Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)

1973-02-11 / 35. szám

Ahol ax irigykedés hiánycikk — Jö IFJÚSÁGI brigádot keres? — kérdez vissza Nagy Tibor, a salgótarjáni Vegy­ipari Gép- és Acélszerkezeti Gyár KISZ-titkára. — Jöjjön velem, lekísérem a szereidé1- be. De siessünk, mert műszak vége van, nehogy elmenjenek a fiúk! A fiúk még egyáltalán nem mgntek el, bár az óra mutató­ja már a kettesen állt. Tá­masztották a munkapadokat es kellemes traccspartiba me­rültek. Egy kis műszak végi kikapcsolódás, átmenet a gyár és az otthon között. A Lovász József Ifjúsági Szocialista Brigád 11 tagú, átlagéletkoruk húsz év. Je­lenlegi vezetőjük Domonkos Gyula, aki többek között ar­ról is nevezetes, hogy egy ültő helyében — igaz, hogy csak fogadásiból — bevág egy kilő szalámit. — Ilyet is csak egy ifjúsá­gi brigádban lehet megcsi­nálni —■ nevetnek. — Ragasz­kodtunk is hozzá, hogy csak fiatalok tartozzanak a brigád­ba, és jól számítottunk. Ez a legjobb műhely a gyárban, elsőrangú a gárda, nincs hú- zódzkodás, irigykedés, jól megértjük egymást. Es ez a legjobb brigád is. de ezt már nem ők mondják, hanem a tárgyilagos _ gyári vensenym ozgalom-értékelés, amely szerint az élen a Lo­vász József nevű brigád álL — Ahogy hallja az ember, sok helyen a másik borítéká­ba néznek, és ha ott tíz fil­lérrel több van, már kész a pletyka — mondja Szabó Pál, aki egyébként 36 évével kor- íidősihek számit. — Hát ez az. ami nálunk hiánycikk. Együtt járunk moziba, a tarjániak figyelik a műsort, és szólnak, ha fogunk alá való film kö­vetkezik. Kevés olyan hely található a városban, amit ne kerestünk volna fel együtt. — fin például építkezem Zagyvapálfalván — veszi át a szót a brigádvezető. — Ren­des dolog volt a fiúktól, hogy kétszer is feláldozták a sza­bad szombatot, és jöttek segí­teni. Társadalmi munkákra is „ráment” már a brigádtagok jó néhány szabad szombatja, vagy műszak utáni szabad órája. De szívesen csinálták, akár az etesi óvodáról, akár a gyár rendezéséről volt szó. — ETESRE hulladékanyag- ból kiskaput csináltunk — sorolja Horváth Nándor. — Körül is kerítettük szépen az óvodát. A gyár rendezésére összehozott műszakban Í6 itt nyeltük a port egész nap, de végül is megvolt a látszatja. A tarjám Lovász József úti óvodába, pedig egy játékházi­kót készítettünk. Nagyon ren­des munka volt, nem azért mondom, hogy haza beszéljek... — És mit szólnak a felesé­gek az ilyen „kimaradások­ra”? Nevetnek, legtöbbjük nős. — Hát, kicsit morgolódnak, veszekednek, főleg, ahol gye­rek is van. De ha valamit meg kell csinálni, ott mese nincs! Ennek a brigádnak nem­csak a jó közösségi szellem az erénye, nincs panasz mun­kájukra sem. Pedig exportra is dolgoznak, s ilyenkor kü­lönösen szigorúak a követel­mények. — A Szovjetunióba 18 ve­zérlőpultot készítettünk, Al­gériának és az NDK-nak pe­dig drazsírozókat. A vezérlő­pultokra azt mondák a „mer- tesek”, hogy ilyen szép mun­kát még a pestiektől sem lát­Az idei tervek felől kérde­zősködöm. — Az első számú terv az, hogy megint szeretnénk elsők lenni — szól határozottan Do­monkos Gyula brigádvezető. — Persze, ez nemcsak rajtunk múlik. Az anyagra, alkatrész­re, sajnos, sokszor várni kell. Aztán szeretnénk egy nagyobb kirándulást is tenni, úgy gon­doltuk, bérelt autóbusszal mennénk. És amit már leg jobban szeretnénk: elkerülni innen végre a végleges he lyünkre, mert itt mozdulni sem lehet. Minden időszaknak megvan a maga izgalmas témája. A Lovász József Ifjúsági Brigád­ban — mint sok más gyárban is — a március 1-1 béremelés a téma. Kalkulálnak, tervez- getnek és várnak. — Az az igazság, hogy ki­csit félünk is tőle — teszi hozzá Szabó PáL — Új az üzemvezetőnk, a művezetőnk, nem nagyon ismer még min­ket. Pedig most különösen fontos lenne, hogy megalapo­zott, tárgyilagos javaslat alap­ján azok kapjanak nagyobb összeget, akik legjobban meg­érdemlik. Egyébként is az a véleményünk, hogy a fiatal hiába jó szakmunkás és hiá­ba nyújt kimagasló teljesít­ményt, a bérében a fiatalsá­gát „mínusznak” kalkulálják be. Pedig közülünk is sokan családosak már, és 10—12 fo­rintos órabérből nem nagyon lehet ficánkolni. A brigád jó hírét ismerik már az egész gyárban. Rend­re jelentkeznek újabb és újabb fiatalok, akik itt sze­retnének brigádtagok lenni. Közöttük van Varga B. Joac­him is. aki félig-meddig. má­ris a brigádba tartozik. — MERT OLYAN, hogy he­lye van köztünk. Itt csak az lehet tag. aki bizonyít. — Éh is nyolc hónapig vár­tam, míg befogadtatok — ne­vet társaira Szabó Pá-L Szedelőzfcödnek, indulnak az öltözőbe. Együtt, mint mindig. Szendl Márta Nehéz fiúk a szomszédból Amikor a tízkilós zsák is nehéz... Ezúttal „vendégbfinözők” a tek az utcákon, majd betér- álom volt, mert beesett az szereplői történetünknek, tek néhány csapszékbe — ér- árokba, és az egész éjszakát amely a múlt év decemberé- deklődtek a cimbora felől, de ott töltötte. Ezalatt Holló egyik napján hiába, a helyiek nem tudtak gyalog indult el a vasút mel- Holló felvilágosítást adni. lett Recsk felé, ahová el is Jf. jutott, de hogy hol szállt fel a vonatra, azt ő sem tudja Gyerünk haza! — kiáltott megmondani... mondhatni cimborák. Recsk Holló igenám de a legköze- Heggel a ténfergő Kovácsra nem kis távolságra van Tö- lebbi ’ vonat ' csak hajnalban felfigyelt az egyik munkásőr, rökbálinttól, mégis honnan a indult Recsk felé, így hát ta- a gyanús bűnözőt előállí- barátság, kérdezhetnénk. A íálomra felültek egy teherau- tóttá a rendőrőrsre. Hollót, a kemény börtönévek érlelték, t5ra> amely egészen Homokte- másik betörőt lakásán csípték fűzték össze a két bűnözőt, fényéig vitte a két ittas fér- el> úgy, hogy nem volt még akik, bár innen vannak még a fit, akik ott is leöblítették tor- ideje elfogyasztani a szerzett -“I-1- - i-*-.-— jvukat néhány kupicával. Ami- disznóságokat. Hamarosan bí ben, karácsony történt Nógrádban. Márton, 39 éves recski lakos, és Kovács László, 32 éves tö­rökbálinti férfi jó ismerősök. negyvenen, több évet „lehúz­tak” különböző büntetésvég- kor leszálltak az autóról, ta- róság elé került a két nehéz rehajtási intézetekben. Íálomra nekivágtak az éjsza- fiú­Mindkettőjükre jellemző, kának — elindultak torony- hogy sűrűn váltogatták mun- iránt, és éjfél felé járhatott kahelyüket, és ehhez az is az idő, amikor Mátranovákra közrejátszott, hogy kisebb- értek. nagyobb időre — esetenként évekre — be kellett vonulni­Mint a mesében: éppen ak­kor érkeztek a helyi italbolt uk a börtönbe. Tiltott határ- elé, amikor arról folyt a dis- átlépés kísérlete, lopás, betö- kurzus, enni kellene, és vala- rés és egyéb bűncselekmények milyen itallal leöblíteni az út terhelik külön-külön Holló és porát. Kovács egy perc alatt Kovács bűnlajstromát. A ba- kapcsolt: törjünk be az ital - rátság régi keletű, tizenöt év- boltba! Holló azonnal kötélnek vei ezelőtt ismerkedtek meg állt, és máris átmásztak a ke- az egyik börtönben, és a múlt rítésen, a raktárajtón enge­év végén „úgy hozta a sors” hogy együtt szabadultak. Egy dett a lakat, és benn voltak az épületben. Első dolguk mi más ideig munkát vállaltak — ki lehetett: megittak egy üveg gondolná, hogy Holló a Met- Zöldszilvánit, megettek 30 de­rót is építette — aztán elha­tározták, hogy vidékre jön­ka kolbászt, majd teleraktak egy nylonzsákot paprikás sza nek a fővárosból. Nem dől- lonnával, rizses hurkával, házi- gozni, hanem „pihenni”, mert kolbásszal. Jó tíz kilón felül munkát sehol nem vállaltak, volt a csomag súlya, amikor jf, visszahajtották az ajtót, és folytatták útjukat az éjszaká­Holló Márton recski lakása '}an> ^ adott menedéket a két bűnö­zőnek. Itt éltek abból a pénz- Még ez a 10 kiló Is rettene- ből, ami a szabadulás után tes teher volt, mert felváltva maradt, és itt, Recsken kö- cipelték a zsákmányt. A nylon- szöntött rájuk a karácsony. Az zsák éppen Kovácsnál volt, ünnep második napján, 26-án amikor egy férfi jött szembe a reggelt pálinkával kezdték, az úton. Az ivászatot egész nap foly- erek — látták, úgy, hogy estére mind­ketten alaposan eláztak. Ek­kor Hollóban valami meg­mozdult, feltámadt benne a Illa berek, nádak, Kovács felvette a nyúlcipőt”, és eltűnt a házak között, csak később merészke­dett elő. A homokterenyei ál­lomáson, ahová nagy nehezen nagy érzés, és javasolta Ko- újból visszakeveredtek, Holló vácsnak, hogy üljenek vonat- vette át a zsákot, Kovács pe- ra, keressék meg Kisterenyén dig annyira elfáradt, hogy le- egykori börtöntársukat. Hiába ült az árokpartra, és azon volt este fél tíz, hozta a Zsu- nyomban elaludt. Hogy mit ál- zsi-vonat a két bűnözőt Kis- modott, nehéz lenne elmonda- tereriyére. Itt eleinte őgyeleg- ni, de az biztos, hogy mély (szokács) Elült a fegyverzaj... W ietnamban fegyver-nyugvás van; hi­® vatalosan elült a harci zaj és re­méljük, hogy a sokat szenvedett ország teljes békéje is rövidesen bekövetkezik. A béke szó és valóság értékét elsősorban azok tudják igazán értékelni, akik maguk is részesei voltak a háborúnak. Minél idősebb az ember, annál több tapasztalat­ra tehet szert, s így e sorok írója, aki végigélte mindkét világháború borzalmait, e napokban akaratlanul is visszagondol azokra a napokra, amikor a második vi­lágháború folyamán a felszabadító Vörös Hadsereg kemény csapásai alatt felszaba­dult Magyarország fővárosa, Budapest — persze nem egyidejűleg, teljes egészé­ben. Huszonnyolc év távlatából szemlélve az akkori eseményeket, akaratlanul arra is kell gondolni, hogy időközben egy telje­sen új generáció nevelkedett fel, melynek tagjai csak az iskolapadokban és a törté­nelemkönyvekből vehetnek — szerencsé­re — tudomást az 1944—45-ös események­ről.,. Mint munkaszolgálatos orvos alakula­tommal Csepel és Buda között több íz­ben megfordulva, 1944 decemberének utolsó napjaiban végleg Budára kerültünk vissza. Itt karácsonykor az óbudai Ár­pád Gimnáizumban elszállásolva, az ott megjelent Gobbi százados óvatos közlésé­ből értettem meg, hogy Budapestet _ a szovjet hadsereg körülzárta, ostromgyflrű- ben vagyunk. Talán, ha abban az időben már létezett volna a Metró alagútja, gyorsabban szabadulhatott volna fel a budai rész is; azért mondom ezt, mert a Duna ékszerei, gyönyörű hidjai akkor már mind a víz medrében hevertek a néme­tek jóvoltából. Köztudomásúlag a pesti részen már 1945. január 13—14. napjain, a felszabadító csapatok utcai harcokban előre jutottak a Rákóczi úton körülbelül a mai Verseny Áruház magasságáig és 18-a körül eljutottak egészen a pesti Duna-par- tig. Buda azonban csaknem egy teljes hó­nappal később lélegzett fel. Alakulatom­mal a Mészáros utca és a Koronaőr utca (mai Koscjlusko Tádé utca) sarkán levő polgári iskolában kaptunk elhelyezést, s ennek az épületnek a portásfülkéjében vé­geztem orvosi teendőimet. Ugyancsak en­nek az épületnek pincéjében volt egy né­met „hadikórház”, amelynek műtőjében a lepedőt akkor már csak barna csomagoló­papíros helyettesítette, voltak Hunyadi­páncélosok, nyilasok és egyre több „kato­naszökevény-jelölt”, akik már megelégel- . ték a szenvedéseket. A polgári lakosság az óvóhelyeken tengette napjait, remélve és imádkozva, hogy Így, vagy úgy, de le­gyen fnár vége a tűrhetetlen szenvedések­nek. Azonban a német hadigépezet mit sem törődött á lakosság mérhetetlen szen­vedésével. A budai Várban és a Gellérthegy kaza­matáiban helyezkedett el Vesenmayer és a német vezérkar. Ezt nyilván tudhatták már a szovjet felderítők, s így nem vélet­len, hogy a Sashegy és a Kisgellérthegy felől szinte menetrendszerű pontossággal jelentek meg a Vár felett Ráták, orosz bombázógépek, s így heteken keresztül ál­landó „földrengés" közepette életünk. Az élelem napról napra kevesebb lett, az iz­galom az élve maradásért egyre nagyobb. Egyre több volt a sebesült, egyre keve­sebb még a papírkötszer is! Megszűnt az ivóvízbeszerzési lehetőség is, már csak a krisztinavárosi templom mögötti vízveze­tékből folydogált nagyon vékonyan a vi­zecske, Innen kellett elhozni a szálláshe­lyünkre. Aki önként vállalkozott két kan­na víz el hozására, az aznap dupla por­ció ételt kapott. Többet egyet sem, mert út közben örökre megszabadultak az étke­zés gondjaitól! Élénken emlékszem arra, hogy két német katona szálláshelyünk kapualjában egész nap lótetemek húsát darálta, ezt vízben megfőzte, persze só nélkül, mert ilyen már régen nem volt, s ők maguk nevezték el „Hitler-Suppe”-nak . (Hitler-leves) nagy elkeseredésükben, hi­szen valahogy érezték, és nem is titkolták, hogy valami végzetes következik be az ő számukra. Ilyen körülmények között tel­tek napjaink, melyek éveknek tetszettek. Parancsnokom gyűlölte a németeket, szerencsére egy szót sem tudott németül. A német hadikórház parancsnoka egy törzsőrmester volt, aki viszont lenézte a ml zászlósunkat, és minden alkalommal igyekezett pökhendi módon fölényét fi­togtatni. Többek között a tolmács szere­pét is vállalnom kellett, s rajtam mú­lott, fordítási technikámnak, hogy a két főszereplő több ízben ölre nem ment egy­mással. Napról napra idegkorbácsolóbbá vált a hangulat, s közben áz épület egyik részét is leborptválta egy közelünkben le­hullott bomba. Egyre jobban dübörgött körülöttünk, s reggelenként arra ébred­tünk, hogy jobbról is, balról is eltűnt egy- egy épület... Végre elérkezett február 11-e, vasárnapi nap volt ez. Az épületben is /egyre zsu­gorodott az elhelyezési lehetőség, s így egyetlen szobában települt össze a „Gaz­dasági hivatal”, a szoba másik sarkában néhány könnyebb sebesült, s a harmadik sarokban az „orvosi rendelő”. Már napok óta sebellátási és kézmosási célokra egy lavór vizet utaltak ki számomra. Az idő szinte megállóit felettünk, de a harci zaj annál kevésbé. Jóval elmúlt már éjfél, de elaludni senki sem volt képes, a feszült­ség a maximumára hágott mindenkiben, valahogy éreztük, hogy végre történnie kell valami nagyon nagynak! Éjjel 3 ófa tájban hirtelen, minden át­menet nélkül, nagy csend keletkezett. Szinte fájni kezdett most ez a csend, a bizonytalanság csend je... A csend to­vább tartott, és pirkadáskor az óvóhe­lyünkre érkezett piros kokárdás magyar honvédek közölték velünk, hogy Budának ez a része felszabadult... Megint szabadnak lenni, szabadon jár­hatni az utcán, találkozhatni régi isme­rősökkel, barátokkal! Én is kiléphettem, hosszú hónapok után egyedül, kísérő nélkül szálláshelyünk kapuján és íme az első, amit megláttam: a földön feküdt egy elhullott tehén, amelyik csak félig tudta megszülni bor­ját, miközben bőm basznánk találta el és ölte meg! Ezt a látványt, mint a háború szimbólumát, soha nem tudom elfeledni. A németek február 13-án még egy ki­törést kíséreltek meg a Hűvösvölgy irá­nyába, ez azonban véresen összeomlott. Ezek után egész Budapest térségében megszűntek a harcok, a felszabadító Vö­rös Hadsereg menetelt tovább Berlinig... #%z újjáépítés és a béke napjai kö- vetkeztek, majd a hidegháborús évek. s napjainkban a két Németország megegyezése. Hazánk és az NSZK kö­zött még nincs ugyan diplomáciai kap­csolat, de talán ez is bekövetkezik nem­sokára. Amiket fentebbiekben emlékezetem tár­házából kigyűjtve leírtam, legyen tanul­ság a mai nemzedéknek és intelem a béke megőrzésének szükségességére, mind­nyájunk, az egész emberiség érdekében! Dr. Szálkái Géza, ny főorvos Munkásarcok Ha rajtam múlna,. rend­szeresen meghívnám Sógor Ferenc csoportvezetőt a Sal­gótarjáni Kohászati Üzemek­ből ifjúsági klubokba, kultúr- otthonokba, hogy beszéljen a fiataloknak életéről, tapaszta­latairól, Kevesen tudják annyira él­vezetesen elmondani régi élményeiket, mint ő. Született kém elmondott, elbeszélő, aki' úgy tudja föl- kerestem fel azon a napon a idézni a szomorú, vagy vidám nemrégen korszerűsített acél­eseményeket, a történelem gyári szolgálati lakásban, ahol sorsfordulóit, amelyek elvá- — ha jól emlékszem — har­„Csak azt lutlom mondani,, megérle...’9 Otthonában gyan is osszák el azt a kevés húst több mint kétezer em­ber között? Ez volt akkor az egyik leg­nagyobb gond. Az ellátás. Az laszthatatlanok saját életének minckilenctől, a házasságköté- első munkásigazgatónak, Me- alakulásától,_ hogy mindenki- sük óta laknak feleségével. — kis Józsefnek, amikor a nagy­az és ki­ben képes fölkelteni az deklődést. Van is mit elmondani, szén gyerekfejjel került ér- Ma, és holnap szabadnapos gyűlésen bejelentették vagyok — mondta. — Csü- acélárugyár államosítását hi- törtök délutánra megyek leg- „beiktatták” tisztébe, azt nylflk gyarapodásának egyet­len fedezete. Sógor Ferenc életének leg­nagyobb tanulsága, hogy a legellentmondásosabb napok­ban is mindig tudta, kikhez tartozik. Kitüntetés, oklevelek, régi, megsárgult iratok bizo­nyítják, hogy munkájával, magatartásával mindig érde­mesnek bizonyult az elisme­résre és a bizalomra. Nem szerzett magas pozíciót, nem gyűjtött vagyont. Egész életé­ben — a magánélet örömei, gondjai mellett — egyetlen szándék vezérelte, ezt tartot­ta meg a helyes úton, a saját szavait idézve: „őszintén akartam, hogy jobb legyen a az közelebb dolgozni. A huzal- áltotta oda az egyik munkás, munkásoknak. Nekem, ne­acélgyárba, átélte a háborús müi lágyítóban vagyok cso- konjunktúra időszakát, az portvezető. Tizenöt emberem utolsó napok félelmeit, a fog- van a brigádban. Tudja, szí­aki a deszkapalánk tetején ül- ked, valamennyiünknek, dögéit: — Csak azt tudom 'monda* — Na, és lesz-e kenyér, ni, megérte — tette még ságot, hazakerülve az elsők vesen elbeszélgetek magával, lesz-e zsír? Vagy „nuku” ke- hozzá. — Az esetleges igaz­között lépett be a pártba, rö- de a régi dolgokról hallani, nyér, „nuku” zsír? ságtalanságok, a kudarcok so» videsen szakszervezeti bizal- nem asszonyfüleknek való... Akadtak emberek, akik úgy ha nem vették el a kedvemet mi, majd főbizalmi lett, részt Beültünk a Kohász eszpresz- gondolták, hogy most már a munkától. Annak örültem, vett a helyreállításban, a tér- szóba. A legtöbb ipari üzem, övék a gyár, úgy dolgoznak, ha bármilyen keveset is, de melőmunka beindításában kisebb-nagyobb eltérésekkel ahogy nekik tetszik. Ha nin- tehetek valamit másokért, tevékenykedett a Vasas Szak- ezekben a hónapokban ünnep- csen kedvük, akkor nem dől- Nem ^volt ez mindig hálás sze- szervezeti Központban még U az államosítás negvedszá' államosított is, bár amikor zados évfordulóját. Kételyek. goznak. Nehezen tudták meg- reP- Éri azt tartottam, inkább __ ______ érteni, hogy a sajátjukban is száznak jót, s egynek akár m egbízták ezzel a feladattal, kel> reményekkel, nehéz évek keményen kell dolgozni, ha rosszat... Haragosom nin­így szabadkozott: voltak azok a felszabadulás boldogulni akarnak. A kü- esen. Ennyi idő után is emelt után. Az infláció ideje alatt az lönbség mégis óriási. Munká- fűvel járok az utcán. És szent­jük ellenértéke többé nem a be merek nézni az emberek­gyár uralnak pénztárcáját kel..« Kiss Sándor : Ne engem küldjétek oda, acélgyáriak a náluk gyártott me- elvtársak. Én még soha éle- zőgazdasági szerszámokat ese­temben nem államosítottam... félték élelmiszerre, járták a duzzasztja, hanem" valameny­Hirtelen nem is tudom, mit falvakat, s ha tíz-tizenöt ser- ___________________________ n yújtsak' át az olvasónak a téssel hazatértek a „beszer- sok-sok történetből, amit ne- zők”, utána jött a neheze, ho­NŐöRAD — 1973= február 11., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom