Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

„ÚJRA MEGTANULTA

ÉD

Fél éve, hogy elhallgattak a

vétoj. . öktuoejr végén já-' rnnA. A gyongyúsl Grál Julianna Miivé aiá,, magzatával vőlegényét varta, A háború otthonokat rombol* le, csaladokat szakított el egymástól, Huszonkiiencedikén megszületik a kicsi Mária. Ekkor még senki sem gondol arra, mennyi megpróbáltatáson kell ke- resztüiesnie, a sors hány és hány akadályával kell szembenéznie, A csecsemő sírása nemcsak egy új elet, — egy új világ indulását is jelenti. Apja nem tér vissza a harcmezörül, nem érkezik hir rő- !a. Az anya, karján gyermekévei naip mint nap kiáll a kapuba, de hiába várja kedvesét.

A kétéves Marika hangja

töri meg az éjszakák' csendjét. Éhes. Anyjának nagy gond a mindennapi betevő falat megszerzése. Ahhoz, hogy gyermekét eltartsa, tűi fiatal. Ismerősei tanácsára a gyermeket állami nevelőotthonba adja. A gyermek csak azt tudja: anyutól búcsúzni kell. Anyja sajgó szívvel hagyja el az otthon épületét. Nem mer visszanézni. Talán így mindkettőjüknek könnyebb lesz.

*

A nevelőotthon ratal között hiányzik a szülői szeretet, az ápolók kedvessége sem tudja pótolni azt. Poroszlóra kerül, örökbe fogadják. A nevelőotthon ellenőrzései után nem látják biztosítottnak a gyermek egészséges fejlődéséhez szükséges feltételeket. Marika visszakerül Egerbe, Aztán rom- hányi szülők veszik magukhoz. Ük Is visszaviszik a nevelőotthon, ba, azzal az indokkal, hogy a nyolcéves kislánytól fiatalabbat szeretnének, aki nem tudja, hogy nevelőszülőknél talált otthont.

A sors kegyetlen tréfái zárkózottá teszik Marikát. Rövid időn belül azonban lekerül az állami gondozottak listájáról. A nőg- ridslpeki gyermektelen házaspár, Laczkó Istvánéit veszik magúkhoz,

♦

Telnek az évek. Marika nagy lány lett. TJj neve, férje után: Kelecsényi Istvánné.

Ügy tudja, hogy Laczkóékon é6 férjén kívül nincs senkije. Mégis, a szécsényi vásáron megszólítja a gyöngyösi fazekasmestert, nem ismeri-e vé- etlen-ül anyját." Választ hiába remél. De egyik nap idézés várja szécsényi lakásán, melyet időközben építettek. Megijed. Sohasem járt még a járási hivatalban. Ott elmondják, máért hívatták. Szőke

lány járt náluk, s Gráf Máriát, testvérét kereste. Máriával megfordult a világ.

Ment haza sírő-nevetős szemekkel. Ismerősök szólították meg, autók zúgtak el mellette. Nedves pilláin keresztül nem látott mást, csak egy szőke, 18 éves kislányt, a testvérét

ér

■ékes-tető. Csípős levegő, púi. nyi hófoltok, oszladozó kőd. Az Enosz-üdüloben SSnfiha Rozáliát keresem. 0 járt a szécsényi tanácson.

— A rokona«: azt mondták, hogy van valahol még egy testvérem, a hatodik Anyám nem akarta megmondani, végül mégis bevallotta. Elkezdtem keresni és a szécsényi Járásban kötöttem ki. Voltam a rendőrségen, a községi tanácson. Sehol sem sikerült ráakadni. Oláh Lajos, a Járási hivatal tgangatási osztályának főelőadója megígérte, hogy segít.

99

Október közepe» levelet Kaptam tőle. Megtalálták Marikát, bírva fakadtam. Nem volt hiábavaló a sok utazgatás, Tudtam, éreztem, hogy él, s hogy megtalálják őt. Nehéz lehetett szegénynek eddig, egyedül. Másik testvérem példa jából tudom. Magdit is IS éves koromban ismertem meg.

★

Az igazgatási osztályon beszélték meg a randevút. Marika felfelé menet minden lépcsőn megállt. Elhagyta maradék ereje is. Rózsi késve érkezett. Marikát egy asztal mögé ültették, akár az osztály dolgozóját Húga belépett Mintha az anyját látta volna az íróasztal mögött. Zokogva borultak egymás nyakába. A tanácsi dolgozók szemébe is könny szökött Huszonöt év után találkozott a két testvér. Nincsenek szavak, melyek ki tudnák fejezni azokat az érzéseket, amik a testvérek szívében kavarogtak a felismerés, egymásratalálás ünnepi pillanatában. Elvitte a Csépe Sándor úti lakására, s Rózsi ott töltött három napot. Kelecsényi Lacika is megismerhette nagynénjét.

Pár héttel később anyja és mostohaapja is Szécsénybe érkezett. Marika csak annyit tudott mondani:

— Anyu! Nem haragszom — hangja elcsuklott.

Az anya magához szorította rég nem látott gyermekét, aki annyi szenvedésen esett át, akit annyi hányattatás után találtak meg.

♦

Eddig a történet, mely mégha- tóbb minden romantikus regény, nél. Életében először kapott Marika születésnapjára dísztáviratot. Sorra érkeztek és érkeznek a levelek lakására. Rokonok üdvöz- lik, köszöntik, elárasztják meg- hívásokkal. Huszonöt évig azt hitte, egyedül vas», a háborúban elvesztette szeretteit. Amikor Rózsi fényképét mutattam, kikapta kezemből és megcsókolta:

— Ede* Rózsikén»!

Marika bátortalan roM és félszeg. A találkozás után három nini'? a nagy. örömteli megrázkódtatás után az ágyat nyomta.

Kisfia felét simogatva mondtat

— Megváltozott minden körülöttem. Boldog vagyok. Újra megtanultam a szót: édesanya.

Karácsony nanlán Gvönevösre utaznak, s a szeretet ünnepén e sorokat már együtt olvassa mai'* a család, köztük az elveszettnek hitt Marikával..

Szabó Gyufa

ZÖLD SZÍNŰ A KAPD.

Nyitva van. Belépek az ajtón, azon, amelyiken a „Nyilvántartás” felirat van. A gondnoknő mondja:

— Nem tudom, itthon lesznek-e? A nevelőnő említette, hogy sétálni mennek. Foglaljon helyet, lemegyek, megnézem.

— Ha megengedi, én is mennék — mondom és indulunk, már az udvar közepén járunk.

— Ez a rácsos ablak a fiúk hálója. Az a mosdóé, az a másik ablak a leányhálóé. Erre tessék, ne arra.

A folyosó közepén jobbra ajtó. Kopogtatok, belépünk, szabadkozom.

— Mindössze pár perc. Ha szíveskedne elmondani. .. Karácsony lesz... A gyerekek...

Két fiú és négy lány fiEgyéni, hogy Sk is érezzék, gondolnak rájuk. A fenyőfa a padlótól a plafonig fog érni. Háromévestől tizennyolc évesig kerülnek hozzánk lányok, fiúk.

ERIKA 12 éves. Fekete

hajú. Melegítőben van, nézi az asztalt és válaszol:

— Pestről vagyok itt.

— Miért?

— Nem jártam iskolába.

— A családod?

— Két bátyám, nővérem van. Édesanyám két éve meghalt.

— Tudják, hogy itt vagy?

— Még nem kerestek.

— Megkeresnek?

— Biztosan meg. Gondolom.

Támasztom a vaságy oldalát. Velem szemben Dezső, a 17 éves, mokány legény. A hálóban folyik a párbeszéd.

tem, de apukám is egy növel él. Volt, hogy pont akkor nyitottam be... Ott egy másik férfi is próbált kezdeni. A nyolc osztályt mér régen kijártam. Fóton gyermekgondozónő akarok lenni, esetleg a főiskolát is elvégzem... — egy szuszra mondja mindezt, közben a többiek időnként jót derülnek egy-egy „poénen”. Lehet, hogy rajtam is, mert furcsa képet vághatok a 14 éves lány mondataira. Julikat kérdezem most aki az előbb még jókat kaca- rászott

— Hányán vagytok testvérek?

— Tizenketten.

— Te hányadik vagy?

— Ügy, a közepén.

— Várod a karácsonyt?

— Nagyon.

— Ha otthon lennél?

— Nálunk karácsonykor

Fenyő a rácsos ablaki házban

gyei fel, aztán folytatják, amit abbahagytak. A társalgóban a nevelőnő is halkan beszél.

— Kilencen itt maradnak karácsonyra. A teljes létszám tizennégy lesz, mert kapunk gyerekeket egyet a Szőlő utcából.

— Az átmeneti intézetből?

— A miénk is az, hiszen mennek innen Alsópetény- be, Egerbe, Erdőtarcsára... Nemrégiben két gyereket adtunk Fótra. Gondozónő lesz az egyik, a másik varrónő.

Kíváncsiak a gyermek- szemek. Kérdés van a pillantásokban. Minek jött?

Mit akarhat?

— A karácsonyi ünnep? ség...

— Igyekszünk mindent megtenni, hogy otthon érezzék magukat. Lesz közös ajándék és egyént

—- Szegedről szöktéL

— Szegedről. Kőműves- kedtem, bunyóztam.

— Miért ünnep a karácsony?

— Szórakoznak az emberek. Jókedvűek.

— Szeretnél otthon lenni az ünnepre?

— Nem. Anyám, apám 1962-ben meghalt. Azóta sok intézetet megjártam.

— Itt először vagy?

— Először karácsonykor.

— A kezed. Mind a két kezed tetovált.

— Ezzel kezdődött. De „ott” nem voltam...

Üjra a társalgóban a lényok kérik, hogy Klári beszélni szeretne, ha lehet. Lehet.

— Anyukám elvált apukámtól. Anyukám sokszor van férfiakkal. Az egyik velem is ki akart kezdeni, én akkor apukámhoz men

köszönten! járunk, öt forint, hat forint, egy helyen tavaly harminc forintot is kaptunk.

— A pénzzel mi lett?

— Elosztottuk, aztán odaadtam apámnak.

— Kérte?

— Kérte.

— Mind odaadtad?

— Nem. Cukrot is vettem.

BÜCSÜZOM a nevelőnőtől. Most ő szabadkozik.

— Azt, hogy hová mennek innen kiegészíteném. Debrecenbe, Szegedre, Makóra, Kaposvárra és más helyekre.

Igen — mondom. Az udvaron, a nyitott zöld kapun át az utcán vagyok. A gyerekek is így mennek innen. Jönnek is, mert küldik őket

isokacs László

7izemiéggszem$

A boldogságot nem pénzzel, autóval vagy gazdagsággal mérik. Nem is kötődik a városhoz, az elegáns lakáshoz, a külföldi utazásokhoz. A boldogságnak egészen más mércéje van. így karácsonytájt meg különösen. Amikor a karácsonyfán kigyulladnak a gyertyák, és fenyőillat lengi be a lakást, megszólal a kis csengő, öröm és szeretet köti egymáshoz a családtagokat. De úgy igazi a karácsony, ha a fa körül csillogó gyerekszemek lesik, mi van a csomagokban. Mert a karácsony az egymáshoz tartozás ünnepe.

Hényelpuszta messze esett a világ közepétől. Hosszan elnyúló házai még a régi időket idézik. A konyhák az udvarra nyílnak, száradó ruhákat lenget a szél. Akik itt laknak; kemény munkával keresik kenyerüket. Általában hajnalban kelnek és fázósan sietnek munkába. Persze, tavasz- szal és nyáron, amikor minden kivirul, nagyon szép ez a környék. Minden zöld és messze ellátni a határban.

Dávidékat keressük. Hamar megtaláljuk az ajtójukat, mindjárt a második a sorban. Maga Dávid István kalauzol föl bennünket. Itthon van, betegszabadságon, rakodómunkás a Sziráki Állami Gazdaságban.

A konyhában Dávidné fogad, ölében a négyéves Györgyike. Mellette Évike játszogat. Itthon van ma a komoly dolgozó nagylány, Kati is. Ö a katonabátyját, Pityut látogatta meg Keszthelyen, és szabadságon piheni ki az utazás fáradalmait. Csillog a szeme, amikor meséli:

— Most láttam először a Balatont. Még soha nem voltam ilyen messze. A nagy, hatalmas víz most szürke és hullámos, de nyáron, amikor süt a nap, gyönyörű lehet.

Dávídékhoz hasonló család kevés van, nemcsak Nógrád megyében, hanem az országban is. Azért, mert Dávid Ist- vánék tizennégy gyereket nevelnek. Illetve most már ketten kirepültek a családi fészekből. A huszonnégy éves Laci megnősült, és Kányáson lakik. Ács. a bányában dolgozik. Pityu meg katona.

— Most, nyáron ment férjhez a két ikerlányom, Irén- ke és Marika. Egyszerre volt az esküvőjük. Nagyon szép volt. Az egész rokonság eljött, innen a pusztáról is mindenki. Voltunk vagy kétszázan. Kisbágyonban tartottuk az esküvőt. Egyelőre a fiatalok Is itt laknak, amíg nem lesz lakásuk. Nálunk igaz a mondás: sok jó ember kis helyen is elfér.

Dávidné mosolyogva, nevetős szemmel meséli ezeket. Még fiatal asszony, és tizennégy gyerek mondja neki: édesanyám. A lakásban mindenütt tisztaság, rend. Az egyik sarokban modem, nagyképernyős televízió, mellette

rádió. Mosógép, szép bűtor. Persze, a fekhelyek veszik el a legnagyobb helyet. Ha a négyszemélyes heverőt is kihúzzák, alig lehet moccanni az ágyaktól.

Könnyen élnek-e Dávidék? Bizonyára nem. Nem könnyű egy ekkora családban. A gyerekek úgy követik egymást, mint az orgonasípok. A legkisebb, a négyhónapos Zsolti. Most éppen kórházban van, mert nagyon köhögött. Gyorsan bevitték Pásztóra. De karácsonyra érte mennek. Mondta az orvos, addigra kiadják. Csak úgy ünnep az ünnep, ha együtt vannak mindannyian. Györgyike három-, Évike, hat-, Peti nyolc-, Gyuri kilenc-, An- nuska tíz-, Misi tizenegy, Ilonka tizennégy, Kati tizenhat, Tibi tizenhét, Marika és Irén- ke tizennyolc évesek. Pityu és Laci már felnőtt.

Dávid papa is közbeszól:

— Van velük munka bőven. Minek tagadni. Csak legalább a Pityut fölmentették volna a katonaságtól. Egy kicsit legalább keresett volna.

A pénzt beosztani egy ekkora családban külön művészet. Töri is a fejét éppen eleget Dávidné. Az ő kezébe megy minden fillér. A dolgozó gyerekek is neki számolnak el a fizetésükkel. Aztán az édesanyjuk vesz, amire szükségük

van. Meg, amikor rájuk kerül a sor.

— Saját magának mikor vett valamit?

— Kórházban voltam hosszú hetekig a szívemmel. Hálóin- get, meg köntöst vettem. Addig itthon a nagylányok látták el a családot. Fölváltva vettek ki szabadságot.

Közben egymás után jönnek az iskolások haza. Nagy kézit csókolomot köszönnek, aztán rögtön rakják a táskájukat egy ládába, a kabátjukat meg a szekrénybe. Utána usgyi a szobába, átöltözni.

— Itt mindenkinek meg kell tanulni a rendet. Meg azt, hogy elpakoljon maga után. Mi lenne, ha mindent én csinálnék? Most öt gyerek jár iskolába, de jövőre már hatan lesznek iskolások, Évike is elsős lesz.

Dávidékat nem veti föl a pénz, az is igaz. A férj kétezer-kétszáz—kétezer-ötszáz forintot keres. Dávidné hatszáz forintot kap gyerekgondozási, segélyként Ö a Sziráki Állami Gazdaság tejházában dolgozik. Most Zsoltika mellett van otthon. Ehhez jön még kétezer-négyszáz forint családi pótlék. Kati ezerkétszáz, Tibi kétezer forint körül keres. Időnként kapnak segélyeket az állami gazdaságtól, vagy a bujáki tanácstól.

Dávidné sorolja:

— Én vagyok a pénzügyminiszter, akinek úgy kell elosztani a pénzt, hogy mindenre jusson. Hetvenöt forint a lakbér. Ez nem sok. Aztán következik a bevásárlás. Havonta elfogy huszonöt kiló zsír, húsz kiló liszt, tizenöt kiló cukor, hatvan deka pirospaprika. Minden másnap hat darab kétkilós kenyeret hozunk. Ha pörköltet főzök, és melléje makarónit, vagy tésztát adok, legalább másfél kilót megcsinálok. A hús raiDávidné az Appen otthon levő gyerekekkel...

Fodor Tamás felvétele

nálunk két kilónál kezdődik, de akkor csak néhány szem jut egynek-egynek. Két-há- rom csirkét le kell vágnom, ha jól akarom lakatni őket. Húslevest tízliteres fazékkal főzök, másik levest nyolcliteressel. Ennivalón nálunk soha sincsen morgás. A gyerekek nagyon szeretik a zsíros kenyeret. Tudja, úgy van ez, ha egy kiló kolbászt veszek, az is elfogy, ha félkilót, az is elég. Minden évben két- három disznót vágunk. Vettem száz darab csirkét, huszonöt kacsát. Karácsonyra húslevest és töltött káposztát mindenféleképpen főzök, mert azt nagyon szeretik a gyerekek. Egyébként nálunk az úgy szokás, hogy mindig beosztjuk, és ruhát az kap, akinek a legjobban kell. Nincsen zúgolódás, nem féltékenyek egymásra a gyerekeim, hogy ennek miért van új, és nekem miért nincs Még ez a jó. Nem is adnám oda egyiket sem senkinek.

Ha igaz az, hogy a gyerek boldogság, okker Dávidéinál ee a boldogság tizennégyszeres. Még akkor is, ha többről monda-' nak le, és nehezebben élnek, mint mások. De a karácsonyfa mellett a ragyogó szemű gyerekek öröme mindenért kárpótol.

Csalói Erzsébet -