Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)
1973-04-15 / 88. szám
László Annas A panoptikumban Mindent elért már. Emiatt néha-néha meglegyintette a semmi. Máskor meg elégedetlen számolta 0662» a hírnevét, a képeit, a családját és az anyagi javait. Ismét más lapokon elijedt a dolgok természetességétől. A nevét már régóta nem kívánta kikezdeni senki. Felesége ugyanaz volt, aki ő. Lánya férjhez ment es barátságos, társalgó vendégségbe jött vissza, szabályos időközönként Amire szüksége volt, bármit megvásárolhatott S mindebből hiányzott az érintettség. Munka közben olykor még flelihevült ha rá tapintott nagy összefüggésekre. Másnap újra azt kérdezte: nem csinnadratta-e az egész? De ez sem hozott megrendülést mint azelőtt — Jules Nantes — tagolta jelentősen a nevét Amióta nekitámadt az öregség és el akarta vészéjteni, a saját "hevével védekezett Ilyenkor kihúzta görbülni vágyó hátát és megújította csosszanni készülő lépteit. Mint most is a boulevard-on. A járdán vesztegelt bevárta a jelzőlámpán a zöldet Ámbár ez alig segített Oldalról ráhajtottak a kocsik. Az autótömeg agresszióját csak parányit csillapította a jelzőlámpa. Ügy tett mintha nem félne, s szórakozottságában szegezné földre a szemét A túlsó járdán aztán szabadon körülnézett Fiatalok és fiatalok. Fiúik, lányok, párizsiak és feketék, párizsiak ée malájok, párizsiak és nyurga északiak — végtelen csapatban. Nem figyelnek a jelzőlámpára, belevetik magukat az autók közé, egyenrangúak az agresszív autókkal. Megjelentek a képei a Modern Művészetek Múzeumában. Képei ugyanolyan hitetlenek és hívők, nyugtalanok es keresők, ellentmondásosak és színgazdagok, mint a fiatalok. Nem mint a tegnapelőtti, nem mint a tegnapi — mint a mai fiatalok. Ez csodával határos, s ennyivel be is kell érnie. A csoda nem terjedhet ki a biológiai folyamatra. Amikor először fogta feL, hogy roggyant árú — az megrendülés volt Már beleszokott ebbe is. Siető szekér— hajdan felugrott a siető szekérre. Gyalogtúrák külföldön. .. hosszú-hosszú napokat végiggyalogolt Most az emlékük is fárasztja. Az ürességet az is kitöltené: ha visszaszó- ongatná a saját ifjúságát. Palán azért nem zaklatja ez ■séma, mert hiszen ott a szoba, ahol mindig ifjú. Fiatal pár tárgyalt egy kirakat előtt A nő is, a férfi is kinyitotta erszényét Számolták a pénzüket Talán körös otthont készítenek. Jules Nantes megkérdezte magától: szereti-e őket? S azt felelte: nem. Nézte a keresztül-kasul rohanó fiatalokat Csak őket fürkészte. De egyiküket sem szerette. Mind amerikai. Az élet is amerikai. Száraz és hajszás és szerezni akaró. Itt a szülővárosában sem párizsi. Noha tegnap este a Café de te Paix-ben... az hasonlított Párizshoz. Teveháton érkezett egy fiúkaraván a kávéház elé. Festett rongyokban és indián fejdísszel, állatbőrők- ben és ezüstpapírpalástban, kékre, vörösre mázolt félmeztelen testtel, csákóval vagy szarvval, vagy álarcban. Betörtek, kurjongattak, beleittak a vendégek poharába és nem akartak semmi rosszat. A kékre, vörösre mázoltak ábkarolgatták a nőiket és a fehér zakós pincéreket. Ruhán, kabáton kimoshataüan nyomot hagytak. Végigszáguldot- fcak a termeken, táncoltak a földigtükrök előtt, a pincéreket a falhoz szorították, tomboltak, énekeltek és ismét be- leitfcak a vendégek poharába, Ö megkérdezte magától; haragszik-e rájuk? S azt felelte: nem. Nem méltatlankodott, de nem is mosolygott apás szeretettel. Sem ezen, sem azon. Sem * szárazon, sem a szilaj on. Sem a maga lányán, sem a másokén. Az utolsó Ijedtség: kimerültek az érzések?! Any- nyi volt, hogy elfogyhatat- lannak látszott Minden volt. Ez az. Minden volt már, ha hosszúra nyúlik az élet Ha a megrendülés nem csókol önként, futni kell utána, így nem az igazi. De akinek nyersanyaga, mint neki, az kaparintsa meg! Van egy szoba, ott megszerezhető ma is. Csak elkoptatni nem szabad. Leballagott a Szajnához. A Szajna és a parti épületek könnyű, olykor bágyadt újakkal, de mindig megértették. A Szajna most piszkos vizet sodor. A rakpart lépcsőjén keresztben feküdt valaki. Spárga tartotta a nadrágját Homlokán koszos, széles ragtapasz. Csupasz felsőtestén légy sétált a szőrszálak között Jules Nantes még emlékezett a harag és lázadás ízére, régi, hasonló • látványok előtt Tovább baktatott. A következő rakparti lépcsősoron kényes ruhában úrikislány szipogott. Diákfiú simogatta a haját vigasztalón és kelletlenül. — De mi lesz, ha megtudják? Jules Nantes el- émelyedett a sablontól. Mindig ugyanez, generációkon át? Visszament a körútra. Egy autókerék két centi híján a lábát horzsolta, összerámdult. Szégyellte, ha az önkontroll kihagyott Intett egy taxinak. Jobb lesz ott, a kocsicsődület közepén. Csodálkozott, hogy a sofőr címet kérdez. S akkor hirtelen bemondta annak a szobának a címét A bejárati üvegfü'lkében jól ismerték Jules Nantes-ot. Az élemedett tulajdonosnő csak üdvözölte, mást nem szólt és mosolygott. Előre igyekezett villanyt gyújtott a mélysotét folyosókon. Ott a szobában is felkattintotta a kapcsolót és máris sarkonfordult szépítés, se torzítás, se hígítás nem volt ebben. Henri, Paul és Eugene éppen így ivott az asztalnál. Jules Nantes elgondolta, hogy ha a viaszosmester olyan lett volna, mint a legtöbb, akkor eleve bedugulna a megrendülés. Ha olyan vásárján, é6 silányan dolgozott volna, mint a szakmájabelíek. De ebbe a mesterbe beszorult valamennyi a művészből is. Meg tudta markolni a fontosat. — Kedves Henri... — motyogta Jule6 Nantes — és te is Paul é6 Eugene barátom...! Azok hárman hetykén ittak. — Nem baj... — szólt Jules Nantes félhangosan — azért én hallom a hangotokat. Külön-külön mind a hármatokét Paul foga kivilágított nevető szájából. Eugene keresztbe vetett lábában volt valami kackiás. Jules Nantes ott állt mindhármuk ravatalánál. És a sírgödör mellett, amikor leeresztették a koporsót Akkor gyászolta őket. De ez már elmúlt. Most nem jött a gyász. Maga nem iszonyodott a haláltól. Jules Nantes behunyta a szemét, még mielőtt elöntötte a fény a helyiséget Sokszor egymás után tüdőre szívta a kevert szagot A nyári pincék, a barlangok, a pihenő színházi jelmeztárak és kellékesládák egyesített szagát Elhatározta, hogy részleteiben fogadja magába majd a szobát ha felvonja a szemhéját. Ott Olt az asztalnál a három pályatárs. Töretlen- vidáman és nagyot akarón. Se Azután a szakállas vendéglősre nézett. Éppen ennivalót hozott nekik. Ami azt illeti: nem kötött rossz üzletet. Ök négyen a képeikkel fizettek az ebédekért Am ki ismerte még akkor a munkáik pénzértékét? A vendéglős bizalma akkoriban megrendítő volt. Csakhogy azóta túlságosan sokszor emlegették. Végül önmagára fordította a szemét Az ablaknak támaszkodott, húsz-huszonnégy évesen. — Jules Nantes — szólította meg az ifjút az öreg. A fiatalember hevesen magyarázott, karja, keze felvilágosító gesztusba lendült — O, Jules Nantes — mosolygott irónikusan az öreg — te valami tárgyszerűre oktatod barátaidat! Keskeny ar- ood, ha heves is, mégis tartózkodó. Nem kellett volna inkább a belsőről, a rejtettről beszélni? Megtetted a munkáidban. Mégiscsak kár, hogy ilyen vendéglőszobákban te- belőled hegyi hűs, észhűs áradt. Mitől féltél? — Voltak szerelmek is, kalandok is, vad hivatásviták is, virradatig. És mégis elmaradt olyasmi, ami nem pótolható. Te a kalandért is fésülten Baracknyílás — k — nyúltál. Miért nem szólítottad meg a szemben jövő ismeretlent: „Chere Mademoiselle. .S felelte volna ő „Cher Monteur..Azzal az éneklő, felfelé ívelő madárhangsúllyal, amelyhez csak a mi francia lányaink értenek. Amelyben öröm-készség van, várakozás és életszeretet Aztán a legelső kapualjban meg kellett volna ölelned. Az igaz, hogy a vitáknak nekifeszültél. De kikkel? Barátokkal, legalábbis bemutatott ismerősökkel. Miért nem léptél oda idegen asztalokhoz, hogy felbolygasd az álmos Ismeretleneket?! Én ma már nem támadhatok idegen asztaloknak! Fürkészve nézte az ifjú arcát. S kérdezgette, hogy az a Jules Nantes azonos-e ővele? Nem lehetett biztonsággal dönteni. Az arc magában foglalta a teljes tervet. Mindazt, pontosan, ami megvalósult azóta. De a test... a szívás, feszes test felelőtlenül ígérgetett. Az elernyedés, a bomlás lehetősége is hiányzott a test tervéből. S most kívánta, hogy fájjon a ronggyantsága. De nem fájt, mint ahogy Henriék hármasa, a szakállas vendéglős és a színtér sem. Lekattintotta a vili anykapcsolót. Vén ostobának nevezte magát, míg botorkált a folyosón. Miféle agyalágyult kívánság: megrendülés rendelésre. Ámbár tavaly se először járt itt, s akkor még sikerült. Meghallotta Pierre hangját. No lám, vége az egyetemi évnek. Pierre megint itt törekszik összekaparni a Jövő esztendőre valót Ha kell: öt nyelven magyaráz a túristáknak. Jules Nantes eddig elkerülte az élesszemű külföldieket Most betért abba a szobába. ahová Pierre hangja hívta. Meghúzódott hátul, a félsötétben, a csoport észre sem vette. Pierre duzzadó gyönyörűséggel mesélte a Montmartre történetét Negyedik nyáron meséli. — Latin fiam! — becsülte meg magában Jules Nantes. Ez a latinok adománya, ez az évelő öröm-képesség. Miért megy most Pierre elevenen régen voltak közé? No csak. a perspektívákkal játszik! Mutogatja a turistáknak az optikai tréfát Az emelkedő montmartre-i utca magasában álldogálók is ter- mésztes embernagyságúnak látszanak, ugyebár? De, ha ö melléjük lép, kiviláglik a csalafintaságuk: akkorák, mint a járni tanulók. Előre jön, a valóban felnőtt termetű figurákhoz. Tisztelettel mutat az egyikükre: — ö a Szép Gabriella, hölgyeim, és uraim! Korának leghíresebb szépsége! Utcát és ajándékboltot neveztek el róla. hölgyeim, és uraim! — És az az asszony, ott oaira tőle? — tudakolja egy torista. — ö? Ö egy korabeli járókelő? — Arról híres? — szelle- meskedik a turista recsegőn, — Arról, igen! Egy derék asszony a maga idején! — S ez elég ahhoz, hogy bejusson az előkelőségek közé? Pierre átharapná a turista torkát. Alig képes legyűrni magát. S mielőtt tovább mutogatna, végigsimít a járókelő-asszonv üeszínű haján, ‘ átlagarcán. Kárpótló, összetartást jelző, együttérző simogatás. Jules Nantes szippantja a pillanatot. Sokáig-sokáig kell várakozni rendszerint. míg égy-egy Pierre ilyen önkénte lenül felpattintja a dobozfedőt. Bízik benne. Szereti. Egy keveset fél Is. Holnap talán, ha rá emlékezik Pierre- re, majd megkérdezi: — Mivel nem cifrázol fel egy illő mozdulatot, vén bolondja?! Ügy, ahogyan megforgatja, kifigurázza a másnapokon a képeit is. De amint kifelé elhalad az üvegfülke és az élemedett tulajdonosnő előtt, váratlanul es önigazolóan így szól hozzá: — El kellett ma jönnöm, kérem. Kellett, higgye el, asz- szonyom. Gyerektartás . — Szervusz, Annuskám! — Szervusz, Jolikám! Hallom, elváltál! — Már két éve. Azóta újra férjhez mentem. — No, ezt igazán gyorsan csináltad. — Nekem nem gyors. Hat évig vártam rá. — Az első férjed mellett? — Mit tegyek? Már akkor is Bandit, a másodikat szerettem. Fricihez csak azért mentem, mert Bandi akkor még rossz anyagi viszonyok között élt, és nem tudtunk volna berendezkedni. Vámunk kellett, amíg a helyzet jobbra fordul. — Örülök, hogy megtörtént, drágám! — Meg, de nagyon lassan, Annuskám! A gyerek csak a harmadik évben jött. No, akkor már elválhattam, mert a gyerektartásból elég szépen megéltünk az én aranyos Ban- dikámmaL Igazán mondom, szép a Kormánytól, hogy róp - ■ lünk, gyermekes anyákról ennyire gondoskodik. — Várj csak. Jolikám, yarn it nem értek itt! Azért a tartásdíjból két személynek megélni mégse lehet! — Igaz, a bíróság csak 550 forintot ítélt meg, de Fricl könyörgött, hogy hagyjam nála a gyereket, inkább fizet a tartásdíjon felül még ?00 forintot. Tudod, milyen gyengéd szívem van: nála hagytam. — A gyereket? — A gyereket! — Hiszen ez nagyszerűi 550 forint tartásdíj, ráadásul 700 forint csak azért, mert a Fricinek átengeded a saját gyerekét. — De drága Annusom, honnan veszed, hogy a saját gyerekét? Mit képzelsz? — Hanem? — No hallod, te azt hiszed, hogy az én Bandikám egy pillanatig is eltartatná magát másnak a gyerekével? Dénes Gém Két történet E A ligeti pádon egy lódenkabátos férfi ült és köny* nyes tekintettel bámult maga elé. Padtársa, egy Idősebb ember, részvevőén érdeklődött: — Tessék mondani, miért pityereg? — Miért? Uram, rosszak az emberek. Itt van például a mi családunk. Az anyám ötünket nevelt fel egymaga. Az egyik testvérem vezér- igazgató, a másik orvos, a harmadik filmszínész, a negyedik főosztályvezető. Azt hiszi, hogy egyiküknek is eszébe jut anyánk? Ha én nem lennénk... Tudja, minden hónap elején itt találkozunk az anyámmal. Persze, sokra nem telik, de elmegyünk bevásárolni, meguzsonnázunk, egy kis készpénz a házbérhez. Fehér hajú néni tipegett a pádhoz. A férfi boldogan ölelte át. A nénike megsimogatta a gyereket. — Drága fiam. Te vagy az egyetlen, aki soha nem feledkezik meg rólam. • A lódenkabátos büszkén kihúzta magát. — Anyám, tudom, hogy milyen nehéz magának. De rám mindig számíthat. Én itt vagyok minden hónap elsején. Gondolom, kétszáz forint talán segítene... f — Fiacskám! Most többre nem telik. Tessék egy százas. 2. Az igazgató előszobájában hetven év körüli bácsika magyarázott a rokonszenves titkárnőnek: — Szeretnék kikerülni portásnak a telepükre. Jól jönne egy kis pótlék a nyugdíjhoz. A titkárnő rosszkedvűen sóhajtott: — Sajnos, ebben az ügyben az igazgató kartárs intézkedhet, de ő nem tudja fogadni. Ekkor kinyílt a párnázott ajtó, és az igazgató lépett ki a szobából, futó pillantást vetett az öregemberre, és odaszólt a titkárnőnek: — Olga, kérem, ne hagyja itt várakozni ezt az embert. Menjen át vele a személyzeti osztályra és azonnal vegyék fel az öreget portásnak a telepünkre. Volt szerencsém! — biccentett az igazgató és elsietett. A titkárnő derűsen fordult a bácsikához! — Látja, hogy milyenek a* emberek! Azt mesélik, hogy a mi igazgatónk rideg és szívtelen. És most kiderült, hogy derék, csupaszív ember. Az öreg büszke tekintettel, dicsekedve mondta: — Ilyennek neveltem. Az én fiam! Galambos Szilveszter NÓGRÁD - 1973. április 15., vasárnap 9 r !
