Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-22 / 170. szám
\ fCereseS egy tízéves, való-' ezfnűle^ sápadt, sötét hajú, szomorúságra hajlamos, nagy barna szemű kislányt. Okom van feltételezni, hogy szép. Ismerem születési idejét, gyermek- és ifjúkora tartózkodási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palen berg, Aachen. Egy pontosan meghatározott évből, 1887-ből keresem. Ütőn van /a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzhe- Imbe igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimbe megyen, egy üres hány anekdotát is tudok róla. A ponyvaregények becsapott gyámoltalanja volt. Látom a sok évtizedes fáké fényképen, hogy valamikor nagyon szép volt. Klassziikus gyámoltalan, klasszikus arccal. Katolikus, erős janzenis- ta színezettel. Örömtelen puritán, egyházellenes, elkeseredett. Vágynék a kislánnyal beszélgetni az országúton. Nem' az édesanyámmal, vele sokszor beszélgettem, de a tízéves kislánnyal soha. Mit gondol vajon, mit érez, mit vall be önmagának, mit rejt el maga iskolába baktatva. Wem az éremlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. És feleségemet keresem tízévesen, gyerekeim, barátaim, testvéreim. Szétrombolnám az átkozott időt. Látni 1923-at, 1935-öt, 1917-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán, áhífca- tosan a templomban, a gyóntatószékben. Szeretném minden tízévesnek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957-ben; tízévest 1958-ban egy gimnázium udvarán; tízévest 1960-ból egy parkban. Heinrich Böü: Nyomozási jelentés tálai cipel, ha onnan jön, egy répalevéllel teli edényt. A Düren—Golzheim közötti távolság hét kilométer, a kislány teljes útja tizennégy kilométer. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, amelyről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e. Tételezzük fel, hogy legalább három, esetleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy odafelé és vissza az úton az üres és a teli tálat esetleg le kellett tennie, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répalevelet hozott a rokonoktól vagy ismerősöktől, azt sem, ajándékozták, vagy csak olcsóbban adták neki. Három óra? Négy vágyhat? Nyolc kilogramm, tíz, esetleg hét? Nem tudom. Azt sem tudom, mennyi pénzt takarított meg az üzleten. Tíz pfenniget? Harmincat vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van és én ke,- resem. Máriának hívják és néhány évtizeddel később az édesanyám lett. Az édesanyámról sok mindent tudok; erről a kislányról semmit Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzheimen, Golzheim előtt gyorsan, Golzheimben a megengedettnél gyorsabban, Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel, száz kilométeres sebességgel megyek. A hét kilométert három, négy, esetleg hat perc alatt robogom végig. Persze, minden attól függ, mennyi! mezőgazdasági jármű csoszog az úton, miként lehetséges őket megelőznöm, s milyen a szembejövő forgalom. Hat percnél több időre semmiképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton van, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadban lennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München között, ezalatt a lányka még mindig az úton poroszkálna. Ék milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embereket, akiktől a répalevelet hozta, hogy hét vagy harminc píenniget félretehessen? Mindezt nem tudom. Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az országúton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát engem vajon? Én nem látom őt, habár mindig Is őt keresem. Semmit nem tudok róla, legalábbis nem sokat. Szigorú édesanyja van. öt leánytestvére és két fiú, egy, enyhén szólva könnyelmű apja, akii sokat szeret inni. Vajon mibe kerül egy pohár sör, egy konyak? Biztosan többe, mint amennyit a tízéves kislány a háromtól hat óráig tartó ballagással, az üres és teli edénnyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni vele, megkísérelném, hogy mindenről kikérdezzem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két, három megfakult, képről ismerem a kislány-édesanyának keserű, kedvteien arcocskáját. NéÓs mások elól? Mit gondol iszákos, könnyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három- vagy hatórai szerzetesi gyalogláséival megkeres. Most, nyolcvanöt évvel később szeretném ízekre szedni és összezavarni a tovatűnő időt — hogy a lánykával szórakozzak. Magammal vinném, s bizonyára szívesebben maradna kinn a sivár országúton, minthogy visszamenjen megkeseredett anyjához, kiinek örökké takarékoskodnia kell, mert egy érzéketlen férfi mindent elherdál. Mesélnivaló is lenne sok, az öt leánytestvérről, a két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a széttörő külsőségekről. Dehát végül és mindez érdektelen számomra. Én azt a kislányt keresem szenvedélyesen, aki később az édesanyáin lesz. Mindaz, amire gondolhatnék, amit elképzelhetnék, kinyomozhatnék, unalmas, mert tudom, miiként bogozzák ki. Jól. Rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is olyan kiválóan. Egy azonban biztos: a valószínűséggel megegyezően. Egy kicsit kérdést intézve így vagy úgy a problémához: irodalom? Nem azt keresem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit Nyolcvanöt évvel később, ugyanazon az országúton robogok és nem látom, nem hallom, semmit sem ismerek róla. Sok mindent elképzelek, majdnem mindent de — mint említettem —, az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt, sápadtat, sötét szeműt, szomorúságra hajlót, amely mindezek ellenére meglepően gazdag humorral van megáldva. Nem az emlékét, a reá vonatkozó tárgyakat hanem őt magát keresem. És egy valószínűen vöröshajú, sovány, szeplős, tízéves kisfiút keresek, akii 1880-ban reggelenként az essem Schwa- nenkamp utcából az iskolába futkároz. Victornak hívják és számos évvel később az apám lesz. Apómról is tudok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történetet, elmondott emlékeiből is őrzök néhányat és mások is meséltek róla nekem, de őt nem ismerem. Legszívesebben széttörném az idők rendijét, hogy apámat néhány percig élve, látva lássam, mielőtt róla szóló emlékezések hagyománnyá válnának. Látni szeretném iskola- tábláját, könyveit, füzeteit, vékony karéjnyi kemyérkéjét, zsebkendőjét, s az is izgat, hordott-e már akkor is szemüveget. Néhány apró mozaik megmaradt róla, életéről, melyekből összerakhatóvá válnék egy ember életútja. Nyomozni lehetne, kombinálni, elképzelni róla az igazságot. Zsánerkép keletkezne, a hagyomány szerint vörös hajú, sovány fiúról, aki reggelenként a Krupp-gyár falai tövében iskolába megy. Ismert a környezet, én nem a fiú emlékeit, hanem őt magát nyomozom. Szeretnék a szemébe nézni, látni a zsebkendőjét, a füzeteit, az iskolapadját. Victomak hívják a fiút, 1880-ban. tízéves és később az apám lesz. Ps saját magaima t is keresem, tízévesen, kerékpárral, az Mesélnek róluk, emlékeznek rájuk, fényképek tanúskodnak létükről. Minden kéznél van: iskolai eszközök, katonaköny. vek, imakönyvék, gyermekraj- zok, levelek, naplók lapjai, felhasználhatnék őket. Én ennél többet szeretnék. Szemeik nedvébe némi, kezemet szájuk élé tartani, hogy erezzem lélegzetüket, látni akarom a kenyeret, melybe harapnak, az almát, melyet mások rágásainak. 1930 vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton; minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répalevelet hordta az országúton, s a tízéves, vörös hajú, sovány, szeplős kisfiú cipőjét keresem, akit Victor- nak hívtak. Nem akarom vissza a múltat, ami elmúlt; a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek, nemcsak az igazat, a megvál- toZhatatlant. Az elmúlt idők jelenét akarom. Be- és kiszállni, ahová és amikor én szeretnék. A Lipcse-téri ugrókötelet keresem, és a kenyeret, amelyet a makadámúién, az iskolaudvaron ettek; látni szeretném még egyszer a krétavonalakat a Teoburger utca járdáján; a szélmalmot a Sohwanenkamp utca házának az udvarán; a sört, melyet a Peltzerger utca aszfaltján kiöntötték. Korsóiban hozták, hogy az öreg egyszer otthon maradjon.; a fényes üveggolyóikat a Kreuzmacher utcából. És az almát, melybe egy 1940- ben beleharapott, vagy a másikat, mélyet egy másik lány 1935-ben szedett kosarába. Nem emlékként, nem anekdotának, nem vitrinben őrzött talizmánként, nem azért, mert az akkor volt, többé nincs és soha nem is lesz. A hajat akarom vissza, amely leesett fe- jemrőiL Révesz Tibor fordítása ŰJ KÖNYVEK Kor társak, tud ősszemmel — Űj Mőrics-sorozat Huszárok története Gergely Sándor utolsó munkái közé tartozott az a regény, amelyet a Szépirodalmi Könyvkiadó most jelentetett meg. A „Felsőbb osztályba léphet” a második világháború éveit idézi fel, de nem a frontok csatazaját, hanem azt, ami a hátországban, a fasizmus elleni munkásharcokban végbement. Ifjú, félig, még gyermek, félig már felnőtt emberek a könyv főszereplői, akik először ösz- tönönsen, majd tudatosan vállalnak szerepet az illegális tevékenységben, s küzdelmüket, kalandjaikat ábrázolja az író pergő ritmussal, együttérzéssel, a személyes emlékek átíűtöttségévél. Két kötet elbeszélés Ugyancsak a Szépirodalmi Kiadó vállalkozása a Móricz Zsigmond összegyűjtött műveinek útnak indítása; a tervek szerint ez lesz a legteljesebb Móricz- sorozat Kezdetként az elbeszélések két kötete jelent meg, az első az 1900 és 1914 között, míg a második az 1915-től 1925-ig írt munkákat fogja össze. A pályakezdésnek tartott „Hét krajcár” előtti időből több, mint harminc elbeszélést vonultat fel a könyv az olvasó előtt, ízelítőt és betekintést adva az írói szemlélet alakulásába, a nyelvi és formai útkeresésbe. A többi írás már művészete fegyverzetének birtokában mutatja az alkotót, s tényként állapíthatjuk meg, hogy a négy kötetre tervezett „Elbeszélések” k magyar irodalom becses kincseiként kerülhenek majd fel a könyvespolcokra. A vallomás kényszere Nem mindig jár együtt tudományos igényesség, tájékozottság és könnyed írástudás Ortutay Gyula munkásságában meglelhető. Tanulmányainak, emlékezéseinek, vázlatainak most közreadott kötete, a „Fényes, tiszta árnyak” a néprajztudóst éppúgy elénk állítja, mint a művészetért», élvező olvasót, s a kultűrpoliti- kust. Külön, fejezetbe kerültek a péprajzd tanulmányok, így a nyíri, rétközi parasztmesékről szőlő, az ifjúság és a folklór kapcsolatát vizsgáló, a népmese, a népdal jövendőjét taglaló. Egy másik csoport Radnóti Miklósnak szentelt írásokból áll, aki, mint a szerző vallja, élete „külön fejezete”. Portrék Szabó Pálról, Veres Péterről, Szekfű Gyuláról, Babits Mihályról, a szegedi évek föliidézésének érdekes dokumentumai, sok más mellett ezek alkotják a kötetet. „Nekünk többnyire józan alázattal, vállalt hivatás, hogy költenünk adatott” — írja „Megszállottak” című versében Garai Gábor s, —e józan alázattal vállalt hivatás testes dokumentuma, hangosan szóló bizonyítéka „A szenvedély évszakai”, az összegyűjtött versek. 1956-ban jelent meg első könyve, híressé, ismertté a „Tűz-tánc” ciklus tette, s ma közéleti líránk jelesei között áll. Joggal, érdemmel Több, mint másfél évtizedes pályájának nincs olyan szakasza, amikor az Én-nél fejeződnék be számára a látóhatár, a Mi izgatja, kényszeríti újra mag újra vallomásra, tanúság- tételre. A könyv — amely nagyjából időrendi beosztásban csoportosítja a műveket — tartalmazza Garai verses színműveit is, egyebek között aa „Orpheusz átváltozásaiét. Ortutay Gyula és Garai Gábor kötetét szintén a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg. . Lovak, lovasok Témáját, kiállítását tekintve egyaránt figyelemre méltó albumot nyomatott ki a Corvina Kiadó. Nagyrévi-Neppel György könyve — JHuszá- rok” — áttekinti e sajátos fegyvernem történetét a nomád lovastól az 1848-as magyar szabadságharc huszárjain át a kozákokig. A tömör, gazdagon illusztrált szöveget . fekete-fehér és 6zínes nyomatok sokasága — mintegy 150 kép — követi, elénk varázsolva a ka- cagányok, menték, a francia, dán, angol, s sok más riációbe- 11 huszárok színes világát, küzdelmeit. M. O. — Tessék. Vegyél. Itt as alma. A tudás fájának gyümölcse — nyújtotta át bűvölve a csodásán piros almát a kígyó Étának, aki éppen új kosztümjét próbálta felilleszteni a csak a kígyót hidegen hagyó helyre. — Alma? — kerekedett el Éva szeme a csodálkozástól, hogy még ez a mini kosztüm Is lehullt róla az avarba. Am a kígyó egy cseppet sem jött zavarba, meglehetősen hidegvérrel szemlélte mindazt, ami Évát Évává tette, miközben újból elsziszegte mondókáját a maga tökéletes nyugalmával... — Igen, kedves Éva! Alma! A tudás fájának gyümölcse, Jonathán. Tessék, vegyél belőle! — Narancs nincs? — kérdezte Éva őszinte érdeklődéssel a hangjában. — A tudás fájának alma a gyümölcse ... — így a kígyó változatlan hidegvérrel, hogy a szeme sem rebbent. — Fütyülök a tudás fájára, meg annak a gyümölcsére is. A Jonathán csak egy paradicsomi gyümölcs, a narancs A kígyó átka meg nem.:; Az Paradicsomon kívüli. Nekem narancsot adjál — jelentette ki most már határozottan Éva és azt a részét fordította a kígyó felé, amely a legtöbb gondot okozza a varrónőnek a szabásnál. — Idefigyelj Éva — sziszegett határozottan, de kígyótürelemmel a kígyó, továbbra is szemrebbenés nélkül... idefigyelj! Ez az alma olyan tudást ad neked, hogy no... Mindent tudni fogsz, amit csak akarsz. Még azt is, amit nem akarsz. Adám egyetlen félrelépése sem okoz majd neked gondot, , mert az majd nem tud hazudni neked, hiszen te ettél ebből az almából, a tudás tájának gyümölcséből... Nem beszélve arról — folytatta hidegvérű nyugalommal a kígyó —, hogy ez az alma messze jobb ízű gyümölcs, mint a narancs. A Paradicsom világszerte ismert kitűnő terménye, íze, zamata, vitaminjai, emészthető volta, sav-, vas- és egyéb tartalma nyomán .,, — Narancsot akarok! — monhta makacsul Éva... — Almát vegyél — hajtogatta az álmában dünnyögő kofa színtelen hangján makacsul, de nyugodtan a kígyó... — Nem kell alma. De rendben van, ha nincs narancs, a banán is megteszi. Adjál banánt, azt elfogadom tőled! — Éva! Az ördögbe is... azazhogy — helyesbített a kígyó kissé nyugalmát vesztve — ... azazhogy a teremtésit neki, értsd meg, hogy banánt termő tudás fája nincs .,. — Nem akarok tudni. Banánt akarok... Ha te, aki idenyújtod nekem ezt a izét, arról a tudás fája bokorról... Nos, ha te nem tudsz banánt adni, akkor az az alma is csak \svindli lehet... Banán kell! — Alma van! — jelentette ki most már vésztjóslóan sziszegve a kígyó, hogy kezdett felforrósodni a vére, de nem Éva testé láttán, hanem annak makacsságán. — Banán! ■ — Alma! —- Banán! — Értsd már meg te ostoba nőszemély, hogy... — Lárifári... vagy banán, vagy semmi. Micsoda kígyó vagy te, ha még egy vacak banánt sem tudsz adni egy nőnek. Nem is kígyó vagy te, csak lábatlan gyík... „ — Lábatlan gyík a te jó édes nagynénéd, aki Sangháj- ban lenne lábatlan táncosnő, ha már meg lenne teremtve Sangháj, meg a tánc... — verte magát a földhöz a kígyó mérgében, de teljesen reménytelenül ... — Lábatlan gyík... Banánt? — A jó nagynénédet, te perszóna ... Almát! — sikította már végül is a kígyó és mérgében összevissza tekered- ve, hogy csak utána bámulni tudott a távozó Éva ama testrészének, ahová egy kígyónak harapni érdektelen, csak mérges dolog lenne. — Büntessen meg ezért a sorsod ... Soha ne legyél többé semmivel megelégedett! — sziszegte az átkot a kígyó. És úgy lön! Gyurkő Géza NÖGRÁD — 1973. július 22., vasárnap
