Nógrád. 1973. június (29. évfolyam. 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
X----i'■ Csák egysaer láttam ejst a» embert, de soha nem fogom elfelejteni, Borotválstlan, szögletes áüM arc. Ráncos homlok és komor, súlyos tekintet. A kezében vastag bambuszbot. Látom, ahogy a sor végére megy nehéz ' léptekkel. A hangját nem hallom. Mély és jóságos lehet. És a szeme sötét a fájdalomtól. A háború alatt történt, amikor mi, srácok lélekben felnőttnek tartottuk magunkat és gondolatban a fronton voltunk, ahová apáink elmentek. Minden este találkoztunk a vasúti töltésnél és terveket szőttünk, hol a kolhoz kertjei, hol a tó éllen, amelyben kis kárászok voltak, és ahol tilos volt vadászni a városiaknak. Egy dolog azonban változatlan volt mindennap Estétől sorba álltunk kenyérért a fehér bolt előtt. Már régen nem volt fehér, hanem szürkéssárga, de azért úgy hívtuk. Talán mert itt adták a kenyeret. Abban aiz időben pedig ez volt minden érték mércéje. Az én anyám, ugyanúgy, mint a többieké is, szánté egész nap az építkezésen dolgozott. Ha nem nagyon merültünk el a játékban, akkor még sötétedés előtt odamentünk a bolthoz. Még most is jól emlékszem a kis ablakra, ahol átvették a kenyeret, és aztán a jegyekre kiosztották. Az ablakocskát valami titok lengte körül, mindig elszoruld szívvel gyülekeztünk előtte. Egy magas, sovány öregasszony — rikácsoló, vékony hangú — ünnepélyesen vonult végig a sor mentén és benyáPjotr Smakot (Kemerovo) A2Ó3as lazva a Mntaceruzát, a markunkra írta a sorszámot. Az én tenyeremen a 263-as szám kéklett. A kora őszi esték már hidegek voltak, agyonmosott ingünk, foltos nadrágunk, nem nagyon védett meg a hidegtől. Különösen dermesztő- ek voltak az éjszakák. Mi, gyerekek a szél elől az éjjeliőr kis bódéja mögé bújtunk. Nem csupán a hideg hozott össze bennünket, hanem a háborúról szóló beszélgetések is. Zsorka kezdte mindig. Pilóta volt az apja. Láttuk a fényképét, amit a frontról küldött a háború első napjaiban. Zsorka csudálatos történeteket tudót róla. Hogy hozott le az apja n mi repülőterünkre egyszerre négy Messerschmidtet. her gyan semmisítette meg a levegőből a német hadsereg felét, és ha több lőszere lett volna akkor már vége lenne a háborúnak. És lenne elég kenyér. Zsórka, szegény kis barátom, mennyi akaraterő volt benned korodhoz képest, hogy megkaparintsd a postástól a hősi halálról szóló értesítést és elrejtsd az anyád elől. és esténként mindenféle történeteket gondolj ki az apádról. Később megmutattad nekem az értesítést. A fáskamra mellett, a kerítés alatt őrizted egy bádogdobozban. Ezért is szerettél ott a kamra mellett üldögélni órákon át Ezen az éjszakán is. mint mindig, apádról meséltél Aztán mi elmondtuk egymásnak kívülről apáink leveleit Apró szemű eső szemergett. Alattomos, őszies hideg szél fújt Egymáshoz simultunk, hogy melegítsük egymást úgy ahogy. Az eső reggelig szitált Fél hatkor hozták a kenyeret A városi fürdőnél kifordult a sarkon a kenyérszállító szekér. Ahogy közeledett úgy lett a levegő melegebb, megtelt a kenyér illatával. Mindenről elfeledkeztünk, csak az éhségről nem. Rohantam én is, hogy megkeressem a sorban a helyem. Jól emlékeztem, hogy én vagyok a 263-as. Kérdezgetem az embereket Mintha itt álltam volna. Igen, ez az... Mondják mutassam meg a számot Kinyújtom a tenyerem... nincs rajta semmi! Az esőben, éjszaka, nyomtalanul éltűnt. Durván kilökdös- nek a sorból. Hiába akarsz így bejutni, mondják, nem Lesz belőle semmi. — De hát sorba álltam, néniké! Ez » helyem... Csak lekopott... 263... Próbálok védelmet keresni más asszonyoknál is. de senki se hisz nekem. Túlságosan gyakran próbáltak bejutni sorcw kívül a gyerekek. Nem csak az fáj. hogy igazságtalanok hozzám és nem hisznek nekem, még keserűbb az a tudat hogy nem tudok mit vinni ebédre anyámnak, ö meg vár engem, fáradtan, éhesen. Próbálok mégis befurakodni a sorba. Hiába. Könnyek • folynak végig az arcomon. Nem tudom már visszatartani a zokogást. A barátaim oldalt állnak, ök sem tudnak segíteni A sor hallgat. Kicsinek és erőtlennek érzem magam a nagy és közömbös sor előtt. A szekérről pedig árad a kenyér édes illata, a számban összefut a nyál, már le se bírom nyelni. Odajön hozzám Zsorka. Komoran és bánatosan néz ai asszonyokra és azt mondja: — Az apja a fronton van, az anyja meg az építkezésen dolgozik, neki viszi a kenyeret.. Az én apukám meg pilóta. .. És ekkor jött ki a sorból az az ember. Sötét az arca, sűrű kék borostás és szigorú. Szó nélkül odalép hozzám, felemel a galléromnál fogva és beállít a sorba, a helyemre. Senki nem szól egy szót se. Csak a szemét látom, amely tele van fájdalommal, olyan mély fájdalommal, hogy megborzadok. Aztán egyetlen szó nélkül visszamegy a helyére, a sor végére. Finoman és hosszan csengenek az érmek kivörösödött gimnasztyorkájánAznap is. mint mindig, ott voltam az építkezésen és ebédet vittem anyámnak. Fordította: Zbiskóné Hering Margit Bizalmaskodunk — Halló, a kartársnőt kérném. .. — Az Icát? Ügy kérdezi, mintha cicát mondana Olyan bizalmasan meghitt dorombolással. Szinte látom magam előtt a vonal túlsó végén a hang tulaj dalosét, aki miközben beszél, a körmét manikűrözi, 3 kagylót pedig a válla és a füle közé szorítja ősi rutinnal. Megszokott hivatali póz ez. Mint az is, hogy manapság oly divatos mindenkit a keresztnevén szólítani, vagy becenévvel illetni. Még a vadidegeneket is. Pedig sokszor milyen hamisan és erőltetetten hangzik ez a mesterkélt közvetlenség. — Az X kartársnőt keresem. .. — Az Icát! Most már nem kérdezi, hanem állítja. Szigorúan és rend- reutasítóan. Az van a hangjában: miért nem mindjárt ezzel kezdtem, minek fontoskodom? Rettenetes nagyképű alak lehetek, ha az Icát egyszerűen le X kartársnőzöm. Pedig az X kartársnő mindenkinek Ica. Az öreg rokkant portásnak, a Poldi bácsinak éppen úgy, mint a vezérnek. Aki pedig igazán mondhatná az Icának, hogy X kartársnő, de nem mondja. És akkor jövök én és okoskodom. Mintha valami felettes szerv lennék. Kényszeredetten bököm ki hát: — Igen, őt! — Milyen, ügyben? — érdeklődik a hang tulajdonosa, aki már valószínűleg a körmét fújja, hogy hamarább száradjon rajta a lakk. — Hivatalos ügyben... — Akkor talán nekem is elmondhatja. .. Elmondom. Hosszan, tagoltan, tőlem telhetőén, viszonylag értelmesen, ö pedig türelmesen hallgatja. Nem szól közbe. Pedig mindig Várom, hogy kérdezzen valamit a dologgal kapcsolatban, hogy, félbeszakítson apró kis töredékszavakkal, érdeklődés- morzsáikkal, mélyekkel jelzi, hogy köze van az ügyhöz, hogy érdekli egyáltalában, amit mondok. De semmi. A végén csak sajnálkozva közli: — Sajnos, én nem tehetek semmit! — És az X kartársnő? — Az Ica szabira ment... — És a helyettese? — A Béla? Nem tudom ki az a Béla, de már neki is örülnék, ha volna. — Igen, 6..; — Értekezleten van. Nem is szabadul onnan, délutánig, ha csak meg nem lóg. Bélának pedig különös tehetsége van az ilyesmihez. Pillanatok alatt úgy fel tud szívódni, hogy az ember a nyomát sem találja... Olyan az egész társalgás mintha valami kedélyes vállalati büfében, ücsörögnénk és tárgyalnánk meg pajtáskodó modorban az apró-cseprő személyes, titkos és benső dolgainkat. .. — És, ha bejön az Ica, mit mondjak, ki kereste? Pillanatig tűnődöm, aztán hirtelen rávágom: — A Géza! Szerintem meg fogja mondani neki. Aztán majd törhetik a fejüket, hogy tulajdonképpen ki is az a Géza... Ágh Tihamér BANOS JÁNOS: GYÚJTOGATÓ Ezt ezt a derűt szeretem én is ahogy a föld kifekszik a napra és kuncogva kigombolja a tél kényszerzubonyát — ne szorongassa Ezt ezt a nézelődő lépteket utcák tarka mezőit kerestem elvesztett utak zűrzavarában: Várnában Szegeden Budapesten Az ölelések gyújtogatását karok mellek combok máglyatűzét szétharapott szájú alkonyaiban a lélek csak egymás nyomába lép — a szerelmet kutattam csillagot hullató szilánkos éjszakákban mikor fölfénylik arcon a mosoly s kigyullad minden e vakvilágban. NÓGRÁD — 1973. június 3., vasárnap Utcarészlet (Iványi Ödön rajza) Fiatalok fóruma Ketten egyedül Nagyon fáj a fogam. Csak ne félnék úgy a fogorvostól. Alig látom az utat. Ott van. Megint ott ül. Én egy foghúzástól félek, neki meg levágták a lábát. Jó lenne odamenni hozzá. Szomorú. Mindig ilyen szomorúan néz. Rám néz. Oda kell menni! Tudom, hogy vár. Itt állok előtte. Meg kéne szólalnom. Milyen szürke a szeme. Érzem, hogy elpirulok. Nem szoktam elpirulni. Ez az én hangom? Furcsa. Azt mondtam, hogy fáj a fogam. Nem szól semmit, csak néz azzal a szomorú, szürke szemével. Mindig azt hittem, hogy a szürke szem hideg. Miért nem mond valamit? Hogy induljak el? És mért sírok? Már nem fáj a fogam, legalábbis nem érzem. Most a könnyektől nem látom az utat. Ha mondott volna valamit! Nagyon rossz így. Miért jöttem el? Ott kellett volna maradnom. Ha legalább egy szót szól! Vagy ne szóljon, csak fogta volna meg a kezem, és többé ne engedné el! Megállt előttem. Fáj a foga. Szólnom kellett volna. Várt valamire. Én is vártam. Ezt vártam. ' Mindig úgy képzeltem, hogy idejön, rám néz, én pedig megfogom a kezét. Évek óta 6 áz első lány, aki nem csak szánalommal néz rám. Még a nevét sem tudom. Vártam. Egyszer ugyanígy vártam valakire. 1: ’ Nem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Egy idegen, fehér plafont láttam a fejem fölött. Csák nehezen tudtam megfordítani a fejem. Kórházban voltam. Lassan emlékezni kezdtem. Igen. Százzal jöhettem. Jó motorom volt. Nem tudom, hogy került elém a kocsi. Hirtelen borzasztó félelem hasított belém. A csattanást még hallottam. Aztán, mintha a lábam fájt volna. Ügy érzem, a lábam most is nagyon fáj. Egészen itt, fent. De mért csak itt? A paplan! A paplan alatt csak az egyik lábam vonalait látszanak! Ordítani kezdtem: — Nyomorékká tettetek! Mért nem öltetek inkább meg! Nem akarok élni! — Elvesztettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem, első gondolatom Jutka volt. Mi lesz, ha megtudjá? Elhagy? Nem, nem hagyhat el, hiszen szeret. Mindig az ajtót néztem, hátha bejön. Akkor is arról álmodoztam, hogy nem szól egy szót sem, csak leül, megfogom a kezét és nézünk egymásra. Elmúlt két hét. Már minden ismerősöm meglátogatott. Jutka nem jött. — Úgyis jönni fog! Jönnie kell! Ezt hajtogattam magamban. Álmomban együtt sétáltunk a város kivilágított utcáin.i Nevetett, de mintha már nem úgy nevetett volna. Aztán jött a barátnője. Mikor láttam, nagyot dobbant a szívem, de hiába néztem az ajtót. Bezárta maga mögött. — Egyedül jöttél? — Egyedül. — Ugye csak viccelsz? Rt van Jutka Is a folyosón, csak be akartok csapni. — Jutka azt üzeni, hogy ne haragudj, de nem tud bejönni. Tudja, úgy illene, ha ő mondaná meg, de már nem akar veled találkozni és kéri... — Nem tudom, mondott-e még valamit. Azt sem, mikor ment ki. Aztán arra gondoltam, hogy biztos lázas vagyok, és csak álmodtam az egészet. Már majdnem megnyugodtam, amikor megláttam a narancsokat az éjjeliszekrényen, öt év telt el azóta. Szánakozó, vagy közömbös arcok vesznek körül. Most itt van ő. Nem tudom, miért, de várok tőle valamit. Amikor ilyeneket gondolok, szeretném magam kiröhögni. Persze, eljön Jutka, hiszen szeret. Végül még arra sem méltatott, hogy ő maga mondja meg az ítéletet. Várhatok én még egyáltalán valamire? Nem lenne szabad mindig erre gondolnom, de másra nem lehet! Egyedül nem. Egyedül csak arra gondol az ember, amire a legjobban vágyik. Hiányzik mellőlem valaki! Jön visszafelé. Most ő is szomorú. Miért nem nyúltam utána?! Talán elértem volna. Elment. Nem nézett ide sem. Kubus Éva Der egált Gábor: Ipics-apacs 17 gyík nap összefutok ^ Vasévával az utcán. Mindig anyáskodik felettünk. Most nyújtja a ‘ kaparóját, hogy kezet fog velem. Hát ebbe meg mi ütött. so6e szokott kezet fogni velem! Sem Tulokkal, sem Böröczkivel. „Hallom, hogy milyen sikered volt szombat este a vasasklubban ...” — és vigyorog. Elvörösödöm. „Na. meséli már!”, súgja és bizalmasan belémka- rol. Kihúzom a karom. „Ugyan. kérlek”, mondom, „hát hogy képzeled!” Ö azonban vigyorog. Kovács a suliudvaron egyenesen a pofámba röhög. Húzódik az arcán a bőr. félek, hogy szétpattannak a mitesszerei. „Ha megtudná a diri..Megüt a guta. ez is a Büdikirálynővel - jön! „Na, jó, jó, értem én”, és hátba- veregét, mint' férfi a férfit. Ez meg van őrülve! Ez is, meg a Vaséva is! Mi a fene van velük? „Különben nekem is volt egy jó nőm”, 'mondja később negyképűen, „de dobtam”. Dobtad? Mit dobtál te savanyúcukor! „Az ott, ni” és a hangya- bolyba mutat. „Klári”. Nézem. hová mutat. Klári? Aha. Igen. Öt látásból ismerem. Eggyel lejjebb jár. az első bébe. Vita nem férhet hozzá, jó nő. „Hogy micsoda orgiák szoktak lenni nála!”, mondja aztán megint csak később Kovács. Micsodák? -„Orgiák”. ..Hol'?” „Hát náluk. A fatelepen.” Orgiák a nagynénikéd, meg hogy dobtad, az is mese. A mamád törli meg az orrodat, te savanyúcukor Kovács. Még hogy orgiák! Kovács gúnyosan mosolyog. Mindenesetre elhatározom, hogy ráhajtok a nőkre. „Szia. Klári” — mondom a lánynak, egész gyűrű van körülötte, sok pisisből. „Légy szíves, egy pillanatra ...” Kijön a bolyból, ismerjük egymást látásból, int. hogy mi van. „Szeretnék egy kicsit eldiskurálni veled” — mondom irtó egyenesen. Felderül az arca. „Tudod mit? Gyere el jövő vasárnap délután hozzánk! Rendes társaság lesz. játszunk. Tudod, hol lakunk? Benn a fatelepen. apám ott a gondnok. Játszunk- egy jót. remekül ellehet bújni a farakások között ...” Határozott vagyok: „Ott leszek!” „Na? — Int Kovács a következő szünetben —. milyen a lány?” „Egyenes — mondom —, irtó égyenes. Egyenes a lénye, az egyénisége.” Kovács csak bámul rám, „Máskülönben pedig tejillatot áraszt a bőre.” „Igen” — mondja. „Igen” — motyogja a Kovács és mutatja: kár értem. Borzasztóan rendibe hozom magam vasárnap délutánra. Hófehér nyloninget öltök magamra. fekete ruhát, aztán fényesre suvikszolom a cúgos- cipőmet. Különösképpen szeretek hófehér nylon ingben cipőt suvikszolni. apám mondta menjek a szeme elől, ne lássa, mert megüti a guta. A folyosóra vonulok ki és közben fütyörészek. A bőrre köpök, rájöttem, így jobban fénye sedik. Megyek. Rohanok! A város szélére. A fatelep a világ végén van. Nyikorog a kapu. „Rendes vagy, hogy eljöttél” — mondja Klári és mintha elpirulna. „Hölgyem” — mondom és gálánsán meghajolok. Hatan vannak, majd mindegyiket ismerem, amelyiket nem, annak bemutatkozom. „Klassz!” — ámuldozik egy kis dugó lány mellettem, még a szája is tátva marad. Ö. vajon ml a Massz! ;.JÓ sokan vagyunk” — mondom bizonytalanul, s erre Klári nagy büszkén így szól: „Á. máskor sokkal többen szoktunk lenni”. Kijön az öreg a házból, aztán visszamegy. „Ugye, te is játszol?” Egy varkocsos lány kérdi tőlem kedvesen. Szívem szerint azt mondanám, hogy naná. majd addig tán babot fejtek, ehelyett azonban ismét csak gálánsán meghajolok: „Természetesen”. Klári számol. „Sorhúzás?” kérdem. Röhögnek, sikerem van. „Te vagy a hunyó!”, kl- álltják és szétszaladnak. „Persze — mondom —. miért ne.” Sehol senki körülöttem. Körülnézek. Farakásokat látok, közöttük keskeny utcákat, fű- részpordombokat, „Hol vagy Klári?” „Számolj harmincig, s aztán keress meg minket!” Valahonnan messziről, tompán szól a hangja. A ház előtt egy tuskőn deszkalap az asztal, mögötte pad, leülök. „Egy, kettő, három ... tizenhat, tizenhét.. „Megyek!” — ordítom. Felál lók, megigazítom a nyakken dómét, zsebre dugom a keze met és elindulok a faraká sok közé. Görbelábú Tériké elsűvít a hátam mögött. Hát ebbe mi ütött, mondom. Rohan, neki a tuskóasztalnak, majd hasra esik és csapkodja: „Ipi-apacs, egy, kettő, háram!” Jópofa, mondom, édes. ahogy játszik. Valamilyen Sanyi -felugrik egy deszkarakás mögül, esküszöm a frász jön rám az ijedtségtől, ez is rohan. Na, f
