Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)
1973-10-21 / 247. szám
14(orjzttfák SZEPESI JÓZSEF: SZÁMVETÉS AUg, hogy születtem alig múlt, hogy hordom szinte viseletlen igénytelen sorsom mégis mennyit éltem! . Volt örömöm, gondom ért csalódás, szégyen megviselt porondon Volt mikor leköptek volt, hogy meggyaláztak k volt úgy, hogy a szörnyek majdnem felzabáltak Gyakran, nagyon, gyakran meggyötört az Élet mégis úgy rajongtam élni — és ma élek Eljövendő napok glédája előttem Oly fiatal vagyok 6zinte még időtlen. Nincs szomorúbb ég lehangolóbb a későn érkezett boldogságnál. (Ivan Turgenyev) Az ember olyan, mint a zongora — minél Idősebb, annál gyakrabban hangolódik le. (Stanislaw Wróblewski) Semmi más nem hiányzik ahhoz, hogy boldogok legyünk, csak az, hogy tisztában legyünk vele. (Paul Valéry) Az ember csak akkor nyugszik meg, amikor egyszer, s mindenkorra eldöntötte: csak azt fogja termi, ami a természetével összefér. (Goethe) A sikerhez vezető utat valósággal eltorlaszolják azok a feleségek, akik hajtják maguk előtt a férjüket. (T. R. Deway) A boldogság nem a jólét, nem az élvezet, nem a vágy. nem a megelégedés, nem az öröm — hanem mindegyikből egy kevés. _ ____ ( Coco Chanel) Az interjú vége Kiss Annamária, a szerkesztőség fiatal csinos tagja, azt a megbízást kapta Kőhegyi szerkesztőtől, hogy kutasson fel egy nőtlen anyakönywezetőt és kérdezze meg tőle, hogy miért maradt agglegény. Dr. Borsó Zalán anyakönyvvezető, aki már sok száz párt adott össze, meglepődve hallgatta a furcsa kérdést, azután így válaszolt a lánynak: — Még nem találtam az igazira! — Megkérdezhetem azt is, hogy akadt-e olyan esete, amikor a maga előtt álló menyasszony szépségének hatása alá került? És gondolt-e arra, hogy ezt a nőt maga is szívesen elvenné? — Kérem, én a hivatásomat gyakorlom, ilyesmire sohasem gondoltam — hangzott a merev válasz. — Az imént azt mondta, hogy még nem talált az igazira. Az igazi sem talált önre? Bonsó Zalán elmosolyodott. Az imént még negyven év körülinek nézett ki, de a mosoly most sokkal fiatalosabbá varázsolta. — Mondja, maga mindezt meg akarja írni? — Ezt is, no meg még valami sztori is kellene. Megtörtént már, hogy ugyanaz a férfi, vagy nő másodszor is megjelent ön előtt házasságkötés céljából? — Hogyne. Sőt, akadtak olyanok is, akik válásuk után másodszor is házasságot kötöttek egymással. Volt azután egy nő, aki háromszor állt előttem és mindig más férfivel kötött házasságot Az anyakönywezető még két érdekes esetet mondott el, azután megkérdezte: — Megkérhetem, hogy mutassa be a riportot, mielőtt leadja? — Hogyne. Holnap elhozom. Másnap Kiss Annamária észrevette, hogy az anya- könyvvezető élénkebb színű nyakkendőt visel, a haja is gondosabban van lesimítva és kedvesebben fogadja, mint előző napon. A férfi elolvasta a riportot, megdicsérte, azután így szólt: — No, de most én csinálok magával interjút Férjnél van? — Még lány vagyok. A maga szavaival szólva, még nem találtam az Igazira. Néhány héttel a riport megjelenése után ismét megjelent Borsó hivatalában a lány. Ezúttal egy jóképű fiatalember társaságában. Üjabb riport? — kérdezte az anyakönywezető. — Ezúttal nem. Terminus miatt jöttünk. Mikor köthetünk házasságot? Borsó Zalán egy pillanatig adós maradt a válasszal, azután fellapozta előjegyzési naptárát és megkérdezte: — A jövő szombaton déli tizenkettő megfelel? — Igen, hogyne. tóttá Kiss Annamáriát. — Ne feledkezzen meg a terminusról — szólt oda a lánynak. — Hogyan lehet azt elfelejteni? Alig várom a szombatot. De nem ülne le? Egyedül vagyak, a vőlegényem nem ért rá eljönni. Vagy valakit vár. — Nem, senkit — válaszolta látható örömmel a férfi és leült ' Ez délután négykor történt. Este hét óra volt, amikor a SZILÁ Az ékesszóló hallgatást megtanulni nehezebb, mint az ügyes beszédet. * Az orvosok ártalmasnak tartják az irigységet azok számára, akiket az emészt. ★ Mikor leszek már olyan okos, hogy minden ostoba megértsen? lány az órájára nézett és közölte, hogy mennie kell — Elkísérhetem? — A kapunál egy ki* szomorúság csengett a férfi hangjában, amikor így búcsúzott: — Tehát viszontlátásra szombaton, az esküvőjén. A lány szombaton már tíz perccel előbb megjelent, de egyedül. — Egy kis baj van — kezdte zavartan, de a férfi félbeszakította: — Tudom, a saját bátyjához senki sem mehet feleségül. Pu- hatolództam maga után, a bátyjával is beszéltem. Maga őt, mint a vőlegényét hozta el, hogy megfigyelje, milyen hatással van rám gyors házassága. — Ha maga is úgy akarja, nem marad el. Házasságot köt, de velem. Majd a helyettesem ad össze bennünket. Nem mond nemet? Harmadnap Kőhegyi szerkesztő megkérdezte: — Miért nem adott le egyetlen ! sor kéziratot sem ? — De most hoztam két 6ort — mondta a fiatalasszony, és egy papírlapot tett le. „Dr. Borsó Zalán és Kiss Annamária házasságot kötöttek.” Palásti László NKOK A rendet elég gyakran megszegik. Jóval nehezebb a rendetlenséget megszegni. Jó dolog visszhangnak lenni: nem kell elsőnek nyilatkozni. ★ Sok ember gyengesége — szokásaik ereje. Ha valamilyen dolgot sokat kell mosogatni, akkor az bizony piszkos. — Bocsásson meg, hogy ml- Pár nap múlva az Intercom attam elmarad, egy déli'szer- tinental esszpresszójában az tartás — szólt zavartan, anyakönywezető megpillanGyermekkorában a gyalog- Gyimesi Ferenc: utak fogták meg a legjobban a lelkét. Később a nagy vizek. Azután — s ez már véglegesen — a találkozások. Utak, hajók, sorsok, szelek találkozása. Mindegyikben a végzetet érezte. Azonkívül valamilyen mélységesen regényes hangulatot, amelyben örökre gyér- , mek marad az ember. Eleinte, m. ^ 4 maga útján. Az él“rf: “J rr -mi* meny izgalmát kereste magá amikor meg nem utazott, csak Ko„ D +alá, olvasott és képzelődött, a lelKöd a fák hegyén kében zajlott le minden talál kozás. Két árny földereng a tenger két ellenkező horizontján, azután felbőgnek a hajókürtök. .. Két út, kint valahol egy távoli tájon, ahol még őshonosak a fák, átfut egymáson és nyúlik, kígyózik tovább... Két szél a magasban összecsap s a roppant elem vonag- lásában fölüvöltenek valamilyen természeti kínok... A hajók: Kik vagytok és hová mentek? Az utak: Kiket viszel? Hová viszed őket? A 6zelek: Üdítő esőt viszel, vagy rombolsz? Mi lesz a neved,, ^tien^rádt mikorra célodhoz érsz: monszun, hurrikán, sirokkó, vagy tájfun? Kérdések, kérdések. Felelet nélkül. Minden találkozás csupa titok. Mélység van bennük. Magasfeszültség. ban, valami megrázót a találkozásból, amilyent azelőtt érzett, amikor két hajó találkozását elképzelte. De csak a látvány képszerű hatását fedezte föl. Alkonyatkor egy kis sziget közelében hajóztak el. Székét a korláthoz húzta és onnan nézte a bronzszínű parti sziklákat és a magasban zöldelő fákat. Utána lecsukta szemét. Egy képet látott ismét, erős színekkel vászonra kent tengert, napnyugtában fürdő szigettel, ragyogó, nagy éggel. De a lelkében semmi kavargás. A felszínen játszódott minden, a mélyréteg érinAz első úton azután kezdtek személyes élménnyé válni a képzeletbeli találkozások. A hajó, amely szembe jött velük s alig egy kilóméternyire úszott el mellettük, semmi izgalmat sem keltett az utasokban. Néhányan feléje fordultak egy-két pillanatra, egy anya megmutatta a kisfiának, egy idős házaspár fölváltva végiglátcsövezte, azután ment Megnősült. Valahol bemutatták egy lánynak, megszerették egymást, házasságot kötöttek. Később, amikor végiggondolta a találkozásukat, semmi rendkívülit sem talált benne. Házasságuk boldog volt, nyílt, kiegyensúlyozott. Valamilyen mjndennapi rendszeresség érvényesült benne. Menetrend szerint ment minden, mint 'a vonatok. Elindulások, megérkezések, késések, csatlakozások, keresztezések. És, természetesen, találkozások. De mind mélység és feszültség nélkül. Mind természetes volt, mindegyiknek egys NÓGRÁD - .1973. október 21* vasárnap szerű a magyarázata, és egyik sem hagyott helyet maga után a képzeletének. Két év után kisfiúk született. Műtétes szülés volt, a kicsi belehalt. Csak éppen addig élt, míg egyszer, halkan elsírta magát, azzal vége. Éppen csak fölvillant a világban. Két héttel a temetés után kiment a temetőbe, ősz volt, kora november, késő délután. A fák hegye homályba veszett és az ágakról lassan csepegett a köd. Megállt a friss sírhant előtt és nézte a ráhullott nyirkos leveleket. Keze zsebredug- va, hóna alatt az aktatáska; egyenesen ide jött a hivatalból. S bent elkongtak az első szavak: „Nem fázol, kisfiam?” Valahonnan visszajött a kongás. De szavak nem voltak benne. „Vártál?” Valamilyen szorítást érzett a mellén. „Rossz halottnak lenni?” Tekintete végigvánszoi^ott a testetlen kereszt feliratán. „Ügy hívtak, mint engem.” Az utolsó betű szára kissé elkenődött. Elővette golyóstollat és kijavította. „Szeretted volna a nevedet?” A melle után a torkát is érezni kezdte, mintha a mandulája fájna. ^Milyen, lettél volna?” Ritkán, koppanva csepegett a köd a levelekre. „Milyen lett volna a hajad?” Toporgott, majd elindult és lassan megkerülte a sírt. Leült a szomszédos sírszegélyre, gallérját fölhajtotta, hátát a sírkőnek támasztotta és összehúzta a vállait. „Milyen magas lettél volna?” Valahol a ködben elment egy vonat. „Melyikünkre hasonlítottál volna?” Megnézte az óráját. „Szeretted volna a meséket?” Lassan rágyújtott egy cigarettárad „Megtanultál volna futballozni?” A hideg kő megborzongatta. „Vagy úsztál, vívtál, korcsolyáztál volna?” Hosszú időre megfeledkezett a cigarettájáról. Amikor a szájához vette, már nem égett. Kidobta az útra. „Csodáltad volna a televíziót?” Ismét megborzongott. Fölállt és fáradtan körbement visszafelé. „Irigyelted volna az űrhajósokat?” A köd átnedvesítette a haját, ahogyan végigsimította, csupa víz lett a tenyere. „Mi szerettél volna lenni: hivatalnok, mérnök, művész, katona?” Elővette zsebkendőjét és megtörölte a homlokát. „Milyen lett volna a sorsod?” Mind jobban fázott. „Miről beszélgettünk volna?” Üjabb cigarettára gyújtott és járkálni kezdett az úton. „Tudományról, életről, háborúról, titkokról, mélységekről?” A köd befolyt a leikébe, szívét hirtelen benőtték a vizes fák. „Benned milyen titkok maradtak megíejtetlenül?” A kifújott füst/ pillanatok alatt elázott a szája előtt és lecsapódott a sűrű levegővel. „Hány kérdést hagytál válasz nélkül?” Egyszerre nyugtalan lett, ideges. Eldobta a cigarettát és visszament a sírhoz. „És te hány kérdésre kerestél volna feleletet?” Erősen szürkült a temetőben. „Mit alkottál volna?” Most ellenkező irányból hallatszott egy vonat tompa csattogása. „Vagy mit romboltál volna le?” Akaratlanul fölemelte csuklóját. de oda sem figyelt, hány óra van. „Ki voltál tulajdonképpen?” A belső kiáltás úgy halt el fülében, mint egy elvonuló ég- dörgés. Utána valamilyen végtelen kongás maradt a dobhártyáján, mintha egy barlangba hallgatózna, amelynek mélyén örökké egyforma zúgó hangot ad egy lassan áramló folyó, vagy az ismeretlen utakon kóborló huzatait felelnél, ha tudnál válaszolni?” Ügy érezte az idő múlását, mintha a percek is egymás után eláznának a ködben. A sötétedésben már alig látta a sírt. Gallérja közé húzott fejjel állt még egy darabig, azután búcsúzkodva, lassan megfordult és indult. De két lépés után megállt és visszafordult, mintha még kínozná valami. „Mit mondtál azzal a sírással?” Gyötrődve előreroskadtak a vállai. „Azt, hogy fájt a fogó?” összeszedte magát és kiegyenesedett. „Vagy valami mást, ahogyan az állatok, a fák, a szelek es minden mond valamit?” Megpróbálta kivenni szemével a sírt, de már minden elveszett a sötétségben. „Mit mondhattál az alatt a rövid átszállás alatt, míg néhány pillanatra találkoztunk?” A sötétség olyan volt előtte, mint fülében a kongás. Üres. végtelen. Semmi sem jött vissza benne. Ismét nekiindult. Fáradtan, lassan vánszorgott a nedves úton. S akkor a lelkén hirtelen átsuhant valamilyen homályos, régi érzés. Fölismerte. Egyszerre meggyorsította lépteit,« olyan kínzó nyugtalansággal sietett tovább a ködben ázó fák alatt, mintha a sötétben elment volna mellette valaki, és sohasem tudhatja meg, hogy kivel találkozott. \
