Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
4 Szakmai divattudósítás Az Országos Pályairányftásl Főközpont Igazgatója rémülten íülelt a komputer kattogására. A számítógép agyközpontja éppen most fejezte be a pályaválasztási kérdőívek ősz* szesitését. Néhány perc múlva már ott hevert az íróasztalon a sommázat, amelyből kiderült, hogy az Idén 47 560 fiatal jelentkezett a bölcsészettudományi egyetem vola* pük—flamand szakára, .23 ez- „ ren kívánják az afrikai oroszlánvadászatot tanulni. 9 500 fiatal akar atomtudós lenni, 39 715 leány jelentkezett filmsztárnak, 28 301 légiklsasz- szonynak, 37 202 próbakisasz- szonynak. A többi jelentkezés a tévébemondó, a gebines-, a beatgltáros, a nőorvosi és a kozmetikusszakma között oszlott meg. Másnap megjelent a sajtó" ban a Pályairányftásl Főközpont közlegénye, az alábbi szöveggel; „Az idei pályaválasztási igények összesítése megtörtént. Az adatok alapján bizonyos szakmákban túljelentkezés tapasztalható, míg más szak* mák lránt — amelyekben pedig a népgazdaság felvevőképessége nagyobb — viszonylag mérsékeltebb érdeklődés tapasztalható. A Főközpont teljes mértékben méltányolja a fiatalság igényeit, ezért arra törekszik, hogy kinek'klnek egyéni hajlama szerinti vagy legalábbis ahhoz közelálló szakmát ajánljon. Kérjük a jelentkezőket, hogy pályaválasztási igényeiket az álábbl- ak szerint módosítsák; a vola- pük—flamand karra Jelentkezők felvételüket kérhetik a betonkeverő szakmára, a filmrendezőnek készülők teherpályaudvart kocsirendezőnek, a kozmetikusok szobafestőnek satöbbi, satöbbi. Kérjük a jelentkezőket, hogy pályaválasztási kérvényüket a fentiek szerint módosítva 8 napon belül főközpontunknál nyújtsák be.H Nyolc nap elteltével a posta nagyszámú kérvényt hozott a főközpontba. További 3 517 Jelentkező kérte felvételét a tudományegyetem mélylélektan- lángossütésl karára, 5 387 csendes-óceáni korállszlgetl kutatónak, 3 615 pedig nagykövetnek és meghatalmazott miniszternek jelentkezett. A Főközpont ezután a következő értesítést tette közzé a sajtóban: „Befejeződtek a fiatalok pályaválasztási Jelentkezései. A módosítások határideje lejárt Főközpontunk messzemenően méltányolja a fiatalok hivatásérzetét. A viszonylag nagy számú jelentkezőkre való tekintettel a zsúfolt szakmákban igazságos felvételi rendszert kívánunk bevezetni. Példaképpen ismertetjük a „világkörüli utazó” szakma felvételi feltételeit: a minimális pontszám 20, amelyből 10 az óvodai, 10 az általános iskolai és 10 a középiskolai tanulmányi eredményekből származhat. A többi ötvenet a felvételi vizsgán kell megszerezni, a felvételi vizsga szóbeliből, Írásbeliből és lábbeliből áll, a felvételi vizsgán a jelentkezőknek meg kell felelniök minimális egészségügyi—fiziológiai feltételeknek, úgymint; három szem, négy fül, oldal- kopoltyúk. Minden jelentkezőnek biztonságosan kell ugrania a dupla rittbergert. Mindazon jelentkezők, akik a feltételeknek sikeresen megfelelnek, előfelvételit nyernek a szakma 1990/91-ben Induló évfolyamának éjjeli levelezőtanfolyamára.” A sajtóközlemény nem tévesztette el hatását. A kővetkező esztendőben a felsorolt pályákra már sokkal kevesebben jelentkeztek. Viszont 43 217 fiú kérte felvételét hajóskapitánynak, 35 121 leány pedig fotómodellnek, színes képeslapok címoldalára. Novobáczky Sándor (Szatmáry Béla rajza) Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt. Te lehetsz Írja sebemnek gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása eleven hajnali tűz, ajakid harmatozása sok ezer gondot elűz.. Teljesítsd angyali szókkal, szeretőd amire kért; ezer ambrózia csókkal fizetek válaszodért. Apollinaire: Búcsú Letéptem ezt a hangaszálat már tudhatod az ősz halott e földön többé sohse látlak ó idő szaga hangaszálak és várlak téged tudhatod. dusok és kitaszítottak barátságára. Bécs, a kizsákmányolás és elnyomás fellegvára ragyog, de Pest feketére fest, s a Duna a magyar nép fájdalmának áradata. Itt a nemzet léte romokban hever, s a koldus akar itt Honderűt csinálni? Miért jött hát ide, miért, rftiért? Nem tudjuk még, de most már meggyorsította lépteit, szinte lobogott a lelkesedéstől, mint a gyertya, amely elalvás előtt világít neki. Határozott, kemény léptekkel tört magának utat a pesti utca kavargásában. Elérkezett a díszes, kastélyszerű épülethez. Sokáig rostokolt előtte, majd megkérdezett egy arra szaladó inasgyereket (fűszerbolti inas lehetett): — Mondd, ebben a házban lakik Vörösmarty úr? Az inas kutyafuttában helyeselt, és továbbinál! — Hogy menjen ő be, ebbe a fényes rezidenciába? — tu- sakodott magában — Vörösmarty nem is fog vele szóba állni. Az utcáról belátott az udvarra. Virágágyak bújtak meg a hó ölelésében. Már lenyomta kézével a kapukilincset, de még késlekedett, majd mintha megkorholta volna magát: — Ilyen gyáva fickó vagy, nem mersz bemenni? Ha férfi vagy, légy férfi! Mégis csak bemerészkedett, amikor belépett az üveges verandára, eléje toppant egy szolgaforma legény és ráförmedt: — Hogy mertél ide bejönni, né, kit keresel? Ettől a támadástól lelke megremegett, szíve kínosan vergődött kebelében, mint kalitkába zárt pacsirta. Az a „hé” valahogy nem tetszett neki, de tűrt és hallgatott, mint gyümölcs a fán. — Én a költők fejedelmét, Vörösmarty Mihályt keresem — szólt erőtlen, elhaló hangon. — Nincs Idehaza — válaszolt a durcás fickó. A vándor arcán a fájdalom és kétségbeesés vonásai vo- naglottak. Ez a válasz úgy hatott rá, mint derült égből lecsapó villám. Vele nem lehet így beszélni, hiszen ő eredetiben olvasta már Ovídiust és Horatiust, már 1838-ban, tehát hat évvel ezelőtt megírta a hexameteres iskolai búcsúverset, verseit Selmecen több ízben beírta az önképző- köri jegyzőkönyvbe, Ostffyasz- szonyfán epigrammában búcsúzott Tóth Rózától, ő már gyalogolt Sopronból Grácba és a katonai-közlegényi életet versekben örökítette meg. Ozo- rán megkezdte színészi pályá- lyát, Pápán megismerkedett Schillerrel és Heinével és magáénak tudhatta Jókai Mór barátságát és 1842-ben az Athenaeumban már megjelenhetett A borozó című verse. Hazámban című verse az első, amely nem Petrovics néven jelent meg 1842. november 3-án. Az őrágyhoz című versében már kibontakozott nagy egyénisége. Lehel csorbult kürtjét már kétszer is magasra emelte. Franciául is tud és fordít, s most itt áll megszégyenülten. De nem adta fel a reményt, most már kilépett belőle a színész és erélyesen odaszólt: — Én tudom, hogy Itthon van! — Valóban itthon van, de írással van elfoglalva. Rámparancsolt, hogy senkit ne eresszek be hozzá. — Eresszen be, mert egy élet forog kockán —> kiáltott fel a vándor erélyesen. És már ment is az ajtó felé, ahonnan mozgás zaja hallatszott ki. IV. Mélyen meghajolva köszöntötte Vörösmarty! Nem az ember előtt hajolt meg, ő ezt nem tette volna, nem tehette, hanem a költészet előtt, ahová szerinte nem felpiperézve lehet belépni, hanem bocskor- ban, sőt mezítláb is. Ezt tette most is, s úgy érezte, ez az ő költészetének lényege. Vörösmarty első pillantásra annyit látott, hogy egy rongyos koldus áll előtte, de a rongyok alatt megérezte a lángész nagy izzását és kisugárzását. Vörösmarty elé tette a gyűrött, ázott füzetkét és szerény büszkeséggel, rekedt hangon mondta: — Költeményeim ... Rongyos, vézna füzet volt, eddigi verseinek letisztázott gyűjteménye, szép gyöngybetűkkel írva. Szabályos betűk, minden szabályon túláradó gondolatok, ö lement az érzések és gondolatok tengerének mélyébe és felhozta onnan az iszaptól és algáktól megtisztított gyöngyöket, más költö pedig úgy akar költő lenni, hogy tengerbe, iszapba süllyeszti érzéseit, gondolatait, tehát csak szó, s szedje ki Kőbányai György: Augusztus végi randevú Mária egy augusztus végi éjjel égzengésre ébredt. Zápor vert, egyszerre hűvös lett, friss a levegő (tán biz’ künn már faleveleket csónakáztatnak az esőpatakok?), fázott a könnyű takaró alatt, amely az este még teher volt. fel kellett kelnie, előszedni a paplant. Ezen az éjjelen nehezen aludt el, ekkor határozta el, mégiscsak megpróbálja; válaszol egy házassági hirdetésre. Ezt aztán ügy mesélte el ez a nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy barátnőmmel, képzeld, leültünk azzal az álakkal és hogy nevettünk!... Az az alak pedig eljött egy délután a megbeszélt helyre — kis cukrászda Budán, mert ez így szokás —, benyitott és csengetett kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis uzsonnázóasztalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, percre tétován, 5, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szívet keres és 182 centi magas és 42 éves, és most Itt véli meglelni azt a lelkiekben gazdag, intelligens, elvált vagy özvegy asszonyt, aki... — hogy ez milyen mulatságos volt! Ott ült Mária — meséli — barátnője mellett, és „úgy nevettünk, de csak magunkban”, hogy ez a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka és kopaszodott is, eltévedten, bá- ván áll ebben a finom budai cukrászdában — aki ilyeneket be tud adni az újsághoz: „megértő szívet keres és lelkiekben gazdag!” — Megsajnáltuk azt a lak- lit — folytatta Mária —, barátnőm felállt, odalépett hozzá és megkérdezte — de csak úgy pukkadozott: — „A sokat csalódott szív?” ö erre komolyan válaszolt: „Igen, asszonyom. önt keresem?” Én csak kalauzolom — mondotta, na, jöjjön: a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk az az ember — csak hallgattam, ml lesz a gyöngyöket a szegény olvasó, erőlködjék, szenvedjen, ha már költészetet akar. Hetvennyolc vers volt a füzetkében, két szám egymás mellett, egyik eggyel nagyobb, mint a másik. Vörösmarty nem olvasta el mindet. Egyet-egyet vett ki a csomóból. Először is a Disznótorban! fitymáló arckifejezéssel olvasta. Egykedvűen keresgélt tovább a csomóban. Azután a „Befordultam a konyhára”, ez már tetszett, mulatságos, elmosolyodott. Most már feszült érdeklődéssel kutatott tovább. „A virágnak megtiltani nem lehet”, zuhogott ki a tavasz nagy harsonája. Ekkor már székét hozott az asztalhoz a költők mentora, és míg ezt tette, végigmérte tekintetével az előtte állót. Most dől el a sorsa, élete, most dől el, dalol-e tovább a puszták pacsirtája, vagy pedig lehull számyszegetten, vonaglóan a porba. Türelmetlenül nézett Vö- rüsmartyra. Arcáról leolvasta, hogy mikor melyik költeményét olvassa. — Elég volt ennyi — mondta Vörösmarty örömtől reszkető hangon, aztán se szó, se beszéd, odament a rongyos fiúhoz, megölelte, megcsókolta, könnyezett a lelkesedéstől és felkiáltott: _— Üdvöz légy hazám koszorús költője, hiszen ez tünemény! Van-e még több, hol termettek ezek, ki bír ilyeneket írni? most, micsoda mulatság, micsoda cirkusz? Hallgattunk mi lányok, de nem is bántott a csend, mert beszélt az az ember, lélegzetet sem kihagyva, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan minél többet, mint csőd előtt a kereskedő az utolsó üzletnél, amellyel, ha sikerül, fennmaradását, életét prolongálhatja még, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefele. Hogy ml a foglalkozása, most ne kérdezzük, önálló ember, maga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozíciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kapja viszonzásul is, de külön él, a válás már elindult. Hát a felesége! Nem értette meg, mindig csak legyint, ha lelkiekre, komoly beszédre kerül a szó -f mert őnála a legfontosabbak a lelkiek, a szellemiek —, kineveti, más utakon jár, már azt Is mondta neki: „Legyünk tekintettel egymásra, ne untass, Géza!” Mert ő művésziélek, nem kér mást, csak megértő, meghallgató szívet. Képzeld, így beszélt, ilyen mézesen-mázosan az az ember — mentegedőzve, pirulva vallja Mária, hogy eljött az ősz, amikor tükörbe kellett már néznie és fázott egyedül, s el kellett mennie, leülni egy újsághirdetés mellé, mondotta szomorúan Mária. Nevetni vagy rohanni kellett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz Így beszéljen! Es hogy félt, sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert 5, bevallja — nem akar semmit sem elhallgatni —, van neki egy szenvedélye: a zene rabja. És meg sem várta a választ már folytatta: a zene vigasztal, a zene minden, ö már zenét is szerez. Most jár egy emberhez az István útra, aki kottaírásra tanítja. Mert az ő lelke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, 6 meg elővesz egy hangjegyfüzetet: ezek az első mi Ilkái. Van egy citerája, azzal penget; zenét hallgatnánk majd, mit szólok hozzá? „Nem értek hozzá, nem érdekel, botfülem van!” Hát mondhattam mást, bele az arcába, mert nagyon feszített a nevetés — magyarázta tréfával bukását Mária, aki hajdan tapostatta magát egy jegyért, hogy meghallgathassa Ruggiero Riccit, s este odaállt a Városi Színházhoz sorba, hogy reggel jegyet kapjon Galli-Curcihoz. mert Mária, szegény, már akkor Is önálló, modern lány volt. Képzeld! Sóbálvány lett egy pillanatra, vörös sóbálvány, kigyulladt az egész arca és gyöngyözni kezdett, brrr, micsoda ember, de aztán kapkodva sietett, hogy véglegesen el ne rontson valamit: nem is számít, mondotta, attól még én igen jó feleség lehetek. Azért, mert neki ez a szenvedélye, mert ő egy ilyen művészlelkületű ember, ne gondoljam, hogy az életet csak elvonultam szellemiekben látja, ő szeret szórakozni, kirándulni: hát kirándulni, a hegyek közé menni, szeretek-e? Fulladozni kellett már, micsoda hecc volt ezt az embert nyúzni, hallgatni — mesélte Mária — a végén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk, legyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mész el? — kérdeztem csendben Máriát, mert láttam, elfáradt, késő virág, lehajlott. Szomorúan emelte szemét — egyedül van, hosszú ősz jön, hosszú tél — és lassan mondta: elmegyek, de hidd el, csak mert más dolgom úgy sincs, nevetni, mulatni elmegyek, ml minden tücsköt-bogarat össze tud fecsegni egy Ilyen ember! És Sándor is sírt a meghatottságtól. VÁZLAT NÓGRÁD (Fodor Balázs rajza) 1972. december 10., vasárnap 9 Natko Gyula