Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)

1973-04-01 / 77. szám

Rendhagyó esti mese HOL VOLT, hol nem volt túl az Óperenciás-tengeren Nekeresd ország Nevenincs falujában élt egy szegény em­ber a feleségével. Nagyon sze­gények voltak, és hogy meg* élhessenek, napkeltétől nap­nyugtáig kellett dolgozniuk. Teltek múltak az évek és a (Szegény embernek három gyermeke született: két fiú és egy leány. Persze, most már több kenyér és több ruha meg <ripő kellett a családnak Az apa és az anya látástól vaku- í.ásig. sőt. gyakran éjjel is ke­ményen dolgozott hogy min­dent elő tudianak teremteni a gyermekeiknek. Sikerült is őket becsülettel felnevelni, magas iskolákban kitaníttat- klí. Azután a gyerekek elkerül­tek hazulról, mindegyik csalá­dot alapított. Jól ment a so­ruk és a szegény ember meg a felesége gyakran dicsekedtek a szomszédaiknak: úri sorba, jómódba kerültek a gyerekek Az unokák úgy járnak ahogy azelőtt a hercegek se. A gyerekek nem feledkeztek el a szülőkről. Évente néha kétszer is felkeresték őket Ha máskor nem. szüret és disz­nóölés idején meglátogatták a kis falusi házat És bizony egyikük sem távozott üres kézzel a szülői háztól. De az­ért máskor is eszükbe jutot­tak a gyerekeknek a szülők Karácsonykor húsvétkor és más jeles családi ünnepeken hozta a postás a csomagokat: csirkét, libát és még sokféle finomságot küldött a szegény (ember meg a felesége a gyer­mekeinek. Meg is emlegették a gyerekek: bizony olyan kö­vér libát senki sem tud töm­ni. mint az édesanya. Hát még a mája! Az idő tovább telt-múlt. A szegény ember apókává fele­sége anyókává öregedett. Apó. ka keze már nem bírta emel­ni a kaszát, meg a fejszét, és anyóka sem tudott már a ba­romfi után járni. Ahogy pe­dig a gyerekek haladtak a hi­vatalban mindig kevésebb idejük jutott apóka és anyó­ka meglátogatására, és most már legfeljebb évente egy­szer keresték meg a szülőket Igaz. már nem volt se szüret se disznótor. Apóka és anyó­ka nem voltak emiatt elége­detlenek: sok a dolguk, ma­gyarázhatták a szomszédok­nak. Azért jó gyerekek, min­dig hoznak valamit Hol egy csomag cigarettát apókának, hol egy szelet csokoládét anyókának. Bizony, jó gyere­kek a mieink nagyon szeret­nek minket. — mondogatták egvmásnak is. Egyik reggel, mikor anyóka Selkelt, hiába keltegette apó­kát. Biz’ az éjjel elaludt örök re Megvolt a temetés ott volt mind a három gyerek: a leg­idősebb fiú, aki a főhivatal főfó embere volt, a középső fiú. aki nagyon ügyes és jó­módú mesterember lett és a legkisebb, a leány, aki arra tanította a gyerekeket, hogyan éljenek becsülettel és tiszte­lettel embertársaik szolgálatá­ban A temetés után autóikba ül­tek és elrobogtak: mindegyik­nek sürgős dolga akadt ott­hon. Anyóka egyedül maradt. Egy ideig még főzőcskézett magá­nak valami csekélységet ami­re kicsinyke nyugdíjából és a szomszédok jóindulatából fu­totta. A gyerekek nem jöttek, sok volt a dolguk Nem is igen írtak, mert arra se jutott Ideiük. Anyóka éldegélt, tengődött csendesen. Egyszerre csak feltűnt egyik szomszédnak, hogy anyókát napok óta nem látta, s a há­zának a kéménye sem füstöl. Átment hozzá és lát­ta. hogy ágyában fekszik a hideg szobában Arcán lázró­zsák nvflnak, a betegség anv- nyira elgyengítette, hogy moz­dulni se tudott. Hamar orvost hívtak: jöt­tek a mentők és anyókát el­vitték a kórházba. Ott gondo­san ápolták ég íassan-lassan meggyógyult. Mikor gyerekei megtudták, hogy kórházban van. naponta telefonáltak és érdeklődtek anyjuk után: él-e még? Azt mondják, egyik gyereke egyszer meg is láto­gatta és hosszú perceicet töl­tött a betegágy mellett Egvik nap. amikor az a fia érdeklő­dött, aki a főhivatalban dol­gozott azt mondja neki az ápoló nővérke: » néni már na­gyon jól van, holnap haza le­het vinni. Meglepődött a leg­öregebb fiú és meglepődött a másik két gverek is. mikor el­újságolta nekik. Azonnal ösz- szeültek tanácskozni, mi le­gyen anyókával. Azt mondta a leány: — Én szívesen ma­gamhoz venném, de csak négy szobánk van. abban hárman lakunk. így is alig férünk el benne Azt mondja a mester: — Én se vihetem a házamba, mert arra gyakran fúj a szél. A legöregebb ígv szólt- — Ná­lunk valahogy elférne, de tud­játok. hogy gyakori n vendég­járás és szegény mama nem tudna pihenni. AKÁRHOGY hányták ve­tették a jó gyerekek, nem tudtak dűlőre jutni, mi legyen a mamával. Akkor azt mond­ja a mester: — Elmegyek a kórházba, s valahogy kimódo­lom, hogy még ott maradhas­son. — ígv is tett. Megkérte a doktorokat. erősítsék meg még egy kicsit a mamát és tartsák tovább bent a kórház­ban. Meg i$ ígérték neki. hogy még 1—2 hétig kúrálják, hadd erősödjék. Mikor a két hét eltelt anyó­ka jó gyermekei nyugtalan­kodni kezdtek Mi lesz. ha anyóka kijön a kórházból? Az idősebb fiú a főhivatalből megkérte barátját, aki a má­sik főhivatalban dolgozott és volt ismeretsége a kórházban: segítsen, hogy anyókát még a kórházban tartsák. Hasonlóan cselekedett a kisebbik fiú és a lány is. Ismerőseik segítsé­gével kaptak még egy kis ha­ladékot. Igaz. anyóka nem akart a kórházban maradni. Mikor egyszer gyerekei bejöt­tek. sírva kérte őket. vigyék haza Erről minden erővel igyekeztek őt lebeszélni Még nincs jól oktatgatta anyókát leánya, biztos, hogy nincs jól Tessék csak bátran panasz­kodni az orvosoknak A fiú is erősftgette: olyan sápadt az arca. még ráférne egv kis fel­javítás. Anvőka nem felelt semmit csak újra teleszaladt a szeme künnvel Nemsokára azt mondja egyik nap az orvos: anyókát holnap­után hazaengedjük. Hová vi­tessük magát, nénike? —kér­dezte. — Házamat eladták, felelte az anyóka, az árát el­osztották. maid eltartanak a gyerekeim. Értesítsék ókét. így is lett Másnap bejött a három gye­rek Ott veszekedtek anyóka ágyánál. Mindegyik szerette volna ha a másik veszi ma­gához. Végül is eldőlt a vi­ta. A lány vállalta el. aki a legkevésbé bírta hanggal a veszekedést. Nagy keservesen hazavitte anyját. De már az úton kieszelte, mit fog tenni. S úgy is lett Pár hét múlva felhívta naevobbik testvérét- most te vállald el a mamát. Az persze nem akarta. Erre jött a fenyegetés: ha nem te­li Lipszleerov: DILEMMA szed. elmesélem ennek is meg annak is. mit tettél anyáddal. Megijedt a nagyob­bik fiú, átvitte anyókát ma­gához. de már az úton kiter­velte. hogy mit fog tenni. S úgy is tett. Nem sok idő múlva megkereste öccsét: gon­dozd ezután te anyánkat. Azonban az csak vonakodott. Haragra gerjedt a nagy fiú: ha nem vállalod, bajba ke­rülsz. mert elmondom itt-ott- amott, hogy szívtelen vagy és gonosz, ég ha ezt a munkatár­said. meg a barátaid megtud­ják. nem fogsz előbbre jutni. Megijedt a középső fiú, magá­hoz vette anyját Rövidesen ő Is megúnta anyóka gondozását és így szólt testvéreinek: Nem jó ez igy, hogy anyóka egyik testvértől a másikig vándorol. Nagyon megviseli a gyakori változás. Helyezzük el egy otthonban, ahol magányos öregek élnek Ott majd jó sora lesz. MEGÖRÜLT a tanácsnak a másik két testver is. Addig talpaltak s járták a hivata­lokat. amíg sikerült anyókát egy otthonban elhelyezni. Most már ott van anyóka. Idegen emberek gondozzák, s úgy mondják, több szeretetet kap tőlük mint tulajdon édes jó gyermekeitől Csak ritkán sírdogál, ha előveszi gyerme­kei és unokái képét. Szemé­lyesen ugyanis nem nagyon zavarja anyókát a család. De hát olyan elfoglatak! így él anyóka még ma is. ha meg nem halt. A mesének vége aludjatok tok szénen. Aki pedig nem tudna aludni mert magára is­mer, ne is aludjon nyugodtan! Dr. Balogh Péter Az élet roppant bonyolult. NaponU ezer problémát vet fel, amit bosszús fejcsóválás- sál igyekszünk megoldani. Az efféle megoldások tekinteté­tében én mindig körültekintő vagyok. Mielőtt döntenék, előbb tüzetesen mérlegelem a lehetőségeket. Elvem: az óva­tosság! Lakásomat nemrég tataroz­ták. Befejezés előtt az a fo­gas problémám támadt: mer­re nyíljon az ablak? Kifelé, vagy befelé? — Hát nem mindegy? — kérdezte a mester, aki a ta­tarozást vezette — Persze hogy nem — válaszoltam. — Mert ha kife­lé nyílik, a szél könnyen be­vágja. — Akkor nyíljon befelé — javasolta a mester. — Na igen. de ha befelé nyílik, sokkal kisebbnek tű­nik a szobám! — Akkor nyíljon kifelé — hangzott a tanács. — Kényelmetlen lesz tisztí­tani. .. — Akkor nyíljon befelé. — De ha befelé nyílik, le­mosáskor a padlóra csurog a koszos víz. — Hadd nyíljon akkor ki­felé. — Lehetetlen, hisz ha ki­nyitom. nekimennek a járó­kelők! — A tizenkettedik emele­ten? — meresztette rám a szemét a mester. — Nos. akkor a madarak helyesbítettem. — Akkor hadd nyíljon be­felé. — Jó, de akkor véletlenül én megyek neki. — Akkor nyíljon kifelé — vélekedett nagy elhamarko­dottan a mester. — Igen ám. de ha berúgok és friss levegőt óhajtok szip­pantani, könnyen az utcára cseppenhetek. — Akkor nyíljon befelé. — Jó, de így egy részeg alak behajolhat az utcáról., s a szobában köt ki — érvel­tem. — A tizenkettedik emeleten behajol valaki? — ámult a mester. — A részegnek a tenger is térdig ér. a tizenkettedik eme­let pedig övig! — Hát akkor nyíljon kifelé. — Robbanás esetén köny- nyen kitörhet — érveltem. — Miféle robbanástól? — Bármilyen robbanástól? — Hát akkor nyíljon be­felé — hagyta rám könnyel­mű hangon a mester. — De akkor... — Nyíljon kifelé. — Igen ám, csakhogy.,; ' — Akkor... — De... — Rendben van — mondta a mester. — én megcsinálom, úgy, ahogy tetszik. Mindennel készen lett. ami­kor észrevettem. hogy szo­bámnak nincs ablaka. A mester befalazta. Megkönnyebbülten felsé* hajtottam. A szobában mély csönd, teljes sötétség honolt, ám ettől eltekintve, nem vol­tam nyugodt. Ugyanis hátra volt még egy életbávágóaa fontos probléma megoldása? merre nyíljon az ajtó? Mer ha kifelé nyílik, ak­kor. .. Ha viszont befelé nyí­lik. .. Szóval, az élet roppant- roppant bonyolult. Fordította: Baraté Rozália Brecht megelőzi Shakespeare-t Parasztasszony (Jánossy Ferenc rajza) A német nyelvű színpado­kon 76-féle rendelésben 1458 előadással Bertolt Brecht lett az 1971/72-es színházi szezonban a legtöbbet játszott drámaíró. Ezzel megelőzte a német színpadi egyesület sta­tisztikája szerint a német. I osztrák és svájci színházakban hosszú évek óta első helyen álló William Shakespeare-t. aki 1311 előadást ért meg 73 rendezésben. Rosszul bánik különösen a német nyelvű színház salát klasszikusaival. Schiller mű­veinek előadásai pédául, ame­lyek néhány évvel ezelőtt még nem maradtak el Shakes­peare mögött, állandóan csök­kennek. (424). Jelenleg elsősorban a szó­rakoztató színházi estéket kedvelik (Anouilh-tól Feydea- uig), a pszichológiailag meg­alapozott műveket (az újrs- felfedezett Ibsentől Albee-ig, Saundersig és Pintérig), és a társadalompolitikailag értér kelhető színdarabot (Nestroy, Horváth. Hacks. Kohout). Eh­hez járulnak a fiatal szerzők, oéldául Thomas Bernhard, Rainer Werner Fassbinder’, Franz Xaver. Kroetz és Pe­ter Turrini, Kis T)cnest Hajúi egy Amerikába «=— TAy, 1 szerint szület- " hettem volna Amerikában is?! — anyám rám néz, s hirtelen nem ér­ti ml az. ami engemet any- nyira mélyen érintett. Nézek vissza rá. Hasonlítunk mi egymásra. .? — gondoltam hirtelen Néhány hónapja is­merkedünk. A fiú interjút készít az anyjával, hogy meg­ismerje ... Furcsa. Látom, hogy végre bólint. — Igen, fiam. Anyám szavai közül vilá­gított elő a hajójegy. Váratla­nul kellett elképzelnem a pa­pírlapok sápadtságát, ö talán sose gondolt arra, ami bennem képeket hasítgatott egymás­ra. Belső tájakon felmagaslot- lak a Sziklás-hegység csúcsai, a lábamig ívelt a Mississippi nagy kanyarja, s hullámai érintették a talpamat. Vala­hol megvillant az öt tó kék­sége, s fülemben hallottam a nagy vízesés moraját. Meg­borzongtam. _ Nem értem azt a hajóje­gyet! — mondtam kiáltva. — Megküldte a nagybá tyánk, apánk bátyja, hogy menjünk utánuk Amerikába... Mit nem értesz ezen? — mondta anyám és megigazí­totta nyakán a kötést. — Ne­héz idők voltak. Sokan ki­mentek akkoriban a mi fa­lunkból, Alsórajkról is.. Megállj csak! Ha jól emlék­szem huszonkettőben vagy hu­szonháromban lehetett... — ráncok játszottak a homlo­kán. — Húú ...! — fújtam meg­könnyebbülten. — Ennek már ötven éve!. . És mi lett a hajójeggyel? Nem válaszolt azonnal. El­indult a szanatórium kertjé­nek ösvényén, ahol meg-meg- álltunk séta közben. Betegsé. ge több mint fél évre a fő­városhoz kötötte. Túl volt már három műtéten. Egész életemben sem beszélgettem vele annyit, mint a látogatá­sokon Kérdéseket gyűjtöttem össze, aztán a válaszait leír­tam. Először furcsállta a dol­got, de hamar megszokta. Kék iteöGRA.D -« 1973, április ®asas»»«g) füzetemben szaporodtak a te­leírt lapok Arról már elég sokat megtudtam, hogy mit tud a világról, a földrészekről, történelemről, népekről? De arra is kíváncsi voltam, ho­gyan élt gyerekkorában, ho­gyan akart boldog lenni? Egyúttal a saját kölyökarco- mat, a vele töltött csonka nya­rak heteit is kerestem. Együtt bolygattuk meg az emlékek rétegeit. Az átforduló szavak közül került napfényre a ha­jójegy is — Mi lett? — fordult felém, szemüvege vastag lencséjének tükrén elkenódött a táj. — Nem is tudom. — Miért nem mentek ki, ha itt nem boldogultak? — Ezt se tudom. Csak arra emlékszem hogy anyánk már nem élt és dologidő volt. Ta­lán apánk félt, nem mert ne­kivágni a nagy Amerikának négy gyerekkel. Én tizenkét- tizenhárom éves lehettem. De mondom, dologidő volt. Igen, dologidő Milyen szép és jellemző szó. Én még sose használtam ezt a kifejező ösz- szetételt . De anyámnak mindig „dologidő” volt, A kukoricasorok többször Is kö­rülérnék a földet, amit meg kapált felesben, de inkább csak harmadosban. Annyi földjük nem volt, hogy abból megéljenek. A sose látott ha­jójegyet hirtelen hajnali ra­gyogás vette körül. A mi régi hajnalaink. — Azokra a hajnalokra em­lékszik? Rám nézett és nem szólt. Neki sokkal több koránkelés­re kell emlékeznie, mint ne­kem Hát persze. Nem is ért­heti mit kérdezek. — Hajnalokra ... ? — rám emelte tekintetét, de túlné­zett rajtam Én aligha fog­lalok el sok helyet az ő haj­nalaiban Engem nagyszüleim neveltek, távol anyámtól, má­sik faluban. Csak néhány he­tet töltöttem vele. De jól lá­tom ma is mozdulatait. Az ablakon félhomály. Kint az udvaron... ó, az is mások udvara volt...! kapa pendül. Most veszi ki a vályúból, ahol egész éjszaka ázott, hogy a nyele beledagadjon a vas szorításába Aztán jön be és sürget engem is. Hallom a harmincéves szavakat „Ipar­kodjunk, fiam...!” — Igen, a régi hajnalokra A paprikás túróra... — hirte­len előjött annak is az íze ... Közbevágott: — Hagyd ezt! — nem néz rám. — Jó, hagyom ... Pedig az­óta sem ettem olyan jóízű paprikás túrót! — mondtam és ujjaimon megéreztem a ruhá­ba csavart, fűbe helyezett bögre hűvöoci is Előjöttek a fa tövénél, ahol hűsöltem, s ahonnét anyám kapáló moz­dulatait figyeltem, a kifür­készhetetlen útjaikat járó han­gyák. Éles bennem az a lát­vány, amikor találkoznak, megállnak, megtapogatják egy­mást. mint amikor az emberek kezet fognak, egymás vállára vernek Igen, előjönnek a hangyák is a hajójegy nyo­mán. A szanatórium épületei nagy kertben álltak a fák közötti tisztásokon, betonszi­geteken a zöld tengerben. A sétaúton mindenütt padok vár­ták a betegeket. Kis rönkpad- ra ültünk le. Látni lehetett a budai hegyeket, de én egyre csak a hajójegyre gondoltam aznap. Sehogy se tudtam el­képzelni, hogy milyen lehetett akkor egy hajójegy, ami Ame­rikába szólt? Azt se tudom, ma milyen. De azt tudom, hogy százezrek utolsó remé­nye volt az a kis papír és hullámveréses sorsuknak lett végső mentővitorlája át az óceánon, vagy, ha úgy tetszik- megadási fehér zászlója. Együtt úszott minden azon az emlékhajón, ahol a sose látott hajójegy világított. A kapa hajnali koccanása,, a fü­vek 'élén szikrázó harmat csillagvilága, a korai napfel­kelték öntudatlan öröme. Hi­szen a hajnal már úton talált bennünket azokban a nyarak­ban. — Ezt a hajójegyet Is le­írod? — fordult felém anyára. — Miért ne írnám le? —■ kezemben megállt a toll hi­szen már megszokta, hogy mindenféléket kérdezek és leírom a válaszait. — Minek ezt leírni? — sze­müvegében újra láttam a budai hegyek kicsinyített, torz képét. — Amiért a többit. — Ezt mégse kéne... — Miért? — erósebb han­gon kérdeztem, hát nem érti, hogy engem kiforgatott az a kis papír? — gondoltam — Miért? Miért? — kissé ingerült lett Láttam, hogy elrontottam a dolgot. Gyors, kapkodó kérdéseimre csaknem mindig visszahúzódott csönd­jei mögé. Száját konokul ösz- szeszorította elfordult. Is­tenem, gondoltam, akár a hároméves lányom! Csak köz­tük hatvan év íve áll látha­tatlanul. A két part, a két ismerős mozdulat. Köztük fe­szül az idő hídja. Egyenes ma­gas homloka feleit fehér, kór­házi kendő Tudtam, fordítani kell a szón, ha azt akarom, hogy újra beszédes kedve le­gyen. A szokásos, tucatkérdé­seim közül kerestem egyet. — Mit gondol, hány lakosa lehet Magyarországnak? — kérdeztem, mert úgy látszik ez a kérdés kimaradt. Ügy tűnt. az ilyen kérdéseket sze­reti Néhány , napja elmagya­ráztam neki hogyan működik a benzinmotor. Nem udta De nem szégyelltem fit ’niesen hallgatott Szerettem ezért!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom