Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
Ahol ax irigykedés hiánycikk — Jö IFJÚSÁGI brigádot keres? — kérdez vissza Nagy Tibor, a salgótarjáni Vegyipari Gép- és Acélszerkezeti Gyár KISZ-titkára. — Jöjjön velem, lekísérem a szereidé1- be. De siessünk, mert műszak vége van, nehogy elmenjenek a fiúk! A fiúk még egyáltalán nem mgntek el, bár az óra mutatója már a kettesen állt. Támasztották a munkapadokat es kellemes traccspartiba merültek. Egy kis műszak végi kikapcsolódás, átmenet a gyár és az otthon között. A Lovász József Ifjúsági Szocialista Brigád 11 tagú, átlagéletkoruk húsz év. Jelenlegi vezetőjük Domonkos Gyula, aki többek között arról is nevezetes, hogy egy ültő helyében — igaz, hogy csak fogadásiból — bevág egy kilő szalámit. — Ilyet is csak egy ifjúsági brigádban lehet megcsinálni —■ nevetnek. — Ragaszkodtunk is hozzá, hogy csak fiatalok tartozzanak a brigádba, és jól számítottunk. Ez a legjobb műhely a gyárban, elsőrangú a gárda, nincs hú- zódzkodás, irigykedés, jól megértjük egymást. Es ez a legjobb brigád is. de ezt már nem ők mondják, hanem a tárgyilagos _ gyári vensenym ozgalom-értékelés, amely szerint az élen a Lovász József nevű brigád álL — Ahogy hallja az ember, sok helyen a másik borítékába néznek, és ha ott tíz fillérrel több van, már kész a pletyka — mondja Szabó Pál, aki egyébként 36 évével kor- íidősihek számit. — Hát ez az. ami nálunk hiánycikk. Együtt járunk moziba, a tarjániak figyelik a műsort, és szólnak, ha fogunk alá való film következik. Kevés olyan hely található a városban, amit ne kerestünk volna fel együtt. — fin például építkezem Zagyvapálfalván — veszi át a szót a brigádvezető. — Rendes dolog volt a fiúktól, hogy kétszer is feláldozták a szabad szombatot, és jöttek segíteni. Társadalmi munkákra is „ráment” már a brigádtagok jó néhány szabad szombatja, vagy műszak utáni szabad órája. De szívesen csinálták, akár az etesi óvodáról, akár a gyár rendezéséről volt szó. — ETESRE hulladékanyag- ból kiskaput csináltunk — sorolja Horváth Nándor. — Körül is kerítettük szépen az óvodát. A gyár rendezésére összehozott műszakban Í6 itt nyeltük a port egész nap, de végül is megvolt a látszatja. A tarjám Lovász József úti óvodába, pedig egy játékházikót készítettünk. Nagyon rendes munka volt, nem azért mondom, hogy haza beszéljek... — És mit szólnak a feleségek az ilyen „kimaradásokra”? Nevetnek, legtöbbjük nős. — Hát, kicsit morgolódnak, veszekednek, főleg, ahol gyerek is van. De ha valamit meg kell csinálni, ott mese nincs! Ennek a brigádnak nemcsak a jó közösségi szellem az erénye, nincs panasz munkájukra sem. Pedig exportra is dolgoznak, s ilyenkor különösen szigorúak a követelmények. — A Szovjetunióba 18 vezérlőpultot készítettünk, Algériának és az NDK-nak pedig drazsírozókat. A vezérlőpultokra azt mondák a „mer- tesek”, hogy ilyen szép munkát még a pestiektől sem látAz idei tervek felől kérdezősködöm. — Az első számú terv az, hogy megint szeretnénk elsők lenni — szól határozottan Domonkos Gyula brigádvezető. — Persze, ez nemcsak rajtunk múlik. Az anyagra, alkatrészre, sajnos, sokszor várni kell. Aztán szeretnénk egy nagyobb kirándulást is tenni, úgy gondoltuk, bérelt autóbusszal mennénk. És amit már leg jobban szeretnénk: elkerülni innen végre a végleges he lyünkre, mert itt mozdulni sem lehet. Minden időszaknak megvan a maga izgalmas témája. A Lovász József Ifjúsági Brigádban — mint sok más gyárban is — a március 1-1 béremelés a téma. Kalkulálnak, tervez- getnek és várnak. — Az az igazság, hogy kicsit félünk is tőle — teszi hozzá Szabó PáL — Új az üzemvezetőnk, a művezetőnk, nem nagyon ismer még minket. Pedig most különösen fontos lenne, hogy megalapozott, tárgyilagos javaslat alapján azok kapjanak nagyobb összeget, akik legjobban megérdemlik. Egyébként is az a véleményünk, hogy a fiatal hiába jó szakmunkás és hiába nyújt kimagasló teljesítményt, a bérében a fiatalságát „mínusznak” kalkulálják be. Pedig közülünk is sokan családosak már, és 10—12 forintos órabérből nem nagyon lehet ficánkolni. A brigád jó hírét ismerik már az egész gyárban. Rendre jelentkeznek újabb és újabb fiatalok, akik itt szeretnének brigádtagok lenni. Közöttük van Varga B. Joachim is. aki félig-meddig. máris a brigádba tartozik. — MERT OLYAN, hogy helye van köztünk. Itt csak az lehet tag. aki bizonyít. — Éh is nyolc hónapig vártam, míg befogadtatok — nevet társaira Szabó Pá-L Szedelőzfcödnek, indulnak az öltözőbe. Együtt, mint mindig. Szendl Márta Nehéz fiúk a szomszédból Amikor a tízkilós zsák is nehéz... Ezúttal „vendégbfinözők” a tek az utcákon, majd betér- álom volt, mert beesett az szereplői történetünknek, tek néhány csapszékbe — ér- árokba, és az egész éjszakát amely a múlt év decemberé- deklődtek a cimbora felől, de ott töltötte. Ezalatt Holló egyik napján hiába, a helyiek nem tudtak gyalog indult el a vasút mel- Holló felvilágosítást adni. lett Recsk felé, ahová el is Jf. jutott, de hogy hol szállt fel a vonatra, azt ő sem tudja Gyerünk haza! — kiáltott megmondani... mondhatni cimborák. Recsk Holló igenám de a legköze- Heggel a ténfergő Kovácsra nem kis távolságra van Tö- lebbi ’ vonat ' csak hajnalban felfigyelt az egyik munkásőr, rökbálinttól, mégis honnan a indult Recsk felé, így hát ta- a gyanús bűnözőt előállí- barátság, kérdezhetnénk. A íálomra felültek egy teherau- tóttá a rendőrőrsre. Hollót, a kemény börtönévek érlelték, t5ra> amely egészen Homokte- másik betörőt lakásán csípték fűzték össze a két bűnözőt, fényéig vitte a két ittas fér- el> úgy, hogy nem volt még akik, bár innen vannak még a fit, akik ott is leöblítették tor- ideje elfogyasztani a szerzett -“I-1- - i-*-.-— jvukat néhány kupicával. Ami- disznóságokat. Hamarosan bí ben, karácsony történt Nógrádban. Márton, 39 éves recski lakos, és Kovács László, 32 éves törökbálinti férfi jó ismerősök. negyvenen, több évet „lehúztak” különböző büntetésvég- kor leszálltak az autóról, ta- róság elé került a két nehéz rehajtási intézetekben. Íálomra nekivágtak az éjsza- fiúMindkettőjükre jellemző, kának — elindultak torony- hogy sűrűn váltogatták mun- iránt, és éjfél felé járhatott kahelyüket, és ehhez az is az idő, amikor Mátranovákra közrejátszott, hogy kisebb- értek. nagyobb időre — esetenként évekre — be kellett vonulniMint a mesében: éppen akkor érkeztek a helyi italbolt uk a börtönbe. Tiltott határ- elé, amikor arról folyt a dis- átlépés kísérlete, lopás, betö- kurzus, enni kellene, és vala- rés és egyéb bűncselekmények milyen itallal leöblíteni az út terhelik külön-külön Holló és porát. Kovács egy perc alatt Kovács bűnlajstromát. A ba- kapcsolt: törjünk be az ital - rátság régi keletű, tizenöt év- boltba! Holló azonnal kötélnek vei ezelőtt ismerkedtek meg állt, és máris átmásztak a ke- az egyik börtönben, és a múlt rítésen, a raktárajtón engeév végén „úgy hozta a sors” hogy együtt szabadultak. Egy dett a lakat, és benn voltak az épületben. Első dolguk mi más ideig munkát vállaltak — ki lehetett: megittak egy üveg gondolná, hogy Holló a Met- Zöldszilvánit, megettek 30 derót is építette — aztán elhatározták, hogy vidékre jönka kolbászt, majd teleraktak egy nylonzsákot paprikás sza nek a fővárosból. Nem dől- lonnával, rizses hurkával, házi- gozni, hanem „pihenni”, mert kolbásszal. Jó tíz kilón felül munkát sehol nem vállaltak, volt a csomag súlya, amikor jf, visszahajtották az ajtót, és folytatták útjukat az éjszakáHolló Márton recski lakása '}an> ^ adott menedéket a két bűnözőnek. Itt éltek abból a pénz- Még ez a 10 kiló Is rettene- ből, ami a szabadulás után tes teher volt, mert felváltva maradt, és itt, Recsken kö- cipelték a zsákmányt. A nylon- szöntött rájuk a karácsony. Az zsák éppen Kovácsnál volt, ünnep második napján, 26-án amikor egy férfi jött szembe a reggelt pálinkával kezdték, az úton. Az ivászatot egész nap foly- erek — látták, úgy, hogy estére mindketten alaposan eláztak. Ekkor Hollóban valami megmozdult, feltámadt benne a Illa berek, nádak, Kovács felvette a nyúlcipőt”, és eltűnt a házak között, csak később merészkedett elő. A homokterenyei állomáson, ahová nagy nehezen nagy érzés, és javasolta Ko- újból visszakeveredtek, Holló vácsnak, hogy üljenek vonat- vette át a zsákot, Kovács pe- ra, keressék meg Kisterenyén dig annyira elfáradt, hogy le- egykori börtöntársukat. Hiába ült az árokpartra, és azon volt este fél tíz, hozta a Zsu- nyomban elaludt. Hogy mit ál- zsi-vonat a két bűnözőt Kis- modott, nehéz lenne elmonda- tereriyére. Itt eleinte őgyeleg- ni, de az biztos, hogy mély (szokács) Elült a fegyverzaj... W ietnamban fegyver-nyugvás van; hi® vatalosan elült a harci zaj és reméljük, hogy a sokat szenvedett ország teljes békéje is rövidesen bekövetkezik. A béke szó és valóság értékét elsősorban azok tudják igazán értékelni, akik maguk is részesei voltak a háborúnak. Minél idősebb az ember, annál több tapasztalatra tehet szert, s így e sorok írója, aki végigélte mindkét világháború borzalmait, e napokban akaratlanul is visszagondol azokra a napokra, amikor a második világháború folyamán a felszabadító Vörös Hadsereg kemény csapásai alatt felszabadult Magyarország fővárosa, Budapest — persze nem egyidejűleg, teljes egészében. Huszonnyolc év távlatából szemlélve az akkori eseményeket, akaratlanul arra is kell gondolni, hogy időközben egy teljesen új generáció nevelkedett fel, melynek tagjai csak az iskolapadokban és a történelemkönyvekből vehetnek — szerencsére — tudomást az 1944—45-ös eseményekről.,. Mint munkaszolgálatos orvos alakulatommal Csepel és Buda között több ízben megfordulva, 1944 decemberének utolsó napjaiban végleg Budára kerültünk vissza. Itt karácsonykor az óbudai Árpád Gimnáizumban elszállásolva, az ott megjelent Gobbi százados óvatos közléséből értettem meg, hogy Budapestet _ a szovjet hadsereg körülzárta, ostromgyflrű- ben vagyunk. Talán, ha abban az időben már létezett volna a Metró alagútja, gyorsabban szabadulhatott volna fel a budai rész is; azért mondom ezt, mert a Duna ékszerei, gyönyörű hidjai akkor már mind a víz medrében hevertek a németek jóvoltából. Köztudomásúlag a pesti részen már 1945. január 13—14. napjain, a felszabadító csapatok utcai harcokban előre jutottak a Rákóczi úton körülbelül a mai Verseny Áruház magasságáig és 18-a körül eljutottak egészen a pesti Duna-par- tig. Buda azonban csaknem egy teljes hónappal később lélegzett fel. Alakulatommal a Mészáros utca és a Koronaőr utca (mai Koscjlusko Tádé utca) sarkán levő polgári iskolában kaptunk elhelyezést, s ennek az épületnek a portásfülkéjében végeztem orvosi teendőimet. Ugyancsak ennek az épületnek pincéjében volt egy német „hadikórház”, amelynek műtőjében a lepedőt akkor már csak barna csomagolópapíros helyettesítette, voltak Hunyadipáncélosok, nyilasok és egyre több „katonaszökevény-jelölt”, akik már megelégel- . ték a szenvedéseket. A polgári lakosság az óvóhelyeken tengette napjait, remélve és imádkozva, hogy Így, vagy úgy, de legyen fnár vége a tűrhetetlen szenvedéseknek. Azonban a német hadigépezet mit sem törődött á lakosság mérhetetlen szenvedésével. A budai Várban és a Gellérthegy kazamatáiban helyezkedett el Vesenmayer és a német vezérkar. Ezt nyilván tudhatták már a szovjet felderítők, s így nem véletlen, hogy a Sashegy és a Kisgellérthegy felől szinte menetrendszerű pontossággal jelentek meg a Vár felett Ráták, orosz bombázógépek, s így heteken keresztül állandó „földrengés" közepette életünk. Az élelem napról napra kevesebb lett, az izgalom az élve maradásért egyre nagyobb. Egyre több volt a sebesült, egyre kevesebb még a papírkötszer is! Megszűnt az ivóvízbeszerzési lehetőség is, már csak a krisztinavárosi templom mögötti vízvezetékből folydogált nagyon vékonyan a vizecske, Innen kellett elhozni a szálláshelyünkre. Aki önként vállalkozott két kanna víz el hozására, az aznap dupla porció ételt kapott. Többet egyet sem, mert út közben örökre megszabadultak az étkezés gondjaitól! Élénken emlékszem arra, hogy két német katona szálláshelyünk kapualjában egész nap lótetemek húsát darálta, ezt vízben megfőzte, persze só nélkül, mert ilyen már régen nem volt, s ők maguk nevezték el „Hitler-Suppe”-nak . (Hitler-leves) nagy elkeseredésükben, hiszen valahogy érezték, és nem is titkolták, hogy valami végzetes következik be az ő számukra. Ilyen körülmények között teltek napjaink, melyek éveknek tetszettek. Parancsnokom gyűlölte a németeket, szerencsére egy szót sem tudott németül. A német hadikórház parancsnoka egy törzsőrmester volt, aki viszont lenézte a ml zászlósunkat, és minden alkalommal igyekezett pökhendi módon fölényét fitogtatni. Többek között a tolmács szerepét is vállalnom kellett, s rajtam múlott, fordítási technikámnak, hogy a két főszereplő több ízben ölre nem ment egymással. Napról napra idegkorbácsolóbbá vált a hangulat, s közben áz épület egyik részét is leborptválta egy közelünkben lehullott bomba. Egyre jobban dübörgött körülöttünk, s reggelenként arra ébredtünk, hogy jobbról is, balról is eltűnt egy- egy épület... Végre elérkezett február 11-e, vasárnapi nap volt ez. Az épületben is /egyre zsugorodott az elhelyezési lehetőség, s így egyetlen szobában települt össze a „Gazdasági hivatal”, a szoba másik sarkában néhány könnyebb sebesült, s a harmadik sarokban az „orvosi rendelő”. Már napok óta sebellátási és kézmosási célokra egy lavór vizet utaltak ki számomra. Az idő szinte megállóit felettünk, de a harci zaj annál kevésbé. Jóval elmúlt már éjfél, de elaludni senki sem volt képes, a feszültség a maximumára hágott mindenkiben, valahogy éreztük, hogy végre történnie kell valami nagyon nagynak! Éjjel 3 ófa tájban hirtelen, minden átmenet nélkül, nagy csend keletkezett. Szinte fájni kezdett most ez a csend, a bizonytalanság csend je... A csend tovább tartott, és pirkadáskor az óvóhelyünkre érkezett piros kokárdás magyar honvédek közölték velünk, hogy Budának ez a része felszabadult... Megint szabadnak lenni, szabadon járhatni az utcán, találkozhatni régi ismerősökkel, barátokkal! Én is kiléphettem, hosszú hónapok után egyedül, kísérő nélkül szálláshelyünk kapuján és íme az első, amit megláttam: a földön feküdt egy elhullott tehén, amelyik csak félig tudta megszülni borját, miközben bőm basznánk találta el és ölte meg! Ezt a látványt, mint a háború szimbólumát, soha nem tudom elfeledni. A németek február 13-án még egy kitörést kíséreltek meg a Hűvösvölgy irányába, ez azonban véresen összeomlott. Ezek után egész Budapest térségében megszűntek a harcok, a felszabadító Vörös Hadsereg menetelt tovább Berlinig... #%z újjáépítés és a béke napjai kö- vetkeztek, majd a hidegháborús évek. s napjainkban a két Németország megegyezése. Hazánk és az NSZK között még nincs ugyan diplomáciai kapcsolat, de talán ez is bekövetkezik nemsokára. Amiket fentebbiekben emlékezetem tárházából kigyűjtve leírtam, legyen tanulság a mai nemzedéknek és intelem a béke megőrzésének szükségességére, mindnyájunk, az egész emberiség érdekében! Dr. Szálkái Géza, ny főorvos Munkásarcok Ha rajtam múlna,. rendszeresen meghívnám Sógor Ferenc csoportvezetőt a Salgótarjáni Kohászati Üzemekből ifjúsági klubokba, kultúr- otthonokba, hogy beszéljen a fiataloknak életéről, tapasztalatairól, Kevesen tudják annyira élvezetesen elmondani régi élményeiket, mint ő. Született kém elmondott, elbeszélő, aki' úgy tudja föl- kerestem fel azon a napon a idézni a szomorú, vagy vidám nemrégen korszerűsített acéleseményeket, a történelem gyári szolgálati lakásban, ahol sorsfordulóit, amelyek elvá- — ha jól emlékszem — har„Csak azt lutlom mondani,, megérle...’9 Otthonában gyan is osszák el azt a kevés húst több mint kétezer ember között? Ez volt akkor az egyik legnagyobb gond. Az ellátás. Az laszthatatlanok saját életének minckilenctől, a házasságköté- első munkásigazgatónak, Me- alakulásától,_ hogy mindenki- sük óta laknak feleségével. — kis Józsefnek, amikor a nagyaz és kiben képes fölkelteni az deklődést. Van is mit elmondani, szén gyerekfejjel került ér- Ma, és holnap szabadnapos gyűlésen bejelentették vagyok — mondta. — Csü- acélárugyár államosítását hi- törtök délutánra megyek leg- „beiktatták” tisztébe, azt nylflk gyarapodásának egyetlen fedezete. Sógor Ferenc életének legnagyobb tanulsága, hogy a legellentmondásosabb napokban is mindig tudta, kikhez tartozik. Kitüntetés, oklevelek, régi, megsárgult iratok bizonyítják, hogy munkájával, magatartásával mindig érdemesnek bizonyult az elismerésre és a bizalomra. Nem szerzett magas pozíciót, nem gyűjtött vagyont. Egész életében — a magánélet örömei, gondjai mellett — egyetlen szándék vezérelte, ezt tartotta meg a helyes úton, a saját szavait idézve: „őszintén akartam, hogy jobb legyen a az közelebb dolgozni. A huzal- áltotta oda az egyik munkás, munkásoknak. Nekem, neacélgyárba, átélte a háborús müi lágyítóban vagyok cso- konjunktúra időszakát, az portvezető. Tizenöt emberem utolsó napok félelmeit, a fog- van a brigádban. Tudja, szíaki a deszkapalánk tetején ül- ked, valamennyiünknek, dögéit: — Csak azt tudom 'monda* — Na, és lesz-e kenyér, ni, megérte — tette még ságot, hazakerülve az elsők vesen elbeszélgetek magával, lesz-e zsír? Vagy „nuku” ke- hozzá. — Az esetleges igazközött lépett be a pártba, rö- de a régi dolgokról hallani, nyér, „nuku” zsír? ságtalanságok, a kudarcok so» videsen szakszervezeti bizal- nem asszonyfüleknek való... Akadtak emberek, akik úgy ha nem vették el a kedvemet mi, majd főbizalmi lett, részt Beültünk a Kohász eszpresz- gondolták, hogy most már a munkától. Annak örültem, vett a helyreállításban, a tér- szóba. A legtöbb ipari üzem, övék a gyár, úgy dolgoznak, ha bármilyen keveset is, de melőmunka beindításában kisebb-nagyobb eltérésekkel ahogy nekik tetszik. Ha nin- tehetek valamit másokért, tevékenykedett a Vasas Szak- ezekben a hónapokban ünnep- csen kedvük, akkor nem dől- Nem ^volt ez mindig hálás sze- szervezeti Központban még U az államosítás negvedszá' államosított is, bár amikor zados évfordulóját. Kételyek. goznak. Nehezen tudták meg- reP- Éri azt tartottam, inkább __ ______ érteni, hogy a sajátjukban is száznak jót, s egynek akár m egbízták ezzel a feladattal, kel> reményekkel, nehéz évek keményen kell dolgozni, ha rosszat... Haragosom ninígy szabadkozott: voltak azok a felszabadulás boldogulni akarnak. A kü- esen. Ennyi idő után is emelt után. Az infláció ideje alatt az lönbség mégis óriási. Munká- fűvel járok az utcán. És szentjük ellenértéke többé nem a be merek nézni az emberekgyár uralnak pénztárcáját kel..« Kiss Sándor : Ne engem küldjétek oda, acélgyáriak a náluk gyártott me- elvtársak. Én még soha éle- zőgazdasági szerszámokat esetemben nem államosítottam... félték élelmiszerre, járták a duzzasztja, hanem" valamenyHirtelen nem is tudom, mit falvakat, s ha tíz-tizenöt ser- ___________________________ n yújtsak' át az olvasónak a téssel hazatértek a „beszer- sok-sok történetből, amit ne- zők”, utána jött a neheze, hoNŐöRAD — 1973= február 11., vasárnap