Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)

1973-09-30 / 229. szám

Üzemek és iskolák KAPCSOLATAI Társadalmunk mindig nagy gondot fordított a gyermekek és a fialtatok nevelésére, az emberek élete, sorsa, gondta­lan öregkora függ a felnövő nemzedék idősebbekhez való Viszonyától, tudásától, munká­jától. A felszabadulás, majd az iskolák államosítása után a falujáró munkások javították ki az elhanyagolt oktatási in­tézményeket, szolgálati laká­sokat, fejlesztették az iskolák szemléltető és kísérleti esz­közeit. Az előző években na­gyon sok üzem tv-készüléket juttatott azokba az iskolák­ba, amelyekben ezt a korszerű oktatási eszközt eddig nem tudták megvásárolni. Az állami oktatás helyzetét felmérő és fejlesztésének fel­adatait megjelölő múlt év jú­niusi KB-határozat után az ér­deklődés középpontjába ke­rültek iskoláink. Napjainkban széles körű kibontakozásban van az „Egy üzem — egy isko­la!” mozgalom. Jelenleg a me­gye oktatási intézményeinek kétharmada áll kapcsolatban ipari, vagy mezőgazdasági üzemmel, illetve az üzemek szocialista brigádjaival. A kap­csolattartásban előnyösebb helyzetben vannak a salgó­tarjáni és a balassagyarmati, valamint a nagyközségi okta­tási intézmények, mert lakó­helyükön több üzem is talál­ható. A szülők által ezeket az üzemeket személyes érdek is köti az oktatási intézmények­hez, így a megye legnagyobb településein levő iskolák kö­zül igen sok több üzemmel is kapcsolatot tart. Annak elle­nére, hogy a megye egy-egy üzeme több iskolát is patronál, még jelentős azoknak az is­koláknak száma, amelyeknek nincs testvérüzeme. Ezek az intézmények a megye legki­sebb településein találhatók, távoiesnek, az ipari és me­zőgazdasági termelőszövetke­zeti központoktól. Jelenleg éppen azoknak a legkisebb, osztatlan vagy részben osz­tott általános iskoláknak nincs segítő üzemük, amelyek talán legjobban rászorulnak a támogatásra. Az iskolák és üzemek kap­csolata igen sokrétű. Több helyen szocialista együttmű­ködési szerződésben határoz­ták meg a kölcsönös felada­tokat- Ez a kapcsolattartás legmagasabb rendű és kívá­natos formája. A szerződése­ket tanévekre kötik, év vé­gén értékelik a vállalt munka végrehajtását. Az iskolák és üzemek együttműködése nap­jainkban leginkább célfelada­tok megoldására korlátozódik. A legsokoldalúbb kapcsola­tot, jellegüknél fogva, szak- középiskoláink létesítették. (Gyakorlóhelyek, munkás­utánpótlás biztosítása), de a legmeghittebb barátság gyer­mekotthonaink és az őket se­gítő üzemek dolgozói között létesült. A felsőpetényi, álla­mi gondozásba vett óvodás korú gyermekeket nevelő in­tézményünket 36 üzem, illet­ve szocialista brigád patro­nálja. A kapcsolat tartalma na­gyon sok irányú. Az üzemek az előző években elsősorban társadalmi munkával segítet­ték az oktatási intézménye­ket. Sportpályákat létesítet­tek, rendezték és bekerítet­ptss *ra Kiss Attila tusrajza ték az iskolák udvarát, víz­vezetékeket építettek, tata­rozták az iskolákat, elvégez­ték a szakipari karbantartó munkákat. Salgótarjánban az utóbbi években az üzemek társadalmi munkában tata­rozták az óvodáikat és iskolá­kat, az előző évben óvodai foglalkozási termeket, az idén pedig új tantermeket, szertárakat és műhelyeket építenek közös összefogással. Az elvégzett munka másfél millió forintot ér- Szurdok­püspökiben 200 000 forint ér­tékű munkával járultak hoz­zá az üzemek az új iskola építéséhez. Az aktív eigyüttműködés eredményeként az üzemek vezetői már kedvezőbb félté’ teleket biztosítanak a gyere­kek neveléséhez mint az elő­ző években. Pár helyen ösz­töndíjat adnak a tehetséges tanulók továbbtanulásához, tanszersegélyben részesítik a sokgyermekes családokat, il­letve közreműködnek a ne­velésre káros tényezők kikü­szöbölésében. Az oktatási intézmények viszonozzák az üzemektől ka­pott segítséget. Kedvezőbb kö­rülmények közé kerülve ered­ményesebben nevelik, oktatják a tanulókat, jobban felkészítik őket a középiskolai és a fel­sőfokú intézményekben való továbbtanulásra. A tanulók megfelelő pályairányításával biztosítják az üziemek szak­ember-utánpótlását. Dolgo­zók általános- és középisko­láiban, munkásakadémiákon, különféle tanfolyamokon fej­lesztik az üzemi dolgozók általános műveltségét, peda­gógiai kultúráját. Segítik a szocialista brigádok kulturá­lis vállalásainak teljesítését. Több tamite&tüLet képviselteti magót az üzemi rendezvé­nyeken. Az úttörők műsoraik' kai fokozzák az üzemek ál­tal szervezett társadalmi es­küvők, névadók, ünnepélyek hangulatát, érzelmi < hatását. A tanulóik részt vesznek a fizikai munkában is. Szakkö­zépiskolásaink szakmai gya­korlatot folytattak üzemek­ben, középiskolásaink építő- táborokban dolgoztak a nyá­ron. Fiataljaink dicsérték az üzemeket, mert jobb munka- feltételeket biztosítottak az előző évekénél. Az iskolák és üzemek szé­les,edő kapcsolata segíti az iskolák, zártságának oldását, tanulóinkat fokozatosan be­kapcsolja a társadalom vér­keringésébe, az ifjúság ne­velését társadalmivá teszi. A kölcsönös együttműködés le­hetősége sokkal szélesebb a jelenlegi kapcsolatok rendsze­rénél. Kérjük az üzemek és iskolák vezetőit, hogy az if­júság nevelése érdiekében te­gyék még eredményesebbé közös munkájukat. Kun András Munkásművelődés, vagy valami más? VonnnL' viták, amelyek ’ “uuajv CSUpán címük­ben tűnnek aktuálisnak, tar­talmuk szerint azonban már meghaladott kérdésekkel fog­lalkoznak. Ilyennek tűnik szá­momra a Balogh Ödön cikkso­rozata nyomán kialakult vita is. Viszont mielőtt Balogh Ödön töprengéseinek egyes körei­vel foglalkoznék — csak fel­sorolásszerűen — ismertetném az általam időszerűnek tar­tott kérdéseket. Kulcskérdésnek érzem a szo­cialista brigádok hármas jel­szavában megfogalmazott cél­kitűzések egyenrangúsítását. Ez nem is annyira közműve­lődési, gyakorlati-módszertani kérdés, mint inkább politikai. Súlyosnak tartom az általá­nos iskolát be nem fejezettek magas arányát. Mindmáig nem tudjuk, mik a feladataink az ipartelepítéssel nagy tömeg­ben iparba áramlókkal, a mun­kássá válás útján nemrég el- indultakkal. Mit kezdjünk a kisüzemekkel, amelyeknél nem remélhetjük — nem is lenne célszerű — művelődési kom­binát építését? Sokat beszél­tünk az ingázó és bejáró dol­gozók művelődéséről, gyakor­latilag azonban még nem tet­tünk eleget. A szakmai kép­zés és továbbképzés kibonta­kozó rendszerében hol a he­lye a közművelődésnek? Még mindig nem elég a munkás- művelődésre fordított összeg, a termelőüzemek művelődés­re fordítható reális anyagi erő­forrásai még mindig koncep­ció nélkül folynak szét. A közművelődés különböző szek­torai a kívánt mértékben ko­ordinálják-e tevékenységüket? A művelődési házak, klubok tárgyi felszereltsége elavult, korszerűtlen. De ha az anyagi, tárgyi feltételek kielégítőek is, vannak-e elegendő számban szakembereink, akik megfele­lő tartalmi-módszertani felké­szültséggel rendelkezvén, ele­get tesznek a kor követelmé­nyeinek? . A teljesség igénye nélkül úgy vélem, ezek azok a prob­lémakörök, amelyek leginkább foglalkoztatják megyénk köz­művelődési dolgozóit. Meg merném kockáztatni, hogy or­szágosan is ezek ma az alap­kérdések. A vita alapját azonban Ba­logh Ödön fejtegetései adják. Balogh Ödön nem egyszerűen több kérdést vet föl és foglal állást bennük, hanem minden látszat ellenére egységes kon­cepcióvá állnak össze a for­mailag és gondolatmenet sze­rint meglehetősen szétszabdalt töprengések. Koncepciójának lényege: a munkásművelődés nem alapozható a szocialista brigádokra és azok kulturális vállalásaira. Egyedül járható út a brigádokon kívül megva­lósuló kiscsoportos foglalko­zásokban rejlik. Itt is első­sorban „tevékeny művelődés­re”, „alkotó befogadásra” — különös tekintettel az öntevé­keny művészeti csoportokra — gondol. A ma még meglevő C saknem egy évtizedes emlék: szí­nes és fekete-fehér grafikák füg­genek a falakon egy kiállítóhe­lyiségben, Makrisz Zizi görögországi so­rozata. Ezek a grafikák a Magyarorszá­gon élő művész hazai élményeiből szü­lettek, nyomasztó, súlyos emlékek őr­zői az akkori görög valóságról. Alakjai — ahogy emlékszem — vala­mennyien rabok, főleg asszonyok. Fia- talok-e, vagy idősebbek, nem tudjuk. Arcukra legtöbbször árnyék vetődött. Napjainkban súlyos árnyék vetődik Chilére. Nincsen személyes emlékem erről az országról sem. „Legfeljebb” a költő, Pablo Neruda néhány költemé­nyének sorai motoszkálnak emlékeze­temben, idézve az óceán megfejthetet­len hullámverését, a napfényes haza olthatatlan szeretekének és szolgálatá­nak felemelő és megtartó kötelességét. Az Élet és Irodalom szeptember 15-i számának első oldalas jegyzetében áll: „És újra látjuk és látják újabb nemze­dékek: a világ átalakulása, átalakítása véres, nehéz küzdelem. Az emberiség napjai: Vietnam, Chile... Ez is a mi történelmünk.” Pablo Neruda nincs többé. Most te­mették Santiágóban. Temetése is jelez­te: ebben az országban nincs csendes belenyugvás. A Kendős rab című grafika előtt áll­VASÁRÉ API Börtönudvar, pálmafák tam. Az ő arcát sem láttam, mégis az első percben érezhettem: ez az asz- szony nem hős. Görög parasztasszony, akit — úgy tűnt — tétlenségre, árnyélet­szerű vegetálásra késztette a társadal­mi rend. A börtönfalak által szűk négy­szögbe zárt világban ő volt a kiszolgál­tatottság, a magányosság, a már-már végletekig fokozott fájdalom megteste­sítője. Egy pillanatra szinte valószerűtlenül hatott. Arra gondolhatott a néző: hát lé­tezik ez? Lehet ez mai valóság a Föld egyik országában. Vajon nemcsak egy szuggesztív ere­jű művész víziója az egész? Nem, nem vízió volt. Akkor ott töb­ben arra gondolhattak, hogy kiáltani kell: rabok, emberek, mozduljatok meg. Tegyetek valamit, mielőtt végleg fel­szívnának benneteket a falak. Gondol­jatok arra, hogy nem az elnyomorodás- ra, hanem az életre születtetek. Mint ahogyan mindenki erre születik ezen a földön. Néztem a Kendős rabot. Nem tudok szabadulni tőle. Néha most is árnyék­arc a szenvedő emberek megtestesítője- arcát kutatom. Vádol ez a láthatatlan ként. A börtönudvaron — ott a képen — pálmafák. A pálmák a zsarnokság négyszögében kéklő tengerek végtelen­ségét idézik, A fák mindenütt szaba­dok. Lüktető, piros-fekete, egymásra ve­tült árnyékokkal telt világ volt — a művész görögországi graíikasorozatá- nak világa. Szenvedélyeket kavar ez ma is, tenniakarást váltanak ki e korszerű­en szűkszavú, modern művészi eszkö­zökkel, mégis szigorú fegyelemmel élet­re hívott alakok. És szótlanul vallanak azóta is a mű­vész forradalmi hitéről, optimizmusá­ról is: egyszer — előbb vagy utóbb, de feltétlenül — megszűnnek sorsuk tétlen hordozói lenni minden börtönök lakói a földön. A világ számos pontján az enyhül- tebb légkör sem feledtetheti azonban, hogy semmi sem történ­het magától. Küzdeni kell érte. A börtönök felett szikrázva izzik a mediterrán ég. Tóth Elemér rendezvényközpontúság azon­ban idegen az alkotó művelő­déstől. Balogh Ödön abba a furcsa helyzetbe került, hogy Lenint és Vitányit idézi, de az ellen­kezőjét mondja, mint ők, s mint ami az igazság. Amikor azt állítja, hogy „a brigád a termelésben elsősor­ban munkaközösség, a szabad jdőben azonban már emberi közösség, amelyben az egye- dek képessége, hajlama, ér­deklődése érvényesül”, olyan álhumanista különbségtételt végez, amely alapvetően ide­gen a szocialista munka jel­legétől és fejlődési irányától. Ha úgy lenne, mint Balogh Ödön állítja, közel harminc év alatt a megnövekedett élet­színvonalon kívül' más ered­ményünk nem lenne. A mun­kások a megmondhatói, hogy a brigádok valóban „emberi” közösségek a termelésben is. Hiszen a brigádélet sarkköve éppen az „emberi” közösség, a kollektíva. Bízvást mondhat­juk, hogy üzemeink nem egy­szerűen munkahelyek, hanem az emberi közösségek rend­szere is. Ezek az emberi kö­zösségek biztosítják a termelő- eszközök társadalmi tulajdo­nán túl a munka szocialista jellegét, mert lehetőséget ad­nak a termelés egész rendsze­rének áttekintésére és a köz gondjaiba való beleszólásra. Még inkább így kell lennie a gazdasági fejlesztés intenzív szakaszában. Itt idézném Vi­tányi szóban forgó cikkét: „a további fejlődésben egyre ke­vésbé elégséges a munkáslét­szám növelése, egyre nagyobb szerepet kell játszania benne a termelékenységnek, az üze­men belüli szervezettségnek. Mindkettő szorosan összefügg az «-emberi tényezővel-«, a kulturális fejlődéssel.” Ez a kulturális fejlődés azon­ban nem szűkén vett szak­mai ismereteket jelent, hanem az ember egészének kulturális fejlődését. Mert mint Vitányi írja: „nem elég átérezni a tu­lajdont, hanem át is kell lát­ni, meg kell érteni... — mond­juk egy gyár termelésével — kapcsolatos problémákat”. „.. .az érzelmi átélés is nehéz önmagában, akinek nincs át­látásképessége, még ha mód­ja van rá, sem vehet kellő részt a döntésekből, aki nem kerül a döntés szerepébe, nem érezheti a dolgot igazán ma­gáénak. Az üzemi demokrácia egyik megkerülhetetlen prob­lémája is a munkásság mű­velődéséhez vezet el ben­nünket.” Talán túlságosan is hosszan idéztem a lenini gon­dolat Vitányi-féle adaptáció­ját, de így egyértelműbb Ba­logh Ödön következtetéseinek ellentmondása az elméleti megokolásul hozott idézetek­kel. Világosan kiderül ugyan­is, hogy a munkásművelődés legfőbb meghatározója és ösz­tönzője a munka, az üzem, a munkahely, a maga társadal­mi és politikai szervezeteivel. Ezt a munkára irányult mű­velődést leginkább a szocia­lista brigádokon keresztül le­het megközelíteni. IV Pm a vállalások kollektív i' CLLi jeiiegében van tehát az alapvető hiba, hanem ab­ban, hogy a kulturális vállalá­sok teljesítésének elbírálásá­nál megelégszünk a minimá­lissal is. Meghatározó a gaz­dasági jellegű vállalás. Ha ez megvan, lehetséges a szemhá­nyás a kulturális vállalás fö­lött. Ebből adódik aztán, hogy a megkérdezett munkások többségükben formálisnak tartják a kulturális vállaláso­kat Ezzel semmi újat nem mondtunk. Ebből azonban ko­rántsem következik a kollek­tív vállalások elvetése. Lehet személyekre lebontott kulturá­lis vállalást készíteni. Sőt még az sem kötelező, hogy ezek brigádkollektíván belül reali­zálódjanak. Az azonban min­denképp kívánatos, hogy a szocialista brigádok, mint ele­mi közösségek értékrendszeré­ben — a vállalások formális elemével is megerősítetten — szerepeljenek az egyénekkel szemben támasztott művelődé­si elvárások. Munka és művelődés szer­ves egységének felbomlasztá­sa végül is azt a benyomást kelti, mintha a megoldásként kínált kiscsoportos „tevékeny művelődés” valamiféle pót­szer lenne. „A brigád a ter­melésben elsősorban mun­kaközösség”, a szabad időben Ugyan már „emberi közösség”, de az egyedek képessége, haj­lama, érdeklődése, magyarán személyisége csak az előbb említett, kifejezetten műve­lődési közösségekben bonta­kozhat ki. Olyan kultúrafelfo­gás ez, amely szembeállítja egymással a munkát és a mű­velődést, a művelődésnek az elidegenült rnimka miatt kom­penzációs szerepet szán, s va­lamiféle széplelkek kiművelé­sét szorgalmazza. Balogh Ödön szándékából egyértelmű és világos, hogy nem ezt akarja. A megoldási javaslata azonban ezt sugal­mazza. Ha javaslatával nem tör kizárólagosságra, a rész­elemekből érződik, hogy. több vonatkozásban azonosulni le­hetne elképzeléseivel. Egyébként szintén a kizáró­lagosságra törekvés viszi tév­útra, amikor az amatőr moz­galmakról és az alkotó mű­velődésről beszél, élesen el­ítélve a rendezvényközpontú­ságot. Én az aktív befogadást is alkotó művelődésnek neve­zem. Mert alkotó befogadás nem csak akkor játszódik le, ha énekkarban, zenekarban, irodalmi színpadi csoportban stb. veszek részt, hanem ak­kor is, ha értem és hat rám a zene, a színpadi produkció, a kép, a film, a regény stb. A görög polgár értette a nagy tragédiákat és mélyen meg­rendítette a látott játék. Pe­dig tudomásom szerint ama­tőr színjátszó mozgalom ak­kor még nem volt. Hanem? Minden művészinek nevezhe­tő alkotás hatásának lényege, a katharzis játszódott le. Az a jelenség, amelyet Arisztote­lész (i. e. 384—322) óta jól is­merünk, s amelyet Lukács György marxista alapokra he­lyezve részleteiben feltárt, s amelyről az amatőr mozgal­mak fanatikus hívéi nem akar­nak tudni. Mert kizárólagos­nak, egyedülinek tartják a mű­vészi alkotások lényegi befo­gadásánál, ha valaki „csinál­ja” is. Művészetszociológiái tény, hogy a művészi alkotókészség alsóbb szintje a társadalom túlnyomó része számára ma is elérhető. (Lásd legutóbb Üj Írás 9. sz.) A döntő kérdés azonban az marad, amit Dur- kó Mátyás „kultúra-elsajátí­tásnak, recepciós képességki­alakításnak” nevez. Ebben pe­dig változatlanul döntő fel­adatai vannak az iskolának. Közművelődésünk nagyobb baja ugyanis ma az, hogy sok­kal szélesebb azoknak a tá­bora, akik a művek lényegi megértéséig nem jutnak el, mint akiknek tehetségük, ké­pességük lenne az amatőr moz­galmakba való bekapcsolódás­ra, de ezt nem teszik. Ren- dezvényellenességünkkel nem azt akarjuk, hogy ne legyen mozielőadás, színház, hang­verseny, tárlat stb. Olyan és számszerűen annyi rendez­vényt akarunk, amely a fo­kozatosság elvének betartásá­val számol a közönség művelt­ségi szintjével. Hatásmélyítő, megértést segítő csatolt ren­dezvényekkel társul mindez. Ily módon nem osztom azt a véleményt, miszerint a mun­kásművelődés sokkal inkább volna cselekvő, alkotó műve­lődés, mint a közművelődés más ágai. FKI^on az esetben va- J-iUUttU gyünk a kultúra folytonosságának valódi őrei. Végezetül hadd' mondjam el a vitával kapcsolatos hiányér­zetemet is. Azt hiszem, min­denki egyetért abban, hogy a munkásművelődés problémá­ja nem kizárólag értelmiségi, vagy a szakmabeliek vitája. Jobb szervezéssel, figyelemfel­keltéssel, némi ösztönzéssel ezeken a hasábokon olvasnunk kellene a munkás, a brigád­vezető, a műszaki értelmisé­gi, az üzemi szakszervezeti funkcionárius véleményét. Re­méljük, a vita során még ol­vashatunk ilyen írásokat. Pál József NÓGRÁD 1973. szeptember 30., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom