Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
Hiába, az emberi leleményesség kiapadhatatlan, különösen talán akkor, ha egy kis pénzről van szó. Egyik jó ismerősöm mesélte a múltkor, hogy ők minden elsején fillérre pontos kalkulációt készítenek odahaza, Így lehet takarékoskodni. Nem rakják ugyan borítékba a különféle kiadásokra szánt összeget, de minden forintnak helye van. Ahogyan beszélgettünk és felhajtottunk egy korsó sört, kértem a pincért, hoczzon nekem egy adag pirított májat fejes salátával. Ebédjegyem nem volt, mivel előzőén hosz. szabb ideig nem tartózkodtam idehaza. Barátom is kért egy adag pirított májat. Érdeklődtem tőle, hogy ő miképpen oldja meg a mindennapi betevőjét. — Kaméleonmódra — válaszolta. Nemigen értettem, hiszen én üzemi konyhán étkezem, viszonylag olcsón. Az igaz, hogy a koszt nem valami elsőosztályú, sem minőségben, sem mennyiségben, de mit várhat az ember 5 forintért, nem adhatnak érte újházi tyúkhúslevest és sült libamájat zsírjában, tejfeles uborkasalátával. — Otthon eszel? — érdeklődtem új fent. — Igen is, meg nem is. A pirított máj jó volt, újabb korsó sört érdemelt. Megint szóba került a családi költségvetés. Barátomnak a felesége Is dolgozik, de olyan munkaidőben, hogy mindennap főz odahaza. Amikor a fizetést beosztják, a konyha is megkapja az egész havi kvantumot, mint ahogyan mindenre egész havi összeget tesznek \ Olcsó étkezés félre. Lakbér, számlák, mosószerek és így tovább. Barátomnak is külön rubrikába kerül az ebédpénze: erre havonta 200 forintot kap, hogy az üzemi konyhán fizesse be min" dennapra az ebédjét. — De én nem fizetem be, mert így olcsóbban jövök ki — tájékoztatott. Észrevette, hogy nem jó a felfogóképességem, nem értem az egészet. Valóban nem értettem, hiszen mindennap a Kishungiban enni és mellé két korsó sört lehajtani nem futja kétszáz forintból, ennyit én is tudok. Bővebb -magyarázatra van szükség. Ezt azonnal meg is kaptam. — Az üzemi konyhára én nem fizetek be — mondta —, majd bolond lennék, amikor főz az aaszonypajtás mindennap. — Jó, jé, de hiszen a költségvetésből a havi penzumot leemeled az üzemi étkezdére, tehát a feleséged nem számíthat rád is az ebédnél. Nem is számít, tudtam meg később. Hiszen az asszony ügy tudja, hogy barátomnak mindennapra megvan a jegye és rendesen bekebelezi az üzemi kosztot. Ugyebá- az előbb már említettem, hogy havi kétszáz, ért nem lehet vendéglőben ebédelgetni. enni viszont mindennap kell valami keveset, pláne egy sokat mozgó fiatalembernek. A megoldás utólag úgy tűnik, hogy pofonegyszerű. Az ember egész nap lót-fut, hát úgy intézi a dolgát, hogy dél körül a lakására is felugrik — Mi újság van szívem? Főzöl? Főzögetel? Hű, de jó illata van — mondja dicsérő- en. S mit tesz ilyenkor a jó feleség? — Kapjál már be egy falatot, tudom, hogy az üzemi konyhán milyen gyatrán főznek. Csodálható-e, hogy a férj több falatocskát is bekap. hiszen éhes, meg aztán úgy se sajnálják, amikor látják, milyen jó étvággyal eszik. Ezt a módszert köti követni a hét páros napjain. A páratlan napokon fordítva keli eljárni. Csak később, úgy két óra tájban ugorjunk fel, amikor már a család megebédelt: — Nektek mi volt az ebédetek? — édeklődjünk úgy, mintha mi már túl lennénk rajta. Az asszonyka megmondja. Erre fel, ha nem kérdezne vissza, hogy és nálatok mit adtak, akkor nyugodtan elő lehet rukkolni a panaszszavakkal: — Levesnek valami vízféleség, a második meg két szem hús, egy falat krumplival, amelyet nem lehetett megenni, mert olyan dédétés volt — Mit mondhat erre egy jó feleség: — Mindjárt szedek fiam, és egyél valamit. — Így kell öregem olcsón étkezni — mondta fölénye- seny. Rendben van, gondoltam magamban, de mit csináljon az, akinek nincs felesége? Nősüljön meg? Az viszont többe kerül havi kétszáznál! Gazdagh István Mézesmadzag-halad vány... Jegenye kartárs némi meg- gűi a saját hangját, valahon- hatottsággal lépte át hőn sze- nan igen messziről, retett főnöke szobájának kü- Kissé kacsárva caplatott sző bét. Végre egyszer öt is hi- szobája felé. A felelősség el- vatja a Vezér! De vajon mit vont fogalma immár valódi akarhat? Ha valami nagystilű súlyként nehezedett keszeg ügyet bízna rám, habozás nél- vállaira. Ilyen rázós ügy és leül elvállalom... és... és... pont nekem jutott! — keser- majd én megmutatom, miként gett. Mikor annyian élnek kell az ilyesmit egy jól irány- még a Földön, Kínában, ná- zott huszárvágással elintézni! lünk, sót még itt az osztályon Kemény leszek, mint a jégve- is. rés, határozta el magában Jegenye kartárs. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Szobájába érve pillanatnyi töprengés után behívatta Persze kartársat, tíz beosztottjának egyikét, s rövid feszengés után belevágott: — Hm... szóval bizonyos szempontok miatt magára esett a választásunk... (nincsen) '.',1 Vége Szitás János A Főnök gondterhelten törölgette patyolattisztán villogó szemüvegét. Egyetlen pillantással végigmérte beosztottját, majd kissé zavartan beszélni kezdett. — Hm .:; szóval bizonyos szempontok miatt magára esett a választásunk Egy komoly, nagy jelentőségű feladatot bíznánk önre, Jegenye kartárs. Megoldásához természetesen maximális segítséget és teljhatalmat adunk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy maga azt csinál, amit akar! A fontos csak az: minden úgy menjen, mint a karikacsapás! Ha sikerre viszi ügyünket, anyagilag sem jár rosszul. Természetesen ez azt is jelen, ti, hogy a felelősség kérdése is, hát mintegy maga felé fog súlyport tozódni. Ettől kezdve Jegenye kartárs számára a szavak elvesztek az éterben. Magabiztossága egy másodperc alatt elillant, már csak azon töprengett, miként szállhatna ki ebből a nagyon is kényes üzletből. Szinte összecsuklott, midőn rájött az egyetlen, lehetséges válaszra: sehogy! Ha most nemet mond. örökre meg' nézheti magát! — Vállalom! — hallotta véA gyopárosi A kis szálló csukott verandáján már megterítették a reggelizőasztalokat, de még csak egy szép, barna hajú, barna szemű fiatal nő ült a helyén. Legalábbis ő azt hitte, hogy a helyén ül. De két-három perc múlva megjelent egy igen férfias arcú, kurta kis oldalszakállt viselő férfi, csinos, sötétbarna, fekete kockás öltönyében, s halkan ezt mondta: — Bocsánat, ez az én helyem. És rámutatott az asztalon heverő négyrétre hajtott újságra, amit már korábban letett oda. — Ne haragudjon, nem tudtam — felelte kissé zavartan a nő, és félig felállt, amikoris a férfias arcú férfiú észrevette, hogy erősen sántít. — Ugyan, ne zavartassa magát! — kérte. — Végül is ketten is elférünk az asztalnál. Odakint vékony hó lepte el a földet, s a kopár fák ágán afé- le háromszög alakú sipka ült. § NÓGRAD - 1973. augusztus 26.. vasárnap Ez a téli kép a fűtött kis üvegverandáról nézve igen szép volt, békés és tiszta.A barna hajú nő pillantása egészen elmerült benne, s akkor egyszerre csak felnevetett. — Igen, elférünk ketten is... de én utálom a férfiakat. A férfi most nagyobb érdeklődéssel nézett asztaltársnőjére, aztán lesütötte szemét. — Akkor jól párosított ösz- sze bennünket a sors. Most viszont a nő figyelt fel jobban erre az intelligens arcú és jó modorú férfire. — Miért? Egy fekete kutya lépegetett a havon, lassan körülnézett, aztán továbbment.. Mindkettőjüknek megakadt a szeme a kutyán, hisz’ ez volt az egyetlen élőlény rajtuk kívül az egész tájon és meglehetősen magányosnak tűnt. — Azért, mert nekem se a nőkőn jár az eszem. Ha meggondolom, nem is túl nagy kedvvel gondolok rájuk. Eközben kihozták a reggelit. Tejeskáyét, vajat, dzsemet Egy pedagógushoz Ki volt, ki újra írt számot és betűt feledve bugyrod iszonyát történelem? S ki szólított a nevemen? Miféle pádból ugrottam talpra combhoz szorított karral, s kiáltva: jelen! MEZEI ANDRÁS: Megraboltan A vágy virága rút szavakba roppan Lehervad mint a sors-alázta kín Előtted állok ím belőled megraboltan Kihűlt a fény a holnap álmain Mit ér a rend a béna értelemben A fulladón a könny már nem segít Halott a harc e vértelen mederben Föloldja majd a gyávák bűneit BOÖR ANDRÁS: Mit érhet mondd a szó, ha csontodig bezártan Magadban égsz és el se mondhatod Mit ér a jó remény bitang magányban Csaló már nem lehetsz csak elhagyott Fogadd hát arcom fénytelen karodba Miképp a láva tenger habjait Előtted állok fm örökre megrabolva Hiába már a szó a vágy a hit STAUBI TAMÄS: DÉLI BÁBU Papírsárkányok napszítta virágok só levegő és halászok vagy parasztok barna nevetése az akácok ágaira aggatva dísznek mint a szó mit fényes foggal mondasz nekem s melyek billegnek mint üvegpálcává merevült szemem csúcsán az álmok. Molnár Béla: NAGYBARKANYI ÖREG HÁZAK Miféle angyal irt számot és betűt? Milyen türelem kötött megállni, helytállni helyemen? Ki az, ki nem lankad mindig újrakezdeni az alapműveleteken? Hadd lássam tiszta arcodat. Itt vagyok- jelenj meg nekem, híved a fényben lélegezve lát, ahogy megindulsz népet és hazát menteni vízen, s kenyeren — Értek én minién vonásaidból, eltűnődöm minden kis jeleden: fenn az iskolatábla fényes feketesége. Homlokod fényessége is áldott legyen: ki mindig újra írsz számot és betűt ■ hazát teremtő értelem lány és kifliket. Jő étvággyal láttak evéshez, mintha ez a foglalatosság valóban nagyobb élvezetet nyújtott volna, mint a nőnek a férfiak, a férfinek meg a nők. Ettek és hallgattak. És csak reggeli után szólalt meg a férfi, mikor már rágyújtott egy cigarettára. — Nézze, nem vagyok még idős, de valahogy elment a kedvem a társasélettől. Ha két fiatal egymásba szeret, és nincs még semmijük, tervezgethetnek, hogy ez kellene, az kellene, és töprengenek, hogyan tudnák megszerezni. De én már férfikorba értem. Nekem már fel kellene mutatnom valamit. Hát én nem tudok, és nem is akarok felmutatni semmit. Legalábbis azért, hogy ezzel ébresszek nagyobb bizalmat valakiben. A nő nagy figyelemmel hallgatta. — Ne haragudjék, mi a foglalkozása? — Középiskolai tanár vagyok. Még azzal se dicsek; szem; hogy mivel nem rendelkezem. Mert ezzel azt sejtetik az emberek, hogy lelkiekben gazdagok. Hát én ezt sem óhajtom sejtetni. Az embereknek csak jár a szájuk, és én ezt is únom már. A nő váratlanul ezt mondta: — Még nem is tudja a nevemet. Etelkának hívnak. — Engem Flóriánnak — felelte a férfi. Aztán újra a nő vette át a szót. — Olyannak látszik, mint egy világtól elszakadt remete, vagy pedig egy csalódott szerelmes. Flórián szippantott a cigarettából és elbiggyesztette a száját. — Pedig egyik sem vagyok. Mindössze egyetlen komoly esetem volt. Egy elég helyes lánnyal. És elég komoly is volt. És épp ez figyelmeztetett bizonyos realitásokra az életben. Mikor már több mint ro- konszenv fejlődött ki köztünk, elsorolta nekem, hogy mire számíthat a szüleitől. És megkérdezte tőlem, hogy én mire tudnék vállalkozni kettőnkért. Nem tudtam, mire gondol. Akkor olyasmiket fejtegetett, amire én nem tudtam vállalkozni. A legcsekélyebb volt köztük, hogy meg szeretné ismerni Spanyolországot, A Ba: leári-szigetefeen sétáin! összefonódva, és megcsókolni egymást a tengerparton... Nézze, én már mondtam, hogy tanár vagyok, és meglehetősen korlátozott az anyagi helyzetem. De lia mit tudom én, mennyit keresnék, vagy mekkora vagyonnal rendelkeznék, akkor is mindegy volna szamomra, hogy hol fonódok ösz- sze valakivel, és hol csókolom meg. Nevezetesen a tengerparton, vagy a folyóparton. Legszívesebben otthon csókolnám meg, de albérletben lakom. Olyan albérletben, ahová nem vihetek nővendéget, persze, feleséget sem... És azt látom, hogy mindenkinek vannak reális igényei, ha kevésbé fantáziadúsak is, de én csak a fizetésemmel rendelkezem. Ha arra kérne valaki, hogy húzzuk magunkat össze, és gyűjt- sünk valami elérhető célra, az inkább tetszene. Elhallgatott, aztán halkan így folytatta: — Főként az nem tetszik, hogy hazudni kell. Vagy jobban mondva hitegetni, áltatni a másikat... Akár úgyis, hogy önmagunkat is áltatjuk, hitegetjük közben ... De a lényeg, hogy áltassunk... Hogy elmondjuk, mit szeretnénk, és milyen lehetőségeket látunk a megvalósítására ... Hogy mennyi időt szánunk erre...
