Nógrád. 1973. június (29. évfolyam. 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
Árvíz (Jánossy Ferenc metszete) M. Dimov: TESZT A* aszta! mögött e*r busa fejű pasas ült — Látom, diplomája van. Rendben. Most pedig halljam a hangját! — De miért? — kérdeztem elképedve. — Ordítson, ahogy a torkán kifér! Értetlenül húztam fel o váltamat, de a busa fejű szeme villámokat szórt. Félénken előrébb lépve, elkiáltottam magam: „A". — Hangosabban! — „AA-áá-á ..." — Nos, a hangja eléggé jelentéktelen. De most aztán dühöngjön! — Mit csináljak? — kérdeztem megrökönyödve. — Erősebben! — parancsolta a levegőbe döfő kugliíej. — Képtelen vagyok. — Gyerünk, úgy, ahogy tudja — utasított és közel hajolva hozzám, tenyeréből tölcsért csinált a jobb füle mögött. Szememet behúnyva suttogtam: __ Szemtelen; i — Cifrábbanl — Faragatlan tuskó! —- Még cifrábban! — Hm... hát... Alávaló disznó! Gazember!... Féreg! ... — süvítettem magamon kívül. — Kész? — kérdezte csalódottan a busa fejű. — Megjegyzem, nem vagyok elragadtatva a produkciótól Kérdem én: mit tesz majd, ha az emberek, akikkel bánnia kell, csak úgy egyszerűen elkésnek a munkából, vagy korábban mennek haza? — Azt mondom nekik: „Nem szégyellik magukat?” — Ne-e-e-m! — ordított rám a busa fejű. — Nálunk ilyesmivel semmire sem megy. Maga ... maga gyönge vilács- ka! Tudja meg, vállalatunk élére olyan ember kell, aki a kisujjára csavarja a munkásokat, aki tud parancsolni, aki kinyitja a száját, mégpedig úgy, hogy teljesítve legyen a terv. Felvehetem könyvelőnek, de főnöknek semmiképp! Én szó nélkül felálltam, az ajtó felé tartottam, de félúton — felgyülemlett idegességtől vezéreltetve — hirtelen meggondoltam magam. Visszafordultam, odaugrottam az asztalhoz, ököllel rávágtam és belelilulva ordítottam. — Miféle vezető kellene neked, mi? Miféle? Te! Te emeletes hülye! Te tökfej! Vitrinbe való barom! Dinnyefej! Már rég a szeméttelepen lenne a helyed! Azt a rézfánfü- tyülőjét! Azt hiszed, annyiba hagyom! Nem én, te őshüllő! Te rinocérosz! Kinyiffantalak, te krokodil, te víziló és mit tudom én még mi!... A busa fejű elégedetten nevetett — Hangosabban drága barátom, hangosabban! Teli torokból! — Te tintanyaló, fafejű mélák, ez neked nem hangos? Azt hiszed, te vagy az Isten? Te lakáj! Te kretén! Tökfilkó, vadszamár... és minden! — fejeztem be elfulladva. — Felveszlek! És én szédülten távoztam — a személyzeti osztályra —, hogy felvételemet hivatalosan elintézzem. (Ford.: Baraté Rózán») Szarva* Kálmán harmincéves gépészmérnök rajongott« csúnya nőkért. Félúj jongott a gyönyörűségtől, ha egy kellemetlen külsejű nő szembe jött vele az utcán, görbe lábakkal» keszegsoványan és olyan arccal mint egy rosszul előhívott fénykép. Jó ideig tudott gyönyörködni a házmes temében is* aki olyan voll akár a megereszkedett luft ballon és rekedt basszusa betöltötte a bérházat. Ezért nem cserélt Lakást Szarvas, bár módjában tett volna* de sajnált megválni ettől az esztétikai élvezettől O maga egyébként jóképű férfi volt* szőke, magas, mindig a divatnak megfelelően öltözws. Sokszor szemeztek vele kimondottan szép nők is az utcán, de ő csak a kimondottan pocsék nők pillantását viszonozta. — Menj él pszichológushoz — ajánlotta sajnálkozva egyik barátja, aki únta már Szarvas örökös áradozását a csúnya nőkről. — Azt hiszem, te beteg vagy! — Mert gyűlölöm a konvenciókat? — nézett rá megütközne a mérnök. — Mert meglátom a görbében az egyenest* a szabálytalanban a szabályost, a csúnyában a szépet? Mert szerelemben is egyéniség vagyok?! Ha ez betegség, akkor vállalom! Sértetten adta meg a kölcsönkért százast és nem állt szóba többet azzal a barátjával A munkások t* tudtak Szarvas szenvedélyéről» ezért, ha valami probléma adódott elő az üzemben, mindig a legcsúnyább nőt küldték érte. Olyankor az rávillantotta maradék fogalt és a mérnök megolvadt, mint a napon hagyott margarin. Az igazgatónak fe tudomására jutott a dolog. Valószínűleg a titkárnőtől, aki szép arccal és hibátlan alakkal feszült a kandi szemek előtt, de Szarvas felé hasztalan feszített Q változatlanul az egyik könyvelőnek, a kopaszodó Re- rényinének udvarolt. Feketét» kólát hozott neki a büféből és viccekkel szórakoztatta. Egy napon magához kérette az igazgató. Konyáikkal és külföldi cigarettával kínálta. — Nézd fiam **— kezdte, mert az igazgató atyja volt az üzemnek, legalábbis szerette, ha, annak tartják a beosztottak —, a munkád ellen semmi kifogásom, azt hiszem ezt a premizálásban is figyelembe vettük, hanem a magánéleted. v * Tóth-Máthé Miklós: BAL» SZERENCSE hogy is mondjam-. Parancsolj — tolta Szarvas felé a cigarettásdobozt és amíg a fiatalember kikotort egyel elgondolkozva nezte. Megvárta, amíg a füst előkanyarog a cigarettából csak aztán folytatta szigorúan. — Ne kerteljünk! Nem tetszik nekem, hogy te Berényi- né körül forgolódsz! — Elvált asszony — mentegetőzött Szarvas. — De olyan» mint a második világháború! — csattant fel az igazgató, aki sokkal jobban emlékezett Szarvasnál a második világháborúra. — Abszurdum, hogy egy jóképű» fiatal mérnök, egy múmiának hordozza a feketét! Ez úgyszólván... egészségtelen! Visszatetszést szül a dolgozók között» rontja az esztétikai közízlést! — nagyot fújt, majd enyhültebb hangon tette hozzá. — Remélem nem haragszol hogy ezt így kerekperec megmondtam? Szarvas nem haragudott. Az igazgatójára különben sem szokás haragudni egy fiatal mérnöknek. — Ennek örülök — sóhajtott megkönyebbülten az igazgató» majd csavarintva egyet a témán, megkérdezte: — Vasárnap mit csinálsz? — Még nem tudom — hazudott Szarvas diplomatikusan, nem merve bevallani, hogy Berényinének akarta megmutatni a gyufásdoboz- gyűjteményét. Berényiné úgyis már többször hangsúlyozta, hogy szívesen megnézné! — Akkor szeretném, ha eljönnél hozzánk ebédre — nézett rá atyai melegséggel az igazgató és töltött még a konyakból —, otthon gokkal nyu- godtabban beszélgethetünk. Egyébként nyúlpaprikás lesz. hiszen tudod, hogy bolondja vagyok a nyálaknak! A mérnök megköszönte a meghívást és vasárnap sötétkék ruhában, öt szál szegfűvel a kezében, becsöngetett az Igazgató budai villájába. Olyan szép lány nyitott neki ajtót, hogy Szarvas majdnem visszafordult. De aztán, arra gondolva, hogy ez talán a háztartási alkalmazott» bement és az öt szál szegfűt finom meghajlásul átadta az igaz- gatónénak. Az mosolyogva megköszönte, majd elnézé*f kert, hogy utánanéz az ebédnek. — Addig Andrea szórakoztatja — mondta és rámutatott a belépő szépségre» akivel a mérnök az ajtóban már találkozott. — Andrea, a lányunk! Andrea leült Szarvassal szemben és megkérdezte, ki a kedvenc írója. A mérnök megmondta» aztán ő is megtudakolta Andrea kedvenc íróját. A kedvenc zeneszerzőknél tartottak, amikor bejött az igazgató, üdvözölte Szarvast» maid nemsokára magúkra hagyta őket. Utánanézek a nyulaimnak — közölte A kedvenc festőknél tartottak, amikor behozták az ebédet és a kedvenc tónc- dalénekeseket sorolták, amikor Szarva* elbúcsúzott» azzal az ígérettel» hogy a jövő vasárnap is eljön. — Fújj, de szép lány! — gondolta a busz felé ballagva és aznap nehezen aludt el a lelkifurdalástól hogy egy Ilyen szép nővel csapta agyon a vasárnapját. — És ráadásul az igazgatóim lánya — morfondírozott kétségbeesetten — ilyen átkozott balszerencsés csak én lehetek! Egy valamirevaló igazgatónak szemüveges, nyiszlett, izgalmasan pocsék lánya szokott lenni, ez meg akár egy szobor. Az alakja hibátlan, a haja mint az éjszaka, olyan sötét, a szeme mint két gyémánt» a hangja mint az üvegharang.. 1 Akár a mesében! Jaj, de szerencsétlen vagyok! A következő vasánap újra elmenl hiszen még nem tudta» ki a kedvenc feltalálója Andreának, majd az utána következő vasárnap újra, mert még hátra voltak a sportolók és a kedvenc rablóbetyárok. Aztán egyik nap elmentek együtt moziba. Es amikor a sötétben Szarvas megfogta a szép lány kezét, úgy érezte egy elvet dob el magától és egyéniségét levetve, mint egy zakót, 6 is beáll az ódon ízlésű férfitársak szürke tömegébe. Amikor egy év múlva kijöttek a központi házasságkötő terméből» nagyon saégyellte magái hogy annyi csúnya nő közül végül is csak egy szépet tudott kifogni és vett el feleségül _— Ráadásul az igazgatóm lányát — sóhajtott fel —, n végén még kineveznek főmérnöknek! Mibe keveredtem?! És karján a tüllökbe göjv gyölt tüneménnyel» szomorúan, de sorsába hősiesen beletörődve lépdelt a felvirágozott Chevrolet felé. A nnyl év után Ismét szütófalumban járok. Elillant gyermekéveim hangulatát keresem. Szívfájdítóan kicsire zsugorodtak az utcák, házak, egykori birodalmam szinte tenyérnyivé letl Fájó nosztalgiával kutatok udvaron, padláson olyan tárgyak után, melyek még nem süppedtek el a tűnő időben. A régi kacatok között kis színes üvegre leltem. Tenyerembe vettem, letöröltem gondosan a címkéjéi amely már megsárgult, de még jól olvasható a felírás: GYULANTIN. Különös, gondolom, hogy a lassan permetező idő városokat, piramisokat is elborító homokjából éppen ez a kis üveg bukkant elő. Egy őszi délután hangulatát ébreszti bennem, s különös ízekkel telik meg a szám. Megsimogatom a karcsú üveget, alig nagyobb féldecisnél. Orromhoz emelem nyílásál enyhe penészszag csap meg. Makulányr sem maradt abból a vérszínű folyadékból amely annyi éve — erős illatával betöltötte az egész szobát... Egy reggel arra ébredtem, hogy megrakott kocsik, szekerek, kerékpáros és gyalogos emberek véget nem érő csoportokban kocogtak, surrogtak el ablakunk alatt. — Hova megy a sok ember? — kérdeztem nagyanyámtól. Ketten voltunk otthon nagyanyámmal, aki hosszú évek óta nyomta már az ágyat. — Vásárra. Tóváron vásár lesz. Emberek, sátrak, tarka állatok színes kavalkádja jelent meg előttem. Egyszer már jártam édesanyámmal a tóvári vásáron. Cukrot vett nekem, meg madárhangú sípot. Hirtelen arra gondoltam, ahol annyi ember jelen van, nekem is érdemes lesz szerencsét próbálnom. Talán hozzájutok valami keresethez. Édesanyámat három napja vitték bi a kórházba. Igaz ugyan, hogy a mentőt nagyanyámért hívatták ki. De amikor megérkezett a szirénázó autó, a mentőorvos azon tanakodott, édesanyáinál vagy a nagyanyámat vigyék-e el? Mindketten riasztóan rossz bőrben voltak, s első pillanatra nem is lehetett megállapítani, kettőjük közül melyik szorul rá jobban a gyors orvosi beavatkozásra. Végül mégis úgy döntöttek, édesanyámat viszik el, mondván, hogy a fiatal életet még érdemesebb menteni Kimásztam az ágyból, s mielőtt még nagyanyám megkérdezhette volna, mit akarok, kisurrantam a szobából. Üres gyomorral, de reménykedve szegődtem a siető lábú emberek, surrogó kerékpárok nyomába. Párás, csípős volt még a hajnal, amikor kiléptem a kapun, mire azonban Tóvárra értem, már magasan járt a nap az égbolton. A tóvári faluvégtől már messze hangzott a vásári zsl- bongás, s hamar elvegyültem a portékájukat kínálgatók, vevők gyűrűjébe. Hosszan elidőztem az egyik lacikonyha előtt, s boldog voltam, hogy kedvemre szippanthattam a párolgó pecsenyék, sistergő kolbászok mindent átható, fenséges illatából. De nem bírtam sokáig a finom húsok párázásának közelében, menekülnöm kellett, mert az ínycsiklandó illatok egyre csú- fondárosabban ingerkedtek korgó gyomrommal, táguló orrcimpámmal. Céltalanul sodródtam a tömeggel, hol ide, hol oda csapódtam a színes kavalkádban. Egyszerre éles hang hasított a fülembe. Nem messze tőlem, a legnagyobb tumultus közepén, egy bőrzekés, vadászkala- pos férfi emelkedett az örvénylő fejek fölé. Miközben harsányan kiáltozott, többször is megfordult saját tengelye körül, és széles mozdulatokkal gesztikulált. — Szenvedő testvéreim! ÁllHamar Imre: Az emlékek hídján jatok meg néhány pillanatra a vásár siető forgatagában! Fejfájós, fogfájós, gyomorfájós testvéreim, csak néhány pillanatra jöjjetek közelebb! Megszületett a Gyulantin nevű csodaszer! Tizenhétféle külföldi vegyszerből állították elő! Minden csepp je csodákat tesz, gyógyít! Fogfájós, gyomorfájós, fejfájós testvéreim, ne mulasszátok el a nagy pillanatot, lépjetek közelebb! Pillanatok alatt megszabadítok benneteket rút fogfájástoktól! Fájdalommentesen eltávolítóm a szúvas fogakal gennyes gyökereket ! Ügy kavarogtak körülötte az emberek, hogy őt magát is majdnem lesodorták alkalmi emelvényéről Miután úgy találta, hogy sikerült elegendő ember érdeklődését magára vonni, körülnézett, s a kíváncsiskodó gyerekeket vette szemügyre. — Gyerekek, ki szeretne keresni közületek öt forintot? Kézerdő magasodott a bőrzekés férfi felé. Valóban még senki nem tudta közülünk, hogy miről is van szó, de gyors reflexszel én is a magasba lendítettem karomat. Talán azért, mert valamennyi közül én látszottam a legelesettebbnek, vagy csak azért, mert én álltam hozzá legközelebb, rám mutatott: — Emeld fel azt a négy táskát, add kézre a kis üvegeket! A szék lábánál hatalmas táska állt. Alig tudtam felemelni. A bőrzekés férfi kinyitotta a hasas táskát. Sok-sok apró üveg tárult a szemem elé. Az üvegekben pedig vérszínű folyadék. A férfi a táska aljából vattacsomót húzott elő, majd kibontott egy üveget. A vérszínű' folyadékból cseppentett egy keveset a vattacsomóra, aztán körülnézett. — Nos, testvéreim, ki lesz az első, aki meg akar szabadulni sokat kellemetlenkedő rossz fogától? Jelentkező volt szép számmal. Elsőnek egy hatalmas termetű, harcsabajuszú férfi járult eléje. A különös illatú folyadékkal átitatott vattacsomót ráhelyezte a harcsa- bajuszos fájó fogára, ínyére. Sorra jöttek a többiek, valamennyien kaptak egy cseppnyi Gyulantinnal átitatott vattát az odvas, gennyes, dagadt fogukra. A huszadik páciens után ezt a műveletet a bőrzekés férfi befejezte, s magához intette a harcsabajuszos férfit, akinek először helyezte beteg fogára a csodaszerrel átitatott vattát. Két ujjával belenyúlt a hatalmas termetű ember szájába, s mintha csak egy szilvamagot emelne ki, olyan könnyedséggel távolította el a szúvas fogat. — Fogfájós testvéreim, ide nézzetek! Akkora fogat tartok itt, az ujjaim között, mint egy hatéves csikóét. Bátyám, érzett-e valami fájdalmat, amikor kihúztam? — Semmit, kérem. Semmit nem éreztem. Amikorra a huszadik emberrel is végzett, olyan szorosra záródott körülöttünk a kíváncsiskodók gyűrűje, hogy alig kaptunk levegőt. Mindenki szerezni, venni szeretett volna a csodás hatású Gyulantin- ból. A bőrzekés férfi láthatóan erre a lélektani pillanatra várt. — Fogfájós, fejfájós, gyomorfájós testvéreim! Láthatjátok, ' nem csalás, nem ámítás! Akinek a feje fáj, Gyulan- tinos vattával csak megdörzsöli a homlokát, akinek a gyomra fáj, egy szem kockacukorra cseppent a csodaszerből, s megszűnnek a kínjai. Akinek pedig a foga fáj, láthatja, milyen egyszerűen segíthet maga is a baján. Van még néhány üveg Gyulantin a táskámban, ragadjátok meg a soha vissza nem térő alkalmat! Ne térjetek haza Gyulantin nélkül! Mindössze öt forint darabja a csodaszerrel töltött üvegnek! Én adtam kézre az üvegeket, a bőrzekés férfi csak a pénzt rakta el, azt is alig győzte. Amikor elfogyott néhány száz üveg, s az érdeklődés is lankadt, a férfi a közeli kocsiból újabb hasas táskát hozott, s a vásár másik pontján ütöttük fel harcállásunkat. Már az első percben elhatároztam, szolgálatomért én is egy üveg csodaszert kérek. Jól jött volna az öt forint, legalább két-három napra meglett volna a kenyérrevaló. > Jól bent jártunk már a délutánban, amikor eladtuk a harmadik táska Gyulantint is, és én elszabadulhattam végre a bőrzekés férfitől, zsebemben egy üveg csodaszerrel Későre járt, mire hazaértem. Szürke karikák táncoltak a szemem előtt, kinzott az éhség, a szomjúság, a fáradtság. Talpamat véresre marta az út köve. De ezeket a kínokat most elnyomta bennem az öröm. Nagyon hittem a Gyulantin csodatévő hatásában, abban, hogy még ma meggyógyul nagyanyám. Amikor hazaértem, meglepett, hogy emberekkel volt tele a kis szobánk. Nem érthettem, mit keres nálunk annyi ember. A szomszédok mind ott sustorogtak nagyanyám ágya körül Nagyon fájt, hogy engem senki nem vett észre. Nehezen mégis odafurakodtam nagyanyámhoz. Sebtében elmondtam, milyen csodálatos gyógyszert hoztam. Az öröm és a remény, amely gyors szárnyakon repített hazáig, most mintha egyszerre kílobbant volna belőlem. A sok ember szemében hitetlenséget, értetlenséget láttam. Rimán- kodásomra Madarászná mégis kezébe vette a kis üveget. Nagy üggyel-bajjal kinyitotta, beleszagolt. — Ö, de különös szaga van! Mi lehet ez? Szagolják csak! — s ezzel hátra adta valakinek a vérszinű folyadékkal töltött üveget. A kis üveg kézről kézre járt, mígnem kisiklott egy ügyetlen mozdulat közben Vargáné kezéből. A vérvörös folyadék szétömlött a szoba földjén, de erős illata megtöltötte a szobát. Amikor ketten maradtunk nagyanyámmal, odaborultam az ágya szélére. Babusgattam, simogattam a sárga, aszott kezét: — Ha majd megint vásár lesz Tóváron, megint elmegyek. Szerzek ebből a csodatévő gyógyszerből Ügy bugyogtak föl bennem a szayak, mint a forrás vize. Ki tudja, meddig beszéltem nagyanyámhoz. Nagy sokára tűnt csak fel, hogy ő nem szól semmit, a keze hideg. Arcomhoz vontam kiszáradt, gyökér formájú kezét. Most pillantottam csak az arcára. Nagyanyám nézett, nézett világtalanul, fénytelenül a mennyezet egy meghatározhatatlan pontjára. Hiába könyörögtem, hiába ri- mánkodtam, többé nem fordította felém szép, fehér fejét. JT itártam az ajtót, s kiro- * hantam a kertbe. Az ősz fagyos lehelete akkor csapott át a virágágyások fölött. Beleharapott a dáliák büszke fejébe, s szája szélén lecsurogtak a véres szirmok. Amikorra az ég kárpitját kiverték apró, fényes szögekkel, már a koporsót is meghozták. Nagyanyámat belefektették. Én meg repülni, szállni szerettem volna, hogy megleljem nagyanyám pillantását, meleg tekintetét.
