknyi középfokú és körül­belül 1 százaléknyi felsőfokú végzettségűvel — de részben a jelen, és főleg a jövő még ennél is többet kíván. Egyik oldalon a szocia­lista demokrácia kibontakoztatása feltétele­ként, hiszen kellő információkkal rendelkező munkások nélkül ez nem lehetséges. S mint dr. Köpeczi Béla, a TIT-központ, az UNESCO és a prágai ECLE (European Centre for Lei­sure and Education) 1971-ben Budapesten tartott konferenciáján mondotta: „A lényeg, az. hogy a demokrácia gyakorlása szempont­jából az ismeretszerzésnek, információszer­zésnek, tájékozódásnak a szükségességére fel­tétlenül fel kell hívnunk a figyelmet. Azt hi­szem, hogy ez a mai idők egyik legfontosabb feladata.” Világos tehát, hogy tevékenységünk minden formáját ennek szolgálatába kell ál­lítani, hogy ezen információkat gyarapítsuk. ennek elsajátítására ösztönözzünk. Másik oldalon pedig a TTF hazánkban is hamarosan széles körben érvényesülő hatása miatt rendkívül szükséges, sőt elengedhetet­len a munkások, a lakosság rendszeres önkép­zése útján történő kulturális szint emelése. S e folyamat döntő láncszeme az önképzés! Van azonban itt valami, ami kedvezőtlenül befolyásoló tényezőként hat. A tanulás, a rendszeres önképzés presztízse az utóbbi idők­ben bizonyos mértékig csökkent. A kérdés bonyolultságát fokozza, hogy itt érdekeltségi viszonyok problémája előtt állunk. Diderot: ,,A természet értelmezéséről” című munkájá­ban írja: „A filozófiát csak egyetlen módon lehet valóban ajánlatossá tenni az egyszerű ember előtt: ha rámutatunk hasznos oldalá­ra. Az egyszerű ember azt kérdezi: mi hasz­nom van belőle? Sose kerüljünk olyan hely­zetbe, hogy azzal kelljen felelnünk: semmi...” Manapság többen, ezt a kérdést, véleményem szerint rosszul teszik fel. Ha azt kérdezzük, hogy mi haszna van ma egy munkásnak ab­ból, ha rendszeresen képezi magát, tanul, időt, fáradságot nem kímélve bekapcsolódik az információáramlás számára elérhető csa­tornáiba, talán „ezért” magasabb órabért kap, hamarabb jut lakáshoz, megnő a munkahe­lyi perspektívája? Rosszul feltett kérdések ezek, akár igennel, akár nemmel válaszolunk, a válasz is rossz lesz. Az érdekeltség vonatko­zásában nem órabér, meg anyagiak kérdése ez. A tanulásban, rendszeres önképzésben iga­zán érdekeltté a munkást, de mindenkit, az- általa végzett munka tesz. Ha olyan! Vagy, ha olyannak kívánjuk meg! (Hogy ennek esetleg következménye lehet az anyagi elismerés ma­gasabb foka, az ezen semmit sem változtat.) Mire gondolok itt: hasonlítsuk össze például egy ütött-kopott gyártelep, rogyadozó épüle­teiben 20, 30, 50 éves gépeken, akadozó ter­melés és irányítás mellett, minimális társa­dalmi elvárással dolgozó munkások kulturá­lis szintjét és igényét az önművelésre, egy korszerű, felszerelt, kitűnően irányított üzem munkáséival. Nem kétséges, hogy az esetek többségében az összehasonlítást az előbbi nem állja ki. Az üzemek átalakulása, a termelési szféra ez oldalának az utóbbi felé történő megváltozása már napjainkban zajlik, és nem hosszú idő kérdése, hogy a sokat emle­getett TTF hatása mindennapivá válik. Tehát az emberek felkészítése ennek foga­dására, az ilyen érdekviszonyok kialakulásá­nak elősegítése elsődlegesen fontos, tevékeny­ségünk minden formájának, módszerének ki­dolgozása esetében. Mi, szemben a fogyasztói társadalmak el- privatizálódott tagjával, olyan embertípus (szocialista embertípus!) kialakításán fárado­zunk, aki nem csak önmagának él. S itt ese­tenként újabb nehéz problémával kerül szembe. Az életmódvizsgálatok feltárták^ hogy nálunk is létezik, és gyakorlatilag hat, sokak gondolkodását torzítja az az életfelfogás, melynek egyetlen célja az étkezési, szórako­zási, lakás, üdülési, pihenési stb. igényeknek, külső jegyekben is megnyilvánuló, egyre ma­gasabb szinten történő kielégítése. Az ilyen vegetatív életfelfogás pedig nem igényel mű­veltséget! Ez esetben aláhúzottan jelentkezik az említett, ember-munka viszonyában gyö­kerező érdekeltség kialakításának fontossága. Ez, másodlagosan ugyan, de visszahat az egyéni életre, amennyiben a munka elvégzé­se követeli meg a rendszeres önképzést. Látható, hogy a munkásművelődés új, ha­tékonyabb formáinak, módszereinek kidolgo­zása nem képzelhető el önmagában zárva. A vitatott kérdés sokkal nagyobb horderejű és bonyolultabb, mintsem hogy a közművelő­dés szakemberei önmagukban meg tudnák ol­dani. Ránk elsősorban olyan feladatok hárulnak, hogy tevékenységünk főbb területeinek kije­lölésekor, módszereink megválasztásakor ar­ra törekedjünk, hogy ezek az említett szem­pontok alapján az önművelés lehetőségei le­gyenek. Olyanok, amelyek által a munkaér­dekeltségi alapon az emberek kellő informá­cióhoz jutva gyakorolhatják a szocialista de­mokráciát, és elősegíthetik a TTF érvényesü­lésének az ember érdekében történő kitelje­sedését. DÖNTÖ, hogy belássuk, itt most nem a ré­gi értelemben vett „népművelésiről van szó. Ma már eredményt csak rétegszemléletű te­vékenységgel érhetünk el. Az emberek más- más csoportjai, más-más szempontok alapján motiváltak. Ezeket figyelemén kívül hagyva nem számíthatunk eredményre. Az visz ben­nünket, s az ügyet is előre, ha nézeteink üt­köztetése, tapasztalataink kicserélése mellett vitánkba bekapcsolódnak az érdekeltek, s a termelési ágazatok szakemberei is. Fekete László Nem csak új évad kezdő­---------------------dik az idén a k özművelődésben, hanem új szemlélet, nevélésforma. ízlés­formáló tevékenység nagy vizsgája is lesz a most követ­kező tíz hónap. Júniusban nem kapnak ugyan bizonyít­ványt a közművelődés munka, sai — de valamennyien na­gyon jól tudják, igen sok mú­lik azon, hogy s mint látnak hozzá, milyen eredményeket mutatnak fel évközben és az évad végén. Tulajdonképpen nagyon egyszerű és nagyon bonyo­lult dologról van szó. Arról a felismerésről, amelynek ér­vényt kell szerezni már a mostani esztendőben, s az utá­na következőben még jobbam. —, hogy a szocialista kultúra csak valamennyi művelődés- ügyi terület és ágazat együt­tes és egységes fejlesztésiével képzelhető él. Nincs olyan, hogy kiváló az iskolarendszer, de akadozik az iskolán kívüli művelődési tevékenység, nincs olyan, hogy jól működnek a művelődési házak, de rosszul a szórakoztató intézmények, vagy. hogy kiváló a könyvtá­ri hálózat, de nem jó az is­meretterjesztés. Elméletben nincs. — tegyük hozzá sietve. Mert a gyakorlatban élőfor­dult — előfordul —, s ennek a megszüntetése, a ritmus­zavarok kiküszöbölése az egyik legfontosabb célkitűzés. A párt Központi Bizottságá­nak 1972. novemberi ülésén hozott határozatából idézünk: „Két éven belül ki kell dol­gozni a közművelődés fejlesz­tésének átfogó tervét”. A KB- állásfoglalás nyomán hatal­mas tervezőmunka kezdődött; a magyar művelődésügy va­lamennyi ágazatának irányítói, szakemberei hozzáláttak, hogy a tudomány, az oktatás­ügy. a művészetek és a köz- művelődés — korábban nép­művelés — funkcióit szinkro­nizálják. Hogy olyan organiz­must teremtsenek, amelynek keretében a művelődésügynek e négy területe zavartalanul és lendületesen fejlődhet to­vább. E látszatra egyszerű és könnyen felfogható dolog xlapélveinek kimunkálása, a működés megtervezése és meg. /alósítása azonban nagyon bo. ivóiul t; tudásra, szívós mun­kára és magasfokú lelkiisme­retre van szükség. Meg kell teremteni a társa­dalomnak a kultúrához való kívánatos viszonyát. Nem több. de nem is kevesebb a közművelődés munkásainak a feladata. Nem vadonatúj, so­sem hallott munkába kezde­nek. Azt kell csinálniok, amit eddig — csak eszesebben, job­ban. a világra való nagyobb kitekintéssel, az eszközök cél­szerűbb csoportosításával. Le­hetővé kell tenni. hogy a társadalom minden tagja kö­zelebb jusson a kultúrához: gondolkodásában, műveltsé­E ste fényes szikrák röpködnek a házunk felett. A kéményből szállnak. Pillanatonként elenyésznek. Nyomuk nem marad. De körülfognak bennünket a letűnt idők emlékei. Világítanak is, mint megannyi mécses. Ügyelünk-e láng­jukra? A szombathelyi Savaria Múzeum vö­rösagyag mécsese fedelének diszkuszán látható egy féldombormű, sokágú gyer­tyatartót ábrázol, körülötte pálmaággal. E mécsestípus az időszámítás utáni II— III. századra jellemző. A mécses a pál­maág szimbolikus jelentőségét is őrzi. Ahol a múzeumokat és a műemléke­ket egy hónapon át ünnepük, ott béke van. A múzeumok gyűjteményeiben a véres, küzdelmes múlt is békés arcát mutatja, hiszen a tárgyak, még a gyil­koló eszközök is, sohasem békétlenek. Békétlen csak az ember — érdekei, vagy vélt érdekei jegyében. Béke azonban sokféle van, mi ma­magyarok ezt megtanulhattuk. Alig egy hete Vasváron jártam, a Kemeneshát dombsorán kialakult ősi településen. Valamikor a Pannónián átvezető nyu­gat—keleti irányú főútvonal Vasvár érintésével futott Aquincum felé. A vá­ros jelentősége a XIII. században majd­nem olyan mértékű, mint Székesfehér­váré, privilégiuma is azonos volt. Vas­vár a magyar könyvkultúra történeté­ben is fontos szerepet játszik, egy il­lusztrált magyar eredetű latin Biblia sorsa is ide kapcsolódik, 1263-ban a csatári monostor Bibliáját egy vasvári VASÁRNAPI JEGYZET Egy mécses üi ügyén Farkas nevű embernél zálogosítják el. Igen, a könyvek története. És az épületeké? Most is áll még a fehérre meszelt falú úgynevezett Béke­ház a Fő tértől délnek futó utca bal ol­dalán egy dombon. 1664 augusztusában itt kötötte meg a magyarországi török háborúk megalázó békéjét, a vasvári békét I. (Habsburg) Lipót és Köprülü Ahmed nagyvezír. Szentgotthárdnál Montecuccoli döntő győzelmet aratott a török felett, azonban ezt nem aknázta ki, megkötötték a szégyenletes békét. Birodalmak békéje volt ez. S mit tehe­tett a kis nép, a magyar. Zrínyi Miklós egy vadászaton megsebesített vad áldo­zatául esett, (vagy meggyilkolták?) a főurak összeesküvést szerveztek. A hajdani Domonkos rendháztól és templomtól délnek levő utcában tehát áll a Béke-ház, most egy orvos lakik benne. Földszintes, hosszan elnyúló épület, vastag falakkal, gerendákkal. Benyitva a helyiségekbe — otthonosan berendezett szobák — arra gondolhat az ember, hol ültek a békekötők? Az udvaron — hatalmas törzsű fához kö­tözve — egy nagy kutya ugat a látoga­tóik után. Változékony az idő. Műit vasárnap még tűzött a nap a Balaton partján. Az almádi Nagypark fái között ját­szik a fény a rozsdás leveleken, mély a délelőtti csend. Itt nyúlik a tó vizébe a móló a hajóállomással. Most nem fut ki hajó. Kotyog a víz. A látvány Egry József képeit idézi. A vízben álló fatönkök kontúrja élesen rajzolódik ki, a víz az éggel összeolvad, vibrál a fény. A fenséges őszi napokon a vadgesztenyék bőre fénylett, ahogyan „felrobbantak” a járda kövein, a gép­kocsik tetején. Itt nem hallatszik a ro­pogásuk. Egy pillanatig, mintha időtlen lenne a parti béke. Aztán suhogva keresztülvág a móló előtt a fényben két sirály. Székesfehérvár tájékán a Gorsium étterem körül nagy a nyüzsgés, a jó idő kicsalata az embereket. A gyerekek az imitált átrium szökőkútjának vízé­ben pancsolnak. Hideg a víz. Az oszlo­pok alatt sétálgatva várják az emberek, hogy bent helyet kapjanak. Sokan fény­képezik a „római” oszlopcsarnokot a szántóföld széléről, amely körülfogja az építményt. Az oszlop alól a szántás szí­nét figyelem. F ekete varjak tűnnek fel csapatok­ban, nagy, hangos károgással. Kár, kár, kár. Bernáth Aurél Tél című képét idézi a látvány. Pedig még nincs egészen tél. A múzeumokat és a műemlékeket ün­nepeljük. Október van. Tóth Elemér gének gyarapodásában, életvi­telében. Mert ne feledjük: a kultúra nemcsak bizonyos is­mereteket vagy bizonyos is­mereteknek a halmaza tát je­lenti. Azt is, hogy miként élünk, miként töltjük minden­napjainkat, munkaidőnket és szabad időnket. A korábbi népművelési te­vékenységben — történelmi­leg indokolt, de itt nem rész­letezhető okokból — kialakult egyfajta mennyiségi szemlélet. Minél több konkrét ismeretet adni az embereknek. Ez ma már nem elég; a társadalom maga szabta meg fejlődésével, hogy a kultúrát átfogóbban és szélesebben, kell értelmezni, s ennek megfelelően terjeszteni. Ugyanazt a szocialista kul­túrát, — de ha szabad így mondani: válogatottabb esz­közökkel, jobb módszerekkel. Mindenekelőtt a feladatok jobb rendszerezésével. Vegyünk egy igen-igen pró­zai tényt. Senki sem vitatja, hogy a termelési értékeket létrehozó ember társadalmi érték, s hogy értékeinek mind tökéletesebb kifejlesztését va­lamennyiünknek támogatni kell. Támogatni, mert ugyan­csak nincs vitapartner, min­denki elismeri társadalmunk színvonala a munkahelyi kol­lektívák fejlettségétől, világ­nézeti és ízlésbeli érettségétől, gondolkodásának emelkedett­ségétől függ. Súlyosabb tény­ként írjuk ide nyomban azt is, elősegítvén az összevetést, hogy ma hazánkban a 45 éven aluli aktív keresők közül több mint egymillióan nem fejez­ték be az általános iskola nyolc osztályát! (közéjük szá­mítva, természetesen azokat is. akik tanulmányaikat a múlt rendszerben kezdték meg és szakították félbe, raj­tuk kívül álló okokból), s hogy a munkásoknak több mint 60 százaléka szakképzet- len. Nyilvánvaló, hogy ezeken az első hallásra kedvezőtlen számokon javítanak a rend­szeres olvasókról, színházláto­gatókról, könyvtárlátogatók- ról, tv-nézőkről készült impo­náló statisztikák. Ám a' tény tény marad: a szakmai és az általános műveltség terjeszté­sében a tennivalók java előt­tünk áll. A munkahélyi közművelődé­si tevékenységet az eddiginél jobban differenciálni, szakosí­tani kell; a fő figyelmet az el­maradott rétegekre kell irá­nyítani, a műveltebb, ízlés­ben magasabban állók segít­ségével. Elsősorban a szocia­lista brigádok tagjainak a se­gítségével, akik igen sokat te­hetnek azért, hogy például a munkásszállások lakói, fél­analfabéták, nehéz körülmé­nyek között dolgozó és műve­lődő ingázók kedvezőbb felté­telek között találkozhassanak a kulturális értékekkel. A „feltételek” fogalmán persze sok mindent kell érte­ni. Klubot a fiataloknak. Megfelelő időben nyitva tartó könytárat. Könyvtáros-pro­pagandistát, aki nem csak je­lenti, hogy hány ismeretter­jesztő előadást tartottak, ha­nem az igények szerint készí­ti elő azokat. Üzemi jegyel­adó helyett közönségszervező­propagandistát, aki ismeri az embereket és érdeklődésük szerint kínálja a jegyét. S pénzt, anyagi lehetőséget, üze­mig & állami szervek költség- vetéséből, a korábbinál jobb elosztásban a valódi szükség­letek szerinti csoportosításban. A művelődésügyi intézmé­nyek korszerűsítésére igen so­kat fordítottak — több mint 200 millió forintot —. az or­szággyűlés kulturális bizott­sága javaslatot terjesztett a kormány elé, hogy kezeljék kiemelten a széles tömegek művelődését szolgáló kulturá­lis beruházásokat; javult a könyvtári hálózat helyzete, az üzemek több pénzt tartalékol­tak művelődési célokra. Be­kapcsolódott a munkába — ezt hetente tapasztalni — a rádió és a televízió: több az olyan műsor — ismeretter­jesztő, szórakoztató, művészi —. amely a munkásokat, pa­rasztokat érdeklő témákkal foglalkozik. Városokban falvakban, kis- ----------------------- és nagyüze­mekben a közművelődésnek számtalan új eszközét, mód - szerét, „fogását” alkalmazzák először a most kezdődő évad­ban. Nyilván lesz, amely nem állja a próbát. Lesz talán be­vezetésbe alkalmatlan kísérlet is. De nem szabad megijedni, a regiszter valamennyi billen­tyűjén játszani kell. mert csak úgy jöhet el a kívánt eredmény. A művelődés szakértőinek, szervezőinek egyik-másikán talán, fellelhető bizonyos szo­rongás a nagy feladat megol­dásának első időszakában. Az a jó, hogy ennél aránytalanul nagyobb az ötletesség — ez már a tervekből is látható —, a felelősségtudat és az elszánt­ság, hogy a szocialista kultú­rát újabb és újabb milliók fogadják be. S hogy az ne csak ismeret, hanem az életük része legyen. Tamás István NÓGRÁD - 1973. októbei 21., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom