Nógrád. 1973. május (29. évfolyam. 102-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
»,rw Beinricli Boll: A nevető ember Amikor valaki megkérdi hivatásomat. mindenkor zavarban vagyok- Vörös lesz az arcom és dadogok. holott egyébként mindenki nyugodt es kiegyensúlyozott embernek ismer. Irigylem azokat, akik azt mondhatják magukról: „Kőműves vagyok.” Vagy: „Könyvelő vagyok”- Irigylem a fodrászokat, sőt az írókat is; vallomásaik egyszerűségét. Az ő hivatásuk magától értetődő. és nem követel hosszabb magyarázatokat Engem azonban arra kényszerítenek. hogy ilyen kérdésekre így válaszoljak: „Én nevető ember vagyok,” Eme nyilatkozat természetesen továbbiakat követel, miután a második kérdésre is mindig igennel kell válaszolnom- S ez a kérdés így hangák: — ön ebből él? Valóban, én a nevetésemből élek és meg kell őszintén mondanom, jól élek, mert nevetésem — hogy kereskedelmi módon fejezzem ki magam —. keresett cikk a piacon. vsj'Sssjwssjvjwsssssjftr Képzett nevető ember vagyok; senki más messze tárjon nem nevet úgy, mint én- Senki más nem képes művészetem árnyalatait oly magas szinten művelni. Éveken át —, hogy a számomra oly kellemetlen magyarázkodástól megkíméljem személyemet — színésznek neveztem magam, de mimikái és beszédkészségem oly csekély, hogy ez a meghatározó« nem látszott igaznak. Szeretem az igazságot és az igazság az, hogy — nevető ember vagyok. Nem vagyok bohóc, se komikus; nem vidítom fel az embereket hanem vidámhangulatot teremtek. Nevetek szívből, mint egy római im- perátor. vagy mint egy érzékeny érettségiző diák- A tizenhetedik század nevetése számomra ugyanúgy ismert mint a tizenkilencedik századi kacagás, és értem a különféle századok önfeledt kuncogásait. Megtanultam nevetni. úgy ahogyan az ember megtanul cipőt talpalniAmerika nevetése a mellkasomat feszíti. Afrika nevetése — tudom fehér, vörös és sárga nevetés. És mindenkori megrendelt nevetésem a megfelelő tiszteletdíj ellenében úgy buggyan fel belőlem. amint azt vásárlóim óhajtják. Nélkülözhetetlen lettem, nevetek lemezekre, magnetofonszalagra és hangjátékrendezflk í* megtisztelőén kezelnek és foglalkoztatnak. Nevetek mélabú san, mértékkel, hisztérikusan; nevetek mint egy villamoskalauz, vagy mint egy kereskedőtanuló- Reggeli nevetés, esti nevetés, éjszakai nevetés, a szürkületi órák nevetése: mind megtalálható repertoáromban, Egyszóval: bárhol és akárhogy kell nevetni, engem szerződtetnekA ----1-----Hn . t, | t. — A Z cSIlDClCK TSgERuSxSK DCw" nem. hogy hivatásom erősen igénybe veszi szervezetemet. Specialitásom — ehhez is értek — a magávalragadó nevettető* beindítása. Nélkülözhetetlen lettem a harmad- és negyedrangú komikusok számára. akik joggal reszketnek poénjaik csattanóiért. Minden este a varietében ülők. mint megbízható bértapsonc és előnevető. Feladatom, hogy a műsorban elhangzó számok gyenge és erőtlen pontjain magávalragadóan nevessek, kacagjak, vihogjakPersze, mint hivatásos Bevető. tisztáiban vagyok azzal, hogy munkám mindo-kor ízlést és mértéktartást követel. Erős. harsány nevetésemnek nem szabad sem korán, sem későn robbannia, armak mindenkor a megfelelő pillanatban kell felhangzania; az előre megbeszélt ritmus szerint pukkadok ki. majd az egész nézőtér ordít, fulladozik, karca® velem- Az eredmény: egyetlen poén sem marad kellő visszhang nélkül. És éz óriási győzelem. Minden este khnei Often settenkedők az öltözőbe, megelégedetten, hogy vége a munkaidőmnek. Otthon táviratok várnak: „Sürgősen szükségem van a nevetésedre, felvétel kedden-” Néhány óra múlva egy túlfűtött gyorsvonatban gubbasztok és kesergek nevetéseimen. Ezek ntán mindenki megérti. hogy munkaidő után, vagy szabadságom heteiben nem lelkesedek a nevetésért- A fejőgulyás gyakran akkor vidám, ha a tehenet, a kőműves. ha a maltert elfelejthette én az asztalosnak többnyire olyan ajtói vannak a lakásában, melyek nem működnek. fiókjai, melyek nehezen nyílnak. A cukrászok rajonganak a savanyú uborkáért. a mészárosok szeretik a marcipánt és a pék többre becsüli a kolbászt a friss, omlós kenyérnél; torreádorok szeretik a kapcsolatot a süketekkel. az ökölvívók elsápadnak. ha gyerekeiknek vérzik az orruk. Én megértein mindezt, mert én sem nevetek munkaidő után. Halálosan komoly ember vagyok és mindenki joggal nevez pesz- szimistának. Házasságunk első éveiben azt mondogatta a feleségem: — Nevess egyet! Azután rájött, hogy ezt a kívánságát nem tudom teljesíteni- Annak örülök, ha túlfeszített arcizmaimat, kifacsart leBcemet komolysággal pihentethetem. Mások nevetése is idegesít ma már. mert hivatásomra emlékeztet- Békés, csöndes házasságban élünk, mert a nevetést a feleségem U elfelejtette Néha rajtakapom egy-egv röpke mosolygáson és akkor én is ősztön- szerűen elmosolyodom. Egymással halkan beszélünk, mert halálosan gyűlölöm a varieték harsogó lármáját, a stúdiók felvételeinek falakat- rengetó zajait. AkSr nem ismernek zárkózottnak tartanak; Bizonyára az is vagyok mert rendszeresen kell a számat nevetésre nyitni- Életem ma már fanyar arckifejezéssel töltöm el. s bár időközönként még megengedek magamnak egy gyenge kis mosolyt, néha arra gondolok vajon nevettem-e életemben egyetlenegyszer jót, szívből, igazán? Azt hiszem: soha. Testvéreim elmondhatják, hogy mindig komoly kisfiú voltam- Nevetek százféle módon. de a saját nevetésem örömét nem ismerem. Révész Tibor fordítása Ukrajnában befejezéshez közelednek annak az ódon verhovnyai kúriának a restaurációé munkálatai, amelyhez Balzac francia regényíró életének utolsó évei fűződnek Az író két ízben jött ide Párizsból- E régi földesúri ház lakosztályaiban írta „Mostoha” című drámáját, fejezte be „Emberi színjáték” című, több kötetes sorozatát, írta Űtj jegyzeteit. Evelina Ganszkaja háza, oszlopaival, stukkódíszítéseivel. szőnyegeivel és bútoraival. a Louvre-ra emlékeztető palotának tűnt Balzac szemében. Az ódon kúriában máT több mint két esztendeje munkálkodnak a restaurátorok A kijevi tudományos restaurá- ciós műhelyek legtapasztaltabb szakemberei, akik annak idején részt vettek a moszkvai Kremlben a Granovitaja-paMióta nyugdíjba mentem, nem tudok mit kezdeni a szabad időmmel. Cél és foglalatosság nélkül csellengek vadonatúj, szövetkezeti lakásomban. Ragasztom az átázástól felhólyagzó tapétát, vagy takarítok. Fejcsóválva fülelek a szomszédbeli gyerekek robbanó játékaira, a lármásan puffogó csatagépek" re. Kissé felszökik a vérnyomásom ilyenkor. Mihelyt kidugom az orrom komfortos másfél szobámból, zakatolni kezd a szívem. Szomszédaim egyáltalán nem kímélik lakó- társi érzékenységemet Nem mondom, a tekintetben kissé finnyás vagyok. Eli is határoztam, hogy fölemelem a szavamat mint békés nyugdíjas, és föltétien háborítatlanságot kereső kockaház, lakó. Egyenest a lakótáblára függesztettem jószomszédi tanácsaimat Nevelő szándékú elmeművemben kitértem a lota restaurálásában, már tel- iesen helyreállították a kúria főépületének külsejét és belsejét Visszakapták régi külsejüket azok a szobák, ahol Balzac élt és dolgozott. Restaurálták a kandallót, amely mellett szívesen pihent a nagy író- Részben helyreállították a berendezést is. A látogatóknak módjuk van arra. hogy megismerjenek számos Bal- zac-korabeli berendezési tárgyat: a kerek asztalt, a piani- nót. amelyen Ganszkaja muzsikált. a könyvszekrényt, a Franciaországból hozatott könyvekkel. Látható itt továbbá egy ódon svájci óra. a karos gyertyatartó, amelynek fénye mellett a halhatatlan mester dolgozott, valamint a szobáját díszítő néhány kép te. nyitva felejtett fürdőcsapokra, a felvonó kiszerelt nyomógombjára, s a házastársi összekoccanásokra — alvásidőben. Megtaláltam a hivatásomat Vagy elolvassák, vagy nem. Számítottam lakótársaim bizonyos fokú helyeslésére. Arra semmiképp, hogy legyintéssel intézzék el közérdekű tanácsaimat. Esetleg ujjal mutassanak rám, hogy kötöz- ködő. bogaras alak vagyok. Kilétemet se rejtettem véka alá: Nemoda Buda Gáspár, nyugalmazott csőszerelő. Elmondhatom, nem is csalódtam. Megszívlelendő kiáltványom lakógyűlés elé került. Meg Is tapsoltak bátor kiállásomért. többen kijelentették, hogy nekik is eszükbe jutott mindez. Csupán idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra A gondnok tüstént vállon ragadott és megkérdezte: — Maga nyugdíjas, kedves Nemoda lakótárs? — Az vagyok! — mondtam büszkén, de gyanútlanul. — Időmílliotnos. Talán unatkozik is. — Az is előfordul, hogy őszinte legyek. — Helyes, helyes. Maga lesz a házban a vagyon- és tisztességőr, mind a tíz emeleten — és fölragyogott a kupé. — Mi... miféle tisztességőr? — hebegtem. — Léha, és nyegle csínytevőket fülöncsípő, szakszolga- latos. Nagy kitüntetés. Nemoda szaki. Vállalja? Magától értetődően elvállaltam. Azóta egy percig se unatkozom. Mivel: Reggel hatkor kiülök hordozható székemmel a folyosóra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat, in flagranti. Éjfélig tart a szolgálat, tíztíz perc étkezési időt leszá - mítva. Kétszer volt középfülgyulladásom a huzatos lépcsőházban, mindössze. Fagyási duzzanatok jelentkeztek a sarkamon és viszkettek. Ezeket Rókus-lá bsóval kúrálga- tom. Többször is elcsúsztam a lépcsőn, banánhéjon, mialatt a tettesek után rohantam. Kismérvű tokszalagrán- duláesal úsztam meg. Azóta bicegek. A közösség szolgálatában, szerencsére. Valójában mégis ragyogó kondícióban vagyok. Megtaláltam helyemet az aktív dolgozók társadalmában. Napi ötórai alvás untig elég, ami a koromat illeti. Viszem a hordozható székemet, és „ne térjünk vissza az őserdőbe” című naplójegyzeteimet, emelettől emeletig, s ez fölér napi töj?b óráé tomagyakorlattal. Tökmindegy, hol és menynyit köhögök és tüsszentéseimet úgy intézem, hogy ne zavarjam lakótársaim nyugalmát Piros vagyok, mint a Jonatán-alma. eszem, mint egy élre törő. öntudatos favágó. Ügy kacsázok föl a tizedikre, mint a zerge. Hunyadi István Balzac Ukrajnában Krúdy Gyula:* A KANDÚR TI gyanott, ahol manapság a határ kezdődik, az Ipoly mentén. Palóciában, még egy-két generáció előtt gyakorta elkiáltotta magát valamely tréfás úriember a szüreteken : — Itt a Kandúr! Mire a szőlőszedő menyecskék, lányok, úgy az úri renden, mint a paraszti sorban levők, „kapták a pendelyt” és tnenekedye futamodtak a présházaik, csendillák, csőszkunyhók, szóval emberlakta helyek irányába — mint ezt már anyjuktól, nagyanyjuktól, vagy más öregasszonyoktól látták. — Itt a Kandúr — riasztgatták egymást amikor a legnagyobb dologidő volt, még a vén diófáik környékén gulyást rotyogtató öreg asszonyságok is úgy mórikálták magukat, mintha valójában nekik is volna félnivalójuk a legen dabeli Kandúrtól és elfutamodtak tűzhelyeik mellől. Ki volt ez a félelmetes Kandúr, akinek hírére a menyecskék a pandúrokért, csendbiztosokért, zsandárokért szaladtak? Kandúr volt az utolsó úribetyár, valódi nevén Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse, akinek kalandjairól volt szerencsém már írni, de nem árt, ha mostanában, •Május iZ-én lesz negyvenedik évfordulója Krúdy Gyula halálának. A nagy Íröt számtalan családi és baráti szál fűzte megvénkhez. Itt közólt írását lánya. Krúdy Zsuzsa bocsátotta lapunk rendelkezésére. 8 NÚGRÁD - 1973. május 6,, vasárnap szüret idején, megidézzük cifra szűrős, guerfitás, Caribal- dis-alakját a messzi múlt időkből, amikor a keserves magyarság a szabadságharc leveretése után mindenféle olyan kalandokon törte fejét, amely 'kalandokhoz manapság is kedvök volna a fiatalemberelmek. Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt „nyargonc” volt Görgey fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre „veszélyeztette” az Ipoly-folyó környékének és a mostani cseh felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott máskor 40—50 tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállást az elpecsovicsosodott világban. Nemigen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes úrfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyárbandájában., ötvenes évekbeli úrfimulatságnak mondja manapság a megható reminiszcencia — de a fénykorában ólom vagy kötél volt a jutalma, hogy a hosszadalmas osztrák börtönökről ne is beszéljünk. Az iiirfiak elszökdöstek a stráfkompánlába való besorozta- tás elől, elhagyták titkon az ősi udvarházakat a mélységes bánat elől, elmenekedtek az ötvenes évekbeli magyar apátia, bú, unalom, tétlenség, délibábok elől a tettek mezejére, hogy a nyomukat se lehetett feltalálni az Ipoly medréből; csak évek múlva, derülő időkben, szüreti pajzánkodások alatt bukkant fel az emlékezetben egy-egy régi álnév, amely álnév alatt szolgált ez vagy amaz uraság a Kandúr csapatában. (Nem keli olyan messzire mennünk, hogy ezeknek a régi űríiaknak a maradékait megtaláljuk ismét a történelem lapjain. A történelem ismétlődik Magyarországon; végzetünk, kedvünk, dalunk és szívdobbanásunk mindig a dicső múlt időké volt, de talán sohase annyira, mint az örvénylő sir e Jelenében.) Kandúr Jelentette a nemzeti ellenállást, az örökös nyugtalanságot, a börtönében meg nem nyugvó magyarságot, azt a tüzet, amelyet minden magyar szívben és minden magyar házban ápolgattak, ha csak tűztojáska alakjában te, rejtegetve a hamu alatt. Kandúr volt az a forradalmi eszme, amelyet a nők imakönyveikben a vértanúk sírdombjairól való kakukkfüvek alakjában őrizgettek. Kandúr volt a Garibaldi véres ingének foszlánya, amelyet ereklye gyanánt rejtegettek apáink; Kandúr volt az éjféli kopogtatás, amelyet a bujdosók lemértek bizonyos házak ablakaira, bár ott a gyertya nem világolt, de amúgyis álmatlanul feszik a gazda már esztendőit óta; ő volt a titok, a remény, az álruhás üzenethordó, a láthatatlan vendég, aki Klapka. Kossuth, Garibaldi, Türr István néven szerepelt a táncoló asztalkáknál, amelyeket a kúriák szalonjaiban fogtak körül a remegő honleánykezek; ő volt az ismeretlen lakó, aki a nemeslészkek hátulsó szobácskái- ban, a szőlőhegy présházaiban, az eldugott tanyaházakban rejtőzködött, akiről nem volt szabad tudni, se a cselédpletykának, se a kotnyeles zsandámak; — Kandúr volt a magyar romantika... Szinte fájdalmas erővel kell megfogni az emlékezés paripáit, hogy el ne ragadjanak e hazafias, bús és egyben nagyralátó korszakban. Krúdy Kálmánt mégis csak azon a címen keresték évtizedekig a cseh zsandá- rok, hogy szökött katonákból kompániát szervezett és kifosztotta a rozsnyói püspököt és vendégeit, amikor azok éppen Tamáskor a „Kossuth” nevű több mázsás disznó torát ülték (Legalábbis így szólt a meghívó.) Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájával és minden megmozdítható értéket elvitt a püspöklakból, a kolbászt és a hurkát ajándékba osztogatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt. De Kandúr óvakodott a felelettől, mert attól tartott, hogy más kérdéseket Is intéznek hozzá. A tizenkilencedik századnak ebben a korszakában minden valamirevaló szüretnek — még csak a szilvaszüretnek is —, megvolt a maga igazi vagy álbujdosója, aki külföldi postákat hozott, miként vélekednek a szegény magyarokról Angliában (ahol Haynaut megverték a serfőzőlegények),
