Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-22 / 170. szám
„Munkástestvéreimhez szóltam...” KISS DflTSS; A fütty erdejében A Népszava első szerkesztőjéről Kászonyi Dániel a pozsonyi jurátusok balszárnyán kezdte politikai pályáját, tollával a radikálisok és Kossuth oldalán harcolt kétszeri — 1849 és 1867 utáni — emigrációjában is. • Már a németországi emigrációban rendszeresen írt az ottani szocialista lapokban és nem véletlen, hogy hazatérése után, 1879. áprilisában a Frankel Leó vezette „Választásra nem jogosultak pártja” őt kérte íel hivatalos közlönye, a Krónika szerkesztésére. E munkát egészen a két munkáspárt egyesüléséig végzi, és így lesz az új, az Általános Munkáspárt 1880. február 1-én először megjelenő lapjának, a Népszavának a szerkesztője. A szocialista újságíró kötelező etikáját így fogalmazta meg: „Tízévi szerkesztőségem alatt minden igyekezetemet arra fordítottam, hogy a Krónikát olyan vonzóvá, érdekessé tegyem, mint csak lehet. Alig fordult elő napi kérdés, melyet lapom keretébe ne foglaltam volna. Munkástestvéreimhez azon nyelven szóltam, melyben intelligens közönséghez szólni kell anélkül, hogy kézi munka, által fárasztott elvtársaimat még elvont, érthetetlen és népszerűtlen irály- lyal is f ár asszam. Soha nem engedtem elvileg jogaikból egy szemernyit sem, és ezentúl sem fogok azokból engedni, és meggyőződésemet semmi tekintélynek fel nem áldo- zandom. Erőmön túlit ígérni nem akarok, de írói kötelességemet sem feledendem.” Ha a Népszava ekkori évfolyamait végigolvassuk, nem marad kétség, hogy e lap — és ebben nem kis szerepe volt a tapasztalt, művelt és forradalmi lelkű felelős szerkesztőnek — pozitív és előremutató választ adott a kor alapvető kérdéseire, betöltötte a szervezés és agitáció feladatkörét. A marxi kiindulópontot 1880. február 15-én így fogalmazza meg: „A körül forog most a kérdés, a tőkéé, vagy a munkáé legyen az elsőbbség”. Megragadja a szocialista eszme lényegét: a tulajdonviszonyok megváltoztatásának szükségszerűségét, s célként a termelőeszközök állami tulajdonba vételét jelöli meg. Hisz’ a szocialista, osztály nélküli társadalom eljövetelében, ahol megszűnik minden kizsákmányolás, s az állam majd gondoskodik arról, hogy minden munkaképes ember dolgozzék és mindenki munkájához képest díjaztassék. Nem abszolutizálja a demokráciát, hangoztatja, hogy „az általános választói jog nem csodaszer”, de ugyanakkor megállapítja, hogy „a szocializmus demokrácia nélkül olyan, mint a fej test nélkül”, a kettő csak együtt szabadíthatja fel a munkásokat. Kászonyi teljes egészében magáévá tette az internacionalizmus eszéméjét, szembeszállt a sovinizmussal, hangoztatta, hogy a szociáldemokrácia mindenütt a világon szolidáris a forradalmi kisebbséggel, mely „a népért harcol annak urai einen.”. Internacionalizmusa nem elvont, hanem osztályalapon nyugvó: minden nép, ország munkásosztályának egységét vallja. Kászonyi internacionalista látásmód ja a Népszava szerkesztésében is érvényesült, hadat üzént a hungarocentríkus szemléletnek, állandóan tájékoztatni igyekezett a lap olvasóit a nemzetközi munkás- és forradalmi mozgalmak helyzetéről, különösen az ír és orosz forradalmi mozgalmak érdekelték.. Hangsúlyozta, hogy a „munkás néposztályra” bír a legnagyobb fontossággal a nemzetközi helyzet, sőt, odáig ment a provincia]i6 szemléletet ki gúnyolandó, hogy az t állította: „a mi sorsunk fölött nem mi, hanem Európa határoz... A külföld politikája ránk nézve több befolyással bír, mint egyes agyonvitatott bel- ügyeink”. 1886. május 11-én hosszas betegség után. éUlünyt és amikor a nyomdászok önkéntes adományát, hét forintot átadták özvegyéneik, az a következőkkel nyugtázta: „Most már legalább nem kell sötétben maradnunk. Eddig annyi pénzünk sem volt, hogy egy szál gyertyát vehettünk volna”. „özvegye és árvája maradt... írta róla a nekrológban Eötvös Károly •— örökségük egy dicső név nemzetünk évlapján, s egy rothadt szalmazsák”. E búcsúztató nemcsak aktualitást, de adósságot is jelez. Hiszen egykori szózata a munkásokhoz, 1883. december 23-án, róla is szól: „A bátorság és kitartás nem hagyta el a szociáldemokrácia elóharco- saiit, és ők még nem mondottak le a végleges győzelem reményéről, hasztalan igyekezett a hatalmasok zsarnoksága a reményt szívükben eloltani, fegyvereiket még nem sikerült nekik kezeinkből kicsavarni, azok a sebek, melyeket üldözőink rajtunk ejtették, még nem tikkasztották el, nem merítették ki erőnket, nem csüg- gesztették el harcvágyunkat, állhatatosságunkat”. Kászonyi harcvágya és elvi állhatatossága szellemi és morális erőt adó forrás a haladás mai magyarországi harcosai számára is. Márkus László Oz vagy a füttyszó erdejében A csöndek puha zöld mohák Az álom alussza itt ébren árnyékaink virradatát. Mosoly sarlózza a réten hervadt virágok illatát Majd várj a füttyök erdejében hol gombák nőnek és koponyák Megtalálod suta futásod arcodra kék kés fény nyilall. Táncolnak' édes hasonmások . lobog a kukoricahaj. Tej illatába öltözik be a kolompszó az ég alatt Kavics szőnyegét terítve fákat vakol az alkonyat. öz vagy a füttyszó erdejében A csöndek békaszós mohák Dülöng a hold a kútkeréken ... valami csobban odaát. PILINSZKY JÁNOS; SZABADULÁS Nadrágos kutyák, azok voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rábmadarak. Azok voltunk. De most, egy percre, a halott kéz, s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal. Lengyel Péter: 1945 A család ötéves szemefénye megkérdi: — Anyu, mi az ökör? — A tehén férje, kisfiam. — És a bika? Az anya pillanatnyilag habozik, mire a férj közbeszól: — A bika, kisfiam, a házi- barát. — Egy csókot, csak egyetlen kis csókot! — könyörög a fiú a lánynak. «— Hagyj békén’ — utasítja éL méltóságteljesen a lány. — Nem szeretem az igénytelen férfiakat! Czinke Ferenc: Macskák síremlékkel (Róma) 8 NÖGRÁD - 1973. július 22., vasárnap , J Talán a televíziós készöX «lau boltját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, mikor elém állt egy öregember. — Kaszát ve,nnék, de nem tudom, hol találok. Nem tudja véletlenül? Megdöbbentem, meghökkentem, nem tudtam hirtelen felelni. Hogyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló csevegett a kezemben, gondjaim közül immár kipusztult az a fogalom, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzám az aratásról, csak gépekre gondoltam szüntelenül. Szinte hűtlenül elfelejtettem az alig egy méter hosszú, nemesacélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, boronához képest olyan semmiségnek látszik és mégis olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szinte most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó marokszedő lányokat: — Vigyázzatok, mert a saroglyábán van a kasza. Ekéktől, boronáktól, szöges elevátortól, rúgós lótól is óvták a gyermeket, de ha meglátták, hogy apját utánozza, fenni akarja a kaszát valamelyik siheder, csattant a féltő, dühös kiáltás: — Elmenj a kaszától, te, mert hátrakötöm a sarkad! Ismertem egy gyógyíthatat- lanul szívbeteg parasztot, aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rokkant meg fiatalon, akit igazság szerint már pásztornak sem lehetett volna alkalmazni. Naponta többször is rátört a roham, ilyenkor öntudatával egy pillanatban veszthette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lobbanásával, szinte állati reflexszel három-négy lépésnyire ellökte magától a kaszát, mielőtt földre zuhant. Ha elérte a baj, már nem keltett izgalmat. Az előtte járó kaszás vissza se fordult, csak a mögötte haladó állt meg egy verejtéktörlésnyi időre. Figyeltem a beteg émbert: mikor eszméletre tért, mikor feltápászkodott a földről, először megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s kicsit szédelegve indult az eldobott kaszáért. Kézbe vette p szerszámot, hümmögve nézte, Simon Lajos: Nyár volt, így volt... hogy nem esett-e csorba az élén, aztán elővette a fenőkövet, és olyan szeretettel simogatta a kényes tüköracélt, mint amikor megbántott kisfiút cukorkával engesztel az ember. A kaszának erkölcsi súlya volt, ezt egy csillagfényes este figyeltem meg, mikor kihallgattam, hogyan fenyegette meg egy legény csalfaságra hajlamos szereimét: — Majd meglátod Erzsiké, egyszer szörnyű vége lesz ennek ... Csend. De csak egy pillanatig tartó. A sötétben felvihogott a lány: — Aztán, hogy lesz ennek szörnyű vége? — Ügy teszek, mint a Tóth Antal. Nekem is akad még egy kötél valahol. már nem vihogott, de kacagott. Mint a jó tréfán, percekig nevetett, aztán. mikor abbahagyta, elölről kezdődött a civódás. S, ennek a végén azt mondta a legény: — Meglátod, egyszer beledőlök a kaszába érted. Vártam a vihogást, a nevetést. a kacagást. Pillanatok, percek múltak döbbenetes csendben. Aztán suttogva mondott forró szavakat hallottam, megtörte a lány makacsságát a kasza tisztelete. Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám, oly fenséges volt a tisztelete, hogy telekig maró szégyennek tartották, ha katonaköteles koráig nem tanult meg kaszálni a legény. Igaz, ilyen szégyen ritkán esett meg, mert amikor először bámult a lányok után, apja, vagy testvérbátyja kaszára fogta a fiút. betörték, szinte úgy, mint A lány erre igáslónak a fiatal csikót, A kaszálni volt, majdnem olyan szertartásosan történt, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár a fiókáját tanítja röpülni. Az elsőkaszás pedig tanult és tanult, arca ragyogott az örömtől, a büszkeségtől, de közben a napot nézte. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a déL S amikor jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kiskutya, volt úgy, hogy a kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradtságát eltúlozva, azt mondta: — Etessen meg, édesanyám, mert nem bírom a karomat felemelni a számig. Es akkor az anya boldog nevetéssel fogta a kanalat, és kaszára érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Később nehéz szekerek tördelték darabokra a dűlőuta- kat, magba szökött pipacsok fehérre sápadt szirmát kavarta a boszorkányszél, gépek zümmögése és az emberek, állatokat nógató kiáltása verte fel a határ csöndjét. Ismertem a zajt, az emberét es a gépét is. Gyermekkoromban, ó, hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzes gépet, amellyel izmos bivalyok lihegtek asztagtól asztagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a nálam nem sokkal idősebb cimborákat, a törekesfiúkat, akik már gyermekfejjeí felnőtté váltak az én szememben, mert hitem volt és mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet teljes jogú ember, aki eszével, vagy dereka feszítésével megkeresi a saját kenyerét. Ám a zsákosokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok 'száját, olykor kezükre pattant egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint az ujjhegyre szálló katicabogár. Néha a zsákba merítették a markukat, és gyönyörködtek, sokáig gyönyörködtek. Aranyásó sem nézhette mohóbban a hirtelen megtalált kincset. Csak a kazal ásókat nem irigyeltem soha. Jóizmú legények voltak ők, erősek, mint a fákat nyűvő mesebeli ember, és mégsem irigyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak ^ kazal tetején. Ám nem mindegyiknek sikerült feljutni odal Ma is elémvillantja az idő azt a hirtelen elsápadó legényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt és vízért sóhajtott. Testét teljesen beborította a szalma, mint a halotti lepel. S úgy jött az a félájult sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ó, azt a hangot, én már nem tüdőm elfelejteni. E nehézét vágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők is, tudtam akkor is, hogy a munkájuk veszedelmes. Mert a gép szája nemcsak a kévét nyelte el, hanem a törött kaszát, a lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És a gép elnyelte, bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mosolyogva, úgy magasodtak a határ fölé, mint a teremtés Őrangyalai. Így magasodott föl az a lány is, akiriek köszönhetem a legbá- josabb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már kenyérkereső vízhordó fiú voltam, amikor be- lészerettem a nálam évtizeddel idősebb kévevágó lányba. Legszívesebben őt itattam a kanna fedeléből, mert, ha felkapaszkodtam hozzá a létrán, huncutkodvá, szerelmesen megrángattam a szoknyáját. Rátarti lány volt pedig. Szóba se állt a legényekkel, .még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak megfenyegetett a mutatóujjával. \
