Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
Madách Imre’ Az ember tragédiája (Részlet) VI. SZÍN (Farkas András illusztrációja) ADÁM: (Magában.) Ügy érzem, mintha álomban feküdném, A rezge hangon messze múltba szállók, Hol nagy s nemes volt lelkem hivatása. — Nem úgy mondád-e Júlia? ÉVA: Igen! (Ez alatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.) LUCIFER: (Felkacagva.) Mint látom, itt a jó kedv elborult. Bor nincs-e már, vagy elfogyott az éle, Hogy a savanyú úr is megsokallja? Talán bizony valaki fél közöttünk, Vagy éppen megtért. ÁDÁM: (Feléje sújtva poharát.) Vessz, ha azt hiszed. LUCIFER: No, majd hívok új vendéget közénk. Talán megifjult kedv is tér be véle. Hej! hozzátok be, szolgák, izibe, Ki fáklya fénnyel erre útazik. Csak megkínáljuk egy pohár itallal. — — (A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt) Igyál, pajtás, holnap nekem, ma néked! HIPPIA: Talán inkább csókot kívánsz? LUCIFER: öleld meg És lopd ki szájából az obulust. HIPPIA: Ha tégedet csókollak, őt miért ne? (A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.) PÉTER APOSTOL: Megállj, a döghalált szívod magadba. (Mindnyájan visszaborzadva, helyeiken fölemelkednek.) MIND: A döghalál — rettentő — félre innen. PÉTER APOSTOL: Te nyomorú faj! gyáva nemzedék. Míg a szerencse mosolyog feletted, Mint napsugárban a légy, szemtelen. Istent, erényt, gúnyolva taposó. De hogyha a vész ajtódon kopog, Ha Istennek hatalmas ujja érint, Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső. Nem érzed-é, hogy az ég büntetése Nehezkedik rád? Nézz csak, nézz körül, A város pusztul, durva jdegen nép Tiporja el arany vetésidet, Szétbomlik a rend, senki sem parancsol S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás, Emelt fővel jár a békés lakok közt, Utána a halvány gond, rémület S égből, földről se’ részvét, sem segély. Nem bírod úgy-e, kéjnek mámorával Elandalítani azt a szózatot, Mely a kebelnek mélyét felveri S jobb czél felé hiába ösztönöz? Kielégítést, úgy-e bár, nem érzesz. Csak undort ébreszt szüdben a gyönyör S aggódva nézsz körül, ajkad rebeg: Hiába mind, a régi istenekben Nincs már hited, kövekké dermedeztek. (Az isten-szobrok szétporlanak.) Elporlanak, s új Istent nem találsz, Mely a salakból újra fölemelne. — Nézz csak körül, mi pusztít városodban Hatalmasabban, mint a döghalál! Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, Hogy Thebaisnák puszta téréit Vad anachorétákkal népesítsék, Ottan keresve tompult érzetőknek, Mi még izgassa, a mi még emelje. —- El fogsz pusztulni, korcsúlt nemzedék, E nagy világ most tisztuló színéről. HIPPIA: (Az asztal előtt összeroskadva.) Oh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom. Hideg veríték, Orcusnak tüze, — A dögvész, oh, a dögvész — elveszek. Nem gyámolít ki sem közületék, Kik annyi élvet osztótok velem? Ma néked, holnap nékem, édesem. — 8 NÓGRÁD — 1972, december 17, vasárnap | Heine és Petőfi Százhetvenöt évvel ezelőtt született a német irodalom Goethe utáni korszakának kétségtelenül legnagyobb költője, Heinrich Heine. „Igazán nem tudom — írta 1828-ban —, vajon megér- demlem-e, hogy egykor babérkoszorúval ékesítsék koporsómat. .. Sohasem vetettem nagy súlyt a költői dicsőségre, s akár dicsérik, akár gáncsolják dalaimat, nem sokat törődöm vele. De tegyetek kardot a koporsómra, mert az emberiség felszabadító háborújának becsületes katonája voltam”. Lukács György állapította meg, hogy éppen forradalmi jelentősége miatt igyekeztek jelentőségét csökkenteni a német irodalomban, és így nem véletlen, hogy a „szobormániás Németországban, sohasem kapott hivatalos emlékszobrot”. Heine életének nagy élménye a francia forradalom volt. „A francia forradalomról beszélek, arról a világkorszakról, ahol a szabadság és egyenlőség tana olyan diada1 másán emelkedett a magasba a megismerésnek abból az általános forrásából, amelyet észnek nevezünk.” Angliai utazásai, majd olaszországi útja nemcsak a természeti szépségek felismerése felé tágítják szemléletét, hanem másként látja érdeklődése igazi tárgyát, az embert is. A kor nagy feladatának az egyenjogúsítást látja. Ostorozza á szabadság renegátjait, akik be akarják bizonyítani, hogy az „emberek milliói arra vannak teremtve, hogy néhány ezer kiváltságos lovagnak szolgáljanak teherhordó állatul” „de őt nem tudják meggyőzni igazukról, amíg be nem bizonyítják, hogy amazok „nyereggel, emezek pedig sarkantyúsan jöttek a világra.” 1831-ben, a francia júliusi forradalom után, a nyomasztó német politikai viszonyok közül menekülve, Párizsba költözik. Itt ismerkedik meg 1843-ban Marxszal, és ennek az ismeretségnek köszönhető, hogy a „proletariátus történelmi szerepének aránylag magas fokú megértéséhez jutott el, anélkül, hogy csatlakozni tudott volna a forradalmi proletariátushoz.” (Lukács Gy.) „Annyira gyűlölöm a nacionalizmus párthíveit, hogy már-már a kommunisták felé fordulok szeretetemmel. Mert ők legalább nem képmutatók, mint azok, akiknek mindig száján a vallás és kereszténység... A kommunisták szellemüket és igazukat tekintve, jóval keresztényibbek, mint az úgynevezett germán hazafiak, a kizárólagos nacionalizmus bajnokai.” 1845 után állandóan betegeskedik, néhány év múlva szélhűdés éri, és utána nyolc évig a „matracsír” foglya. Idővel teljesen megvakult, így fejezte be életét 1856- ban. Csak néhány idézettel villanthattunk fel ez alkalommal Heine gondolatait, hisz vizsgálódásunk tárgya elsősorban a nagy német költő és Petőfi kapcsolata. Miben rokon a két költő? Elsősorban a nép költészetének olyan magas fokú átlé- nyegítésében, amellyel csak kettőjüknél és esetleg Le- nau-nál találkozhatunk. Heine a romantikus szemlélettel vívja harcát. Ahogy Babits Mihály megállapította: „A romantika benne pillantja meg először idegen szemmel saját vágyálmait”. Az ifjú Petőfinél is találkozunk a romantikus korszakkal, amely fokozatosan megy át a plebejus forradalmár realisztikus szemléletébe. Az első vasútvonalak megnyitása idején Heine úgy látja, hogy ezek gondviselésszerű eseményt, fordulatot jelentenek az emberiség életében, „megváltoztatják az élet színét és alakját, a világtörténelem új szakasza kezdődik velük.” Petőfi szinte szóról szóra így nyilatkozik az első vasút, a művelődés ereinek felavatása után. Tudjuk, hogy a fiatal Petőfire Heine versei voltak a legnagyobb hatással. Szinte minden visszaemlékező (Ro- boz István, Orlay Petries Soma, Jókai) megemlítik, hogy a költő zsebében mindenkor ott találhatók kedvenc költője versei. Jókai azt is megállapítja, hogy Petőfi úgy tanult nagy kortársától, hogy „Heinén keresztül is csak magára lelt”. Kertbeny Károly, Petőfi verseinek gyatra német fordítója is eldicsekszik több helyütt, hogy Heinét meglátogatva, az lelkesülten beszélt Petőfiről, megérezte benne a nagy költőt, és betegen is üdvözletét küldte neki. De Tompánál is találkozunk ilyen tudósítással. Aranyhoz írott levelében mondja: Petőfi eldicsekedett vele, hogy költeményeiből olvastak Heinének, aki így kiáltott fel: ,„. .ah, ez nagy költő, mint Burns vagy Bé- ranger.” Kétségtelenül hatottak Petőfire Heine útleírásai. Természetszemléletükben számos ponton mutatható ki rokonság. Abban is rokonok, hogy Heine csak késve jut el Goethéig, míg Petőfinek az a véleménye a költőfejedelemről, hogy „nincs szíve”. De ami leginkább rokonít- ja a két óriást: a szabadság áhítatos tisztelete. Petőfi ennek a szabadságnak oltárán áldozta fiatal életét. Heinére is jellemző hogy az egykorú szabadságmozgalmak és forradalmak közül csak a magyart tartja megörökítésre méltónak, mint amelyik a legnagyobb áldozatot hozta, és a zsarnokság legfélelmetesebb erőivel vívott heroikus küzdelmében bukott el. Az „1849 októberében” című versében írta: „Ha e szót hallom, »magyarok«, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog, és mintha trombiták köszöntenének" Csukly László b. WAX Grnrto VERSEIBŐL: Te voltál Ő Találtam egy kicsi bábut, Már valaki biztos ráúnt. Fölemeltem ... nevetett, Játszottunk egy keveset. Kicsi bábu kicsi báb Gyere velem, riekem játssz I Játssz el sok szép szerepet. Játsszuk, hogy engem szeretsz, Játszd el azt, .hogy rám nevetsz. Játszd nekem a kék eget, Az alkonyt, a könnyeket. Játszd nekem a puha ágyat, Játszd el játszd el kedvesem, Játszd el és én elhiszem. Játszd el nekem két kezét. Mondj helyette szép mesét, Szeress engem úgy, mint ő, Ne légy hűtlen szerető, Játszd el, hogy van kedvesem, Játszd el és én elhiszem. ★ A bábu felelte: nem! Szeme azt mondta: igen. összetörve, öregen, Ott maradt a köveken — Te voltál ő, kedvesem. T réfás mondóka Ráncos szoknya rokolya, kinek vagy te rokona? Isten lánya vagyok én, jobb ha kelmed arréb mén. Aforizmák Aki értelmesen néz a világra, arra a világ is értelmesen néz. (Hegel) * önmagunkat szeretni — a* az idill, amely egy életen át tart. (Oscar Wade) ★ A zene sokkal határozottabb valami, mint a szó és ha szavakkal kívánjuk megmagyarázni, akkor csak elhomályosítjuk. (Mendelssohn) Váratlan ajándék... • iiiiumiiiiiiiiiiiiiiiiii'iKiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiit.Puha, csillogó ünnepi szőnyeget terített a városra a karácsony. Már este tíz óra is elmúlt, de az ablakszemek kitartó fényed éppen úgy nem voltak még álmosak, mint az emberek. Mindenki ünnepel — gondolta Dittke és tovább fürkészte a szemközti magas épület ablakait Innen az ötödik emeletről csodás a kilátás. Milyen nagyszerű karácsonyi ajándék ez az új lakás. Szinte nem is igaz, hogy megkapták. No, persze rá is szenvedtek, annyi szent. Szegény öcsi mennyit kilincselt miatta. De végül is Tomi bácsinak, az edzőjének köszönheti, az verte ki a balhét a vállalatnál. Jogosan, mert öcsire olyan szükség van a csapatnák mint egy falat kenyérre. A hó ismét megeredt és a nagy, kövér pelyhek rátapadtak Dittke frissen lakkozott hajára és csupasz nyakára. Becsukta az ablakot. öcsi most biztosan veszekedne, hogy „a te állapotodban nem tesz jót ez a merész szellőztetés”, de hát 6 most nincs itthon. Furcsa ötlet volt a srácoktól ez a karácsonyesti ösz- szeröffenés. Biztosan megint Tomi bácsi agyai ta ki az egészet. Hiszen ő, a megrögzött agglegény megteheti, de... — A, hülyeség! Persze, hogy a többiek is elmentek. Az öreggel nem ajánlatos ellenkezni Öcsi meg most amúgy is sokat köszönhet neki. Leült a tükör elé és felfrissítette a szempilláit. Rettenetes, hogy miilyen pocsék ez a festék!... — De ha szilveszterre is kitalál Öcsi valami hülyeséget, akkor balhé lesz. Pedig a múltkor már óvatosan elkezdte, hogy mi lenne ha.. 1 De nem és nem! Ebbe nem megyek bele! Vagy együtt, vagy egyik se! Elvégre az a négy hónap még alig látszik. És különben is...! Bekapcsolta a televíziót. Karácsony az öregek szociális otthonában. Micsoda elcsépelt, érzelgős téma — gondolta bosszúsan. Az anyám ilyenkor mindig krokodilkönnyeket potyogtat és hajtogatja, hogy .majd ha én is!” Hülyeség. Miért kell az otthoniakra gondolni. Eljöttem és vége. ök akarták, hogy így jöjjek el. Ki nem állhatták öcsit, mert focista. De ha én egyszer nem tudok nélküle élni Az apám vaskalapos elméletei, meg a jótakaró anyai aggódás! Egy igazi szülőnek az a jó, ami a gyerekének. Nekik az nem kellett. .. .Már több mint egy éve. Az esküvőn csak az öcsi szülei voltak ott, no meg az elmaradhatatlan haverok a csapatból Rongy egy érzés volt, de elmúlt. Amikor otthon a gyűrűt meglátták az ujja- mon, pillanatnyi robbanni készülő csend után apám határozottan az ajtóra mutatott. És én eljöttem. Másnap már kerestek telefonon az üzemben, de letettem a kagylót. Úgysem tudtunk volna zöldágra vergődni, öcsi szülei modern emberek Két hétig náluk laktam, aztán az esküvő után Tomi bácsihoz költöztünk. Anyám egyszer feljött és a zsúfolt szoba láttán elkezdett siránkozni. De én megmondtam neki, hogy eddig se kellett a segítsége, meg ezután se kérem. Akkor megint sírt. Utálom, ha sírnak.» A televízióban véget ért az adás. Dittke sálat csavart a nyakára és ismét kinyitotta az ablakot. Az utca már halványabb, komorabb volt. Az ablakok egymás után. sötétedtek él és ő is hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Hol lehet ilyen sokáig! Igazán siethetne, ... elvégre mégis csak karácsony este van. Nem is vacsorázott meg, pedig... Éles csengőszó hasított végig a lakáson. Dittke gyorsan ledobta nyakából a sálat és a tükör elé ugrott. Minden rendben. — Azonnal nyitom, drágám! Meghökkent, amikor az ajtóban. öcsi helyett Vargáné, a szemközti lakó állt: — Ne haragudjon, hogy ilyen későn, de láttam, hogy még világos van. Az édesanyja küldi — nyomta Dittke kezébe a kis csomagot. Még délután elhozta, de nem voltak itthon. Panaszkodott, hogy hát a lába, meg ez a sok lépcső, ugye. Mutattam neki a lakást, mondtam, hogy a maguké is ilyen ... — Köszönöm Varga néni, Igazán kedves magától — és már csukta is be az ajtót. Ez a vénasszony akár reggelig is nyomná a sódert. — Anyám biztosan kíváncsi volt az új lakásra. Talán jobb is, hogy nem talált itthon. Megint sírt volna. Miközben a kis csomag összegubancolódott kék szalagját bogozgatta, valami megmagyarázhatatlan melegség öntötte el. Karácsonyi ajándék. Milyen furcsa. Anyám mindig külön összekötözi a csomagokat, hogy fokozza a kíváncsiságot és az izgalmat, öcsitől most nem kapott ajándékot. „Majd *r zsoldosztás után!” — mondta. „Nem akarom elanrózni a nagy meglepetést!” Igaza van. Hiszen most minden fillért elnyel az új lakás. De azértA kis csomagból egy halványkék nylon hálóing meg egy doboz konyakosmeggy került elő. A kedvenc színem! — gondolta boldogan és már repült is a tükör elé a kék hálóinggél. Drága Lehetett. Aztán hirtelen elkomorodott. Nem szabad elfogadnom! Hiszen én semmit... nem gondoltam, .. .nem érdemiem meg. Erre csak az apám adhatta a pénzt, hiszen az anyám nem dolgozik. És ha ő adta, akkor már nem haragszik. Meg kell őket látogatni. Igen. Még az ünnepekben rászedem öcsit, hogy menjünk eL Elvégre nem haragóskodha- tunk örökké. Ismét az órára nézett, aztán idegesen az ablakhoz sietett. A hó már befedte az esti lábnyomokat és az éjszaka békés, fehér csendbe burkolta a várost. — Mi van vele? Miért nem jön? Homályosan még látta a szemközti ablakban pislákoló karácsonyfaégőket, aztán sűrűsödő könnyei mindent eltakartak. Az óra éjjeli egyet mutatott. G. Horváth Mária
