Nógrád. 1973. március (29. évfolyam. 50-76. szám)

1973-03-04 / 53. szám

Bramimir Scepanovic; '* B e f a 1 a z o 11 a k Mehettek ^nau.m°1ó amerikai filmet pergetnek: be­ülhetnének a közeli kávéház­ba. ahol mindig akad egy­két ismerős. De nem mozdul­tak el hazulról még esetefelé sem: mint rendesen, aznap is a csodavárás tartotta őket veszteg az ablakban: hátha el­megy valahova Márké, a szo­batársuk. és kettesben marad­iak... Pedig az ötödik emeleti ab­lakukból nemigen volt mit látniok. A szemközti járdán a téli szél cibálta fák alatt korzózókat legfeljebb, ha láb- ujjhegyre állva nézhették. A szürke égboltot meg már ha­lálosan únták. amint egyhan­gú körhintahajéként hajtot­ta rajta lomha felhőit a szél. Iván, az ifjú férj, szórako­zottan simogatta még nála is csodaváróbb kis felesége ha­jít. San ja egy mosollyal sem méltányolta: ákombákomokat rajzolt a belehelt ablak táblá­ra, oly egykedvűen, hogy ar­cán a szenvtelen vonások már nem leplezhették sokáig a hangulat feszültségét Csakhamar meg is szólalt: ■— Nem költözünk mi oda be soha! — Ujja megtorpant ez ablaküvegen, s arcát élő vádként emelte Iván felé. — Már megint kezded? —■ mondta szándékosan kurtán a férfi. — Kezdem? Magad is ta­tod. hogy folytatom! — Oktalanul. Hisz* ezzel nem segítesz a dolgon... De ha kedved van. elmehetünk hozzá. — Inkább beszéld rá Már= kőt hogy tűnjön el egy fél­órára. — Csak nem fogom kérni? — Semmi belátás nincs benne... Ej. ez a tél is! So­se tavaszodik ki... Hogy leg­alább a parkba kimehetnénk.« — Légy türelmes, nem tart­hat örökké a tél... — Sajnos, a fiatalságunk sem — mosolyodott el San ja, de pillái már könnyet daj­káltak. Iván megfogta a kezét és engesztelőén mondta: — Kérlek, menjünk el on­minkóhoz. Sanja kelletlenül vette a 4é* Ukabátját, e az ajtóból Sün­»mappaaavte, a werfe prfesa kazéimemiedékínek lerert- lebfe Oagjo. Számos műve Je­gem« meg. Ír színműveket ée «V-játékokat Is. Lektor egy í«- vtossí Mádénál« urnntmtnitimtHwntttmmti tetöen végigmérte Márkét. Az azonban még a köszönésükre sem reagált: keresztre it vényt fejtett, ágyban, mert ha éj­szakai műszakra megy. egész délután ott hever az iker- ágydn. Különben is úgy vél­te : nem ő tehet arról, hogy Iván megengedte magának ezt a luxüst, mármint a nősü­tést. erre a közös albérleti szobára. Vad szél kapta szembe őket, amint kiléptek a ház­ból. Érdes hóport sodort a járdán, a sarkokon csigákat csavarintott és kíméletlenül arcukba pergette. §zem elé kapott karral védekeztek a szüntelen támadás ellen. — Majd meglátod, más lesz ám, ha átköltözünk! Sanja hálásan simult hoz­zá, ha nem is volt olyan na­ivan derűlátó, mint a férje. Lehet, hogy most is csak ví­gasztalásnak szánta ... De­hogy meghagyja hitében, ha mégsem puszta vigasz, meg­szólalt: — De ugye nem fogod el­hanyagolni a tanulmányaidat? Hivatal után leülsz szépen és tanulsz. Jó? Persze. De, ha beköltö­zünk. kiveszem az évi szabad­ságomat és jó darabig ki sem mozdulunk a lakásból! — Bepótoljuk az elmulasz­tottakat? — kajánkodott San­ja. — De be ám! Van mit pó­tolnunk. Mióta is tart ez az öröklét? — Hetvenkilenc napja! — vágta rá egyből Sanja. és fel­pillantott a neonlámpákig ör­vénylő hótölcsérre. — El se hiszem! — Ejnye, elfelejtettünk vi­rágot venni! — mondta Iván. — Inkább narancsot ve­gyünk neki. — Igazad van. betegnek jobb is... — Beteg, beteg ... Majd meglátod, sose hal meg! Ne­kem az az érzésem. Mintha minden látogatásunkon jobb és jobb színben volna... — Ugyan. Hisz’ a napokban is orvost kellett hívnunk hoz­zá! Emlékszel, milyen zavar­ban volt a doki. nem tudta, hogyan közölje velünk a vizsgálat eredményét Nyil­ván súlyos lehet az állapota... — Tapintatos volt az Igaz. mert azt hitte, rokonai va­gyunk. — No hallod: úgy is visel­kedtünk. Őszintének hatott... Belekacagtak a hóesésbe, aztán Iván beugrott naran­csért a sarki boltba. Utána vidáman fordultak be a ház­ba, ahol a sóvárgott lakás várt rájuk. Maminkó derűsen fogadta őket. S amint felkönyökölt ágyában, Sanja megigazította a fejealját — Remek színben vagy. ma, maminkó — jegyezte meg Iván. — és mintha a szobád is derűsebb volna, mint múlt­kor. — Ugye nem neheztelsz ránk, hogy tegnap nem lá­togattunk meg? Iván — mondta Sanja meggyőzően — túlórázott. — Már hogy neheztelnék? Hisz’ a munka előbbrevaló. kislányom. Én örülök, ha lát­lak benneteket. Talán attól gyógyulok... Szép, hogy így törődtök velem — mondta maminkó. — Köszönöm. Iván — hálálkodott az átnyújtott narancsért. Hallgattak. — Mintha most is látnám, amikor először kerestetek fel es istápoltatok. Azt mondtá- tok, hogy gyerekkorotokban itt laktatok a házban és sok­szor kaptatok tőlem naran­csot, mert jók voltatok. Most meg derék felnőttek vagytok. Ne haragudjatok, de én már rég el is felejtettem, hogy valamikor narancsot adtam annak a két házbeli kisgye­reknek ... — Hiszen régen volt, ma- mirtkó, nem is csoda — mondta Sanja. — Rég bizony. De ti nem felejtettétek el! Talán el se tudjátok képzelni, milyen öröm nekem, hogy nem felej­tettétek el... A két fiatal tanácstalanul összenézeti — De majd meghálálom, ha meggyógyulok. A tavasz ta­lán meghozza majd a gyógyu­lást ... — Persze, hogy meg. ma­minké. Mire kitavaszodik meggyógyulsz. — Én is úgy érzem, mintha lassacskán visszatérne az erőm. —• örömmel halljuk, ma­minkó. Szívből kívánjuk ne­ked. hogy meggyógyulj. Gyengéden vettek búcsút a reménykedőtől. Hazafelé lassú léptekkel rótták az utcákat Szótlanul, mert mind a ketten egyre gondoltak: sohasem költözhet­nek el a közös albérleti szo­bájukból. Nagysokára Sanja törte meg a csendet: — Tudtam én azt. hogy meggyógyul... — Mit tehetünk? A türe­lem itt nem terem rózsát — Sem lakisi = mondta epésen a fiatalasszony, és nagyot rántott Iván karján, amikor befordultak az utcá­jukba: — Hová mégy?! Csak nem gondolod, hogy az az otthonülő megemberelte ma­gát és elment hazulról! — Igazad van. Sétáljunk egyet a parkban.,« ♦ A kitárt ablakokon dőlt a fény: napsugár mórikált a fa­lakon, a bútorokon, a széles ágyon, a párnákon is. melyek közül mintha csak az imént kelt volna fel valaki, ment volna ki a konyhába vagy a fürdőszobába... — Végre mégiscsak itt va­gyunk — mondta szomorúan a férfi. — Itt — hagyta rá halkan Sanja. Mozdulatlanul ültek, mint régi albérletükben, amikor más szórakozás híján a téli szelet hallgatták. — Csak mi ketten voltunk a temetésén... — Nem volt senkije raj­tunk kívül. — Megadtuk neki a vég­tisztességet — mondta Iván és óvatosan, szinte félősen kémlelt körül: nem szólalt-e meg maminkó képmása a napsütötte falról? De szeme egykedvűen meredt feléjük. Iván hirtelen elkapta róla a tekintetét és mosolyt erőlte­tett arcára. — Tele volt vi­rággal a sírja. Te szórtad te­le, meg én. — Igen — mondta szóra­kozottan Sanja. anélkül, hogy a képre pillantott volna. — Mindig virággal kedvesked­tünk neki. Csak a vége felé hoztunk egyszer narancsot Iván lehunyta a szemét. Orgonaillat tévedt be a szo­bába. Milyen hálás lenne most egy csokor orgonáért ha még itt feküdne!... — Most kettesben vagyunk — fogta kézen Sántát. — Nem zavar bennünket senki. Nézz rám, Sanjácska. Sanja keze hideg volt és mozdulatlan. fvan ujjal lassan fel­svai i lazultak a szenv­telen kézről, és szótlanul odébb húzódott De csak kar­nyújtásnyira. hallgattak. Mint a befalazottak. És érezték, nemcsak a csend némasága az, ami befalazta őket. Moz­dulatlanul ültek a patakzó napsugárban. Dudás Kálmán fordítása — Tudom! Nagyon szeretem Ágnest. Gondolja el, har­minchat év! Lassan fél évszázad. Ki akartunk menni hoz­zájuk Leányfalura, az új villába... Most vasárnap. Arra mentünk, Esztergomban van Sajó Lili kiállítása, talán isme­ri. Textilmintákat is tervez... . ■— Nem ismerem Sajó Lilit, de. .0 — Azt néztük meg. De úgy zuhogott az eső, nem mer­tünk megállni. Legközelebb mondja meg Ágiéknak..« Csöngött a telefon. — Halló? Szőllősiné. Értelek. Persze, leveszünk őt szá­zalékot. Én is sokalltam elsőre a huszonkilencet. Igaz. Még ha a nehéziparban volna! Igazad van, jó, hogy hívtál. Drá­ga vagy. Gondolnunk kell a munkásainkra. A nyereségré­szesedésre. Úgyis, oly’ kevés. Huszonnégy százalék! — Ener­gikusan lerakta a kagylót. Az ujjai markolták még egy ide­ig, mint a csinos bőr és keserű mész ragaszkodott a tárgy felü íéhez. — Ne haragudjon, állandóan zavarnak. Szóval, egyedül... Nem jó... Egy embernek nem tudok ezeröt— kétezret elszámolni... — De én dolgozom egyedül... — Valami társ kellene... Nem fontos, hogy legyen... Csak formálisan. Más. Akár a felesége. Akár egy barát... Nincs egy barátja, akit beírhatna munkavállalónak? — Hamisan nem tudok most... Társat keressek? — Igen! Két névre! Nem számit. Nézze... — megint ráterpesztette az ujjait a kanapéra — mindenki élhiszi, hogy ketten csinálták. Ma már egyedül nem csinál senki semmit. írja be a... házmestert... Kifizetem. Kékre gon­doltam. Maga is? Nem használja az igazgatónk, csak mégis, ha valaki jön... Maga veheti föl az egészet. Csak ne egye­dül. Becsei tűnődött a kis kék acélszögeken a kanapé szé­lén —- szerette a munkát. Van olyan, aki szereti a munkáját. Kifeszíti az Alvavíra-zöldet, vagy kéket, mely olyan, mint a tenger, mondta neki a mestere régen, „meglobog tőle az agy” — meghalt, rákban, hosszan kínlódott, a temetésén a felesége nyivákolt —, és szög szög mellett, ez a pontos munka, tudja ő. De, egy társat keressen? Honnan? Egyedül dolgozik, örül, ha iparengedélye van, a forgács szaga megüti az orrát, a friss lécek és nehéz posztók szaga. Ez a munka. Reggel ötkor kel. Siet. Kifeszí­ti. A legjobb rugók minden ágyba... De társ? Honnan szedjen elő most valakit, hogy megértesse vele... csak a közös munkával lehet érvényesülni? A haverok a ktsz-ben dolgoznak... — izzadt tenyerét összedörzsölte, fölnézett az asszony vizenyős tekintetébe. Kérem, én munkás vagyok, munkaerő... Dolgozom. Alvavíra-zöldet... — Becsei? Így mondja? Azt hittem, Benedek. Volt itt egy B-betűs, azt is az Ági ajánlotta, ne haragudjon, össze­tévesztettem. Annyi ember és munkás fordul meg ná­lunk... Nem Benedek? Jaj. Persze. Milyen hülye vagyok! Szóval, ért engem... Társ! Egy névre nem tudom kifizetni Hát engem is megbüntetnek, ha fölvesz kétezret egy sze­mély. .. — Megcsinálom... — Persze... Nem is azon múlik... Társuljon valakivel! Ki akartunk menni Ágihoz, mondom, üdvözlöm, ha találko­zik, de megjött egy unokanővérem Kanadából, két hónapja se látunk, se hallunk. És még hozzá eltörte a karját... ezek a magyar orvosok, nem kell magyaráznom. Izgatja maga* Kanada miatt. Trudeau francia. Ki tudja, megválasztják-e újra... ott sok az angolszász... Akkor ott is nehéz lesz a helyzet... Eltört a karja. És más a francia politika, ne haragudjon... A titkárnő belépett. Nyest színű haja arca előtt len­gett, lábujjai körmét fölkunkorították a nagyon magas, ívelt cipő talpai. ^ —- Főkönyvelő elvtársnő... az angolok... — Szőllősiné kezet nyújtott a kárpitosnak, aki hirtelen fölugrott, megragadta az asszony kezét és rázta, mint a csengőt. — Látja. Külföldi! Csak ez ne volna. Itt... Menjen... Várjon, egy perc az egész, átpasszolom a főmérnöknek őket... Itt van egy... kijárat, egy előszoba... Mindjárt szólok. Becsei kitántorgott. Megállt az előszobában, rágyújtott egy Symphoniára. Le a tüdőre. Társ? Milyen társ? A fele­ségét nem írhatja be társnak. Nézte az előszoba linóleum- metszetét, olyan volt, mint az Alvavíra-zöld. Kékkel is le­hetne, azt szereti az igazgató. De társat, most hirtelenjé­ben nem tud keresni. Egyedül szokott dolgozni. Maga megy a munkáért A szövetet maga szerzi. Még a szögeket is. Csak abban bízik, amit maga megcsinál. Minden fekhely jó. Boldogok rajta az emberek. A családok békésen ülnék a rekamién. Olyan könnyűkéket gondolt az igazgatónak. Nyolc méter hatvan elég. Na jó, kilenc méter. Van pénzük Rendes ez a nő. Milyen emberi. Tizenöt évvel ezelőtt bez­zeg nem beszéltek volna vele így. Látszik, hogy megbecsülik a rendes munkát. Sárinak megveszi a bőrkabátot. A Jó- csef körúton látta. Nem kell szerződés, bízik ebben a nő­ben. — Ne haragudjon, hogy ennyit várakoztattam, Benedek űr... — Becsei... — Vagy Becsei... Tudom. Mondja meg Áginak, üdvö* löm. Ha arra járunk, Leányfalun, beugrunk... És keres sen valami társat. Addig nem tudom elszámolni. Legköze­lebb. Legközelebb. Gondolunk magára! és éles ujjaival be­csukta az ajtót. * BENCZE Jő ZSffl* Szembenéz az agg szelekkel Dagadt folyó mosdatja a sarjával ringó berket, s a kint rekedt hal uszonya hullámot a réten kerget. Mire zúg a napóceán üde lesz a fáradt pázsit, és a napcsők izzaszt, lázit. Boglya bólint a dombokon ércet bújtat ott a földmély évszázados lombos fákból tőzeget gyúrt meddő hőség. Bányász lett az ökrös gazdag glottgatyában, szőrös mellel, térdig áll a berki sárban szembenéz az agg szelekkel. Ladányi Mihály: Könyörgés szerelem ellen Szabadíts meg tekintetüktől, amely szememnek elbeszéli: szivem arra való, hogy sze ressem vele őket — szabadíts meg ujjuk hernyói tói, amelyek bejárják szikkadó koponyámat — szabadíts meg az úttól, amely mindig küszöbükig vezet, szabadíts meg a madártól, amely mindig fölöttük énekel, szabadíts meg vérem vasreszelékétől, mellük mágnese közt ne remegjek. szabadíts meg a fénytől, amely testükről csípős porként pereg szemem csodálatába —= szabadíts meg szemem éhségétől, amit szerelmük Júdás-pénzével majd beterítenek. NŐI FEJ (Gonda Zoltán rajza) Udvarlás több változatban 1. — Hidd el. édes Ptrikém, velem nagyon jól jársz, ha a feleségem leszel. Az én két széles vállam és az én két izmos karom felfogja majd a kettőnkre nehezedő összes terheket. Én téged a széltől is óvni foglak, s tenyeremen hordozlak valósággal... Mi az. szóltál valamit, szivecs­kém? — Igen. azt mondtam, hogy lassítsunk egy kicsit. Neked könnyű, üres kézzel, de én alig birok melletted loholni ezzel a két dög nagy sza­tyorral 2. Rózsika, imádott, angyali nő, számíthatok az ígéretére? — Igen. Dezső. — Ott lesz ma éjjel? — Igen, Dezső. — Pontban éjfélte, ahogy megbeszéltük? — Igen. Dezső. — A lakáscímemet sem fe­lejtette el? — Nem, Dezső. Rumpraliné utca 8/b. — ötszázban állapodtunk meg, ugye? — Igen. Dezső. — Pompás! Csókolom a ka­csóit. Rózsika, isteni, drága nő, és várom, pont éjfélkor! — Jaj, Dezső, én úgy félek, hogy kitudódik! — Ugyan, Rózsika, ki a fe­ne tudná meg. hogy maga diszponálta oda azt az ötszáz nagy méretű téglát a gyárból az én .villámhoz?! 3. — Drága kisasszony, maga ;y csodálatosan karcsú, lé­gies szinte azt mondhatnám, hogy éteri tünemény... — Ne fáradjon az udvarlás­sal uram! Én autóbuszon nem vagyok hajlandó ismer­kedni! — Maga félreért. kisasz« iszony, én csak arra akartam megkérni, hogy most már lépjen le a lábamról, mert le szeretnék szállni..« 4. — Mondja Gézuka, maga tényleg a k:, urtalai maha­radzsának a fia? — Tényleg, Zsuzsika. — hol van az a Kaput- tala? — Afrikában. a Tadzs Ma­hal tó mellett. — Jé. és ott ilyen jól be­szélnek magyarul?-A mi népünk rokona a magyaroknak. Zsuzsika. Kö­zös őshazánk volt a Góbi si­vatagban. — És azon a tízezer forin­ton, amit kölcsönadtam való­ban repülőjegyet vesz ket­tőnknek Kapurtalába? — Természetesen, Zsuzsi­ka. Hisz mondtam, hogy ba akarom mutatni magát, kis mennyasszonyomat, atyám­nak. a maharadzsának! De a kérdéseiből, mintha azt érez- ném, hogy nem teljesen bí­zik bennem.. „ —■ Dehogynem, Gézuka.. „ Csak tudja, annyi manapság a szélhámos, hogy nem árt, ha a magamfajta leány óva­tos egy kicsit. De maga, Gé­zuka, persze egészen más, maga nem szélhámos típus, bocsásson meg, hogy egy pil­lanatig is kételkedtem! Kadványl Barna i NÖGRÁD = 1973, március 4., vasárnap |)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom