Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
\ NYELVMŰVELŐ SOROK Találkozás Chagall-lal Á dolgozatot javító magyar tanárnak előbb-utóbb kialakul az a meggyőződése, hogy némely tulajdonnév nem szívesen hajtja fejét a mondat igájába. Vagy prózaiabban és pontosabban fogalmazva: bizonyos tulajdonnevek használata a megszokottnál nagyobb hibalehetőseggel jár. Mert mi másra gondolhatna az ember, amikor egyre-másra ilyen megoldásokkal találkozik: „Főügyésszé választása után Kopjássaí nem lehetett beszélni”. „A regényírás technikáját Walter Scottól tanulta”. „A témát Samuel Beckettől kölcsönözte”. „Egy Thomas Manna szeretett volna válni”. »Abban a nyelvészekből álló társaságban hallott először Marról.” Valószínűleg azonnal a szemébe tűnik mindenkinek, hogy a felsorolt mondatok tulajdonnevei hibásan vannak toldalékolva. Kettős mássalhangzóra végződik mindahány, s a rag ugyanazzal a mássalhangzóval kezdődik, illetve ugyanazzá hasonul az első betűje. Valójában tehát három egyforma mássalhangzónak kellene egymás mellett állnia az ilyen esetekben. Igen ám, de a magyarban három azonos mássalhangzó nem állhat egymás mellett! Éppen ezért ilyenkor a kötőjeles megoldáshoz vagyunk kénytelenek folyamodni! Megvallom őszintén: sohaRUHASZÁRÍTÖK (Réti Zoltán metszete) sem volt szándékom, hogy előhozakodjam a fent érzékeltetett hibával. Hogy most mégis foglalkozom vele, tulajdonképpen a Chagall-kiál- lításnak, illetve egyik hetilapunknak köszönhető. TALÁLKOZÁS CHAGALLAL — adta meg imigyen — öles betűkkel — a cikke témáját a népszerű képes sajtóorgánum. Lélektanilag is érdekes kérdés: milyen rejtély húzódik meg vajon a Papp, a Kiss, a Kopjáss, a' Mann, a Chagall stb. típusú tulajdonnevek gyakori hibás toldalékolása mögött? Arról van-e szó csupán, hogy egyszerűen nem tudjuk az ilyenfajta tulajdonnevek ragozási kérdéseit? így nagyon könnyen vennénk a dolgot. Nézetem szerint ez a hiba tipikus esete annak, amikor két hasonló körű, de mégiscsak eltérő helyesírási szabály egymásba játszik, zavarja egymást. Azokban, akik a fentebbi hibás toldalékolást elkövették, bizonyára a hasonló jellegű köznevek ragozási szabálya él erősebben. Annyira erősen, hogy elnyomja, háttérbe szorítja a tulajdonnevekre vonatkozó előírást. D nézzük csak, hogyan is ragozzuk a kettős mássalhangzóra végződő közneveket! „Petőfi tollal és tettel szolgálta hazáját”. „Életünk egyre jobbá és szebbé válik”. „Karácsonykor egy sakkal állított be hozzánk”. „Egy kosár meggyel ajándékozta meg”. „Ettől a tettől nagyon sokat várt.” Példáink könnyen felidézik a szabályt: Ha a közfőnév kettőzött mássalhangzóra végződik, a rag azonos mássalhangzóját vagy hasonuló v-jét nem jelöljük, mert el kell kerülnünk, hogy három azonos mássalhangzó következzen egymás után. A kritikus pont tehát: a három azonos mássalhangzó. Egymás mellé kerülésüket a tulajdonnevek esetében kötőjel alkalmazásával akadályozzuk meg; a köznevek toldalékolásánál pedig egyszerűen nem vesszük tudomásul a ragkezdő azonos mássalhangzót. De a két szabályt nem szabad összetévesztenünk! Dr. Szabó Károly Olvasnak-e a szakmunkástanulók? Bár országos adat nem áll rendelkezésünkre, több felmérés alapján is válaszolhatunk. Debrecenben például 285 általános iskolát végzett szakmunkástanuló közül mindössze négy akadt, akiről többé kevésbé bebizonyosodott, hogy semmit sem olvas. A győri 401-es ’ szakmunkásképző intézet 122 megkérdezett fiatalja közűi pedig csak 18*8 százalék volt aki semmilyen könyvtárba sem váltott belépőt Az idézett adatokkal összhangban van: az ország közművelődési könyvtárainak beiratkozott olvasói közül csaknem minden negyedik 15—18 éves. Számuk tehát meghaladja az 500 ezret. Nyilvánvaló. hogy nem lebecsülendő részük szakmunkástanuló. Nem „ég és fold” Meggyőződésem, hogy mégsem tesz jót a holnap szakmunkásai ügyének, akit a fontiek elégedettséggel töltenek el. Az jár helyes úton* aki a jövővel veti össze az adatokat Azzal a jövővel, amely a mai 15—18 évesek — azaz a szakmunkástanulók zöme — számára sokkal közelebbi, mintsem gondolnák. Egy-két évtized múltán csöppet sem számít különlegesnek az a szakma, amelynek munkásai nem tudják nélkülözni a szakkönyvet. Nemcsak azért, mert különben képtelenek lépést tartani a fejlődéssel, hanem. mert napi munkájukat sem tudják másként elvégezni. Nem túlzás tehát: az ő kezükben a könyv egyúttal — munkaeszköz lesz! Mégpedig nélkülözhetetlen munkaeszköz, hiszen nekik már legalább annyira a fejükkel is kell dolgozniuk, mint a kezükkel. S az sem véletlen, hogy könyvről* s nem kizárólag szakkönyvről van szó. Magas színvonalú szakkönyvol- vasási kultúrát ugyanis nem lehet kialakítani általános olvasási kultúra nélkül. Alapos tévedés azt hinni, hogy az irodalom és a szakirodalom emberformáló hatása ég és föld. Mindenekelőtt magának az olvasásnak a hatása alakítja át az ember gondolkozásmódját. S ennek a hatásnak csupán az egyik eszköze az új információk, új tények, s a műszaki - tudományos újszerűségek közlése. A másik eszköz: az élet ismert dolgainak új művészi megvilágítása;' rádöbbenteni arra, ami minden korban más-más formában az emberi lélek mélyén rejlik. Ki merné tagadni* hogy az atomkor automatáit irányító munkás számára ez nem lesz éppoly nélkülözhetetlen mint a matematikai képletek és fizikai jellemzők ismerete? Foghíjas könyvtárak S ha ennék a kérdésnek a kapcsán keresi az ember a választ arra: olvasnak-e az atomkorra készülődő szakmunkástanulók? — akkor meg kevésbé nyugtathatnak meg bárkit a cikk bevezetőjében idézett fölmérések számadatai. Az a jó. hogy az egészséges nyugtalankodók között vannak a legilletékesebbek: a szakmunkásképző intézeteket irányító Munkaügyi Minisztérium vezetői. Néhány hónapja jelent meg a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének jelentése az iskolai könyvtárakról A többi között 22 szakmunkásképző intézet könyvtárát vizsgálták meg. Nincs benne semmi meglepő, hogy csöppet sem rózsás helyzetről adtak számot. Megállapították például, hogy az 1969/70-es tanévben a középiskolákban átlagosan 12*5 forint jutott diákonként új könyvek vásárlására — a szakmunkásképzőkben viszont mindössze 3,5. Érthető, hogy komoly gond: fölöttébb foghíjas a könyvtári könyvállomány. Egy tanulóra a középiskolákban átlagosan 11,12 kötet az általános iskolákban 2*37 kötet, a szakmunkásképzőkben 1.68 kötet jut. Nem csoda, hogya szakmunkástanulók veszik a legkevésbé igénybe az intézeti könyvtárat. Az általános iskolások 42,7. a középiskolások 56*1. a szakmunkástanulók 34.7 százaléka kölcsönöz könyvet a számára legközelebbi a legkézenfekvőbb könyvtárból. A szóban forgó jelentés egyik legelgondolkoztatóbb része: megpróbálták fölbecsülMelő Itónyvallományt: akat^ nak kialakítani* meg kell kettőzni a gyarapításra szánt pénzt. „ Uj intézkedések Az elmondottakról még • nyáron sok szó esett a Munkaügyi Minisztériumban. De nemcsak vitatkoztak, hanem — intézkedtek is: 1. szakmunkástanulónként 45 — összesen mintegy 6.5 mii- ‘ hó forintot szavazlak meg az intézeti könyvtárak állományának gazdagítására; 2. október elsejétől mindazokban az intézetekben, ahol legalább ezer fiatalt tanítanak, függetlenített könyvtárost kell munkába állítani: 3. többé nem épülhet az országban szakmunkásképző intézet* ahol nincs önálló helyiség a könyvtár számára. Elhárultak tehát az útból az akadályok? Szó sincs róla! Csupán sokkal kedvezőbbek a feltételek. Meg lehet például vásárolni az úgynevezett alapkönyveket, amelyeknek minden valamirevaló könyvtárban kéznél kell lenniük. Gondoljuk meg: ez nem is olyan egyszerű dolog. Először is: melyek ezek a könyvek? Pillanatnyilag a Könyvtártudományi és Módszertani Központban törik a válaszon a fejüket S remélhetőleg nemsokára eljut az ajánlott lista a könyvtárosokhoz. De ők se igen lesznek irigylésre méltó helyzetben: nem lesz könnyű kiválasztaniok az ő tanulóik számára szükséges köteteket. Nemcsak azért, mert a több száz szakma elsajátítására készülő tizenévesek igényét ízlését valamint az ezzel kapcsolatos pedagógiai törekvéseket kell egyeztetni a lehetőségekkel. S mindennek alapján kell ki- alakítaniok a helyi könyvtári koncepciót: az olvasóvá nevelés helyi stratégiáját Sok fejtörést okoz Azt hiszem, az is sok fejtörést fog okozni* hogy nagyon kevés a leendő, szakmunkásokhoz szóló könyv. Kevés olyan olvasnivaló jelenik meg amely nem pusztán tankönyvszerű ismereteket ad. hanem fölébreszti a [I napokban elcsíp az utcasarkon ^ tréfás természetű, csavaros gondolkozásé, ön telten palóc barátom, s nagytitokzatosan a következőket mond- ja: „Tudod te, .hogy milyen nagyszerű dolog a televízió? Ez egy olyan jó dolog, hogy ha nem volna, fel kellene találni.” Minden huncutkodása ellenére, ezzel a megállapítással mind gyakrabban találkozunk és még azok is di- cséngetni kezdik, akik eleinte a mozit, színházat, a művelődési otthoni pergő életet féltették ettől a csodálatos találmánytól, illetve a szobánkban elhelyezett készüléktől, amely helybe hoz mozit, színházat, hangversenyt, sőt még esztraxdot és mecaset is. De talán a legnagyobb erénye, haszna, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy kitágította a látóhatárt, s közelünkbe hozta távoli világrészeik örömét, gondjait; problémáit. Mindez arról jutott az eszembe, hogy valamelyik este feltűnt a képernyőn a szívátültetésről világhíressé vált Barnard professzor arcképe, s elhangzott két érdekes hírecske egymás után. Az egyik szerint a kiváló professzor szembehelyezkedvén a dél-afrikai kormány fajgyűlölő politikájával az ellenzéki pártokkal keresett kapcsolatot, s ellene a kormány most politikai vizsgálatot folytat. A másik hírecske szerint — bizonyára egyáltalán nem véletlenül — a professzor és felesége csaknem autógázolás áldozatává lett, egy száguldó gépkocsi ugyanis éppen őket vette célba. Két kis hír és mennyire beszédes hír! Nem hiszem, hogy csak bennem indította meg a gondolkodás, jobban mondván tépelődés szelepeit e két kis hírrel a televízióRegénytémának is rendkívül érdekes, a társadalmi háttér szinte aláfekszik: valaki csodálatos tudományos felfedezésre tesz szert, az emberiség érdekében sorsdöntő kísérleteket folytat egy olyan, országban, ahol a humanizmus legelemibb vívmányait is félredobják, ha úgy tetszik: sárba tapossák. A társadalom, amelyet átsző a fajgyűlölet, s L VASÁRNAPI JEGYZET mm Összefüggések a fasizmus több jegye, tulajdonképpen a rabszolgaság állapotában leledzik, amit sok esetben még modem rabszolgaságnak sem lehet nevezni. S a tudós, az orvos az egész emberiség érdekében végez fáradhatatlanul kísérleteket. S egyszer csak gyanús jelre figyelnek föl a politikai erőszakszféra urai: Barnard professzor egy néger szívét ültette át a kiváltságos (bár beteg) fehér ember mellkasába. Erős szívet az elkopott helyére. De ebből a puszta cselekedetből nyomban politikai zűrzavar támadt, talán akikor bukkant fel először az az áltudományos teória is, hogy egyidejűleg a fekete faj alacsonyabb- rendűségét is átplántálta. De mert az egész világ aggódva figyeli a profesz- szor kísérleteit, megalkuvó politikai döntés születik: néger szívét át lehet ültetni fehér ember testébe. (Következtetés: „fordítva tehát ez már nem történhet meg. A szívbeteg néger pusztuljon, ha feketének mert születni.”) De Barnard már gyanús. Az ellentmondás, amely egy élenjáró tudós munkája és az antihumánus társadalom között fönnáll, kezd a regényben kiteljesedni. A kísérlet és tudomány szembekerül a politikai környezettel. A haladó tudomány művelője kelepcében, korlátok között érezheti magát, s egyetlen kiút kínálkozik: kapcsolatot keresni a társadalom haladó erőivel és bekapcsolódni a politikai harcba is. Hősünk azt teszi és máris rásütik a kommunista bélyeget, figyeltetik, nyomoznak utána — és egy napon jön eev száguldó autó, mint a legbárgyúbb krimikben, s elüti őt feleségestől. Kórházba kerülnek, s talán a bűnügyi krimiknél is bárgyúbb politikai krimik hatására hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy még a kórházban sem lehet biztonságban- A. világ egyik leghíresebb, jó szándékú orvosának talán még orvostársaitól is tartania kell! A gonosz társadalom (átéltük már egyszer ml is a fasizmus borzalmait!) a terméketlennek vélt talajban is képes kitermelni az emberi gonoszságot. Ebben a regényben én mégis azt tartom a legérdekesebbnek, aminek szerintem törvényszerűen be kellett következnie, s ami a pozitívum, az optimista fény a cselekmény során: a tudósnak el kellett jutnia a politikai harchoz is, a haladó erőkhöz is, habár ezek még egyáltalán nem kommunisták, csak ellenzékiek, de ott ellenzékiek, ahol száguldó autókkal mond és mondhat fölöttük ítéletet a hatalom. Eszembe jut az a groteszk ellent™ mondás, ami Steinbeck esetében következett be, amikor a haladó szellemű író Vietnam ügyében az agresszor oldalára állt. Egy világ döbbent meg, kelettől nyugatig, mert hihetetlenül hangzott, hogy az agressziót oly kíméletlenül leleplező, regénybe foglaló író ezúttal nem az elnyomottak, megszállottak oldalára állt. Igaz ugyan, hogy* az efféle tévedések, megingások, tehát a kivételek csak erősítik a szabályt. A tudományok és művészetek legkiválóbb művelői élőbb-utóbb meg kell találják a kapcsolatot a haladó mozgalmakkal is, s állásfoglalásukban-(nemcsak a tudományosban, hanem a politikaiban is!) a humanizmus, a szocializmus eszméit képviselik. Lehet, hogy az egyik tudatosabban, mint a másile de véleményem szerint igazi nagy elme, alkotó, előrelátó koponya nem azonosulhat reakciós politikai elvekkel. Hát ilyesmi jutott az eszembe, amikor eltűnt a képernyőről Barnard professzor fényképe, s a bemondó új hírre váltott át. ni, mennyi időbe telik, amíg a többé kevésbé elfogadhatónak tartott tanulónkénti öt kötettel rendelkezni fognak a szakmunkásképző intézetek könyvtárai. A számítások szerint — hacsak a körülmények számottevően meg nem változnak — ehhez 19 évre van szükség. Ha még a 70- es években nagyjából megiránt Kedvet csinál ahhoz, hogy egy — szellemileg még korántsem kiteljesedett — tizenéves jó szakemberré akarjon válni. Fölismertesse vele, hogy milyen úton-módon. lehet alkotó munkássá- akit nem kizárólag a létfönntartás kényszerít a munkapad mellé, hanem egyéniségének kibontakoztatása is. Veszprémi Miklós DEÁK LÁSZLÓ: • MŰNK ÁSOK Szépek azok a órákig markolod tenyérnyi ráncok. a szerszámod, a nyomok és csinálod, amit hagynak amit kell. \ a szerszámok. Ó eszmék, gondolatok! Szép az is, Ilyenkor vajon ha ráncos a homlok, ti hol vagytok?! de én most, Biztosan amit a közelben vagytok. mondani akarok: Mert biztosak a tenyéren ezek a célratörő kérges, mozdulatok. kiszáradt folyamok. És mi csak Nem énekelték annyit tudunk, még meg hogy elégszer a dolgozó emberek a papírra vetett munkások. könnyű sorok, 0 emberi vallomások! a dalok. Ne legyen Láttam, ilyen egyszerű éreztem már én is, kimondani, hogy amit láthatsz munkások! * munkásokon, Hiszen Ók kifényesedett nyelű Két Kezükkel szerszámaikon. dajkáltak mindent, Becsukod, amit most, kinyitod a markod. (Egy nagyvárost láthatok.), amit tanulnak Milyen egyszerű. padjaikban Vagy pedig az iskolások! NŰGRÁD — 1972. decembet 17-, vasárnap 7
