Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)

1973-02-11 / 35. szám

Madách Imre* Az ember tragédiája (Résziét) XV. SZÍN (Farkas András illusztrációja) ÁDÁM: Rettentő képek, oh! hová levétek? Körültem minden úgy él, úgy mosolyog, Mint elhagyám, mig szívem megtörött. LUCIFER: Siránkozol? csupán a gyávaság Fogadja el harc nélkül a csapást, Mit elkerülni még hatalma van, De a végzetnek örökös betűit Nyugodtan nézi és nem zúgolódik Miattuk az erős, azt nézve csak, Hogy állhatand meg még alattuk ss,, Ily végzet áll a történet felett, Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre. ÁDÁM: Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad. Kiérdemeltem azt nagyon magamnak. Lemondtam érte a paradicsomról. Sokat tanultam álomképeimből, Kiábrándultam sokból, s most csupán Tőlem függ, utam másképen vezetni. LUCIFER: Ha a felejtés és örök remény Nem volna a végzetnek frigyese, Hogy, míg amaz hegeszt! a sebet, Ez szőnyeget von a mélység fölé S biztatva mondja: száz merész beléhuöt Te lészsz a boldog, a ki átugorja. — De látál úgy-e, mint tudós, egyéb Sok furcsaság közt oly bélférget is, Mely vércsében, s macskában bír csak élni, S kifejlődése első korszakát Mégis csak az egérben töltheti, S mely óvatos, ki is kerülheti, Mint agg múlván ki házias körében. De rendítetlen törvény őrködik, Hogy annyi jusson mégis ellennének, A mennyi kell, hogy ezredek után Még a puhány is éljen a világon. Az ember sincs egyénileg lekötve, De az egész nem hordja láncait; A lelkesülés, mint ár, elragad, Ma egy tárgyért, hónap másért megint, A máglyának meglesznek martaléki, S meglesznek, a kik gúnyolódni fognak. —- S ki lajstromozza majd a számokat, Következetes voltán bámuland A sorsnak, mely házasságot, halált, Bűnt és erényt arányosan vezet, Hitet, őrülést és öngyilkolást. ADÁM: Megállj! mi eszme villant meg fejemben — Dacolhatok még, Isten, véled is. Bár százszor mondja a sors: Eddig élj! Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek. Nem egy magam vagyok még e világon? Előttem e szart, és alatta mély Egy ugrás, mint utolsó felvonás... S azt mondom: vége a komédiának. (Adám a szírt felé halad. Éva kilép az ajtón.) LUCIFER: Ah! vége, vége: mily badar beszéd! Hiszen minden perc nem vég s kezdet is? Ezért láttál-e néhány ezredévet? SVA: Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el? Utolsó csókod oly hideg vala, S gond vagy harag van most is arcodon. Ügy félek tőled ... ■ ÁDÁM: (továbbhaladva) Miért is jársz utánam, Mit leskelődöl lépteim után? A férfiúnak, e világ urának, Más dolga is van, mint hiú enyelgés, Nő azt nem érti s nyűgül van csupán. Miért nem szunnyadtál még csak egy kicsinyt: Nehezebb lesz most már az áldozat, Mit a jövőnek hozni tartozom. SVA: Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán, Mert a mi eddig kétséges vala. Most biztosítva áll már: a jövő. ÁDÁM: Hogyan? ÉVA: Tudom, fel fog mosolygni arcod, Ha megsúgom. De jöj hát közelebb? Anyának érzem, óh Ádám, magam. OWADACH ffMRE esgfteffiáleSe. 8323. faeraá? <32Q­fietett Alsós/txeRován. A fwbSfleiaiBD és az előkészületek alkalmá. bél közlünk részleteket főm övéből, Az ember tragédiájából. Far» kas András m fiMusztráciéksd © Tragédia ffinm kiadásából ezítette* 8 MÓGRÁD — 1973» február 11* vssárnsp Akáca László: Száz forintért egyet RAJZOLÓ ASSZONYOKAT kerestünk a kutas» határban. No, nem olyan istenáldotta tehetségeket, akiknek keze nyomán igazinál is szebb virá­gok nőnek, hanem csak amo­lyan próbálkozókat, akik most, életük fáradtabb felében sze­retnének közelebb kerülni a rajzolgatás, festegetés tudo­mányához. A községi művelő­dési otthon rajzszakkörébe járogatnak. Gazdagítja-e otthoni életü­ket, s ha igen, mennyivel, ez az igazi széppel való kései randevú? A lakásokra voltunk kíváncsiak: a tömött lombok alá bújt tanyák tisztaszobái­ra, e tisztaszobák falát díszítő képekre, a szárnyas tükrök csecsebecséire. Arra, hogy a szakkörben pallérozott Ízlés mit is parancsol otthon? Ennek akartunk utánajárni, dehát ebből a vizsgálódó kö­rülnézésből nem lett semmi, mert megakasztott, s némiképp ugyan a témához kapcsolódó, de azért mégis más természetű töprengésre késztetett mind­járt a legelső látogatás. K. Gáspárékhoz kopogtat­tunk be először. Az asszony egy hangosabb kurjantásunkra előkerült, s a dicséretesen há­borgó pulit odébbparancsolva, kedves szavakkal tessékelt bennünket befelé. Ahová készültünk, a tiszta­szobában állapodtunk meg, s egy gyors széktörlés meg a szíves helykínálás után már a gangos tartású székekről tu* dattük jövetelünk célját. Kérdeztük, miért is jár el abba a szakkörbe, miért is töri végig magát hetente ezen a hol poros, hol sáros, hol meg fagyott hat kilométeren. S, hogy lássuk is, mire haladt már a kései tanulásban, kér­tük, mutassa meg néhány munkáját Az asszony kislányosan vál­lat vont majd odalépett a kredéneéhez, és annak alsó polcáról előhúzott két vaskos mappát Előbb a kisebbet a ceruza­rajzokkal telit nyitotta feL Váratlanul ért bennünket a látvány: a keménypapír tok­ban nemhogy a kisdiáknak, de egy kezdő fokon tanuló főis­kolásnak is dicséretére váló munkák sorakoztak. Nekisza­badított, természetes lendület­tel futottak a lapokon a vo­nalak, s akár valami csend­életet, akár egy táját mutat­tak, mindegyikükből kiérző­dött, hogy bizony nem tehet­ség nélkül való kéz húzta meg ókét! Egyszóval: ügyes, rajzolásra termett asszonynak mutatta K. Gáspárnét a sok lap. Főképpen is azok, ame­lyekről emberi arcok néztek vissza ránk: az alkalmas pil­lanatokban ..megfogott”, fiú-, leány-, asszony- meg férfite­kintetek. Aztán kinyitotta a terjedel­mesebb gyűjteményt. Mellbevágott a látvány. Eb­ben a kötegben ugyanis színes ..ábrázolatok” sorakoztak. Csú­csukról lecsorduló hóval ékes hegyek, tövükben az álmodo­zó, ibolyakék tó, a tó egyik partján a kicsi ligetben meg­búvó faház, a másik parton meg — na mik? — őzikék. Legelésző, kortyolgató őzikék. Magyarán: giccsgyű j temény volt a nagyobb, az újabb map­pa. Míg becsülettel végignéztük mindet, volt idő úgy összerak­ni a következő kérdést, hogy sértő, bántó még csak véletle­nül se legyen: — Miért csinálja újabban csak ezeket a színeseket? Ta­lán túl sötét, egyhangú a ce­ruza? — Nem! — rázta a fejét az asszony. — Ezek itt eladásra lesznek! Ezért a hattyúsért éppen ma délután jön el az egyik sógorom. S, hogy látta, első szóra nemigen értjük a beszédét, bővebb magyarázkodásba kez­dett: — KISLÁNYKOROMBAN is éreztem én, hogy nekem men­ne jól a rajzolás. Csináltam is, hacsak volt egy kis szabad időm, dehát ahogy teltek az évek, úgy szaporodott a ke­zem alá való munka. Attól fogva aztán, hogy férjhez mentem, egy vonalkát sem húzhattam. Csak akkor, ami­kor a gyerekek is a maguk emberei lettek, meg a föld is bekerült a csoportba, akkor jutottam oda, hogy megint rajzolni kezdjek. A kisebbik lányom tanító nénije említette, hogy indul valami szakkör a faluban, hát egyszer elmerész­kedtem. Bíbelődtünk ott min­denféle képekkel, láthatták az előbb! Egyszer az'án lerajzol­tuk az öreg Gált, az iskola- szolgát, vagyis, ahogy mostaná­ban nevezik, hivatali segédet, akinek, így mondta a szakkör­vezető, igen karakteres feje van. Az én rajzom lett a leg­jobb, legalább is azt mondták rá. Tetszett az öregnek, el is vitte haza, megmutatni. Ami­kor visszahozta, sokáig itt ül­dögélt. Aztán, amikor már eleget példálózott arról, hogy milyen ügyes kezem van, elő­hozakodott a kérésével. Azt mondta, mennék már egyszer el a lányáékhoz, s másolnám le nekik azt a képet, amit va­lami vándorpiktor pingált föl a folyosójuk falára. Éri a szél, szívja a fagy, le kellene má­solni valahogy. Mert az a táj nem arra való- hogy elpusztul­jon! Azt meg kellene őrizni, olyan szép! Elmentem, lemá­soltam. Kérés nélkül is adtak érte egy százast. Az lett aztán a helyzet, hogy jövögettek in­nen is, onnan is festetni. Volt aki már előlegbe itthagyta a pénzt. Most aztán már rende­lés nélkül is csinálom, hogyha jönnek, hát ne kelljen senki­nek várakoznia. Vigye, ame­lyik tetszik, darabját egy szá­zasért. ★ Festőasszony a kutasi határ­ban — mondtam aztán ma­gamnak. Késön virágzó, visz- 6zaszorított őstehetség! Közön­séges giccsőr feleltem tüstént rá —, aki mint a vásárokból, búcsúkból, ismerős társai, so­rozatban gyártja a képzőmű­vészeti szennyet, továbbmér­gezve vele a félművészetnek még amúgy is olyan könnyen áldozatul eső falusiakat, ta­nyaiakat. Öregségére magára talált népművészt — érveltem me­gint —. akinek ceruzája nyo­mán életre kel a papír! Ve- szedelemes kontár, aki bár so­ha ne jött volna rá, hogy mi­féle képesség is rejtőzik ben­ne! MÁR KINT, A dűlőút vé­gén álldogáló kocsinál jutott eszembe: miféle belesulykolt életelv vitte K.-nét ebbe a képcsinálásba? Mi fojtotta el a benne lappangó, s végre utat talált igaz szenvedélyt? A „fi­zetnek érte, hát persze, hogy csinálom”-elv állt útjába, hogyha így, öregségére is, de valami tiszta fogantatású dol­got műveljen. Vajon végleg elütötte attól, hogy valamiben megint úgy lelje kedvét, ahogy azt kislány korában szerette •volna?! Vajon másodszor is meghalt benne az alkotó ember?! Gyerekszáj Kezembe került a ma már technikussá felcseperedett” kislányomról tíz évvel ez­előtt vezetett naplóm, mely szépen mutatja az akkor még 12 éves gyermek fej­lődését. Ilyen kijelentései- ' vei lepett meg bennünket: — Apu. amikor még ki­csi voltál, fiú voltál, vagy kislány? — Szeretem a fokhagy­mát. mert kolbászszaga van! — Anyu, miért tesznek minden cseresznyébe magot, úgyis ki kell köpni! — A fiúkat is a mamák szülik? Akkor minek van a papa? Hej. tudom én! ! — Anyu, vedd le á cipő­met, a jobb lábamon visz­ket a tenyerem! — Júj, apu. megjöttek a tűzoltók, nemsokára tűz lesz! — Légy szíves, zárd rám az ajtót, nehogy véletlenül kiszökjek! — A kakas el tudja fe­lejteni, hogy ő kakas és tud tojást tojni? —- Biztosan te szültél en­gem anyu, mert ha apu szült volna aikkor lenne ba­juszom is. A tizenhárom éves korá­ban történt eset aranybe­tűkkel került be a naplón»“ ba; Édesanyja elutazott mű- fogsort csináltatni. A délutá­ni vonattal meg is érkezett, szájában az új fogsorral. Elébünk lép. s hogy kipró­bálja hatását, csillogó sze­mekkel kérdi: — Nos, mit láttok Fáj­tam valami újat? Valami különöset? Kislányom csak les. Én tudom, hogy a műfogsorár-« céloz. — Ejnye, nincs rajtam semmi furcsa? •— Miért, mit kellene lát­ni. mama? — kérdi a gye­rek. — Szóval semmit nem veszel észre rajtam? Kislányom erre nagyot néz, elpirul, odaszalad, s zo­kogva borul az anyja nya­kába: — Nem baj. anyu rá se ránts! Majd felneveljük azt is! Dénes Gésa Barna Tibor: Előjáték Amikor a cselekmény indul, a nézőtér és a, színpad egyaránt generálsötét, majd a továbbiakban az előfüggöny fénykorongjaiban — bal, jobb és közép elrendezésekben — a történés hősét és egyes személyeit látjuk. MESSIÁS: (ötven körüli, szolidan gondos öltözékű férfi, újságíró, a függöny bal oldali fény fókuszában): Tehát maguk­nak, elnök elvtárs, sejtelmük sem volt a dologról...? KIRÁLY: (Szintén ötven körüli, testes, vérmes, indulatos alkat. Tsz-elnök, viseltes falusi öltözékben, fején gyűrött ka­rimájú kalappal, melyet beszélgetés közben fel-le igazgat. Ugyancsak a fénykörben): Az az igazság, hogy nemigen ügyeltem oda rá. Van nekem elég más dolgom is a gazda­sággal. Nem ^tarthatok külön minden embert szemmel. Meg aztán minek is? Önálló munkaköre volt. Egy főkönyvelőt nem szokás lépten-nyomon ellenőrizni. Ó volt a szakember. Én azokhoz a könyvelési ügyekhez, megvallom őszintén, nem is konyítok. MESSIÁS: De mégiscsak hallania kellett, hogy suttog­nak a gazdaságban. Hogy mindenfélét beszélnek, miből fut­ja, egy fiatal nőnek mindenfajta olyan passziókra, amikre nem egy, de három főkönyvelői jövedelem is kevés lenne... KIRÁLY: (már sűrűsödik benne az indulat) Jól is néz­nék ki, ha minden pusmogásra odafigyelnék. Mondja, mit akar tőlem, újságíró elvtárs? Csak nem az én nyakamba varrni a felelősséget Varga Katiért? Végezte a dolgát ren­desen, a járásiak is elégedettek voltak a munkájával, sem­mi szavam nem lehetett rá. Amikor kipattant a sikkasztás, nem akartam hinni a fülemnek. Ez, amit mondani tudok. MESSIÁS: Nézze csak, Király elvtárs (zsebéből jegyzet­blokkot húz elő, lapozza) ... van itt egy részlet Varga Ka­talin vallomásából, ami arra utal, hogy történtek az Űj Erő Tsz-ben különféle szabálytalanságok, amik magát is érintik. KIRÁLY: (fenyegető, nyílt indulattal) Engem meré­szel? ... Engem merészel az a ringyó?! MESSIÁS: Azt vallja például, hogy: (olvassa) „Az, hogy a termelőszövetkezet elnöke az italszámláját a szövetkezet pénztárából fizettette ki, tíz, tizenkét esetben fordult elő. Az italbolt vezetője az elfogyasztott italokról mindig adott neki számlát, amire mindig valami más jogcímet írt, például ° Részlet a szerző Rázós ügy című, a debreceni Csokonai Színház számára készülő drámájából. lencsekaszálást. Annak ellenére, hogy tudtuk azt, hogy azon a "napon nem volt lencsekaszálás, az elnök által be­adott számlára a megfelelő összeget kifizettük.” KIRÁLY: (egészen kikelve) Aljas rágalom! MESSIÁS: (tovább olvassa) „... Én kezdetben ehhez nem akartam hozzájárulni, de azt mondta, hogy ő az elnök, s mi vegyük kiadásba, amire utasítást ad. Ezután ilyen esetekben nem is vitatkoztam vele, tekintettel, hogy teltet­tem az állásomat.” KIRÁLY: Na, ide hallgasson, újságíró elvtárs! Én utál­nám szaglászhat ahol akar, de ha engem megszellőztet, ha ennek a kúrvának az ügyeivel mer összehozni, mindenfélét firkálni rólam, hát csúnya világ lesz. Elér még egy-két he­lyig a szavam. Megértett? MESSIÁS:- (elteszi a jegyzetblokkot, nyugodtan) Tökéle­tesen. KIRÁLY: Akkor nincs több tárgyalandőm magával (gú­nyosan), újságíró elvtárs. (Fény kialszik, generálsötét, majd néhány pillanat múlva a függöny jobb oldali szélén felgyűlő fénykörben:) VARGÁNÉ: (elnyűtt, öreg, falusi asszony) Higgye »1, szerkesztő úr, olyan volt az a lány azelőtt, mint a falat ke­nyér. Megadott az nekünk mindent. Az öcssének, még mi­előtt katona lett, motort vett, meg minden. Nekem, s az apjának is... hát szóval mindig hozott, hol ezt, hol azt, amire gondolta, hogy kell, pedig igazán mindenünk megvan, költhette volna magára a keresményét. MESSIÁS: Varga néni, hogy tudta: mennyi a lánya ke­resete? VARGÁNÉ: Igencsak megbecsülhették a szentemet, mert úgy emlegette, hogy háromezer fölött kap. Meg még mellé­kest is olykor. Nagy tisztesség ez egy ilyen korú lánynak, mint Kati. MESSIÁS: De hát az is ide tartozik ám. hogy Katalin — ahogy mondani szokás — elég nagy lábon élt. VARGÁNÉ: A hivatallal járt, higgye el. lelkem, szer­kesztő úr!... Ha jöttek a megyétől, a járástól az elvtárs- urak, mit tehetett!? ...bizony mennie kellett. Néha négy­öt napra, meg többre is. Pestre, Dunántúlra, Verőcére, Ké­kesre —, mikor hova. Tudja, olyan volt az én lányom, hogy nemigen nélkülözhették. Még külföldre is el-elkívánták ma­gukkal. I t.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom