Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)

1973-08-12 / 188. szám

KIRAKATBAN A vizuális SSSS •okát beszélünk, vitatkozunk manapság. Dol­gozó emberek nagy tömege értetlenül megy el a modern kortársi művészet alkotásai mel­lett; kitűnő modern szobrok kapnak ledoron­goló, köznapi kritikát, legyintést, tízezrek kép­telenek érteni a modern film formanyelvét, élvezni, szeretni a rangos mai magyar gra­fikát. Óriási jelentőséget kap életünkben a vizű- alitás; a reklám, a plakát, a fényképezés tö- . megessége mind átrendező tényezők, de spon­tán hatásuk, sőt a tömegkommunikációs esz­közök, a televízió tudatos tevékenysége sem elég a gyors változáshoz, előrelépéshez, fej­lődéshez a látáskultúra terén. Salgótarjáni vonatkozásban is sok szó esett már a modem városkép, az üveg-beton vá­rosközpont ízlésnevelő funkciójáról, a közté­ri szobrokról, amelyek közénk melegedve, észrevétlenül lesznek a korszerű képzőmű­vészeti megformálás szószólói, észrevétlenül nevelnek a modem műalkotások értésére, szeretetére. S legalább ilyen nagy jelentőségűek éle­tünk köznapibb dolgai a vizuális kultúra fejlesztése terén: a használati eszközök mo­dern kialakítása, az öltözködés kultúráig, az utca esztétikája. A postaláda vagy a szemét­kosár színe, környezettel harmonizáló formá­ja éppúgy, mint a közlekedési eszközök kul­turáltsága. Keveset gondolunk ezekkel a té­nyezőkkel. Hamarabb elképzelhető, hogy egy üj szobor kerül a Pécskő Uzletház mellé, mint mondjuk az, hogy az áruház lépcsőrend­szereit rendszeresen söpörjék, lemossák. Pe­dig nem kérdéses, milyen társadalmi erő­igénybevétellel valósítható meg az elemi tisz­taság, s a szobortelepítés; mennyi forintba, energiába kerül az egyik, s a másik, és az sem kétséges, hogy jelen körülményeink kö­zött egyelőre nagyobb hatásfokkal nevel a szép szeretetére, megbecsülésére a tiszta, ápolt környezet, köztér, mint az oda helyezett műalkotás. Sőt! A nem megfelelő környezet­ben élő, elhelyezett képzőművészeti alkotás épp ellenkező hatású lesz, mint célja, vagy másképp; természetes igényeinken,túl éppen sok szép szobrunk jelenléte ürügyén ügyel­jünk különösen köztereink tisztaságára, rend­jére. Vagy itt vannak a kirakatoki Ezrek és ez­rek ácsorognak naponta előttük nagyon is praktikus szempontok szerint, míg mások puszta szórakozásból. Különösen a fiatalok, a nők nézegetik szeretettel, véget nem érő tü­relemmel a kirakatokat, sokan azt is vallják közülük, egy-egy várost az határoz meg, mi­lyenek a kirakatai. Látványosak, esztétiku­sak, befolyásolok, izgalmasak, vagy szürkék, laposak, invenciótlanok. Milyenek a salgó­tarjáni kirakatok? Mit tapasztalunk, ha a Pécskő utcától az Arany János utcáig végig­tekintünk „üzleti központunkon”? Ízlésesek? Szépek? Látványosak? Segítik-e tervezőik azt a küzdelmet, amelyet napról napra vívnunk kell a látáskultúra fejlesztése dolgában? Hi­szen a kirakat, az árukompozíció, amely a vásárló, az érdeklődő elé kerül, naponta sok­szor is, igen nagy lehetőséget kínál a befo­lyásolásra, ízlésváltoztatásra. Észrevétlenül nevelni lehet tízezreket a modem elrendezés elfogadására, izgalmas asszociációkra. Észre­vétlenül lehet belopni a jó reklámgrafikát vagy akár a képgrafikát is az emberek rokonszen- vébe, változatosan kialakított színélmények­kel lehet színkultúrára nevelni. Nagyjából három kirakattípus figyelhető meg Salgótarján városközpontjában. Szeren­csére legkevesebb az olyanok száma, amelyek piszókszürke üvege elé állva az ember hiába kémlelődik; a lassabban-gyorsabban lerako­dó poron kívül nincs az üveg mögött semmi, üres a kirakat. Ezekről nincs mit mondani, a kirakathoz tartozó üzlet, intézmény jelen­legi szintjén nem való a városközpontba, alig­hanem véletlenül van ott, vagy nem tuda­tosodott fenntartóiban, hogy ott van. Ezek a „kirakatok” kifejezetten rontják a városké­pet, igen rossz nevelő hatásúak a látáskul­túra szempontjából; lehangolják az embert. (Szabó ktsz a Kulacs mellett!) Jóval több azoknak a kirakatoknak a száma, melyekre az a jellemző, hogy az áru ott van az „ab­lakban”, a kirakatrendező a lehetséges sok­féle hatás közül egyetlen egyet pályázott meg: ebben az üzletben ilyen áruk kapha­tók. Ez információ, tényanyag, lista. Fontos, kell, hasznos. Csak éppen kimarad egy le­hetőség: befolyásolni az embereket, hogy vá­sárolják ezeket az‘ árukat. S egy másik: a gyönyörködtetés, a nevelés. Ügy is lehetne mondani, hogy a város kirakatainak többsé­ge ehhez a típushoz tartozik. Ezekben a ki­rakatokban úgy féléves váltásokkal meg­megjelenik egy-egy dekorációs motívum is (fotó, reklámgrafika, árjegyzék), de, ezek az elemek nem kapcsolódnak szervesen a be­mutatott árutömeghez, esetlegesek, invenciót­lanok, néha giccsesek is. (Ezermesterbolt, vasáruk boltja, készruhaszaküzlet, üveg­porcelán bolt, népművészeti bolt). Talán a leggondosabban tervezett, rendezett kirakat a városban a városi tanács mellett levő cse­megebolt kirakata. Mindig látványos, gazdag, friss, érdekes. A rendzők jól élnek szűk te­rükkel, kedves ötletekkel, ízléses trükkökkel csalogatják közelebb a vásárlót. Szép, hangu­latos színekkel dolgoznak. Az ilyen kirakat az év minden szakában képi egység; fejleszti a közönség látáskultúráját, nem beszélve ar­ról, hogy alighanem üzleti szempontból sem haszontalan... Nagyjából mindez elmondható a két nagy­áruház kirakatainak többségéről is; általában látványosak, ízlésesek, de mind a Centrum Áruház, mind a Pécskő Aruház esetében jel­lemző az, hogy a nagy felületek lehetősége gyakran felszínességre, lomposságra csábít, s a bútor-, szőnyegkirakatok elnagyoltak, eset­legesek, holott igencsak látványosak lehetné­nek! ¥7’ o>l7m ezelőtt olvasni lehe­tett városi kirakatversenyről. Nem volna célszerű újra és újra_megrendezni? Vagy ép­pen egy folyamatos versenynek megtervezni, amelyben egy-egy év kirakatait pontozzák, amely versenyben öngól a hetekig üres kira­kat, a rendezetlen alkalmi áruhalom? Akár a városi tanács is díjazhatná a legjobbakat! Hiszen a kirakatok majdnem olyan fontos ré­szei a városnak, az itt folyó ízlésnevelésnek, életformaváltásnak, 'mint a közénk melege­dő szobrok, toronyházak ... Erdős István I PÓKHÁLÓ i l (24.) f s írta: Galgóczi Erzsébet ? — Nem mondhatnám — mondja Zsiga fancsalian. — Égy éve itt vagyok, de még csak a házam alpjait tudatam lerakni. — Mert a Niklai hülye, pu­ritán ember! Neki nincs szí­ve több pénzt felvenni, mint amennyit a traktorosa keres! Egy ekkora téeszben, tudod mennyi fizetése lehetne az elnöknek? Tizenötezer! Ha­vonta! Törvényesen! S mellé a prémium, ez az... A tagság megszavaz mindent, ha úgy van neki tálalva... A Szabó, aki két éve ment ki terület­re, már villát épített Siófo­kon. .. — önt a poharakba, megisszák. — Téeszelnöknek lenni' vagy nagy felelősség, vagy nagy buli... Erről van szó, barátocskám. — Nem értem — mondja Zsiga. — Rám mi szükség van? Ha főagronómus akarsz lenni, gyere ki főagronómus- tiak. Csegei nevet. — Nem vesz fel a Niklai. Közgyűlés elé viszi az ügyet, s az elutasít... ’56 előtt be­gyűjtő voltam. Sajnos, emlé­keznek rám a parasztok. Zsiga tölt. Hallgat. — Az emberek szeretik — mondja aztán. — Nem tudom elképzelni, hogy leváltsák! — Azt bízd csak rám!. — legyint Csegei fölényesen. — Az emberek mindent megsza­vaznak, ha úgy van nekik tálalva. Majd mozgósítom a megyénél, meg a járásnál a barátaimat, kivonulunk nyolc­tíz autóval, úgy megdolgozzuk a gyűlést, hogy a végén egy­szerűen nem tudnak mást csinálni az emberek, mint amit mi akarunk. Zsiga rosszkedvűen hallgat — ahelyett, hogy felvillanyoz­ná a lehetőség, hogy elnök lesz. Csegei bátorítóan a vál­lára csap. — Elintézem, már jövőre annyi dotációt kapsz, hogy ha egész évben csak bukfencet vettek, akkor is kétszer any- nyit tudsz osztani, mint Nik­lai. .. S ha pénzt adsz nekik, megcsókolják a kezedet. Fölmutat a szőlődombra, ahol színes kendőben asszo­nyok hajlonganak a tőkék között, s szürke kalapos férfi­ak hordják puttonyban a szőlőt. — Azt hiszed, érdekli őket, hogy Niklai az elnök, vagy te, vagy a kalocsai érsek? Ez csak minket érdekel, öreg harcos. A parasztnak csak az fontos, hogy tele legyen a ha­sa, meg a bugyellárisa. Ha nem rúgjuk hasba, ő is békén hagy minket. Mi pedig? Most már vigyázunk, hogy ne rúg­juk őket hasba — s koccin­tásra emeli a poharát. Géza felesége csomagol. Egy nagy ruháskosárba válo­gatja a szekrényből a maga és a gyerekek holmiját. Ar­cán, szemén látszik a sírás nyoma, de már nem sír, ko­mor elszántság tükröződik a vonásain, mozdulatain. Géza megtorpan a küszöbön, s szót­lanul, sötét arccal nézi a cso­magoló asszonyt. A léptem-e Anna odafordul, meglátja Gé­zát, de nem szól, visszafordul a rakodás felé, mintha válto­zatlanul egyedül lenne a szo­bában. Géza vár. Abban re­ménykedik, hogy az asszony felelősségre vonja, szemrehá­nyást tesz neki, de nem. Az asszony némán, elszántan ra­kodik. Géza nem bírja tovább, oda­lép, s kitépi az asszony kezé­ből a ruhát. — Ezt a semmi kalandot fújod fel? — kiáltja. — Me­lyik férfi életében nem esik meg? Annyi, mint fél deci pá­linka. Lehajtom, s elfelejtem. De mi egymáshoz tartozunk! Anna keserűen: — Egymáshoz... — Elismerem, hibás vagyok, bűnös vagyok, gazember va­gyok! De téged szeretlek! El­hiszed ? — Nem — mondja az asz- szony. — Hazudtál nekem Géza, Tíz éven keresztül ha­zudtál. Igaz volt a könyvtá­rosnő is, a patikusnő is, a ká­der felesége is... Elég volt! Csak arra kellettem, hogy meglegyen a tiszta inged, a meleg ételed... Elmegyek, Géza... Legalább anyám nem lesz egyedül. — Sokára teszi hozzá. — Meg én sem! Géza nézi, vár — de az asz- szonynak olyan eltökélt az arca, látszik, hogy soha nem fogja megmásítani elhatározá­sát. 4 NŰGRÁD — 1973. augusztus 12* vasárnap Hátul, a felnőttek olvasó­terme mögött található Pász- tón a gyermekkönyvtár. De ez a .második hely” nem jelké­pes — a terveiben, ötleteiben nincs alacsonyabb szinten, mint a „nagyok” könyvtára, „felnőtt” ez a részleg is. 130 új olvasó Még nincs vége a nyárnak, de a programban jelzett fog­lalkozások többsége mind le­zajlott. Ma éppen a kézikönyv­tár használatáról, az olvasó­terem könyveiről tartottak e^y kiselőadást. Miután Tóth Imréné részlegvezető befejez­te az ismertetést, felkerült egy szép meselemez a lemez­játszóra, így tudott időt sza­kítani a beszélgetésre. — A gyerekek hol vannak? — kérdi tompán. — Semmi közöd hozzájuk — mondja az asszony háttal. Géza kifordul a szobából. A másik szobában a szekrény legfelső fiókjából kiveszi a pisztolyát, megnézi, meg van-e töltve, s a bőrlemberdzsek belső ^sebébe rejti. Gyalog megy az utcán. Ezen az utcán néhány hete nem tu­dott úgy végigmenni, hogy . lépten-nyomon ne állították volna meg. Még a motorról is valósággal lehúzták. Most is mindenki, akivel találkozik, köszön neki, de senki nem kérdez, s nem mond neki semmit. Találkozik egy krutnplis- szekérrel — a krumpli tetején az az öregasszony ücsörög, aki kérte tőle ezt a fogatot. Most eppencsak fogadja Géza kö­szönését. A kocsma előtt Pigniczki száll le a biciklijéről. Észre­veszi a közeledő Gézát, szé­les mosollyal várja be. Át akarja ölelni. — Köszönöm, öcsém — har- sogjh. — Mégiscsak jó rokon vagy! Gyere, igyunk valamit! Géza elhárítja: — Most nem, Antal bátyám —, s az dobol a fülében, amit Zsuppán mondott: „Semmivel sem vagy különb, mint ők.”' A' járdán szembejön vele Zsuzsa — megdobban a szíve. De amint a lány észreveszi őt, elfordított fejjel átmegy a túloldali járdára. A száz férőhelyes tehénistál­lóban sétálgat föl-alá a tehe­nek között. Egyedül van. A léptek zajára a takarmányo- zóból benéz Pellek Gyuri, fe­kete trikóban, kimondhatatlan , színű micisapkában. Meglátja Gézát, állva marad, összehú­zott szemmel nézi a közeledő elnököt. — Még 1971-ben végeztem a könyvtár szakot Debrecen­ben, de itt a gyerekek között csak május óta dolgozom. Ugyanis a diplomaosztás után három héttel született egy kis­lányom, vele töltöttem az el­múlt másfél évet. Ezért sem mertem rögtön belekezdeni a gyerekfoglalkozások megin­dításába, elég nagy volt a ki­esés. Azóta sokat fejlődött a könyvtár, változtak az olva­sók is. Két alkalommal össze­hívtam a gyerekeket és mese­olvasás, diavetítés mellett meg­beszéltük a nyári programot. Kérdezősködtem, mivel szeret­nék tölteni ezeket a délutá­nokat, így a kisebbek és na­gyobbak igényeit, elképzelé­seit is sikerült megismerni. Ha csak azért tartunk heten­te kétszer valamilyen szerve­zett foglalkozást, hogy ne az utcán csatangoljanak a gye­rekek, hanem könyvek és já­tékok között töltsék az időt, ugye, ezért is megérné? örü­lünk, hogy gyakran ennél többet is kaptak: vonzó, ér­dekes és az ismereteiket is gyarapító órákat tölthettek itt nálunk. Szellős, esztétikusán beren­dezett a könyvtárnak ez a ré­sze is. A falon a júliusi rajz­verseny legszebb alkotásai és kedves mesefigurák váltakoz­nak. Háromezer könyv, har­minc újság, diavetítő sok-sok mesefilmmel, lemezjátszó, já­tékok várják az ide látogató iskolásokat és óvodásokat, Mert az 540 kis olvasó között több nagycsoportos óvodás is van: nem lehet elég korán elkezdeni a barátkozást a könyvekkel! Még egy adatot el kell mondani: az olvasók egynegyede, a nyár folyamán iratkozott be, a százharminc új olvasót főleg az utóbbi he* tek sok jó rendezvériye csa­logatta be. Ki tud több irőt ABG-sorrendben ? — Annyi öleiét és fantázia van a gyerekekben! A rajz­versenyt a János vitéz vetíté­se után rendeztük — sok raj­zot meseillusztrációként is elfogadnának. A legtöbb láto­gatója — több mint hatvan — a szavalóversenynek volt. Több tanár is eljött meghall­gatni a tanítványait. Itt ia az volt a jó, hogy el tudtak szakadni az iskolában tanult versektől, sok szép verset ta­nultak meg erre az alkalom­ra. Egyik délután érdekes iro­dalmi játékot csináltunk: tíz perc alatt kellett minél több író nevét felírni — ábécésor­rendben. Egy nyolcadikos kis­lány 50 nevet írt le! De az alsósok is legtöbben átlépték a húszat. — Szívesen dolgozol a gye­rekrészlegben? — Ide kértem magamat, amikor másfél év után meg­szakítottam a gyermekgondo­zási szabadságot. Talán a kis­lányomnak is szerepe van ab­ban, hogy egyre jobban sze­retem a kicsiket. A munka is könnyebb lett, hiszen van egy érettségizett, hatórásként dol­gozó kislány mellettem. Több időm marad a kölcsönzés mel­lett a gyerekfoglalkozásokra. Már az őszre is gondolunk, hogyan lehetne egy könyvba- rátklubot megszervezni. Így kötöttebb lenne a program, de nem maradnának el a játékos összejövetelek sem. Tényleg közeledik már az iskolaév; az utolsó foglalko­zás. címe is jól mutatja: Ho­gyan tanuljak?... G. Kiss Magdolna Elárvult hirdetőtáblák Szépen gyarapodnak járási székhelyeink. Pásztó is közéjük tartozik. Űj épületek, utak, lakóházak, ipari lé­tesítmények jelzik a fejlődést. Igazán apró szeplő a köz­ség szépülő arculatán az a néhány, régóta elhanyagolt hirdetőtábla, amivel a központban találkoztunk, tje rend­kívül szembetűnő, ezért is hívjuk fel rájuk a figyelmet. Az egyiket, ami fából készült, már csak a jószándék tartja egybe. Benne egyetlen aprócska „Mi hoztuk az időt” plakát szomorkodik. A másikban özönvíz előtti, meg­sárgult fényképek láthatók, amik ráadásul túlságosan jól eredetileg sem sikerültek. A harmadikra már ,,hirdet­mény” se jutott, egykedvűen rozsdásodik a járda szélén. Talán nincsen gazdájuk Pásztón ezeknek a hirdetőtáb­láknak? Esetleg elfeledkeztek róluk az illetékesek? Vagy a közlendő hiányzik? —is (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom