Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)
1973-04-15 / 88. szám
A vonaton a h088ZÚ Iszlai Zoltán: rx W'dUHI folyosó közepére sodródott. Mellével az ablakhoz támaszkodott. Mögötte szüntelenül jöttek- mentek. A zakatolást félrészeg röhögések szakították meg. Sörösüvegek nyomódtak a hátához. Ilyenkor még jobban az ablakhoz szorult. Öröks Húsz éve csak este- volt zsúfolt a vonat. Akkoriban többen utaztak együtt Valaki mindik kiment, foglalt a jegyekkel ülőhelyet Mária körülnézett. Diákokat nem talált Az emberek kártyáztak, ittak. Az asszonyok lehúzott cipőjüket az ülés alá tették, meztelen lábukat a szemközti pádon pihentették. A folyosón nem szűnt a forgalom. Fiatal katona jött ölében sörösüvegeket egyensúlyozott. Szabad kezével Mária fenekébe markolt Fölháborodottan fordult hátra. A fiatalember a szemébe nevetett Kézitáskáját kezében szorongatva az étkezőbe ment. A dohányfüsttől émelyegni kezdett, a vonat mozgása elszédítette. Nem volt kedve enni, de máshol nem maradhatott nyugton. Évek óta nem volt otthon. Nagyanyja üzent, hogy látni akarja, nagyon beteg. Mire beértek, pénze negyedrészét elköltötte. Erős szél fújt. a sodró homok az arcába csapott, orra, szeme teli lett tőle. Tétován állt a régi villamosmegállónál. Sin sehol, az ottfelejtett megállójelző zör- gött a szélben. Észrevette a közelgő autóbuszt, fölszállt. A busz ismeretlen útvonalon járt. Kérdezősködni nem volt kedve. Nagyanyja házáig két kilométert gyalogolt. Egy KÖZÉRT-ben csokoládét vett. Már megpuhult, mire belökte a kaput. Az udvaron semmi se változott. A tornác szőlővel volt futtatva. Előtte csillagvirág és tátika. A konyha ajtaját drótháló fedte. Nagyapja légycsapója a falra volt akasztva. — Te vagy, fiam? — gyenge kiáltást hallott és a konyhába lépve belehunyorgott a sötétbe. — Mária vagyok, nagymama. — Ö, fiam! Hogy ezt is megértem. Gyere, hadd nézzelek. Áldjon meg a jóisten, csak hogy mégegyszer láthatlak. Sovány, szürke karok nyúltak feléje. Az öregasszony fogatlan szájával veszettül csókolgatta. Mária simogatta a hátát és azon gondolkodott, hogy kendő nélkül még nem látta. Pedig dús haja volt, kontya magasra nyomta föl a fekete delinkendőt. Most pár szálból tekert kis csomó 8 NOGRAD - 1973. volt a feje tetején, inkább sárga, mint fehér. Mária még mindig kéziében szorongatta a csokoládét A papírból a kockás párnára folyt. Ijedten utána kapott, de már későn. Nagy, barna folt éktelenkedett előtte. — Magának hoztam, mr muka — szégyenkezett és a maradékot a markába nyomta. — Jaj, fiam, nézd meg. nem jött-e Rózsi? Mert addig elmondom, mit határoztam. Mert a pénz a tied. azt nekik nem adom. A ház az övék, de a pénzt azt nem adom nekik. Oitítgatva te a párnára az izgalomtól kimerült beteget. — Ráérünk, mamuka. Nem azért jöttem — mondta A konyhaajtó zajosan kivágódott. — Van itt valaki? — kiáltott a sovány, inas asszony. — Szervusz, Rózsi. Csak én vagyok — Mária felállt. — Te? Mit akarsz itt? Eszedbe jutottunk? Nahát ilyet! Ellenségesen nézte unokatestvérét. Egyidősek voltak. — Hiába fened magad. Te is öregszel — mondta megvetően. Hátat fordított, a szatyrát rakodta — Minek jöttél? Neked nem jár innen semmi. Én küszködök vele. Hirtelen sarkonfordűlt. — Vagy elviszed? Nesze — mutatott az ágyra —. a tied. — Csak látni akartam — válaszolt Mária csendesen — nem akarok én semmit. — Na, ülj le. Biztos megéheztél. Hozok valamit. — Ne fáradj, ettem. — Akkor előbb lemosom — intett a nagyanyjuk felé. — Mindig összecsinálja magát. Vizet, szappant hozott. — Már megint összemocskolta magát? Hát nem dolgozok magára eleget? Nem el'ég a lepedőjét naponta négyszer cserélni? Mit csinált a párnával? — szedte le dünnyögve az ágyneműt és vette ölébe az öregasszonyt. — Örökké becsinél. Nem tudok mit kezdeni vele. Átázik a gumilepedő is. a matrac mindig lucskos. április vasárnap — Én voltam a hibás. Csokoládés volt a kezem — men- tégetőzött Mária és cigarettát vett elő. Rózsi gúnyosan odafordult. — Büdös? Azért, mert úrinő vagy, segíthetsz. Mária fölállt és ügyetlenül fölfogta nagyanyját. — Tartsd, majd mosom. Rózsi tiszta lepedőt, új flanellhálóinget hozott. Az öregasszony hallgatott. Hagyta, bogy visszafektessék az ágyra. Ellenségesen figyelte Rózsit Mikor kiment a piszkos vízzel, rekedten megszólalt — A pénz a tied. Neki nem adom. Apád után jár neked. De meg ne tudja, mert megver. A padláson van, a rossz kéményben. Egy szakajtóban. Nyolcvanezer forint. Vidd el, a tied. Kimerülve hátradőlt. elaludt. Mária a homlokához kapott. Ennyi pénz? Egy kocsi. Kocsit vehetnének. János elé állna. „Ne menj. el, veszünk kocsit. Itt a pénz. Ne kezdd elölről. Nem volt elég az albérlet, az állati spórolás a lakásra? Ha nem lesz pénzed, úgyis otthagy. Én meg autót vehetek neked. Csinálok bele huzatot A te neveden lesz. Kirándulunk, utazunk. A hivatalba is azzal mehetsz. Gondold el: az asztalra dobod a slusszkulcsot.” Rózsi gyanakodva oülant Máriára. — Csak már elvenné az Isten. Leszakad a karom a csavarástól. Csak zabái. És ösz- szecsinálja az ágyát. — Mióta fekszik itt? — Egy éve nem akar fölkelni — keményen néz Máriára. — És naponta többször váltok ágyat. Meg hálóruhát. Rozéi is leül. Két karját egyenesen maga elé teszi. Kezét erősen összekulcsolja. Mária észreveszi, hogy azt a kardigánt viseli, amit ő vett a nagyanyjának karácsonykor. — Én küszködök vele. Miatta nem megyek állásba. Minden az enyém. Az öregasszony mocorog, köhög. — Mi kell? Éhes? Hozok enni — áll fel. — Zöldbabot főztem. Zabáin!, azt még tud — int Máriának. A gáztűzhely alól előveszi a fazekat. Tányérokat, kanalat keres elő. — Akar egy kis pálinkát, ugye? Lapos üveget vesz ki a konyhaszekrényből, poharakkal. — Tiltja az orvos. De mit csináljak, ha szereti? Az öregasszony kihajtja a pálinkát. Mária lassan issza, figyeli, ahogy Rózsi az ágy szélén ülve tartja a tányért, eteti. — Tele van a bendője? Vagy kell még? Merít egy fél tányérral és ismét az ágy szélére ül. — Meddig maradsz? — kérdi. — Megyek este — felel Mária gyorsan. Pedig maradni akart. Szótlanul kanalazzák a levest. Csak a tornácon zümmögő legyek nyüzsgése és az öregasszony szuszogása hallatszik. — Kimegyek — áll föl Mária és vigyázva, hogy a legyek be ne tóduljanak, gyorsan behajtja az ajtót. A kert végében álló ámyékszék felől óvatosan a padláslépcsőnek kerül. Fönt behúzza maga mögött az ajtót, lábujjhegyen elindul. A rossz kémény egy gerenda mögött van. Gyerekkorukban ide dugta az elcsent cigarettát és itt, a félhomályban cserélték ki Rózsival titkaikat. Ahogy a szakajtó után nyúlkált, kezefejére vastag pókháló tekeredett. Fejét is bedugta, hogy hamarabb megtalálja. Keze a poros szalmafonathoz ért. Izgalmában íelnyöszörgött. Előbb kihúzta fejét, majd óvatosan kiemelte a szakajtót is. — Meglelted? Ijedten hátra fordult, Rózsi állt a nyitott ajtóban és mereven a szakajtóra mutatott. Mária nem törődve a ruhájával, elszántan szorította magához. — Igenis, megvan. Enyém, Nekem adta. Belemarkolt, de keze csak poros rongyokat tapintott. — Te rohadt, ellopta;! a pénzét. Elloptad a szerencsétlen öregasszony pénzét! Teljes erejéből unokanővéréhez vágta a szakajtót. Rózsi ügyesen félreugrott és a nevetéstől dülöngélve hagyta, hogy Mária hanyatthomlok elrohanjon mellette, le, a nyaktörő lépcsőn. Nem törődve a legyekkel, a konyhaajtót sarkig nyitotta, asztalon heverő táskáját fölkapta, belevágta a cigarettát és a lapos üveget, s nagyanyjára rá se pillantva rohant ki a házból. Ké! órát ült “ lomáson, a piszoktól ragacsos váróteremben. A pálinkát a vécében itta ki. Amikor végre a beálló vonat lépcsőjére lépett, a szél sírástól dagadt, nedves arcára ragasztotta a homokszemeket. JUHÁSZ FERENC: Reményem csillaga* Minden évben újra-olvasom műveit. És megkönnyezem mű. veit. Mert reményem csillaga 6. és kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szivem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlansógot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól a vers-égitestek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert müve lángérintése életet ad és nem halált, mert művében elmerülvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósult és megtörhetetlen életszereié a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember érteimé ben és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyentombolni-tudó és pacsirta- röptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végtelenség-homlokú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocs-csücskén, mint Illa bogáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit olyan kegyetlenül és oly reménytelenül löktek a földbe, akit oly korán rúgtak a földbe, ez a pikával-átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virágcsikóként fehéren és harmatoson szembenéző, ez az eléghe tetlen, a halál mlndenség-közönyébe soha-szét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenül és föloldhatatlanul világító égitestje mo gúnyunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló ^ természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolultabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt. Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagainak és Jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanul és nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív őröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejte- kelnket és kusza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és forra- dalmat-szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor. •A prózavertet különösen aktuálisad teszi, hopp a költőt a Koe- suth-di) első fokozatával a Petőfi-évben tüntették ki. BESZE IMRE: AMÍG Amíg szalad a fény előttem, amíg lépked velem az árnyék, amíg azt érzem: felelőtlen és hamis fecsegés a tájkép, amíg a vízben partra gondol, s a partról vízbe ér a lábam, amíg a vérem úgy dorombol, hogy szívverésem megtaláljam, amíg naponta küzdenem kéül a levegőért is, hogy éljek amíg tegnapi szerelemmel élnek holnapi — szemefények, amíg halottakat kísérek sírok közé, mint síró élő amíg esténként attól félek: ez af álmom lesz boldog — végső amíg pofont torol az öklöm, amíg ököltől indul vérem, amíg anyámtól azt öröklőm: nem kell sími a semmiségen — amíg a szépet szépnek látom, s eredményét a szép szavaknak — addig hiszem: nem kényszer — álam, hogy ember vagyok és az maradjak. CSANÁDI IMRE: RÁÉRŐS LAJHÁR Tudja bölcsen minden lajhár: sok sietség sok bajjal jár. IffV lajhár a lajhár! Jobb hát, békén élni-halni, ráérősen lombot falni. Így lajhár a lajhár1 Nem sietve, nem kapkodva, éjjel-nappal csimpaszkodva. Így lajhár a lajhár! Illik hagyni gondos munkát; lekopasztott, lombtalan fát. Így lajhár a lajhár! Aztán, higgadt bölcs módjára, átsétálni másik fára. Így lajhár a lajhár! BOÓR ANDRÁS: . SZERELMEDRŐL Szerelmed porhó puszta télben Fekszem alatta fázva ébren Lopott virág magányos váza Tolvaj-kezektől meggy alázva Akarom pedig jól tudom már Szerelmed tarlós vízverő-nyár Mindened az csak nem szerelem Tovalobban — mégis keresem
