Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

Amikor a csend

megszületik

* <^/vvwv\^v>xv/\^vaxvva/'xvwn»

A^V\^A^VWWVVWW>/\/WV .

A nyár elmúltával kerestem fel otthonában Jancsó Adrienne előadóművésznőt, aki „Földédesanyám” című önálló estjével három éve járja az országot. Mit jelent a nyár annak az előadóművésznek, aki annyiszor szólt a föld szép szimbólumáról ?

— A nyár számomra Is a betakarítás — azaz a pihenés időszaka, és egyben felkészülés egy új évre. Ilyenkor szoktam, pontosabban ilyenkor van elegendő időm új, önálló estek anyagának összeállítására, tanulásra, és a régiek felfrissítésére. Bevallom, most nehéz helyzetben vagyok, a Földédesanyám után nehezen tudok új műsort megvalósítani. A népköltészet ugyanis egyedülálló lehetőséget nyújt az előadóművész részére: dráma, humor, költészet és zene egyaránt fellelhető ebben az egyetlen szóval jelölt műfajban. Ezen a nyáron, csak régi versek, balladák felújításával foglalkoztam.

— Mit jelent a felújítás a művésznő számára?

— Huszonkét önálló estem van összeállítva, s ezek anyagát válogattam. A felújítás azt jelenti, hogy a már-már feledésbe merülő költeményeket előveszem, átgondolom, újból formázom. A ritmushibát a koncerten sem fogadom el. Legalább olyan „fülsértő”, ha egy verset helytelen hangsúllyal, pontatlan ritmusban mond el bárki, akkor is, ha ezt a közönség nem venné észre. Ezért olyan fontosak számomra a nyugalmas, nyári hónapok. Ilyen aprólékos, elmélyült felkészülésre év közben nincs időm; enélkül viszont mit érne a munkám?

— Milyen meggondolás alapján válogatja a verseket, amelyeket műsorára vesz?

— Kötelességemnek érzem, hogy minden jelentős magyar költőtől tudjak valamit.

— A válogatás egyben a döntés felelősségét is jelenti. Hol tudja saját választásának helyességét ellenőrizni?

— Közvetve ugyan, de csak a közönségen. Előfordult bizony, nem is egyszer, hogy nagy lelkesedéssel megtanultam egy költeményt, amelyről meggyőződésem volt, hogy elnyeri a közönség tetszését is. Tévedtem. Ilyen esetben, két- három kísérlet után, ha változatlanul érzem a „fagyos” reagálást, leveszem a műsorról a verset. Vagy abban, vagy az én előadásomban van a hiba.

— Kik voltak azok az emberek, akik segítették szép, de nehéz hivatásának vállalásában?

— Elsőként említem Török

Erzsit, aki felfedeztette velem a népköltészet szépségét. Sokat köszönhetek édesanyámnak, ő a maga zeneszeretetét már gyermekkoromban saját életem szükségletévé tette. A zene valóban összefonódott életemmel és ez a versek csengésének, ritmusának

„meghallásában” igen nagy segítségemre van. És — segítettek mindazok a költők, akik okos és szép verseket írtak.

— Mi okoz nehézséget pályáján?

— A rosszul világított, rossz akusztikájú termek, a szomszédos kocsma, ahonnan behallatszik a lárma, és mindazoknak a közönye, akiknek módjuk lenne megteremteni egy irodalmi est nyugodt hangulatát — ami sohasem pénz kérdése —, de nem teszik.

— A népköltészeti műsoroknak hol van nagyobb sikerük: városokban vagy falvakban?

— A városokban, és ez természetes. Ugyanaz a magyarázata, mint annak, hogy miért nincs még értéke faluhelyen a régi cserépedényeknek, melyek a nagyon közeli szegénység emlékét idézik. De

erről egy kedves történetet is őrzök. A Földédesanyám című műsorral meghívtak egy Kőcser nevű kis faluba, ahol a vendéglő egyben a kultúrterem is. Az egyik asztalnál egyedül ült egy idősebb férfi, aki a délutáni iddogálásból maradt véletlenül a helyiségben. A műsoron, többek között, régi, babonás ráolvasások is szerepeltek. A bácsi először csak hüledezve nézett, majd méregbe gurult a sok „hülyeség” hallatán, nagyot csapott az asztalra és jó hangosan kijelentette: „Erre Ko- csér nem kíváncsi!”

— Mit tart legszebbnek az előadóművészi hivatásban ?

— Amikor a csend megszületik. Szerencsére gyakran van ebben az élményben részem. Egybegyűlnek az emberek, gyanakodva, olykor ellenségesen is. A tekintetükben kérdést látok — mit akarok én közöttük versekkel? Rajonganak, fészkelődnek. Aztán, három vagy négy vers után, abbamarad a mocorgás, csend lopakodik a terembe. Szép pillanatok ezek. Az előadóművész nincs többé egyedül. övé a lehetőség a győzelemre. És tudja, hogy nem szabad veszíteni.

László Ilona

Borozgatás

Meglátogatom az öreget —

gondolta Varga Péter —, viszek neki egy üveg vörös bort. — Hiszen igaz. van az apjának bora éppen elég. csakhogy nem vörös. Aztán másféle zamata van a vörösnek is, fehérnek is. Az öreg Varga Péter meg hiába, a pirosnak a zamatéhoz jobban vonzódik.

Ifjabb Varga hát vett egy üveggel. A jobbikból. Ha már visz, nem sajnálja a pénzt. Vagy jót, vagy semmit.

Hogy odaért, az asztalra

tette az üveget, becsomagolva. Mókázni akart egy kicsit — No apám — mondta komolyra igazított hangon — hoztam egy kis Salvus-vizet.

— Salvust-e? — mordult kacskaringós bajusza alatt az öreg. — Csak nem?

— Hát! — játszotta magát tovább az ifjabb. — Alig lehet kapni. Ügy' böngésztem ki egy városvégi boltból. De látom nem is örül neki. Ki se bontja.

— Kibonthatom — nyúlt kelletlenül az öreg a papírhoz. — De hát minek ez nekem? Nem vagyok én gyom- ros.

— Jó az ebben a korban már — mosolyodott el a fia.

— Elősegiti az emésztést.

Ezenközben lekerült a takaró az üvegről és meg lehetett látni végre a szép, söbétpiros csillogását a jóféle spórámnak.

— Ez volna az a Salvus? — kezdett sürgölődni öreg Varga a poharak iránváha, amint meglátta, hogy mit tartalmaz az üveg. Öntött is mindjárt mindkettőjüknek a hordó alakú poharakba.

De, persze, ezt a borivást csak egyféleképpen lehet csinálni. Kivált az első pohárral. Föl kell azt emelni, az ablak felé tartani, gyönyörködni a piros villanásában, aztán jól megnézni, nincsen-e törés benne?

Nem volt. Csúszkált is szépen lefelé, de azért módjával. Egyikük sem volt nagyivó. csak így szerették a bort, komótosan.

Hanem egyszer csak kopog valaki. No, kit hoz az ördög éppen ilyenkor. Nem volt más, csakis a kéménykotró. Beóvakodott a kormos ruhájával. — Kell-e kotorni? — Nem, nem, hisz’ nyár van, alig fűt az öreg, nem is igen van otthon. Akkor csak alá kell írni, lassú, kanyargós, akkurátus betűkkel.

A fia csak nézi, mit csinálnak. Azt is látja persze, hogy megakad egy pillanatra az ember szeme is üvegen. Látja, de valahogy nem veszi tudomásul mégse.

Hogy elmegy a kéményseprő tovább folytatják az ivászatot. No, ki is ürül az üveg egészen. Minek is

hagynának belőle holnapra.

Fél-fél liternyi egy embernek, nem sok az.

Ifjabb Varga Péter Igen jókedvűen ért haza a borozgatásból. Hogy örült az öreg! No, ezt máskor is megcsinálja. Meg bizony! Ha pénze lesz.

Otthon aztán tett-vett méf egy kicsit, elhancúrozott á gyerekekkel, aztán lefeküdt!

Éjfél körül lehetett, amikor felriadt. Nem is tudta, mire. De a sötétségben egy arc vibrált előtte. Az ember arca volt, aki az apjánál járt délután kéményt kotorÉs Varga Péter ebben a pillanatban ébredt rá, hogy az az ember nagyon szeretett volna inni a borukból. Hogy sóvárgás volt az arcán. És várakozás. Talán még húzta is az időt, hogy hátha...

És ő, aki annyira szeretett mindenkit megvendégelni, ezt az embert nem kínálta meg.

Hajnalig nem tudott elaludni, annyira bántotta érzéketlensége. Még az apjának szerzett öröm is megkeseredett a belsejében. Egyre azt áhította, bár összehozná a sors azzal az emberrel.

Kiköszörülné a csorbát nem is egy, de két pohár borral! Vagy nem is. Egy egész üveggel!

Kemény Erzsébet

Ve*

!»»k

....Julit I isi r—

O

rosz István: ÖREG KOVACSMÚHELY

TASNAD1 VARGA ÉVA:

Már többé nem...

Augusztus vége. Darázs táncol a fényben, és lukas hálót dobott a nap hajamra, fényrácsok között nézek reád a hegyről életem hétköznapja

Toll. Tinta. Papír. Íróasztallá váltak. Vasbeton. Láda. Kőbányai szerelmek. Tört cigaretta egy piros csónakházban. Már többé nem kereslek.

Tapasztalat. Pénz. Szemlélódö vasárnap.

Egyhuszas fagylalt, jaj nem jön többé vissza! Szép sötétzöld fák a sárga homok mentén, nem engem vár a hinta.

Füstszűrő. Újság. Napszemüveg prizmája,

s a hétköznapok rendje játéksorokban táncol. Augusztus vége. És egy ág leuéldiszben fejest ugrik a fáról.

rj szült A Gödrökközben x-' hidegebb lett a víz és esténként hazaigyekeztünk ben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostorom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé.

Kukoricát törtünk. Előreültetett anyám, a vázra. Hátára gyékényből font kötélnek valót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek.

— Félsz? — kérdezte anyám.

— Nem.

Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak.

— Nekik könnyű — szólt anyám.

Hajnalra a kúkoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-le- csukódott. Később leült. LáSs. Lukács Imre:

A

béhoz kuporodtam. Ügy aludtunk el,' észre sem vettük.

A libákat tömte. Petróleum- lámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte.

Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyű- hetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt.

— Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod?

— Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni.

— Válassz! — erélyeskedett apám.

S azóta hordta' és mosta.

Mosott! Felgyűrte karján a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját Egyszer megfogtam jobb kezét. Végig- símítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyéren is, egészen az ujjak hegyéig.

8 NÖGRÁD = 1973, szeptember lé., vasárnap

fekete ruhás néni

— Ugye csak fekete ruhája

van?

Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullattak a földre.

— Lesz majd másik is — nevetett erőltetve.

A tanyában élő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották:

— Megjött a fekete ruhás néni.,.

Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzőm legszebb emlékeimet.

Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna.

naggyá, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta, tenyerével csaknem egészen betakarta. Mindig úgy köszöntem neki:

— Csókolom.

De még egyszer sem csókoltam meg a kezét

Az arc kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs.

Csak egyszer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát, és egyéb édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefogyottan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett.

— Egy málnát — ismételte az elárusító.

Hiszem: a legtartósabb em- Megszámolta a pénzt, s még lék, a kéz és az arc. A kéz. két stolverkot is adott. Anyám Eres, repedezett. Nyáron ilyen nyúlt a pohárért. Szinte elfe- a föld, ha hónapokig nem ka- lejtkezett rólam. Nagyon szom- pott esőt És nagy, A munka jas lehetett, nem is nézett

rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfele néztem rá és talán isaragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját.

— Nesze — mondta akkor.

Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt És visszaadni, ami megmarad, anyámnak. Mire eszhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem.

Egyik kezével megsimogatta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szólt. S kis idő múlva becsöngetek.

Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, nem is asszony, inkább néni. Agyonráncosodott teremtés, elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vélekszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek látogatóba, majdhogy mindenkinek került valami ajándékba, s a legkevesebb neki. Máig sem

mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet

Mondják: amikor beteg voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szíve. Ö erről • dehogy beszélne! Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok, körülrepes. Le nem ülne egy pillanatra sem. Megtörli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába.

— Mit csináljak kisfiam'' Sütök rántottét, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám.

A következő pillanatban már előttem az étel, bor is hozzá. ö meg szegénykém csak áll ott, mellettem. Kezét Összekulcsolja, nézi, egyre csak nézi, ahogy eszem.

— Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye itthon maradsz néhány napig? — kérdi.

üúcsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. Ö, mint szár- nyaszegett madár. S mindig úgy köszön:

—■ Vigyázz magadra! írjál azonnal!

Aztán megindul a vonal. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam, ma is, elfogyhatatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű.