Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-03 / 285. szám
I Madách 1mre.•* Az ember tragédiája (Részlet) IV. SZÍN (Farkas András illusztrációja) ÁDÁM: Ne kísérts ily csábító álokokkal. El a szolgákkal! legyen mind szabad. Hirdesd ki nékik, ám de jól siess, Hogy, míg megbánom, késő is legyen már. LUCIFER: (Félre.) Előre csak önhitten útadón, Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von. (Kimegy.) ADAM: E mű meg álljon bevógezetlenül, Intő rom annak, a ki nagyra tör, Erőnk és gyöngénknek nagy kérdőjele. (Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.) örülj pór, a nagyság hogy meghajolt Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve. ÉVA: Vigasztalódjál, óh én kedvesem, Ügy is mit ér az a rideg dicsőség. Hideg kígyóként mely közénkbe csúsz? AD AM: Óh nő, mi szűk, mi gyarló látkörőd. S a büszke férfit ép ez vonzza hozzád — Csak gyöngeség, mit az erő szerethet. Mint a védő szülő gyámoltalan Voltát karolja leghőbben fiának. ÉVA: Ah Pháraó, tán már untatlak is E hasztalan, e balga fecsegéssel? Hiába, ha okosabb nem vagyok. AD AM: Ne is kívánd, hogy légy, én kedvesem. Eszem elég van nékem önmagámnak, Erő s nagyságért nem kebledre hajlok, Sem a tudásért; mindezt könyveimben Sokkal jobban föllelhetem. Te csak Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat, Rezgése szümön végig árjadozzon. Akármit mondasz, mindegy: óh, ki kérdi: Mit énekel a kis madár, azért Édes sejtéssel halljuk hangjait. Te csak virág légy, drága csecsebecs, Haszontalan, de szép, s ez érdeme. (Luciferhez.) És mégis egy vágy ver föl mámoromból, Talán bolond vágy — óh de teljesítsd — Hagyj vetnem egy merész pillanatot Előre, egy pár ezredév utánra, Mi lesz híremből? LUCIFER: Amíg esókolódtok, Nem érzed-é a lanyha szelletet. Mely arcodat legyinti s elröpül? Vékonyka porréteg marad, hol elszáll, Egy évben e por csak néhány vonalnyi, Egy századévben már nehány könyök, Pár ezredév gúláidat elássa, Homoktorlaszba temeti neved, Kéj-kerteidben a sakál üvölt, A pusztán koldus, szolganép tanyáz. (A mit Lucifer mond, mind láthatóvá is lesz.) S mindezt nem a mennyrázó fergeteg, Nem bömbölő földindulás cselekszi, Csak gyönge szellő, mely körülenyelg. ADÁM: Rettentő kép! LUCIFER: (Gúnnyal.) Ne félj, csak szellemed vesz, De tested megmarad, mint múmia, Kíváncsisága iskolás fiúknak, v Torz arculattal, melyről elmosódott Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt. (Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, 8 lassan legördül annak lépcsőin.) •MAT)ACH IMRK százötven esztendeje, 1SZS. Január Sl-én született Alsósztregován. A jubileum és az előkészületek alkalma, bol közlünk részleteket fömüvéből. Az ember tragédiájából. • Farkas András az illusztrációkat ■ Tragédia finn kiadásához készítette. 8 NOGRAD — 1972. december 3., vasárnap ŰMes Pál esküdött a ferde ^ vonalakra. Lendületet, erőt, változékonyságot, felfelé tartó, végtelen fejlődésvonalat látott bennük — akár a többi fiatal formatervező. Diplomamunkáját egy autógyárban készítette. Olyan formán kellett valami sivatagi terepjárón a vezetőfülkét kiképeznie, hogy a jármű álló helyzetben is a száguldás érzetét keltse. Megoldotta. Aztán egy kutatóintézethez hívták, ahol mindennapi életünk kellékeinek ideális formáját kereshette. A jó tervező szerencsére minden feladatban megtalálja a lehetőséget. Nem hiába tanult annyit, tartalom és forma egységéről, minden munkát alaposan átgondolt; hagyta magára hatni az életet, hogy az anyag lelke megszólaljon, és a funkció esztétikus vonalakat sugározzon. Itt volt például ama emlékezetes fogkefetartó. Sokan beérnék annyival, hogy beleférjen, a fogkefe, de ő bizonyítani akart, és így gondolkodott: A fogkefét az ember otthon a pohárban, vagy a pohár peremére fektetve tartja. A fogkefetartó csak utzásnál szükséges. A formának is ezt kell hát kifejeznie. Namár- most! Mivel szokott az ember utazni? Vonattal. Repülővel. Hajóval. Vagy éppen gépkocsival. A hajón történő utazásról nehézkes hajóbőrönd jut eszünkbe. A vonat füstös és fekete. A repülőn túl sok a kiszögellés — bár az igazi az lenne!... A gépkocsi túlságosan közönséges. Különben is, csak balhé támadna, ha a célnak legjobban megfelelő, hosszúkás kocsitípusokból választana ... Szinte hallotta a főkonstruktőr kiáltozását: — Nem az a dolgunk, hogy valamely autómárkának reklámot csináljunk... Maradt a repülőgépforma, ezt igen felemelő hatásúnak érezte, de a kollégák — már, akik előtt meg merte kockáztatni ötletének felvillantását —, azt tanácsolták: ne kísérletezzék repülővel, mert az ördög nem alszik —, megkérdezhetik, miért nem alumíniumból van a fogkefetartó! Nem beszélve arról a támadási felületről, hogy a repülőgép a fémes csillogásra, az pedig a fogtömésre emlékeztet —, ami egyáltalán nem cél, mert borúlátóvá teszi a fogyasztót, fölébreszti benne a fogmosással szemben amúgy is lappangó szkepszist. Azon a ponton volt, hogy feladja. Gondolataiban már egy robogó vonaton ült, hogy mennél jobban eltávolodjék a repülőtémától. Ekkor felragyogott az arca. — Hálókocsi! Szép, fényes, világos tetejű, szivar hosszúságú hálókocsi! Látta magát, és az utókort, mely Pullmann után őt is emlegeti, mint a korszerű fogkefetartó feltalálóját, a lekerekített. lágy vonalak szerelmesét ... Azért ez se ment egész simán. Az illetékesek — noha csettinteni szerettek volna a csodálatos modellt forgatván kezükben — nem mutattak különösebb lelkesedést. — Igen, igen, kétségtelen— — hümmögött mindenki. Tagadni sem lehetett a hálókocsi és a fogkefe közti ideális kapcsolatot. Az álnok, féltékeny, öreg rókák azonnal meglátták a nagy exportlehetőséget. Minthogy a hálókocsi este indul, reggel érkezik — kétszeres fogmosási alkalmat kínál az utazóközönségnek. Mégis megpróbálkoztak az elmaradhatatlan ellenvetésekkel, gán- csoskodásokkal. — Jó, jó, látszólag kellemes képzetet kelt a suhanó szerelvény, ruganyos fekhelyeivel. De mi van ébredéskor?! Rossz szájíz. Ez a fogkefetartó még' az utazástól is elveszi az emberek kedvét... Ha ezek a kis féltékenykedő gáncsoskodások végül is erejüket vesztették, részint azért történhetett, mert a zseniális találmányok szükségszerűen győzedelmeskednek, részint pedig azért, mert egy tekintélyes intézmény friss észjárású szakértője olyan értelemben foglalt állást, hogy „rossz szájíz” ébredéskor más okból is keletkezhet, tehát utazás és fogmosás képzetének összekapcsolása csak oszlathatja a szorongásokat. Következésképp a hálókocsi alakú fogkefetartó — minden más előnye mellett — még az utazási kedvet is fokozza. Nagy nehezen elfogadták hát az Éles-féle modellt, és a dokumentációt átadták termelővállalatoknak. A formatervet általában dicsérték, és hamarosan Éles leopárd alakú benzineskannája is díjat nyert. Idővel nagyobb intézethez csábították, több pénzért = Végeztem a piti ügyelt- ] kel! — ropogtatta derűsen a csontjait. — Eljött a komoly munka ideje!... — A csavart vonalaké a jövő! — vallotta akkoriban, és hűtőszekrényének formájával kívánta őszintén megmutatni a hűtőrendszer csöveinek okos tekervényességét, olyan spirálvonalba nyújtotta tehát a hűtőteret, hogy ez a fogyasztás utáni vágyakozást fejezze ki. Hosszú ideig kellett az új elképzelés elismertetésért küszködnie. Bolondnak nézték, fantasztának, sznobnak, utópistának. Ellenfelei később főleg a raktározási nehézségekre hivatkoztak, de aztán egy szakértő bizottság megállapította, hogy a hagyományos formájú hűtőgépek iránti kereslet — az eladott példányok egy részének túlzott tartóssága miatt — erősen megcsappant. A modern formájú hűtőszekrénytől remélték a kereslet fellendülését. A csigavonalú hűtőgépformát végül is elfogadták. Éles Pál nagy összeghez jutott, és számos vállalat legfőbb tekintélyévé lépett elő. Egy névnapi összejövetelen pedig megismerkedett a tröszt vezérigazgatójának lányával... Nem sokkal később karonfogva vonultak, beletörődve, hogy némely utcába még ők se hajthatnak be gépkocsival. — Micsoda modernkedő ere- detieskedés ez! — állította meg a hitvesét Éles egy kirakat előtt, amelyben külföldi hűtőgép szemérmetlenke- dett. A hűtőteret függőleges és vízszintes síkok határolták, nem éktelekedett elő a szerkezet. valamint a kilincset is az ajtólap síkjában sülyesz- tették, feltehetőleg, hogy ne ütközzön neki senki, ha netán a konyhában szűk a hely... IT lest sokáig foglalkoztat- ta ez a jelentéktelennek tűnő bosszúság, megbontva lelkének derűs. magabiztos harmóniáját. Később aztán munkatársaival is megtárgyalta annak a fiatal kollégának az esetét, aki talán kissé merészen kezeli a ceruzát, mikor gömb alakú hűtőszekrényeket tervez, de végül arra a megállapításra jutottak, azért talán mégsem kellene rögtön idiótának nevezni. Elvégre kezdetben az Éles-féle „csiga- házak” is szokatlannak tűntek... Őszi elégia Cseperész az eső. A város füstje együtt gomolyog az alacsonyra ereszkedett felhőkkel. Minden szürke, minden szomorú, minden csupa ősz... Az úttest közepén egy csöppnyi énekesmadár teteme. Csőre szétnyílt, nyakacs- kája piros, zöldes szárnya der» medten, tárva tapad a kövezetre, piciny karmai gémbe- redetten behajoltak — talán ösztönszerűen kapaszkodni akart valamibe — a lehetetlenbe — akkor, amikor a szárny már képtelen volt a lebegésre. Lehet, hogy a délre vonuló csapatból választotta ki a kényszerű pusztulás. Lehet, hogy fáradtan villanydrótnak röpült. Nyilván párjával kettesben indult volna a nagy útra. Mindegy, hogyan történt ... .A hűséges társ Itt kesereg valahol a közelben, fájdalmasan trillázik, hol innen, hol onnan hallatszik a szomorú gyászdal, de sehol sem látni, megbúvók nagy magányában, s dalol, dalol... Egy fiú és egy kislány veszi észre a kimúlt kis jószágot. Közelebb lépnek hozzá. Nézik és nem szólnak. A kislány lehajol, két ujja közé fogva fölemeli a madárkát, majd tanácstalanul körbenéz. Aztán a fiú átveszi tőle a tetemet, s messzi ívben elhajítja. A madár ott akad fönn, a kerítés mentén már virágait régen vesztett, de még dús le- vélzettel zöldellő orgonabokor ágai között. Utoljára röpült a madár. A legutolsó repülése volt. Ám illő-e ez a temetés, ez az érzéketlen szertartás? Méltó-e egy tarka tollú, hasznos madárkához, 8 a dalhoz, amely oly’ kétségbeesett, hogy a legfinomabb hegedű húrja se képes a síró hang utánzására ... Néhány lépés után visszafordul a fiú és a lány. A fiú megkeresi az ágak között a madarat, tenyerébe fogja, s elindul vele a legközelebbi járdaszéli fához. Cipője orrával beletúr az ázott földbe, áztán bicskája után kotor, kinyitja a pengét, s gyors szurkálással gödröt ás. Csak egészen kicsit, csak akkorkát, hogy egy ' maréknyi halom domborodik a gödör mellett, s szinte egészen elsimul, mire újból visz- szakaparja. Alatta a madárka. a kis énekes, amelyről ném tudni, hogy honnan jött és hová tartott, csak azt, hogy tegnap még röpült, tegnap még együtt duettezett a társával. Tegnap még sütött a nap. Tegnap még senkit sem indított volna meg egy kimúlt madár. De ma már ősz van..; Csala László Trencsényi Imre: / Formahóbort — Én most megmutatom önnek legféltettebb gépünket ... Páratlan a maga nemében — mondta alig titkolt büszkeséggel Petymegi, a gyár enyhén kopaszodó, de lélekben örökifjú igazgatója. És kinyitotta a műhely hatalmas falán a tenyérnyi ajtót. — Miért ilyen kicsi ez az ajtó? — nyögtem be magam a keskeny lőrésen. — Üzembiztonsági szempontok miatt, elvtársam ... Hát ilyen kis ajtón ki lehetne lopni ezt a csodálatos gépezetet? — kérdezte vissza á mondat végén lelkesen felkiáltva Petymegi, és úgy mutatott a gépre, ahogyan egy fáraó mutathatott a még életében felépült piramisára. A szám tátva maradt. A gépmonstrúm egy emelet magas lehetett, a tetején emberek álldogáltak, oldalán, itt lenn a földön is emberek matattak, aztán kerekek forogtak benne, de hatalmasak, p mind fából, aztán bőrszíjak Lenyűgöző forgattak valamit, ami úgy rémlett, hogy bronztengely, és a kerekeken apró kis fogak voltak, akkorák, mint valami őscápa agyarai, azok meg, ha jól láttam obszidiánból készültek. — Mi ez az izé? — kérdeztem elfulladva. — Ceruzahegyező! — Micsoda? — Ceruzahegyező! A világ első ceruzahegyezője. Még nem is volt ceruza, s ez máris hegyezett — kérkedett Petymegi, és mint sztriptízgörl a mecénását, úgy leste az arcomat, hogy mit szólok mindezekhez. — Ez ceruzahegyező? — Az! öt perc alatt még ma Is meghegyez egy ceruzát, anélkül, hogy emberi kéznek kellene nyúlni a ceruzához... — De ember... izé, igazgaieljesíimény tó elvtárs... Hát Itt vagy tízen dolgoznak! — Istenem, nagyon nagy gép. Kell hát hozzá az ember ... — De nézze ezt meg... ezt nézze meg — kaptam elő a zsebemből egy körömnyi kis ceruzahegyezőt. — Látja ezt? A legmodernebb és legkisebb ceruzahegyező ... Minek ez az istentelen szörny itt? — Ez — mutatott az Igazgató a kezemben levő pa- rányra — töri a ceruza hegyét, s ráadásul elfárad az ember csuklója ... Van négy is az üzemben ilyen... Nehogy azt mondják, hogy a korszerű technikától értelmetlenül tartózkodom. De ezt lábbal hajthatják... Érti? Az üzemi labdarúgócsapat tagjai egyúttal láberősítő gyakorlatokat is végeznek.., Senkinek nem kell ez a pici vacak. Az a négy is ott hever a fiókomban, kihasználatlanul. — És ez? — Ezen kérem három műszakban huszonnégy ember dolgozik! Igaz, magasan meg is fizetjük, még az első műszakot is. De megéri. Egy ilyen gép!... — Ki kellene dobni! — Magát, kartársam! Magát kellene kidobni, aki képes lenne a gyár vagyonával csak így elbánni. Ez ötezeréves gép! Meg kell becsülni — mondta Petymegi Tódor igazgató és boldog mosollyal egy ácsceruzát adott át a gép számára. — Majd kérem a szaktársakat, hogy a munkalapot hozzák fel. Aláírom. Itt kérem még az igazgató sem fusizhat! Mert nálunk tudjuk mi a tennivaló — mért végig gúnyosan Petymegi és behunyta a szemét, hogy jobban hallja a gép nyöszörgését, engem viszont ne lásson többé. Gyurkő Géza
