Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

KYEUMÖVELÖ SOROK J r z s ö n y Az új iskolának új pedagógiát! Bö Nem tudom, ki hogy van a nógrádi vendéglátóiparral, de egy vonatkozásban feltét­lenül dicséret illeti meg. Mi­közben sok helyen szinte tob­zódtak az idegen elnevezések­ben, nálunk — nagyon he­lyesen — inkább a környék színeit csillogtatták meg. Csak úgy hirtelenében tekint­ve végig a megyénkén: Sal­gótarjánban a Karancs, Ba­lassagyarmaton az Ipoly Szál­loda fogadja az ideérkezőt; ebédelhet az ember a Salgó- ban, Pásztón az Ágasvárban, vagy a Mátraban, íeketézhe- tünk a szécsényi Rákócziban, vásárolhatunk a salgótarjáni Pécskóben... Nemrég a rétsági Börzsöny­ben üldögéltünk. Arról nem volt vita közöttünk, hogy nyilvánvalóan a közeli és ha­sonló nevű hegységről keresz­telték el ezt a fiatal kisven­déglőt. De honnan származik magának a hegységnek a ne­ve; van-e valami jelentése a névnek; egyáltalán: feltételez­hetünk-e valamiféle kapcsola­tot a név, a jelentés és a hegység között? Körülbelül ezekről a kérdésekről folyt az eszmecsere a társaságban. Nem lesz talán haszontalan, ha közzéteszem most a beszél­getés lényegét. A börzsöny, berzseny szót ma már kevesen ismerik. Pe­dig a hegység neve ezzel a szavunkkal azonos. A Ma­gyar Nyelv Értelmező Szótá­ra még felveszi a címszavai közé. Szerinte a börzsöny fő­név több helyen az alkörmös nevű növényt jelöli. Azt a növényt tehát, amelyet az ország egyes helyein ételek megfestésére használnak. Szombathely környékén példá­ul ezzel festették régen a céklaként élvezett cukorré­pát. Van azonban a szónak egy másik jelentése is. Né­mely vidéken börzsönynek hívják a vöröshagyma héjá­nak kifőzött levét is. Hogy ezt a levet mi végre készítik? Általában a húsvéti tojást színezték'— s talán még szí­nezik is — vele. A régi magyar nyelvben a berzseny, börzsöny szó hasz­nálata általános volt. Leg­gyakrabban főnévként, s nem ritkán igeként fordult elő. Egy XVII. századi műben például a következőket ol­vashatjuk: „Nagy szükség volna annak több bérsén or­cája megfestésére.” Vagy egy másik, valamivel későbbi könyvben ez áll: „Minden festők szeretik: míniumot, berzsent és bányait mind kal­márnál keresik.” Igei alakban Gvadányinál is találkozunk ezzel a szóval: „Berzsenyezi két ráncos or­cáját.” Régi és új adataink egyaránt azt bizonyítják, hogy a bör­zsöny, illetve berzseny sza­vunk eredeti jelentése piros, piros festék. Az alkörmös és a vöröshagyma piros levét is ezért nevezhetik így. De nagy költőnk, Berzsenyi Dániel családneve is erre a szóra megy vissza. Most már csak az a kérdés, hogyan válhatott ez a névszó, a Hont, Kemence, Perőcsény, Diósjenő, Nagyoroszi táján hú­zódó hegység nevévé. A válasz kétféle lehetne. Lehet, hogy a hegység azért kapta a Börzsöny nevet, mert lejtőin feltűnően sok az al- körmösnek nevezett növény. Ez a növényfajta azonban nem jellemző a Börzsönyre. Marad tehát a másik feltéte­lezés. Ősszel a Börzsöny ge­rincei, hegyhátai annyira meg- vörösödnek, mintha csak piros festékkel öntötték volna le őket. Piros festékkel: — te­hát börzsönnyel. Aki egyszer is látta már a Börzsönyt októberben vagy november elején: nem kétel­kedhet még egy kicsit, sem az utóbbi féltételezés helyessé­gében. AZ A NAGYSZABÁSÚ program, amelyet pártunk Központi Bizottsága a ma­gyar iskolaügy fejlesztésére felvázolt, különböző szinte­ken valósul meg: a Tudo­mányos Akadémiától és a Művelődésügyi Minisztéri­umtól kezdve a legkisebb fa­lusi iskoláig dolgozni kell rajta. Ebben a rövid írásban elsősorban ránk, pedagógu­sokra háruló feladatok kér­désével szeretnék foglalkoz­ni: a korszerű pedagógia be­vezetésének szükségességé­vel és ennek bizonyos szem­léletbeli akadályaival. Tapasztalatom szerint a pedagógiai munka korszerű­sítésének szükségessége sem a széles társadalmi köztu- datban, sem a pedagógusok tudatában nem vert kellőleg gyökeret. Pontosabban, ezen a téren is még erősen meny- nyiségi szemlélet uralkodik: a megújulást elsősorban olyan technikai elemek be­vezetésétől várják, amelyek valóban alkalmasak az ok­tatás feltételeinek megjaví­tására, de önmagukban még nem jelentenek korszerű pe­dagógiát. Ha iskoláink pedagógiai gyakorlatát figyeljük, egyik legszembeötlőbb tényező, hogy számos konzervatív elem él békésen egymás mel­lett a leghaladóbb pedagó­giai eszmékkel és gyakorlat­tal. És ez nemcsak különbö­ző iskolákban van így, ha­nem egyazon testület, sőt egyazon pedagógus tudatá- ‘ ban, illetve gyakorlatán be­lül is. Nem szorul külön bi­zonyításra, hogy a pedagó­giai munka hatékonyságát a legnagyobb mértékben éppen ez a felemásság, ezeknek a diszparát elemeknek együtt­hatása gátolja. Ha valahol a matematika gondolkodásra nevel, de a történelem csak a verbalizmust erősíti, a magyar érzelemgazdag, de a földrajz csak száraz adathal­maz, abból csak káosz ke­letkezhet. Véleményem szerint még az iskolareform bevezetése­kor elkövettünk egy alapve­tő hibát. Nagyon vulgárisán úgy fogalmazhatnám, hogy a kérdés propagálásában indo­kolatlanul nagyobb hang­súlyt kapott, hogy mit vál­toztatunk, mint az a véle­ményem szerint lényegesebb kérdés, hogy miért van szük­ségünk ezekre a változtatá­sokra. Nem elemeztük kellő­képpen azt a társadalmi szi­tuációt és az ehhez kapcso­lódó megváltozott pedagó­giai feladatrendszert, amely egy új pedagógia bevezetését indokolttá és egyben elen­gedhetetlenné tette. Ugyan­akkor az új feladatrendszert elsősorban tartalmi oldalá­ról közelitettük, és elma­radt a módszer tani felkészí­tés a pedagógusok számára. Azután csodálkoztunk, hogy az új tartalmakat közvetítő hagyományos pedagógiai munka nem hozta meg a várt eredményt. Hogy egy nem a legsikerültebb hason­lattal éljek: az történt, hogy új és modem hadrendbe ál­lítottuk a pedagógusokat (is­kolarendszer struktúrája), elláttuk őket korszerű fegy­verzettel (a korszerűsített tananyag), de nem tanítot­tuk meg ókét a korszerű fegyverek használatára (kor­szerű módszertani kultúra). Nem valami eredendő emibe- i ri rosszaság a pedagógusok részéről a hagyományos módszeres eljárások alkal­mazása, egyszerűen nincse­nek felkészítve az újra. És itt nyugodtan feltenném a kérdést: a pedagógia tudo­mánya felkészült-e már er­re a változásra, a pedagó­gusképzés közvetíti-e már ezeket az űj eredményeket, amelyeket a gyakorló peda­gógustól számon kérünk? Azt hiszem, mindkét kérdésre ne­gatív választ kell adnunk. Azt hiszem, hogy azok a jelszószerű válaszok, ame­lyeket a módszertani kérdé­sekre akár a tudomány ad, akár a szakigazgatás előír, nem alkalmasak egy korsze­rű módszertani kultúra szé­les körű elterjesztésére. Rész­letesen szabályozottak azok a tevékenységek, amelyek önmaguktól is sámán men­nének és eligazítás nélkül maradunk azokban a kérdé­sekben, ahol valóban tájé­koztató iránymutatásra len­ne szükség. Tulajdonképpen számolni kellene azzal a ténnyel, hogy a jelenlegi pe­dagógustársadalom minőségi összetétele nem mindemben alkalmas a .jelszómódszer­tan” gyakorlati realizálásá­ra, mert az csak valóban ai- kotójellegű pedagógiai gon­dolkodás esetén lehetséges kivételes esetekben. Ez pe­dig az átlagtól nem kérhető számon kötelezően. A PÄRTHATÄROZAT sokoldalú elemzéssel tárta fel, hogy nevelésügyünk minden figyelemreméltó eredménye ellenére sem te­kinthető megnyugtatónak, vagy pláne rózsásnak. Véle­ményem szerint, jelenleg nagymértékben visszafogja a fejlődést az a tény, hogy sem a nagyközönség, sem a pedagógusok tudatában nem él egyértelműen egy korsze­rű, a hagyományostól minő­ségileg különböző nevelésre való áttérés szükségességé­nek a tudata. Nem egyszer találkozunk olyan igények­kel, amelyek a régi „jó” is­kola normáit szeretnék visz- szahozni a hozzá kapcsolódó módszerekkel egy merőben megváltozott helyzetben. Van a jelenlegi helyzetnek egy érzékelhetően kitapint­ható konzervatív kritikája is. Rendkívül lényegesnek tartom, hogy a határozat szellemében ettől a konzer­vatív kritikától elhatároljuk a saját álláspontunkat, az esetleg jelentkező felületi érintkezések ellenére is. Je­lenlegi iskolarendszerünk problémái nem abban gyö­kereznek, hogy bizonyos ha­gyományos normáknak nem felelnek meg, hanem abban, hogy adós a korszerű köve­telmények hatékony megva­lósításával. Hogy egy példá­val világítsam meg a kér­dést: nem a régi iskola ka­szárnyafegyelme. vagy szol­gai engedelmessége hiány­zik, hanem az öntudatos fe­gyelem és a szocialista ta­nár—diák viszony. Nem a receptivitás elégtelenségét, hanem az aktivitás hiányát kérjük számon tőle. Az előzőkben talán úgy tűnhetett, hogy a pedagógu- sok felelősségét akarom csökkenteni és áthárítani más tényezőkre nevelés­ügyünk jelenlegi helyzetéért. Távol áll tőlem az a szán­dék, és éppen ezért a peda­gógusok felelősségének hang- súlyozásával kezdem a prob­lémák felsorolását. Nálunk társadalmilag elismert, sőt, törvényerőre emelt az a gondolat, hogy minden jövő­jével törődő közösségnek kü­lönös gondot kell fordítania ifjúsága képzésére. Ez az alapállás pedig megköveteli, hagy tegyen a társadalom nagyméretű anyagi erőfeszí­téseket az ifjúság nevelése érdekében. De nincs ennél rentábilisabb beruházás, ezt ma már a közgazdászok is elismerik. Szükséges, hogy az irányításnak legyenek me­rész és korszerű koncepciói. De nem lehet nagyobb bűnt elkövetni a jövővel szemben, mint beszűkíteni a jelen szűkös keretei közé. Végül, hogy a végrehajtás, a meg­valósítás terén megingatha­tatlan kitartás érvényesül­jön, vagyis a gyakorló peda­gógusok felelőssége. Ebben a hármas egységben vizsgálja és határozza meg a pártha­tározat köznevelésünk pers­pektíváit. Nem egyszer tapasztalhat­tuk már, hogy az ötletszerű­en kiagyalt, következetesen végig nem vitt, vagy anyagi eszközökkel nem megfelelő­en dotált reformálása, kor­szerűsítési törekvések csak a zűrzavart növelik az iskolák­ban. Többek között azért is tapasztalható bizonyos ide­genkedés pedagóguskörök­ben a reformoktól. Ugyanak­kor szilárd meggyőződésem, hogy még az anyagi feltéte­leknél is lényegesebb köve­telmény, hogy a nevelőik szelleme, beállítottsága ké­szen álljon az újítások vég­rehajtására. Nemcsak abban az értelemben, hogy hajlan­dók alávetni magukat bizo­nyos újítási követelmények­nek, mint lojális állampol­gárok, hanem belső meggyő­ződésből maguk is akarják az újat, meg legyenek győ­ződve annak elengedhetet­len szükségességéről és ma­guk is kutassák annak kiter­jesztési lehetőségeit szemé­lyes pedagógiai ambícióból. Hiszen az ő világoslátásuk- tól, lelkesedésüktől és peda­gógiai fantáziájuktól függ, hogy bármilyen reform el­képzelései termékeny gya­korlattá váljanak az iskolai életben. Véleményem sze­rint ezen a téren tapasztal­hatók még bizonyos fogyaté­kosságok. A pedagógustár­sadalom egészében még nem egyértelműen alakult ki a korszerűsítés szükségességé­nek a tudata, elég nagy a kibúvókat keresők, a kákán is csomót keresők száma. Pedig ezzel a mentalitással egy új dolgot nem bevezet­ni és kipróbálni, hanem csak lejáratni lehet. A HATÁROZAT szellemé­ben ezért kell nagyon ala­posan megindítani azonnal egy széles körű pedagógiai propagandát először a peda­gógusok, azután a társada­lom széles rétegei körében is. Az bizonyos, hogy a hely­zetben végbemenő változá­sok olyan mélyek és olyan gyorsak, hogy eleve le kell mondanunk az egyetlen igazi, nagy reform gondola­táról, amely egy csapásra mindent megold és utána hosszú, csendes, változás­mentes stabilitás következik. Ennek helyébe egy olyan re­form gondolatát kell kiala­kítani. amely feljesztések szinte végtelen sorozatából áll, amelyek szinte vissza- csatolásszerűen állandóan tökéletesítik a nevelési fo­lyamatot. Egyre magasabb szinten valósítják meg a pe­dagógiai fokozatosan alkal­mazkodást a felgyorsult fej­lődésben levő világunkhoz. RÉ6IMÚDI Istenem be szépei alkotói — milyen szépek lányaid, a fák, kőmellű fiaid, a hegyek, gyíkfutású riadt csermelyek, hómezőid, hómezőkön a szarkák, varjak szirmos lábnyoma, meg a rigó, sárga, s fekete, a cinke ha feje fekete, s az a másik, az a kékfejű, meg a pucér nyakú keselyű, s ők is, az ártatlan gyilkosok, sasok, vércsék, héják, karvalyok, még a tövisszúró gébics is, s a tulipán, s a szamdrtövis, hát még a csillagszívű kutyák, macskák, őzek, tevék, impalák, és a hal ha tóból fölbukik, vizet unván ha napfényt iszik, tücskök aranycérna szava és papcsúfoló békabrekegés, s be szépek fürtös záporaid, villámlobbantó kanócaid, felhős eged, én mennyezetem —c mi dolgom hát a Holdon nekem? Zelk Zoltán M egilletődve, bár teljes tudatos­sággal kísértem figyelemmel a tévé képernyőjén az olasz filmsoroza­tot Odüsszeusz bolyongásairól. S bár az írott Odüsszeia is keltett bennem olyan éraelmeket, hogy ez a költemény kevésbé szolgál a lélek igényeinek ki­elégítésére, mintsem okulásul megté­vedt férfiaknak, akik először akkor tévedtek meg, midőn házassági hűsé­get fogadtak szabadságuk elrablójának, másodszor pedig akkor, amikor egy más nemhez tartozó szirén csábításá­nak engedtek. Elvégre nem tehetjük meg, hogy fülünket a példabeli epizód tanulságai alapján viasszal tömjük be. Nincs is annyi viasz, s mamár olyan szirének is jócskán akadnak, akiknek hangot se kell hallatniuk, hiszen né­mán is oly csodásak, hogy majd meg­szólalnak. De térjünk vissza a filmhez, amely annyi életből merített jó ta­náccsal szolgál. Mindenekelőtt a fő tanulság! Az a férj, aki csata híján elvonul az élelmiszerboltba tejért, és forintért élesztőért, vagy teszemazt kimegy a meccsre, s ezt követően 15—20 esz­tendeig nem tér vissza a családi ház­ba, a hitvesi ágyba, az ne veszítse el minden reményét, hiszen mindent meg lehet magyarázni. Nem szólván arról, hogy korunk hölgyei külön-külön is megközelíthetetlen Pénelopék, akik húsz esztendő kegyetlen ostromát tán- toríthatatlanul állják, legyenek bár az ostromlók a legdélcegebb ifjú fejedel­mek. A hűség ugyanis korunk erénye. Igaz, a magáramaradt hölgyet akkor sem érheti vád, ha néhány évtized múltán türelmét vesztve szól oda pely- hedző állú süldőfiának :„Hej, haj, apád megint csak jócskán elmaradt! Lefut­hatnál: hátha azt az átkozott kártyát verik megint a klubban!” Persze, a mai pletykás világban az is előfordulhat, hogy a szirének, isten­nők és nimfák karjaiban vergődő fér- jecskéről mindenféle mendemondák kelnek szárnyra, hogy most itt lát­ták egy szőkével, most amott egy fe­ketével, nem szólván arról, hogy a gaz szatirja (nyilván, hogy Kirké megba­bonázott teheneihez ne kelljen nyúlnia) VASÁRNAPI Hűtlen férjek bolyongásai telt keblű, masszív lábú, kisportolt, ti­zenéves szüzekre vetette ki hálóját, hogy éhét imigyen a tenger élő vilá­gából pótolja. Az efféle vádak ugyan cseppet sem kellemesek, viszont vaj­mi könnyű védekezni ellenük. A húsz év után hazatérő, okos férj ilyenkor az istenekre, nimfákra, nagy- és kiskirályokra, mindenféle boszorká­nyokra kenje a dolgát. Például: „Kis- szívem, igaz ugyan, hogy Jolánkával, kit az égiek teljes ártatlansággal súj­tottak, egy viharos éjszakán fertelmes bűnbe estem, de nem tehettem más­ként, hiszen disznóvá változtatott főnö­kömet és titkárnőjét nem varázsolta volna vissza ismét főnöknek és titkár­nőnek. S ez esetben az a tökfej Paca- los lett volna a diri, aki alig várja, hogy az első adandó alkalommal kitör­je a nyakam!” Vagy egy másik példa: „Éjszakákon át könyörögtem Alhenae istennőnek, hogy adjon tutajnak való fát és jó szelet, de ő próbatételként csak egy tutaj nőt adott, akinek nekem kel­lett vernem a szelet hét teljes eszten­dőn át, amíg tizennyolc esztendősből huszonöt esztendőssé nem cseperedett, amikoris tudvalévőén éppen letellett a próba.” Arra is akad védekezőszer, ha a várakozásban kiszikkadt nejek alkohol mohó fogyasztásával vádolják késleked­ve megtérő férjeiket. Hiszen nem akart az a szegény férj egyebet, csak a Küklopsz királyt leitatni. Csakhogy az gyanút fogott, hogy mérgezett az ital, s ezért minden hörpintés előtt a férje­ken tett kóstolópróbát. Egy ilyen óriás pedig bírja ám az italt, nem csoda, ha férjek-urak kidőlnek mellette. S ha még ezeknél is kényesebb kérdésekké! támadna a gyanú tüskéjévé felingerelt, hűséges Pénelopé, akkor a férj hivat­kozzon arra, hogy lótuszt evett, s így érthetően nem emlékszik semmire. Mert az istenek, akik megáldották nem kívánt kéjek végtelen halmazával, a buja percek emlékének kiultrázásá- val büntették őt, mielőtt hazaengedték volna. Lehetséges hivatkozni a barátokra is, akik maguk is igazolhatják: mennyi szenvedésen, megpróbáltatáson esett át szegény férj hazatértéig. Illetve csak igazolhatnák, ha az istenek újabb csa­pásként nem sújtották volna a baráto­kat is szörnyű feledéssel. Ily esetben viszont nincs más, mint sértetten vál­lalni az eset következményét, el nem mulasztván a szemrehányást: „Micsoda asszony az, aki húsz esztendő elteltével sem férje hazaérkezésén örvendez, ha­nem inkább a bizalmatlanság légkörét kelti maga körül, amire bizony sze­gény férj soha nem adott okot.” De hát minek is sorolom én az Odüsszeia gazdag tanulságait, amikor nézők milliói tekinthették meg és rak­tározhatták el magukban, hogy milyen nehéz is a férjek dolga, s milyen szép is az asszonyi hűség, ami húsz eszten­dő múltán is olyan erős, mint Zeusz haragja. S az igazi asszony még ma­gyarázatra sem vár. Megelégszik azzal, ha az álruhában hazaérkezett férj széj­jel üt a léhűtő, ifjú udvarlók között, ~ hogy azok nagybőgőnek nézzék az eget. persze, akad néhány különleges helyzet, amikor az Odüsszeusz bolyongásaiból eltanult érvek a jámbor férj bolyongásaira nem alkalmazhatók, így például: ha Pénelopé nem veszi be a cuclit, s egy szót sem hisz el húsz esztendő valódi, bár csodásnak tetsző történeteiből. Vagy ha a szűz utána­megy a férjnek és kiveri a huppot a törvényes asszonnyal.. Meg más effélék. Mert hát azért néhány évezred még­iscsak eltelt. S változnak az idők! Versényi György NÓGRAD - 1972. december 3., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom