Nógrád. 1973. május (29. évfolyam. 102-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
Valósággal kétségíSeesfüní:. Sehogy se tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dögöt! Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el. hogy egyikünknek sem sikerült fölfedeznie. Csak egy hét múlva derült ki — végre- valahára —, hogy a macskának tépett fülel vannak, és hosszú farkából is hiányzik egy darab. Mondom, ilyen volt az a macska, aki lelkiismeretének utolsó maradékát is elvesztette már — a csavargó gazember! Ezért, no meg különösen a villogó szeme miatt Csórónak neveztük eL K. Paiisztovjsshij: Mindent lopott: halat. tejfölt. vajat, kenyeret. Sőt. egyszer a kamrában szétszabdalt egy konzervdobozt, amelyben gilisztákat tartottunk. Nem ette meg őket, de a szétrombolt doboz köré odasereglet- tek a tyúkok e* egész gillsz- lakészletünket felfalták S mikorra elérkezett a te- temrehívás ideje, a tyúkok kin« feküdtek a napon és nyögtek. Mi körülöttük tén- feregtünk átkozódva — no. de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hőnap hs beletelt, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falus! gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélekszakadva vágtattak be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átvtharzott a veteményesen, fogai közt egy sügéres- hordócskával. Lerohantunk a tán céhe ás felfedeztük, hogy a kis hordó bizony eltűnt. Tfz kövér sügér volt benne, azok, amiket a holtágban fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás — fényes nappal. Megesküdtünk, hogy elfogjuk a macskát, meglakol gaztetteiért. Rajta is kaptuk még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májas húr kát és felmászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a tát. Csóró elejtette a hurkát és az eppen Ruvlm fejebúbjára esett. A macska fentről vadul méregetett bennünket és fenyegetően berzenkedett. De mivé! nem voTt számira menekvés, kétségbeesett lépésre szánta el magát Félelmetes íúvással levetette magát a nyírfáról, a földre vágódott. felpattant, mint egy gumilabda és hajrá! — a ház felé iramodott! A mi házunk meglehetősen kicsi. Elhagyott, isten háta mögötti kert közepén áll. Éjszakánként mindig felébresztett bennünket a vadalmák koppanása, amint az ágakról a deszkatetőre potyogtak. A házikóban horgászszer számok, körték, almák, száraz levek hevertek szerteC s széjjel. Csak háltunk benne. Egész nap, kofa reggeltől késő estig a megszámlálhatatlanul sok patak meg tavacska mellett lebzseltünk. Halásztunk, tábortüzet gyújtottunk a partmenti csalitosban. Hogy a nagy tóhoz érjünk, apró ösvényt kellett kitaposnunk a magas dús fűben. A virágok pártakoronái fejünk felett himbálóztak, sárga 'virágpor ral szórták be vállunkat Estefelé értünk haza: fáradtan. napégetten. vadrózsáktól összeszurkálva cipeltük haza az ezüstszínű halak csomóit, és minden alkalommal a rőt kandúr kalandozásairól szóló történetek fogadtak minket No, de végül ts rajtavesztett Bemászott a kazán egyik búvólyukába, a ház alá. Innen pedig nem volt más kiút Á nyílást elzártak egy bar lászhálóval, és vártunk. De a kandúr csak nem Jött. Mérgesen fújt mint valamely föld alatti szellem, fújt csak ránk szüntelen, lankadatlan dühvél, s anélkül, hogy akár egy csöppet Is kifáradt volna. Elmúlt egy óra. kettő, három ... Már régen le kellett volna feküdnünk aludni, de 6 még mindig fújt tombolt a kazánház alatt, s ml már már végére értünk a türelmünknek. Ekkor végre elhívtuk LJony kát, a község cipészének fiát. Ljonyka faluszerte híres volt rettenthetetlen bátorságáról, és talpraesettségéről: ráWzfulf; eeaÍJa fit valahogyan a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horogzsineget és rácsomózta egy napközben fogott koncér farkára, majd behajította a halat a búvólyukon át a föld alá. A fűvásnak végeszakadt, szilaj ropogtatást hallottunk — a kandúr megragadta a hal fejét. Ráharapott halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt, no meg a macska semmi áron sem akarta elereszteni az ízletes ajándék- zsákmányt. ó r ó Egy perc múlva a nyílás száján kibukkant a macska feje: fogai között a koncért szorította. Ljonyka felkapta Csórót a gallérjánál fogva, s felemelte a földről. Először vettük szemügyre, amúgy Istenigazából. A kandúr lehúnyta a szemét. fülét feszesen szorította a koponyájához, a farkát behúzta. A rablások ellenére, bizony vézna volt ez a tűz- vörös, sárga foltoe csavargó. Rtrvkn nézte, hosszasan nézegette. majd némi töprengés után megkérdezte: — No éa... most ml legyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. — Már gyerekkora óta ilyen a jelleme. Inkább adjatok neki egyszer enni, rendesen. A macska várt, befaonyt szemmel. Megfogadtak a tanácsot; bevonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacso- ráltattuk: adtunk neki disz- nósültpecsenyét sügérkocscr nyát. túróé lepényt és tejfelt A macska több mint egy óra hosszat falatozott Ügy jóllakott. hogy ingadozva jött ki a kamrából, a küszöbre heveredett, pimasz tekintettel nézegetett bennünket és az alacsonyabban égő csillagokat Megmosakodott, sokáig prüszkölt, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kezdett Ez biztosan annyit jelent, hogy meg van elégedve — gondoltuk. De mär f?W5rrk ís,' hogy ledörzsöli a szőrt a tarkójáról. Aztán a hátára penderűlt, elkapta a farkát és azt ha- rapdálta: köpött egyet, s a kemencéhez vonult, elnyúlt rajta és dorombolt békésen. Attól kezdve hozzánk szokott együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé. Sőt már másnap reggel páratlanul nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, karattyolás közepette nekiláttak szedegetni a pohánkakásából. A macska a méltatlan- kodástól remegve, hozzájuk lopakodott, és éles csataklál- tással az asztalon termett. A tyúkok kétségbeesetten sopánkodtak és leröppentek. Fel- döntötték a tejesköcsögöt és tollalkat hullaj tva, kiinaitak a kertből. Elöl sűrű csuklások között, egy ostoba, hosz- szú lábú kakas szedte a lábát, bizonyos Kaját nevezetű. A kandúr három lábon vetette magát utána, a negyedikkel meg püíölte Kaját hátát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a Pihe. És bensejében minden ütésre valami puffant, kongott — mintha a macska gumikarddal csapd osta volna. Csendélet, székkel Pataki lémet A kakas ezután révetegen feküdt egy darabig, szemelt forgatta és halkan nyögdé- eselt Leöntöttük hideg vízzel — erre szépen felocsúdott. ORSOVAI EMIL: Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre. Meglátják a kandúrt és máris kotkodácsolva. lökdösődve iszkolnak... A kandúr pedig úgy jár-keí a házban és a kertben föl, s alá, mintha ő volna a gazda, de legalábbis az Ispán. Vagy az éjjeliőr. Fejét a lábunkhoz dörzsöli. Vigyázni kell vele, mert a nadrág szárán vörös szőrcsomókat hagy. Egyébként nem Is hívjak többé Csórónak. Millclstának kereszteltük át. Ruvtmnak ugyan némi kételyei vannak: mi azonban egészen biztosra vesszük, hogy a milícia nem veszi zokon. Fordította: Raáb György Otelló a Dóm téren Szeszt nyugtalanság tetenszárayaá anyag, idő és fényszerefckezés ha van még másnapom enyém legyen suttogó Tisza víz-romantikád a parton ős-halai mind meghalunk és fái csodálkozásunknak virágai megtorpannak az este útjain egy egész; világ lehet semmivé ha költészet gyullad fői hirtelen Desdemona rriinden nő egy kicsit s én csapnivaló Otelló vagyok kinek elég az első felvonás és máris jöhet a megváltó eső hogy ne kelljen benned magam megfojtanom mi újság Amerikában, ahol Kossuth tartja agitációs körútját, mit csinál az internált Görgei és Klapka, mikor indul légiójával?... Minden présháznak megvolt a magia ál- Petőflje, huncutja, szélhámosa, kalandora, aki még titokzatosabbá akarta tenni az amúgyis a tokteljes korszakot. Titkokban, álmokban, regényességben éltünk-haltumk. Mily életerősen, pozitívan, vérmesen hangzott fel tehát az a vidám szüreti kurjantás. — Itt a Kandúr! Hát néha előjött valójában is, cifra szűrben, amely alatt honvédatillát rejtegetett, nemzetiszínű szalagocskát, amelyet valamely csata után tűztek mellére; fokos, árva- lamyhajas kalpag, bátor, biztató tekintet, oroszlánszív, mélahús kedv, valamely tiltott daldúdoigatás, végzetes mosoly az ajk körül, szilaj barnaság és kegyetlen kék szemek kellettek még ahhoz, hogy az ötven esévekbeni női és férfi6zí- vék felmelegedjenek a bandavezér iránt, hogy még csak egy ragyás szolgáló, vagy egy haszontalan vincellér se akadjon, aki zsandárokat hozott volna a honfi nyakára. És az Ipoly-menti urak, még néha a filozófusok, Madáchok, az imént szabadult Pulszkyak is összeültek a Kandúr elnöklete mellett, hogy a csendesen, halk szóval felosszák maguk között az elrabolt Magyarországot, a hivatalokat, amelyekbe idegenek telepedtek be. Megyefőnökségeket, amelyeket nemsokára megint főispánságoknak neveznek, püspökségeket és komisszáriusságokat, új földesuraságokat és megyei stallumokat, mert hiszen voltaképpen csak a megyét érdemes szolgálni, ..ebben a hadseregben úri ember legfeljebb kapitányságig viheti”, mondta már a jelszót Kállay János Szabolcsban, akit jó agarai miatt országszerte tisztelnek. — És Kandúr, a betyárbanda vezére másvilági komolysággal, úrfias hetykeség nélkül, sőt bizonyos bölcsességgel hallgatta a meglett emberek, az öregek, a táblabíró- világból itt maradottak meggondolt szavait Magyarország visszafoglalásáról, mert a legenda szerint néki csak füty- t ven ten i kell, vagy pedig csak meg kell jelennie Losoncon, ahol 1849-ben a tisztjei körében mulatozó orosz tábornokot agyonlőtte, egymagában, egyedül, csodás paripája lábában bizakodva, vagy pedig bizonyos színű fejkendőket kell rekvirálnl* a losonci vásáros zsidóktól és a Teendőket a palóc menyecskék között szétosztania, hogy e jeladásból országvilág megtudja, hogy elkövetkezett Magyarország visszafoglalásának az ideje, Felsorakoznak a szabadcsapatok, a bujdosók, a menekültek, a fogcsikorgatók, a hazájukból kivertek, a börtönbe zártak, a szívbilincseltek, a láthatatlan vendégek, a mendemondák hőse, a csendillák hallgatagjai, ten geri csősznek beállott hon véd tisztek, akik mind Kandúr jeladását várják. Kandúr a kézzel, szemmel, szóval megta- pintható valóság, aki néha napokig rejtőzködik az Ipoly fenekén, amikor kifúrt nádszálon át vesz lélegzetet, amikor a szécsényi Krúdy-kúriában keresgélik a zsandárok, máskor kukoricatáblákból küld üzeneteket a barátainak, hogy készüljenek, majd meg hónapokra eltűnik a környékről, hol jár, merre jár, senki sem tudja — a táncoló asztalkák szerint Törökországot járja és Figyeknessy ezredessel tanácskozik a haza felszabadításáról. Igen, Kandúr és az ő titokzatos társai: az álnevű nemes úrfiak, a reményvesztett öregek, a kiszolgált, hallgatag honvédek, a mindenütt lappangó üldözöttek, erdők, mezők, rejtekek száljáról, a felvidéki mondavilág mesealakjai a Kandúr társai, hogy minden álmot valósággá tegyenek, amely álmokról szüretkor, agarászaton, vadászaton, névna- jöhetnek a jó barátok; amikor feltűnés nélkül összejöhetnek a jóbarátok; amikor csak jelentős tekintettel, de hallgatagon koccintják össze poharaikat, az égitájak valamelyike felé nézdelődnek, hogy már ebből a hosszú pillantásból is megértse a magáét a beavatott, szavakat mondanak, amelyet nem ért meg a cselédség, vagy az idegen. .. titok, édes titok, bús sejtelem minden szüret, melyen Kandúr előballag a hétszilvafák felől és reményteljes kék szemével, bikakomorságában, halállal való komaságá- val új híreket, friss reményeket, nagyot koppanó gondolatokat hoz a régiek helyébe. — Itt a Kandúr! — kiáltották még akkor is a jókedvű felvidéki urak a szüretelő asszonynépség megriasztására. amikor a „pajkos Krúdyt” már javában agyonlőtték a vadkerti csárda mellett a csendbiztosok, mert elevenen nem tudták fogságba ejteni. GUSTAV KRKLEC: RÓZSÁK Nyúltam halom dús sárga rózsáért mint a koldus t Igéző piros rózsa bokrához térdre hulltam, élet adósa Ahány szál őszirózsa mind hazug vallomásom azóta £s? végül mind a három hullt szirma — , ifjúságom! (Dudás Kálmán fordítása Krklec nálunk sem Ismeretlen név. A jugoszláv Ura nagy alakjaként tartják ezamon. > Jeles műfordító Is. r NOGRÁD 1973. május 6., vasárnap 9
