Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
Madách Imre* Az ember tragédiája (Részlet) V. SZÍN (Farkas András illusztrációja) ÉVA: Mütiades! E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdulj. — Miért is oszlatád szét a hadat? E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel? Csak láncot érdemel e csőcselék, Mely érzi, hogy te születél uráúl, Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve, S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék. - ELSŐ DEMAGÓG: Halljátok-e, egy áruló nej« Miként beszél? ÉVA: Az a nőnek joga, Hogy férjét védje, még ha bűnös is, Hát még ha olyan tiszta, mint uram! És ellensége olyan korcs, miként ti. — ELSŐ DEMAGÓG: Mért hagyja a felséges nép magát így becsmérelni? ELSŐ A NÉPBŐL: Hát ha igazat mond? ELSŐ POLGAR: Ki velők tart, gyanús. Kiáltsatok, Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen. A NÉPBŐL: Halál reá! — ADÁM: Takard el e fiút Ne lássa vérem, — el nő e kebelről. A villám, mely a szirtre csap, ne érjen. Csak én haljak meg, — vagy miért is éljek, Midőn látom, mi dőre a szabadság, Melyért egy élten küzködém keresztül ELSŐ DEMAGÓG: Mit tétováztok még? A NÉPBŐL: Halál reá! ADÁM: E gyáva népet meg nem átkozom, Az nem hibás, annak természete, Hogy a nyomor szolgává bélyegezze S a szolgaság vérengző eszközévé Sülyeszsze néhány dölyfös pártütőnek. Csak egyedül én voltam bolond, Hívén, hogy ilyen népnek kell szabadság. LUCIFER: (Félre.) Elmondtad a sírverset önmagadra, S utánad illőt sok nagy síroromra. — ADAM: Vezessetek el. Nem veszem igénybe Tovább e szentélyt (Levezetteti magát a lépcsőn, Évát gyöngéden szolgálói karjába téve.) lm — készen vagyok. — MÁSODIK DEMAGÓG: Védjed magad, még nincsen veszve semmi! ADAM: Nagyon gyötörne a seb, hogyha szólnék Védelmemül. MÁSODIK DEMAGOG: Tedd meg, hisz’ ez a nép Csak az imént porban csúszott előtted. ADÁM: Ah, ép azért minden haszontalan, önszégyenét meg nem bocsátja a nép. LUCIFER: Kijózanodtál-é hát? ADÁM: Óh, nagyon! LUCIFER: Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek Nemesb ura voltál, mint ő neked? «PmhAch IMRE százötven esztendeje. 1823. Január 21-én szüle *1sósz?regován. A jubileum és az előkészületek alkalmából közlünk részleteket főművéből. Az ember tragédiájából. Farkas András az illusztrációkat a Tragédia finn kiadásához készítette. 8 ' NOGRÁD - 1972. december 10., vasárnap Az esztelenség utolsó napja Gondolatmorzsák Egyetlen fekete bárány bé- getése elárulja a legfehérebb csordát. Fehér falak. Mégis zord falak. A négy hatalmas fal különleges világot zár magába. Ide gyűjtik össze azokat az embereket, akik fölött hadbíróság mond ítéletet, és úgy hívják őket: katonák. Katonaruhába öltöztetett EMBEREK; A két szemközti talon két ajtó. Az egyik az időben bizonytalan, de biztos halálból vezet ide, a másik a biztos halál kapuja. A betonudvaron falaktól falakig érő körökben rójják bűneiket. Naphosszat körbe, körbe és megint körbe. Hangszóró szólal meg: — Hé, katonák! Gondoljátok meg! Thompson kapitány garantálja szabadságotokat! Mint adott jelre, megállnak, ötven láb idegesítő, mégis egyetlen nyugtató nesze a rit- musos dobogás abbamarad. Jó megállni. Nem mozdulnak. Megszokták. A szöveg is ismerős, benne csak a név és a rang változik. Mert itt semmi sem változik. Kapitányok, ezredesek, tábornokok. Szinte másnaponként más és más. Csak jelentéseket írnak naponta az ELNÖKNEK a katonák hűségéről és naponta kétszer két mondatban megpróbálják a bezártakat visszatéríteni a harci szellemhez. Mert, mit szólna az ELNÓK, ha hetenként kllldenék a kivégzett hazaárulók hosszú listáját. Hazudni nehéz. Megpróbálják átformálni a törvényeket Megpróbálják másképpen értelmezni. Halomra kéne lőni a katonákat Naphosszat körbe, körbe és megint körbe. Kapitányok, ezredesek, tábornokok. A legkeményebb tiszt is megszűnik itt katonának lenni. Olyan szürke, katonaruhába bújtatott EMBEREK lesznek, mint azok akik róják köreiket a falak között Naphosszat körbe, körbe és megint körbe. Három hete járnak. Reggel hattól este hatig. Ebédelni és aludni állnak meg. Járnak. A beton feketén kapott, ahol lépnek. Egy-kettő. Egy-kettő, őrjítő ez a monoton dübörgés. Egy-kettő. Egy-kettő. Valaki gyorsabban lép. Egy-kettő. Egy-kettő. Felkapják fejüket. Arcukat összegyűri a gyűlölet. Egy-kettő! Elgy-kettőt Mintha törvénysértő lenne. EGY-KETTÖ! És mennek. Egy alacsony alig húszéves fiú összeesik. Senki sem nyúl érte. Kikerülik. Felnyög. — Segítsetek! — Kuss! Az őr a sarokból ordított. A rágógumiból gömböt fújt, de nem bújt ki a meztelen nők képeinek halmazából. Kipattan az ajtó és beesik rajta az időben bizonytalan, de biztos halálból egy EMBER. Visszafordulna, de az ajtó becsapódik. Nincs kiút! Ordít, öklével veri a vasajtót! A bakancsok vad ropogása túl- döbörgi a csattogást. Naphosz- szat körbe-körbe és megint körbe. Az őr felemeli a fegyverét. Feje fölött a falat célozza. Lő. Amaz megforduL ökle görcsbe rándul. Megindul az őr felé. Botorkál és artikulátlan hangon örjöng. — Még egy lépés, komám, és keresztül lőlek! —■ Lőjj, te gyáva disznó! — Mondom! Még egy lépési — Csak csináld. Mit neked még egy hulla. Ki kéri tóled számon. Anyám már rég elsiratott. Téged is. Félsz? Azt hiszed a te életed ér itt valamit? Lőjj, lőjj már! Csend, az ötven láb megállt. Kitágítják a kört. így egy EMBER befér közéjük. A lázadó feladta a küzdelmet. Lassan beállt a sorba és a gépezet ismét működni kezdett. Egy-kettő. Egy-kettő. Napok óta nem sütött ki a nap. Most hirtelen kibújt a felhők mögüL Hangszóró szólal meg: — Állj! Üljetek le a keleti fal tövében. Csendben legyetek! Aki meggondolta magát, menjen az északi kapuhoz! A lázadó énekelni kezdett! Ahol a mij> folyó dóri a táncért. Ott vár rám anyám éa csöpp húsom. — Hallgass te! Itt nem lehet énekelni! Hangszóró szólal meg: — Fölállni! Mondtam, hogy pofa bel És megindultak. Kétszázhu- szönkiiéncedik kör. Még egy kör és vége a napnak. Egyszerre dobbannak a lábak. Egy-kettő. Egy-kettő. Valaki gyorsabban lép. Egy-kettő. Egy-kettő. Mindenki őt nézi. A lázadó még mindig gyorsabban lép. Egy-kettő. Egy- kettő. Megállnak. Naphosszat körbe, körbe és megint körbe? A lázadó énekelni kezd: Ahol a nagy folyó eléri a tengert, Ott vár rám anyám és csöpp húgom. Lövés. Fehér vakolatdarabkák röppennek szerteszét. A lázadó a kör közepébe fut. Üvölt. És ők ismét elindulnak. Naphosszat körbe, körbe éB megint körbe! Lassan, lassan szűkül a kör. Tíz méter, nyolc és hat. Mindenki csak egyet rúg bele. Mikor már nem szól, nem kiabál, abbahagyják. A kör kitágul. Hat méter, nyolc és tíz. Egy-kettő. Egy- kettő. Kétszáharmincegyedik kör. Kinyílik a biztos halál kapuja. Megszakad a kör. Lassan lépik át a küszöböt. Kintről csak visszhangzó puffanás hallik. Senki nem kiabál. Fehér falak. Mégis zord falaik. ★ Gyanús dolog a cölibátus: szoknyák vonzódnak a szoknyák után. * Ismerek költőket, akik zsenge ifjúságukban már a Parnasszuson érzik magukat. Már csak arra kell vigyázni, hogy le ne essenek. * Egy bíróról mesélik, hogy miután a zsebtolvajt elvezették a tárgyalóteremből, óvatosságból megtapogatta a pénztárcáját. ★ Ne mondd magad hófehérnek, mert minden ami fehér, hamarabb piszkolódik. ★ Az ostoba hisz. Az okos btzonyit. A bölcs megdönti amit az első hitt és a második bebizonyított. Cs. D. BURNS: Falusi randevú Van itt valakit Ki kopog? — Én vagyok, mondta Findlay. Takarodj, senki sem hívott! — Ugyan már, mondta Findlay. Lopni indultál? Mit csinálsz? — Megsúgom, mondta Findlay. Valami rosszban sántikálsz. — Nem rossz az, mondta Findlay. Ha most kinyílna ez a zár — Csak nyílna, mondta Findlay. Nem alhatnék el újra már. — Nem bizony, mondta Findlay. Ha benn volnál, szobámban, itt — Bár volnék, mondta Findlay. Itt rostokolnál hajnaligt — Hát hogyne, mondta Findlay. Ha itt maradsz ma éjszaka *— Maradok, mondta Findlay. Vigyázz, hogy épen juss hazai — Vigyázok, mondta Findlay. S bármi essék is idebenn — Had essék, mondta Findlay. Mindhalálig titok legyen! — Titok lesz, mondta Findlay. Rongyos ruhában félisten L — Ezek a szavak tőlem jönnek, tehát az én szavaim, az én szavaim pedig szentek, de Pákh Albert barátom is kezességet vállalt, hogy hat hét alatt rendezve lesz tartozásom — szólt a búcsúzó csavargó, akinek kóborlásaiból és tartózkodási helyeiből később Magyarország térképét lehetett volna összeállítani. — Na, Isten áldja, jó ember — búcsúzkodott Fogasné, majd egykedvűen befordult lakásába. II. 1844. év februárja. Borzalmas téli idő, ahogy a magyar paraszt mondja: ítéletidő. Didergő, éhes testéből megfagyott sóhaj tört elő a téli ködbe, s csak ennyit nyögött „mint száműzött király”: — Hej, Debrecen, hej, de jó, hogy nem élsz, Csokonai, drága testvérem és kóbor cimborám, sípoló tüdőd zöreje elveszne e téli időben. Nagy tokájú, borsostokányos cívisek, nektek többet ér a bendő, mint a szellem. így birkózva önmagával, a széles nyugalmú és terpesz- kedésű várossal, a magyar múlt bánatával — megindult hát a Nagyvárad utcából vándorlása rendeltetésszerű útszakaszán és bódult céltalansággal elhagyta a cívis város széles utcáit és nehezen megmozdítható világát. Az orkán két marokkal hányta, csapkodta arcába «a havat Amerre elhaladt, mindenütt koldusnak gondolták. Rongyos, foltos, kopott ruhában, üres zsebbel, étlen- szomjan bandukolt faluról falura. Nem kérdezték tőle: honnan jön, hová megy, kicsoda, micsoda. De nagyon csodálkoztak rajta, hogy nem esedezett holmi alamizsnáért s még Tokaj világhírű borától sem vágódott hanyatt. — Megátalkodott koldus lehet, még alamizsna sem kell neki — mondta Egerben egy piros képű, jól táplált hentesmester, aki nagy darab mó- csingot dobott a vándor orra előtt a kutyájának, hogy haragra lobbantsa a ténfergő embert — Aki jószívű és lelkes kis- papoktól jön, minek annak mócsing? — gondolta magában. — Jó, ilyen mócsingként dobom majd a kispapok elé a Legendát, rágódjanak ők is majd rajta. Sokan ügyet se vetettek rá. De aki szemébe nézett, szinte meghökkent a csodálattól. Valami túl világi fény csillogott tekintetében, valami csodálatos erejű tűz. Pestre igyekezett, de mintha nem is tudta volna az utat, nagy kerülőt tett, hiszen Egernek, majd Tokajnak vágott. Néha füzetkét kotort elő zsebéből, abból olvasgatott, hogy csaknem orra bukott, és összeütközött a járókelőkkel. — Mi az, maga a fellegekben jár? — ordított rá egy vérnyomásos, nyugdíjas levéltári segédtiszt. S ő ott járt. Tokajban nem tudta, hogy mit csináljon, s Miskolcon már a halál gondolata szegődött mellé, de Egerben már Dobónak érezte magát és felvidult. A fogvacogtató hidegben arra gondolt, hogy érik a gabona, melegek a napok. Sokszor meg-megállt, mintha megtorpant volna és kétségbeesetten körülnézett, nem látja-e valaki. Tépelődött magában: Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig, Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig. — Minek is megyek Pestre? Meg-megremegett érzékeny, finom lelke. Szemében rejtett könnyek fakadtak, de nem sírt, mert víg arcot mutatott a bánat idején, mert nem akarta, hogy szánakozzanak rajta, szégyellte a sajnálkozást. Tudta, hogy az emberek a színlelt bánatot szeretik legjobban, de az igazitól mindenki fut. Egyszer visszafordult és már más irányban haladt lehorgasztott főveL Találkozott egy öreg, vánszorgó koldussal, aki rongyokba bugyolált lábaival tipegett, szerencsétlenebbnek látta magánál, ekkor el- szégyellte magát, fejét felemelte, megfordult és ismét Pest felé vette lépteit. III. Üres zsebbel, üres, korgó gyomorral érkezett meg. Nem fogadták diadalkapuval. A járókelők undorral tértek ki előle. Egy péklegény nagy kosarából megkínálta, arca jóságos volt és együttérző: — Szívesen adom, drága uram. Ez aztán titulus, hát még a sütemény. Olyan friss és ropogós, hol csinálnak ilyet? — Csakis a tüzes kemencében, ahol az ördögök is megsülnének. — Lám, a pék mily szellemes, mit sütött ki? Ez nagyobb költő, mint én vagyok. Ez az igazi költészet: a péksütemény, szép, ropogós és fogyasztható, az én verseim a kutyáknak sem kellenek. Debrecenből a szalonna űzött el, itt meg a ropogós péksütemény a költemény. A péklegény jóságos, még idegenebbé tette előtte a várost. A magas házakra tekintve szédület fogta el, azonkívül éhes is volt. A Duna vízkeblét felmetsző hajók az emberre nehezedő bánat és fájdalom nem hegedő sebeit juttatták eszébe. Az előkelő úr, aki az elnyomó hatalom hűséges szolgája, nincs rászorulva a kul-
