Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
Köszönöm, Jóska „Mancika, kozoUünk a kel) ed...* — Jóska, ne felejtsétek el, hogy ünnep előtt ez az utolsó műszak. Két napig áll a bánya. A vágatnak is állni kell. A jobb oldalon két ácso- latot megjelöltem. Nem tetszik nekem ez a főtenyomás. Cseréljétek, nehogy baj legyen. A szénfalig biztosítsatok, akkor nem lesz meglepetés — mondta az öreg Antal, a főaknász. — Ügy lesz, Feri bácsi — válaszolt Varga József, a csoportvezető. — Akkor, jó szerencsét! Induljatok. Ha nem találkoznánk, mindőtöknek kellemes ünnepeket, jó pihenést. — Viszontkívánjuk, Feri bácsi. * A kas előtt várni kellett a beszállásra. Ékelődtek a bányászok. Varga társaihoz fordult. , — Látjátok, milyen az öreg? Azokkal a vén lábaival biztos megint végigszaladta az ösz- szes munkahelyet. — Nem mulasztana az el egyetlen napot sem. Talán aludni se tudna — szól közbe a másik, Kiss János. — A szeme meg olyan, hogy talán még azt is észreveszi, ha egy szálka rosszul áll — folytatja Koródi Jóska, a legfiatalabb a csoportból. — Meg kell hagyni, érti a szakmát és precíz ember. Néha kínos az okoskodása, de talán jó is, hogy ilyen. A kas elindult lefelé. Mündig van valami ünnepélyes ezekben a percekben. Szótlan némaság, egy-egy sóhaj, csak a lámpák pislogtak. Ilyenkor mindenki a saját gondolataival van elfoglalva, és nem is zavarja egyik sem a másikat A főszállító vágatról már letértek. A világítás is egyre gyérebb, a csend nagyobb. Az új bányatérség csak később népesedik be. Hónapok kellenek még a feltáráshoz. Var- gáék ezt készítik elő.- Vigyük be mindjárt a fát a vágatra — rendelkezik a csapatvezető. Lerakodnak. A két megkarcolt tám az első. Kicserélik erősebbre. Varga a csákány nyelével megkopogtatja a tetőt A hangból ért a bányász. Nekiálinak. Serceg a fúró. A másik a vasúthosz- szaibbításhoz készülődik. Szót alig váltanak. Értik ők hárman egymást mozdulatokból is. A lőmester időben érkezik. Három robbanás eggyé olvad. Jól dolgozik a ventillátor. Rövid a füstrevárási idő. Néhány falatra elég, aztán csattog a csille. Újat tolnak a helyébe. Nagy volt a készlet, de még ácsolni is kell, úgy, ahogy a főaknász megmondta. Már a tizedik csille is tele van. Tiszta az őrt, a szénfal várja a fát ★ _ Hát ez sok volt. Éppen, hogy végzünk siktáig — szólal meg Varga. fflujáki tnese Buják vára a XVII. században Évszázadok óta Nógrád megyében szájról szájra jár egy régi karácsonyi mese, amely a rejtelmes bujáki várromról szóL Amióta az utolsó török katona is elmenekült erről a vidékről, a roskadozó vár lakatlanná vált és végül romba dőlt. Ágas-bogas növényzet burjánzott el a romokon, alattuk pedig sűrű, homályos erdő terjeszkedett. Itt született a varázslatos mese. Egy szegény bujáki asz- szony karácsony estéjén kisfiával rozsét szedett a vár körüli erdőben. Csakhamar rájuk sötétedett a téli éjszaka. Mind sűrűbb pelyhekben kezdett hullani a hó. Fehér leple mindent elborított, sőt, a haza vezető út is láthatatlanná vált. Így történt, hogy a kétségbeesett rőzseszedők az erdő rengetegében eltévedtek. Kimerültek és alig vonszolták magukat, amikor a vár romjaihoz értek. Leroskadtak egy védelmet nyújtó fal tövében, hogy ott várják be a virradatot. Az idő lassan múlt. Már- már álomba kerültek, amikor távoli halk harangszót hozott a felkerekedett szél. Éjféli misére harangoztak a távoli faluban. Ekkor a közelben váratlanul felpattant egy vasajtó. Szendergésükből mindketten felriadtak és csodálatos látvány tárult eléjük. A felnyílt pincéből vakító fény tört elő. Mélyén arany-, ezüst- és gyémántkincsekkel telített edények sorakoztak. Bűvletükből felocsúdva rávetették magukat az ékszerekre. Mig a gyermek játszani kezdett a csillogó ékkövekkel, addig az asszony mohón markolt az arany- és ezüsttárgyak tömegéből. De hiába rakosgatta kötényébe a súlyos ékszereket, csak kevés fért el benne. Zavarában szinte eszét vesztve rohant ide-oda, ki a pincéből és ismét vissza. Egyszercsak váratlan dolog történt Amikor éppen kint volt az asszony, hirtelen becsapódott mögötte a vasajtó. Gyermeke bent maradt a pincében, de ugyanakkor az ajtó is eltűnt Hiába kereste hosszú órákon át, sem azon az éjjelen, sem azután nem találta meg a gyermekét Kisfiának elvesztése nagy szomorúsággal töltötte el az asszonyt olyannyira, hogy egy évre rá, karácsony estéjén ismét a vár tövében ült, ott ahol gyermeke eltűnt. Éjfélkor most is felhangzott a távoli harangszó és e pillanatban felpattant és láthatóvá vált a vasajtó. És csodák csodája, a pince mélyén ott ült a kisfiú egészségesen, vidáman játszadozva a felhalmozott kincsekkel, ugyanúgy, mint egy évvel előbb. Az asszony nagy örömében megfeledkezett a töméntelen aranyról, ezüstről és gyémántról, ölébe kapta gyermekét és nagy boldogan rohant haza. Nem kutatott többé a vasajtó után, és a kincsek sem érdekelték. A titokzatos vasajtó és a kincseket rejtő pince híre gyorsan elterjedt a környéken. Azóta sokan keresték, kutatták, de a mai napig sem sikerült megtalálni. Hernády Károly 6 NÓGRÁD — 1972. decembet 24,, vasárnap- Fogd ezt a süveget. Hozzuk a támfát. Jóska, készítsél fészkét Iparkodjunk, mert még itt maradunk a végén. A két támfát fejszével még befaragják. A süvegnek hely kelt hogy biztosan álljon, azután emelik. — Üsd be az alját.. A fejsze csattan és elindul a pokol. Egy elfojtott jaj, és nagy tömeg szén. Felette üreg, alatta két ember. Az egyik feje kinn. de csak nyög. A másik nem is látszik. Korodi megdermed egy pillanatra. Jóska bécsi! Janikám! Mint a megszállott, ugrik a lapátért Kaparja a szenet, mint a gép. Zihál, de már levegőt kap a teljesen eltemetett ember is. A lapátot félredobja. Kézzel a nagyobb daraboktól szabadítja társát. Végtelennek tűnik az idő. Talán ő sem tudja, mit kiabál. Segítség kellene, de bátorítja társait is. Az egyiket már kihúzta, de még ott a másik. Aztán ketten kínlódnak. Folyik a verejték. Emberfeletti ez, amit tesznek, és végül sikerül. Szó nélkül roskadnak le az omlás mellett. Vége már a műszaknak, amikor Varga megszólal: — Köszönöm, Jóska — és újra elhallgat. A vágaton többen jönnek, de ők ezt alig hallják. Ölom- súly nehezedik a három bányászra, amikor kifelé támogatják őket. * Az aknairodában jó néhányon összeverődtek. Ök hárman alig szólnak, csak néha- néha egymásra néznek. Megérkezett már az autó. Szerencsére nem mentő kellett, csak az egyik telepi bányásztárs. Vállalta, hogy hazaviszi őket Tapintatból sem kérdez senki. Talán most még nem is tudnák megmondani, hogyan is történt Kint nagy pelyhekben szállingózik a hó. Ünnepélyes a hangulat. Függönyökön át néhány helyen a gyertyák világítanak. Karácsony este van, és ők csak erre gondolnak: ágyba, álomba merülni a nehéz nap után. Bodó János — ÉPPEN most jöttem meg a városból. Elszaladtam az or voshoz, még mindig injekciói kapok, betegállományban vagyok. Benéztem a Vöröske reszthez is, tudja nálunk a ba lassagyarmati porcelángyár ban már tizenegy esztendei vöröskeresztes titkárnak vá lasztottak. Meg aztán valam karácsonyi ajándékot szeret nék választani az unokáknak De mindenütt annyian vannak, hogy nem jutottam hoz zá. Majd holnap. Mert mind • két unokám nagyon várja a ajándékot a nagymamától. Az elmúlt hetekben ugyancsak sok dolgom volt. Meg tartottam a tanácstagi beszá mólót. Ha jól utánaszámo lók, huszonkét esztendeje va gyök tanácstag itt, Balassa gyarmaton, 1950-ben válás? tottak először, a Bercsényi utcaiak szavaztak rám. Ha most visszagondolok azokra az évekre, ami leginkább bennem maradt szép emlékként, az utca kikövezése. Tudja, mit jelentett azokban az években? Nagyon sokat. Kevés köves utcája volt Balassagyarmatnak. Hát a miénk az lett. Aztán elköltöztünk arról a részről, most a Köztársaság téren lakom. A házunk ablakai pontosan a Madách-szo- borra néznek. Amikor kijövök a kapun, az első pillantásom rendszerint erre a szoborra esik... Most a Rákóczi utca tanácstagja vagyok. Az utca elejétől a 74-es számig tart a körzetem. Van gondunk éppen elég. Sokszor szólalok fel a tanácsülésen, ha úgy látom, hogy a választóim érdekei úgy kívánják. Most, hogy a beszámolóra készültem, elmentem külön minden egyes családhoz. Mondtam nekik, azért jöttem, hogy így közvetlenül beszélgessünk. Lássam, mi az, amit el kell végezni, és mi az, ami már megvalósult. Mert sokszor nem is a nagy ügyekkel van baj. A város szépen fejlődik, előre lépünk. Nézzen körül Balassagyarmaton. Űj házak nőttek ki a földből, lakótelepek keletkeztek, üzleteket építünk, szép, modern utunk lesz. A főterünket átalakítják, a régi vármegyeházából pedig művelődési ház lesz. Ez igazi öröm. Mondom, nem is a nagy dolgokkal van baj, hanem gyakran a kicsik elV alarmkor ebben a zsuny- pusztai házban olyan forgalom volt, hogy a hivatalos helyiségben sem különb. A puszta népének ügyét Mikula János nélkül nem intézhették. Két évtizeden keresztül, ha valaki idegen érkezett Zsuny- ba, első szava volt: „Hol van Mikula..Ha ezt elmulasztotta volna, akkor a helybeliek kioktatták: „Forduljon Mi- kulához..Mikula pedig készen állott eligazítani a dolgokat, hogy azok a legjobban alkuljanak. Ezért hát, hogy háza kilincsét egymásnak adták az emberek. De az idő Mikula fölött is eljárt. Nyugállományba vonult, leköszönt a pártban hosszú éveken keresztül viselt titkári tisztségéről és visszavonult. Ez sem ment könnyen. Nyeldeste indulatát, amely görcsként fojtogatta, amikor szolgálataiért átnyújtották neki a kitüntetést. Azt gondolta, ezzel örökre búcsúzott a közélettől. Behúzódott a házába. Kényelmesen megvannak a kétszobásban. De akinek idegei hozzáidomultak a gyerekek zúgásához, az egymást érő hivatalosokhoz, a helybeliek vendégjárásához, nem tud elhalványodni a magányában. Különben is Mikula János természete sem olyan. Vékony, szikaros teste nyughatatlan. Beteggé válik, ha nem mozoghat. Tekintete örökké keres, kutat, hogy mit kellene tenni. Így aztán továbbra is ügyködik, ha mást nem, vágja a hízókat tucatszámra a tanyabelieknek, mert Mikula hozzáértő böllér is. A kamrájában annyi a kóstoló, hogy akár le se kéne vágnia a saját hízóját. Aztán a hízottlibák, a baromfiak. Van mindene, akár csak a puszta népének. Talán Zsuny már nem is puszta. Ahol valaha a cselédsor volt, villának is beillő házak épülték! Piros tinta tágas gyümölcsösökkel. Az öreg magtár emlékeztet még a régire. Hanem Mikula János nem felejtette el ami volt. Ilyenkor, az ünnepeken, nem akarná, akkor is eszébe juttatná szeretett hitvese, született Kanyó Erzsébet, a volt hollókői leány, aki a megfáradt lábainak fájdalmas lépteit nagy igyekezettel titkolva készül az ünnepekre. Jóságos arcán az öröm, mikor férjének mondja: — Fenyőfát szerezzél, mert tudod, az unokák... Mikula ne tudná, mikor neki is szinte tüzel a szíve, amikor a gyerekekre gondol. A puszta felett büszke tartásű a hegy. Rejtett völgyeiben zöl- dell a fenyő. Jut abból Mi- kuláéknak is egy. Készül a vendéglátás is. Hízóliba, csirke, tán még a hízó is megbánja, de Mikulánák mindennél többet jelent, hogy az ünnepen házában szűkösség ne legyen, hanem bőség, jókedv és sok-sok szeretet. Nem ok nélkül való dolog ez. Makacs kis cselédember volt Mikula. Ha megkínozták, akkor sem adta be az úrnak a derekát. Mikor a háború közeledett a Cserhát felé, egyre nyugtalanabbul hallgatta az ágyúk moraját. A politikában nem volt járatlan. Tudta, ha úgy történik minden, ahogyan art már az első háború után eltervezték, akkor a tekintetes Mélik András búcsúzhat a földjétől. De a vitézlő szomszédos birtokos is. A háború dübörgő hírnökét hallgatva így sóhajtott. — De mi lesz még addig ...? Az ennivaló fogytán volt. A menekülők egyre durvábban ;övetelőztek, és vitték, ami hanyagolásával, lélektelen in- tézésével. OlyanokkaL hogy szobai kéményre nem tettek tisztító ajtót, vagy a fürdőszoba ajtajának szegélylécét csak részben csinálták meg. Használhatatlan volt a villanyboyler, nem takarították a lépcsőházat, megrongálódott a tető- szerkezet. Eljártam az ügyekben. Aztán az Ingatlankezelő Vállalat igazgatójával és műszaki ügyintézőjével közösen helyben ellenőriztük, elvégez- ték-e a szükséges javításokat. Higyje el, én pontosan ugyanúgy örültem mint az, akinek megcsinálták. Persze az én történetem nem olyan különleges. Biztosan van, akinek érdekesebben, izgalmasabban alakult az élete. Az Alföldről, Jászla- dányból származtunk ide, Balassagyarmatra. Azóta ízig- vérig gyarmatinak érzem magam, szeretem Nógrádot. Fiatalasszonyként értem meg a felszabadulást Már megvolt mind a két gyerek. Az egyik délután felkeresett König Klotild néni. Art mondta, megalakítjuk az MNDSZ-t, ram is számítanak. Mancika — így szólt —, te még fiatal vagy, közöttünk a helyed. Jól emlékszem, heten kezdtük annak idején. Klotild néni, Kozma Jenőné, Zana Lajosáé, Imrovecz Pálné, György- fi Sándorné, Kecskés Gyulá- né és jómagam. Csináltunk mindent, ami csak jött. Bennünk volt a lelkesedés, visz?za sem tudtak volna tartani, saládot látogattunk, gyéreik ügyében intézkedtünk, ég bírósági ülnök is voltam, em bánom egy pillanatig m, mert nagyon sok tapaszlatot szereztem. Gyakran kérdezgetik tőlem, ancika néni, hogy bír min- ent? Tudja, kedvesem, úgy agyok, ha valamit vállalok, ddig megyek, amíg el nem Sgzem. Méghozzá úgy, hogy i lelkiismeretem nyugodt leven. Vállaltam, hogy a la- áselosztó bizottságnak tagia 'gyek. A tanácson azt monoik, Mancika rád ott szükség in. Gondolkoztam a dolgon, ítán elvállaltam. Éreztem, mennyire fontos, hogy igaz- ígosan osszuk szét a laká- ■kat, és valóban azok kap- ik, akik leginkább rászorullak. öttagú a bizottságunk. Amikor legelőször üléseztünk megegyeztünk: minden kérelmet tüzetesen, alaposan és pontosan megvizsgálunk. Mert bizony vannak olyanok, akik hatszáz forintot fizetnek albérletért, gyerekkel, vagy szoronganak kis szobában sokan. A lakáselosztó társadalmi bizottságban több mint száz családot látogattam meg. Hogv tássam, miként élnek, igaz-e amit a kérvénybe írtak. Előfordult, hogy valaki lakást kért, aztán ott derült ki, hogy autója van. Jó anyagi körülmények közt él. Visszavontuk a kiutalást. Mert akadtak helyette olyanok, akik jobban megérdemelték a szövetkezeti lakást. Ezt követeli az igazság. SOK KITÜNTETÉST, elismerést kaptam, egy pillanatig sem panaszkodom. Jő kollektívában dolgozom a gyárban, megbecsülnek, mint tanácstagot, társadalmi munkást. Amikor mások ügyeiről van szó, nem gondolok a fáradságra. Nem ismerem el, hogv nehezen tudok felmenni a lépcsőkön, és bizony itt-ott már meg kell állnom pihenni. A körzetemben mindenkiről tudom, ki, kinek a férje, felesége, fia vagy lánya. Szeretek beszélgetni az emberekkel, úgy érzem őszinték hozzám. Elmondta Makai Gáspárné; Balassagyarmaton. Feljegyezte: Cs. E. a papíron mozgatható volt. Mikulánák már semmije sem maradt, csak a három nagyon éhes gyerek és a gyerekekért rettegő asz- szonya. Közvetlen az ünnepek előtti napon már a környéken tombolt a pusztítás. A csatazajtól visszhangoztak a hegyek. Az ítélet napja sem lehet borzongóbb ennél. Fent, a cselédsoron, a hegy lábánál, az éhezés mellett a félelem is az egyetlen szoba legszűkebb sarkába kényszerítette a családot. Már Mikula is úgy volt, hogy nem bánta, történjék aminek történnie kell, csak múljon el a gyerekek arcáról a félelem. Egyszerre csend lett. De olyan, hogy Mikula zajhoz szokott fülé nem is tudta felfogni. Hallgatózott. Idegességében simogatta a nagyobbik fia, Jani fejét. A gyerekeket testével védő feleségéhez fordult: — Te sem hallasz semmit? — Semmit, csend lett... Körülnézett a eselédlakásban. Minden ismerősként nézett vissza Mikulára. Aztán elszánta magát és óvatosan kilépett az udvarra. A hegyoldalban levő ház elől jő kilátás nyílt a szemközti Vöröshegyre és a hollókői útra. Zsunypuszta néptelen volt. De fent, a hegyen három ember állt. Aztán lassan ereszkedtek a hegyoldalról Zsuny felé. Kik azok? — így Mikula gondolata. Ezek csak oroszok lehetnek. No, Mikula most minden eldől. Ideges lett. Amilyen lelkendezve várta őket, olyan szorongás fogta el. Nem mert megmozdulni, hátha odapörkölnek egyet. Nem tudhatta innen a cselédsorről, hogy azok agyában mi forog. A kemencénél meglátta a hosszú nyelű kenyérsütő lapátot. Viszszaugrott a lakásba, kirántotta a nyoszolyából a lepedőt, rákötözte a lapátra és széles mozdulattal integetni kezdett vele a Vörös-hegy felé. Karácsony lett Zsunypusz- tán. Nem szépült meg a határ, mert nem esett hó, ami eltakarta volna a háború nyomait. Mikula ezt észre sem vette. Szabadon jött-ment, intézkedett. Piros tintával írt parancs lapult a zsebében, amit a főparancsnok adott neki. Minden rendben volt, csak az ünnepre még nem jutott semmi az asztalra. Ott kuporgott a három gyerek a sarokban, amikor a parancsnok egy fenyőgallyal a kezében belépeti a lakásba. Kérdőn Mikulára nézett. — Nálatok nem ünnep a karácsony? — Az lenne, de éhes hassal mit ér az ünnep?! Kaptak egy fél zsák lisztet. A szűkösségben kincs volt Mikuláné a • kenyérsütő kemencében olyan pirosra sült ropogós lángost sütött, hogy a gyerekek nem győzték enni. Jutott a pusztán maradt katonáknak is. Mikula meghatódva nézte a mohón falatozó gyerekeket, a katonákat. Könnyűnek érezte magát. Akkor fordult meg gondolatában: — Jut még nekünk jobb is ennél... A belső nagy szobában vendégvárón csillog a karácsonyfa Mikuláéknál. Terítésre készen az asztal. A zsunyi hegy most is büszke, havat vár. Mikuláné pedig a gyerekeket. Mikula János kiállt az udvarra, gondolataiba merülve nézte tanúját, a Vörös-hegyet. Vajon hol az a három katona? Az új sorról, ahol valaha a cselédház állott, fiatalok jöttek jókedvűen, ünnepi hangulatban . . Bobál Gyula
