Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
Imre László Elment, bizony elment A MI FALUNKBAN, AKI egyszer elvált, az elvált asz- ezony lesz, amíg él — mondta Mária, akivel szegről-vég- ről rokonok vagyunk. — Nem veszi el senki, kivált, ha gyereke van. Nőnek a tegnapi kislányok; tegnap még iskolába járt a gyerek; ma pedig már festi a haját, miniszoknyában jár, udvaroltat, vagy éppen ő „udvarol”. A legényeknek pedig nem sürgős a nősülés. Találnak lányt, bármiféle szórakozásra, minek kell akkor elvált asszony? Nekem a férfi nem hiányzik. Az isten tudja, mi hiányzik nekem. Talán a szeretet. Egy kevés szeretet. Ez annyira hiányzik, hogy néha, sötétedéskor megállók a csukott ablak előtt — jó lenne kinyitni, de minek — és elerednek a könnyeim. Nem tehetek róla, ilyenkor gyorsan megfőzöm a vacsorát, utána megmosdunk, fürdünk mind a ketten. Magam mellé veszem a fiamat. Az igazat megvallva, sokáig nem volt csak egy fekhelyünk, a nagy rekamié. Amikor még együtt voltunk Istvánnal, az urammal, mi aludtunk ott, a gyerek a bölcsőben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra, .István meg... az anyja kínja tudja, hová lett. A tartásdíjat ee küldi rendesen. Más asz- szony bíróságra megy — joga van hozzá. Számomra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaöle- jem magamhoz a kisfiút, hadd emlékezzen, ha egyszer majd Hiányzik az életéből a melegség. Megvagyunk kettesben — fia késik a tartásdíj, száradjon itatván lelkén. Keresek én. Beosztjuk azt a kis pénzt, aztán ha elfogy, várunk az új fizetésre. De azért banánt vettem ei fiamnak tegnap is, pedig az utolsó tíz forintomat adtam ki «rte. Persze, sok ilyen asz- zzony van, ezt csak azért »nondóm, hogy azt ne higyje, beképzelt vagyok. Ha aztán mellettem elalszik, csókolgatom tovább, mint a bolond, ahol csak érem. Nem lát senki és csókolni olyan jó, lia nem úgy, akkor ernígy. *' ' *> r Napokig hármasban Ö árunk oviba. Mellénk csapódott egy mulya férfi. A gyerek összebarátkozott vele. Másnap csokival várta. Neki és arra van dolga, azt mondta. A gyerek bemegy a kapun, intek neki egy puszit, szokás ezerint, a férfi meg ott áll, dem is a gyereket nézi, hadern engem. Eleinte faképnél hagytam, mit kezdjek vele? iDe a harmadik, vagy a negyedik nap egyszercsak elkezd beszélni, alighogy bement a gyerek. Hogy őt idehelyezték munkára, a trafóhá- zat csinálják a tanácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tudom, én miért vagyok magamban? Aki beszélni akar, annak jól jön a hallgatás is. Elég annak, ha valaki szó nélkül hallgatja. Néha az ember ön- kénytelen bólint, vagy csak a fejét rázza, hogy neki elege van az egészből már régen — az isten látott ilyet, azt is biztatásnak veszi! Beszél és kí- sérget, amerre fordulok, úgy fordul ő is. Ejnye, megnézem már: milyen a képe? Hát bizony, elég csajla kis ember vagy, gondolom, ahogy nézem a fonnyadt kis bajuszát, rit- kás haját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra, így ezen, amint magamban elgondolom, nem állhatom meg a mosolygást. Erre közelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik, amit mond. Észre sem vettem, oda se figyeltem, már tudtam az életét. Nőtlen. Anyja valahol Pesten van, szívbeteg és visszeres a lába. Keresi az igazit, ilyeneket mondott. Szerettem volna ellökni magamtól. Mind ezt mondjátok, közben a fene tudja, hány tartásdíjat nassoltok el. A bárányhimlőtől kezdve elmondta a betegségeit, hogy majd a szánakozás, az talán elindít felé. Engem? Én már tudom, mit jelent az álmatlan éjszaka. Tudom, mi az, sírni valaki után, hiába. Nekem aztán beszélhetsz. fonnyadt bajszú. Kihívott moziba, két hét után. Jő film, megható — nyavalygott a fülembe. Azon a szombati napon Pistikét elvitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzájuk. Úgyis moziba készültem, jó, menjünk. Aztán mit szól ehhez a kedves mamája, Pesten, a visszeres lábaival? Tudja, ha nem mehetek haza, annak oka van — nyugtatgatott. Harmincéves leszek nemsokára Mária — bazsalygott ájtatosan. Mária. .. Nem vagyok én a pöcsi szűz — gondoltam, s csak most vettem észre, fél fejjel magasabb nálam. Na jó, menjünk. Ült mellettem, szótlan komolyan. Már végefelé járt a film, amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagytam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj, ezt se gondoltam volna. Mit akar ez? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remegjen. Alig álltam meg, hogy ne simítsam végig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom mikor simogatták. ..A kisfiú most már reggelenként mindig megkérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az, ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk? Megfigyeltem, a kisfiam zavar mellettem az ágyon. Talán hazudtam önmagámnak, de egyszercsak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan nagy lett ez a gyerek. Meg aztán nem is egészséges az együtt alvás. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell venni, határoztam el. Igen, de miből? Elsejétől elsejéig épp, hogy kitart a pénz, a rekamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bácsihoz, a művezetőnkhöz; szeretnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá, szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajusza alatt dörmőgött, amikor végighallgatott és azt mondta, rendes asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan benn kell maradnom? Ebből ne csináljon magának gondot, Marika — nézett rám másnap reggel a fonnyadt bajszú. Hát hiszen elmegyek én érte. Aztán odaballaguhk majd a gyárhoz, megvárjuk magát. Legalább összebarátkoznak a fiúval. Jó, jó, elhozod, de mi lesz, ha megunod, akartam mondani, de nem szóltam, kicsit bántam azt is, hogy szóba hoztam ezt az egész túlórahistóriát Valahogy megjött a kedvem a munkához. Nem fáradtam el, ha tizenegy órát dolgoztam is. Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámborogtak, lesték az egyes műhelyt már fél órával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rászoktam a halk dúdolgatásra, mindennap zuhanyoztam, szerettem volna nagyon-nagyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a kapuiban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, dehát, hogy jönne az ki, ha én hívnám? Néha már-már haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mulya vagy kisapám, néztem rá némi szánakozással, míg a kezemet fogta. Holott, nem mu- lyaság volt ez, talán az érzéseit hagyta növekedni, mert eléggé megtörte a sorsa ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azt azonban lassan már követelődzve kérte, hogy többször maradjunk kettesben. Igen, de az én fiam elől nem lehet ám csak úgy megszökni! Egyszer mentem le késő este, alig sétáltunk egy órácskát, és amikor hazamentem, az én drágalátos nagylegény fiam kék volt a sírástól, s még éjjel, álmában is szepegett, felsírt. AZON A NAPON, amikor az új fekvőhelyet hazaszállították, sokáig benn kellett maradnom a gyárban. Fél hatkor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosszú drótkerítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszaladtam egy percre, menjenek haza, itt a kulcs, mondtam a fiamnak, de úgy, hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megterítve várt, rajta bor és mindenféle hideg ételek: szalámi, sajt, cukrászsütemény. Vacsora után megfürdettem a gyereket, duruzsoltam a fülébe szépeket, hogy 6 mától kezdve nagyfiú lesz, külön alszik, új sezlonon, hű, milyen finom lesz, ott lehet ám csak szépet álmodni. Nem szólt semmit, úgy láttam örül neki. Már feküdt, amikor kis öklével a szemét dörzsölgetve megkérdezte: a bácsi ittmarad? Itt, kisfiam, mondta a „bácsi”. Hallgattam. Simogattam a fiam arcát és fejét. Később rájöttem nem egyéb ez: mint türelmetlenség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókoljam az álmot. Aztán odajött ő is, egészen közel, kezét a váltamra tette, a tenyere forró volt, nem forróbb az én váltamnál, és mióta a kisfiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akartam ráborulni, hanem arra a kézre ott a vállamon. Az uramnál sem éreztem ezt. Soha. ölelkezésünk pillanatairól nem tudok beszélni. Fájdalom és öröm csapatt fel bennem, sírni és nevetni szerettem volna egyszerre, mint akinek elment az esze. De akkor a sezlonon elkezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu... Oda kellett mennem hozzá. Babusgattam, csitítottám, de a hangom annyira remegett, hogy suttogni sem tudtam. Amint fölé hajoltam, átfogta a nyakamat. Végtére odafeküdtem mellé, hátba akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szabadulni akartam tőle, s a kezét lefejteni a nyakamról, felneszelt újból, már nem sírt, de annál erősebben karolt át A szobában sötét volt, hallottam a párom nehéz sóhajtásait, láttam cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett, nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot láttam volna közvetlen közelről, lángolás, tűz kapott el, már azt sem tudtam hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szívem fölött, szorítottak, mint vaspántok, mintha a lélegzetem is elakadt volna. Szabadulni akartam a szorításból, de minél jobban törekedtem erre, annál jobban fojtogatott. . - .ARRA ÉBREDTEM, hogy körülöttem vaksötét van, szemközt a rekamié fölött nem világít a cigaretta parazsa. Felugrottam, villanyt gyújtottam. Elment, bizony elment, elment a szerelem. Azóta várom minden reggel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös, rosszalkodik. Észrevette, hogy nem vagyok vele. Lessük az utcát, már tudjuk, kire várunk. Hol van, merre tűnhetett? Hallja-e, hogy hívom? Szujó Zoltán: ILLUSZTRÁCIÓ ORSOVA1 EMILt Naponta megszületni Naponta megszületni. Ronthatatlan egészséggel világra jönni reggel álom ölből. Mindig új tükörbe nézni ámulóan. Mosdani új szavakkal. Később egész nap tenni, lenni. Roppant valóság-terheket emelni, azt keresve. mi jól tudott már, de még telhetetlen. Az óra mutatóját lesni nagytitokban. És éjjel pusztulni végül, mint a lepke mi egy napig száll, boldog-öntudatlan, aztán — célja-betöltött tetem, milliónyi súlytalan hullni lágy vizekre. Ágh Tihamér: Öröklakás jutányos áron Svíhak Lajos, a hiszékenység vámszedője hivatalosan bejelentette, hogy visszavonul a szakmától. No, nem azért, mintha erőbeni állapota, vagy hajlott kora késztetné erre az elhatározásra. Ha szavának hinni lehet, azért, mert megsajnálta az embereket Jelenleg az emlékiratain dolgozik, a mű valószínűleg a „Kék fény” kiadó gondozásában fog napvilágot látni. Svillák Lajos egy hosszú életpálya tapasztalatait sűríti eme munkába, egykori kliensei példáit felhasználva arra, hogy igazolja, a hiszékenység néha hülyeséggel párosul. Ebben a könyvében például egy teljes fejezet folgalkozik a naivitás lélektanával, egy másik pedig a hiúságéval. Előbb ebből idézünk egy részletet: ,-Furvézer Gézáné Illára vált fejjel és félrecsapott parókával támadt a férjére: — Mondd Géza, mennyi előleget kértek tőled építőanyagra? Furvézer Géza halálraváltan rebegte: — Tízezret! — Lesül a képemről a bőr! És ezt te még ki mered ejteni a szádon? Hiszen téged ezek szerint még arra sem érdemesítettek, hogy tisztességesen átverjenek! Bezzeg az Un- frankó Jenőtől harmincezret vettek fel szemrebbenés nélkül! De belőled nyilván ki sem néztek ennyi pénzt, piti, sóher alakként kezeltek és ebben nem is csalódtak. Mert az vagy! Most még csak az hiányozna szégyenszemre, hogy tényleg meg is kapjuk az építőanyagot!” A naivitásról szóló fejezetben pedig imigyen emlékezik Svihák Lajos az egykori daliás időkre: „Gitta imádott. Én is őt az utolsó fillérjéig. Mint maszek fregolikészítő mutatkoztam be neki. Erre elájult a gyönyörűségtől. Ügy kellett felmosni. Csitítottám, hogy ne vegye annyira a szívére, mert pillanatnyilag pang az üzlet, hiszen jelenleg csupán egy négymillió koronás norvég megrendelésem van, az is csak azért, mert a norvégok valósággal rajonganak a magyar frego- likért. Négymillió norvég korona nem túlzottan nagy ösz- szeg — csitítottám újfent Gittát, aki az összeg hallatán megint el akart ájulni a gyönyörűségtől —, bár azért momentán nem volna baj, ha a kezemben lenne. De valahogy Janossy Ferenc: FÁK ALATT késik az átutalás. Hetek óta hiába várom. Már a követségen is jártam a norvég kereskedelmi attasénál, aki megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Persze, lehet, hogy elsüllyedt a hajó, melyen a pénzt küldték. Ez sem lenne ugyan nagy baj, hiszen a biztosító minden bizonnyal megtéríti majd a káromat, mivel a hajónak nyilván volt cascó- ja. De amíg a biztosító átutalja a négymillió koronát, sok időbe telik. És addig is kellene valami készpénz... — Mennyi kell? — kérdezte álmatagon Gitta. — Anyagot kell vennem, mert van egy újabb megrendelésem Dél-Szomáliába. Ba- gatell. Húszezer fregoli. Ahhoz azonban, hogy a munkát el tudjam kezdeni, drótokat kell venni. Ezért volna szükségem sürgősen ötezer forintra. .. Ilyen esetben majdnem minden hölgy könnyek között adja át a kért összeget, mert bármilyen naiv is legyen a kuncsaft, azért mindegyik lelke mélyén ott szunnyad a gyanakvás. így hát életszagúvá kell tenni a manővért. Épp ezért nem árt például, ha másnap meggyötört állapotban újfent beállítunk áldozatunkhoz, es bágyadt hangon közöljük v^le. hogy minden összeesküdött ellenünk. Egyetlen éjszaka folyamán ugyanis tizenöt százalékkal felment a diót ára, tehát sürgősen kell még ezerötszáz forint, különben kútba esik a dél-szomáliai megrendelés... Kizárt dolog, hogy az az illető, aki előző nap fregoli - drótokra szó nélkül átadott ötezer forintot, másnap ugyanerre a célra megtagadjon ezerötszázat!" Mint az idézett részletekből is kiderül, Svihák Lajos kézikönyve valószínűleg roppant izgalmas és hasznos olvasmány lesz. Megkérdeznem azonban a szerzőt. Svihák Lajost. hogy végső fokon mi volt az a szomorú élmény, mely arra ösztökélte. hogy búcsút mondjon hőn szeretett hivatásának? Svihák Lajos elborult arccal, válaszolt: — Mert ebből a szakmából már minden tisztesség kihalt. Senkire nincsenek tekintettel. Képzelje el, a múltkoriban például az én lányomnak akartak eladni egy olyan nemlétező öröklakást kétszáz- húszezerért, melyet még én is megszámítottam volna neki százötvenért.
