Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
Valentyin Katajev: Széttört élet, avagy Oberon varázskürtje (Részlet az író közeljövőben megjelenő életrajzi regényéből) A fuvaros A lovak féltek még a g ózni ozdonytól, az úthengertől, az első gépkocsiktól. Megbokrosodtak, felborították a kocsit, összetaposták az utast, veszélyeztették a járókelőket. A megvadult ló a város utcáin — rémes látvány volt... Először az ismerős, éles sípszó jutott el hozzám az úthengertől, mely éppen a Bazár és a Francia bulvár kereszteződéséhez érve, csattog- va-csörömpölve görgette széles és hosszú hengerét az új utca teljes szélességében, egyenlő rétegekben szétterített murván. A csörömpölésbe-pöfögésbe hirtelen meghatározhatatlanul félelmetes hangok vegyültek: fülszaggató, keverves lónyerítés, rohanó emberek kiáltozása, járdának ütköző kocsi széttört csattanása, tomboló ógaskodó-viaszahulló paták azaggatott csapódása. Az elfehérült arcú, szélfútta azoknyájú mama és a rémült szemű szakácsnő után kiszaladtam a bádoggal vont erkélyre, amely egészen alacsonyan függött az utca fölött, ahol valami szörnyűség történt. Sapkáját a fejére szorítva, futva közelített egy rendőr. Két fehér köténye« férfi, fém számtáblával a mellén, igyekezett megfékezni a megvadult lovakat Olyan kicsi voltam, hogy nem láttam az utcára a korlát fölött. A mama és a szakácsnő között állva, szoknyájukat félrehúzva néztem le a rács szépen hajlított ábráin át, s a látvány egy életre megder- mesztette a szívemet: ... a megvadult ló vérben forgó, kan csal szemekkel vágtatott, maga után hurcolva- rángatva a tört kerekű kocsit, a bakról lezuhant, kantárszárba gabalyodott fuvarost — égy posztóködmönös, összetört arcú muzsikot, kitört fogakkal, véráztatta rőt szakállal, vörös szalagot hagyva az úttesten, mintha egy széles mazolóeesetet húztak volna végig a burkolaton. A vér tiszta volt, mint az olaj festék, csillogott a napfényben és a fuvaros kantárszárba hurkoló- dott testét beerezték az akác csipkeárnyai, a szeme nyitva volt, de már mozdulatlan, tü- köresillogású... Akkor láttam először olyan embert, aki nem természetes halállal halt meg. Ma is előttem van a kantárba pólyáló- dott halott, kék vattakabátban elhurcolva az erkélyünk alatt, a szomszédos ház, majd a sarki raktár előtt, mely körül az utcán faszénnel telt zsákok sorakoztak. A halott fuvaros képe különös erővel tört az emlékezetembe a román fronton, 1917- ben, a Kárpátok előhegységében egy völgyön átkelve, hajnalban, a harc kezdetén, kedves hűvösség ölelt át, az első vonalat már teljes hosszában dörgés borította, az alacsony hegyek karéja mögött lángoltak az ellenséges tüzérség tor- kolattüzei. a front fölött oda- vissza húztak a repülőgépek — a németeké és a mi bombázóink, felderítőink. Arra törekedtünk, hogy minél gyorsabban elérjük a kiindulási pontot, fagyökereken, bokrosokon át botladoztunk-törtünk előre és hirtelen észrevettem a katonák furcsa, mozdulatlan csoportját — ki ült, ki feküdt a friss földtölcsér körül. Bizonnyal ugyanazon céllal mentek előttünk, mint mi, mígnem a völgyben közéjük vágódott a német lövedék. . .. úgy maradtak azon a helyen természetes, vagy természetellenes helyzetbe merevedve. mint a köpenybe öltöztetett, nyugodt, békés viaszbabák, s csupán az átlyuggatott, fekete foltos köpenyek árulkodtak arról, hogy itt a pillanat tragédiája játszódott le. Különösen egy idősebb katona maradt az emlékezetemben — új köpenyét tekintve valószínűleg népfölkelő volt — a feje, mintha vörös sárgolyóvá változott volna, amit vör- henyes szakállmaradék díszített, s a piros szín árnyalatai játszottak rajta, mint a festék mintái. Mellette rendszerető kézzel lefektetve nyugodott a szilánk marta oldalzsák. S abban a pillanatban, mint egy vászon, szemem elé ereszkedett távoli gyermekkoromból a Bazár utcai kép, a rőt sza- kállú fuvaros kantárba fonódott figurája, amint maga után vonszolva alattunk vágtatott tova a megvadult állat, bandzsán, minden irányba dobálva a szinte csak rajzban érzékeltethetően eszelős tekintetét az üldözők kiáltozása, az általános rémület, a rendőrök füttyögései, s a nyugodtan dolgozó masina mindettől különváló sajátos zaja közepette. Oberon varázskürtje Akikor még járták a piacokat és hetivásárokat, szőttes lenvászonba burkolt kosarukkal az olcsó és szerény kiadású dalosfüzeteket, könyvecskéket árusító, úgynevezett vándorkereskedőik. Alighogy a saját erőmből megtanultam olvasni, apai nagyanyám vett nekem a piaci vándorkereskedőnél két egykopejleás könyvecskét, vagyis „ponyvát”. ... azt hiszem, szegény öreg el sem tudta képzelni, hogy a városban könyvesbolt is van... Az egyik könyv valahogy teljesen az emlékezetem perifériájára szorult, mintha nem is lett volna, pedig tudom, hogy volt, sőt azt is, hogy szép, színes ábra díszítette a fedelét. A másik könyv címe ez volt: „Oberon varázskürtje” — fényes színekkel nyomott, ragadós borítója valamiféle királyt, vagy lovagot, talán egy varázslót ábrázolt egy gazdagon felcicomázott ló hátán, mesebeli erdő közepén: A lovas aranyláncon függő, csavart vadáeakürtöt emelt gesztenyeszakállába rejtőző ajkához, s én hallani véltem a szétguruló rézhangot, mely akkor nemcsak a rajzolt páfrány- és gyöngyvirágerdőt töltötte be csodálatos muzsikával, hanem a mi Bazár utcánkat is. Később apránként, a betűkből szótagokat, majd szavakat formálva elolvastam a könyvet, de a tartalma meg sem közelítette a borító ábrájának a hatását. Ma már nem is emlékezem a rossz papírra nyomott szürke betűs szövegre, de egész életemre emlékül maradt a cím: „Oberon varázskürtje.” És a fényes kép a borítólapon eygszerre a művészetet testesítette meg bennem, amiről még fogalmaim se voltak. S nem kisebb erővel csapódott ehhez a birtoklás érzése: hiszen e könyvecske már hozzám tartozott, saját tulajdonom lett, s elrejtettem a vánkosom alá, álmomban is érezve a nyomdatermék szagát, a kis, falusi öregasszony, apai nagyanyám környezetének áporodott, régies, gyapjúillatával keveredve, aki maga sem tudva hogyan és miért, nekem ajándékozta e szavakat: „Oberon varázskürtje”. ... lehet, hogy ébredezett ' bennem a költő. Széttört élet? Most. felidézve a mesebelien távoli időt — valamely okból így él bennem — világosan látok minden részletet: a fa hatalmas koronáját, vibráló levelek tömegét, mely úgy függött felettem, mint a felhő, remegve-úszva a száraz sztyeppel szélben, több rétegű élő árnyékot vetve körém az égető és kápráztató déli nap sugárözönébem, amely inkább fehérnek, vagy talán porosnak tűnt, s ceípős fájdalmat dobott a szembe, ezüstösen csillogtatva a Bug zavaros vizét, de még a zöld hínárral lepett agg malomkereket is, amely az örökösen csorduló fehér vízsugárban lustán hanyatlott a rémisztő, sötét, majdnem fekete varázsörvénybe. .. .mindez egy meghatározott része volt az egykori orosz birodalomnak, a sztyeppé* dél, Novorosszijszk, amely mór a Krímmel, a Fekete-tengerrel, Besszarábiával, Akkerman városával ölelkezik, ahonnan — úgy tűnt nekem — mint a nyitott sütőkemencéből, árad az izzó tőrök levegő, ,, .Valahol Itt a közelber volt Nyikolajev város, Trihat falu — az állomás, ahonnan ideérkeztünk — és az a kikö. tő, ahonnan némi idő múlva hajóra szállván, haza kellett térnünk Odesszába Az idő széttörte az emlékeimet, mint a márvány sírtáblát, megfosztotta őket kapcsolatuktól és sorrenddiségüktól, ám megőrizte az elpusztíthatatlan részleteket, mint az aranyozott betűk a hajdani ember nevét... ... A széttört élet hasonmása. A nem morálisan, hanem fizikailag „darabokra” törté, a megsemmisítés ée teremtés örökkön működő törvénye szerint. Ügy lehet, ez leginkább a bizánci mozaikhoz hasonlatos, amit sok esztendővel később láttam Kijevben. és Konstantinápolyban, ahol az emberek, a tárgyak, az angyalok, a szentek és a teljes aranybamán csillogó háttér, melyen ábrázolták őket — mindez mesterien kirakott kockák keretét képezi, foglalatát a különös, üvegszerű tömegnek, a legkülönbözőbb színhatásoknak, lazurkőnek, kárminnak, cukorfehér márványnak, fényeszöld rézkarbonátnak, krómnak és sok egyébnek. .. .. .Lehet, hogy az apróra tört kockák, fényteli mozaikkövek hasonlóságából állt öez- sze az életem nehéz, sok színű táblája Is minden festői részletével, előbb 6zínes, üvegszerű kockákká alakítva, majd fegyelmezett képbe egyesítve az idő törte, formája vesztett részecskéket, hogy újra egyetlenné, gyönyörű egésszé váljék. .. ...Lehet: Széttört élet? Mozaik? Dér Iván fordítása ILLYÉS GYULA: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszú útról, mikor elmegy, mikor megjön, sír a paraszt kint a földön. Ha a nemes lakomázik, ugrál, vígan, parolázik, lódít serleget a falra, a paraszt jajdut föl arra. He a nemes szomorkodik, halálról ha gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak, a kát búsul, akár vidul, lány után, ha kukurikul, kezesiti kösöntyűkkel, fizetni a parasztnak kell. Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak újra új adót akaszinak. Még akkora, mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, ér alig tizenkét tavaszt érzi ustorát a paraszt. Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, míg csak a föld hátán lépdel, rajtunk jár sok háznépével. Átkot hoz még halotton is, lopó, csaló, rabló, hamis, fejére ha száll malaszt is, a paraszt fizeti azt is. Kis sorsomból magas polcra léptem én világos dombra, szertenéztem, hogy ott álltam, mást se láttam a világban. Nyílott szájunk jajpanaszra? dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó, fojtogatva. Na, nem értjük a beszédet! Elég is ennyi testvérek, balta, csép, már hadarólap magyarázza igazukat. Vérszopó dög, elég ennyi, farkasféreg valamenyi, testvéreim, — hajiokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segél Krisztus minketI Elképzelem, Így szólt, s nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. Homlokán a harag rőt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen’ szörnyű mocsaradba, magyar történelemi S mint egy barát Irta harcairól szólván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán. A fék halkan megcsikor- dult, az abroncsok megszisz- szentek az aszfalon, s a kocsi megállt az út szélén. A fiú alig száz méternyire ácsorgott, egy ökör mellett. Amint a kocsi vezetője kiszállt, 6 is közelebb lépdelt. — jó napot... — köszönt már távolról, s mikor odaért, megállt a kocsi mellett. — Kipukkadt a gumija T-- Az egyik...mondta a férfi. Nadrágja zsebéből pipát húzott elő és fogai közé dugta. — És most kicseréli? — Muszáj... — szólt a férfi. — Segíthetek. A férfi azt felelte, hogy egyedül Is meg tudja csinálni. Nem szerette, ha lábat- lankodtak körülötte. Felnyitotta a csomagteret, emelőt és szerszámosládát vett elő. — Honnan való vagy? — kérdeze a fiút, miközben az emelőt szerelte. — Krumovoból — mondta a fiú. — Ott látszanak a házai. .. Azt is boldogan közölte volna, hogy Petyonak hívják, $ most megy a negyedik osztályba. De látta, hogy a férfi már a belsőt szereli. — Adja ide... A férfi szippantott egyet a pipáján. — Na jó, ha nagyon akarod. A fiú a pumpával és a belsővel leszaladt a patakhoz, amely az út mellett folyt. Felfújtatta a gumit, majd a vízbe mártotta. A parányi lyuknál buborékok keletkeztek. Futott vissza a kocsihoz. — Itt van... — mutatta. — Addig rágyújtok, amíg megszárad. Rettenetes dohányos vagyok! — Ml a foglalkozása? — Karmester... Láttái, már élő karmestert? — Láttam... Az iskolával egyszer voltunk az operában. De csak a hátát láttam mindig. .. — Akkor most láthatsz elölről Is. 8 NOGRAD - 1972. november 6., hétfő Csónakok a kikötőben (Orosz István rajza) A fiú lecsiszolta a gumit ée ráhelyezte a foltot. — Azt hiszem már Jó... — mondta egy idő múlva a férfi. A fiú ismét felfújtatta a gumit és ismét leszaladt vele a vízhez. — Jó! — kiáltotta, — Nem ereszt! A kereket felszerelték. — Hogy hívják? — Dzsekin.— mondta a karmester. — Már hallottam... — Ha egyszer az operába akarsz Jönni, jelentkezz nálam. Csak monddd azt, hogy Dzsakint keresed, beengednek. Elrakta az emelőt, a kulcsokat és a ragasztót. — Már elmegy? — Elmegyünk.., — felelte. — Elmegyünk... ? — szólt be a kocsiba, ahol fiatal nő ült a hátsó ülésen, és egész idő alatt egyetlen szót sem szólt Most is csak bólintott. — 0 operaénekes... — magyarázta a karmester. — Ki-1 mélí a hangját... Megtörött* a kezét, majd eldobta a kócot az útmenti árokba. — Ha Amerikában lennénk, négyszáz dollár büntetést kel- lene fizetnem! — Nevetett és beült a kocsiba. — A viszontlátásra! Egyszer találkoznunk kellene, hogy meglgyunk egy pohárka snap- szot! Az énekesnő összecsukta a könyvet, amelyet olvasott, a férfi beült a kocsiba, és amikor már messze jártak, a fiú visszament a jószághoz, amit őrzött. — Látod, megismerkedtem egy karmesterrel — mondta alig hallhatóan —, és most már te is tudod, hogy Amerikában négyszáz dollár büntetést fizetnek, ha az árokba dobják a szemetet... és az operaénekesnő vigyáz a hangjára. .. Az ökör bólintott és tovább legelt, a fiú pedig lehevere- dett. Az égen fehér felhők húztak barázdákat. Minden mozgásban volt: az ég és a föld, s az országút, amelynek aszfaltján a teherautók, személykocsik, motorkerékpárok vad iramban rohantak tova. Mozgásban volt minden, mint az idő, amely mindig siet és oly gyorsan elfut felettünk. Még az a jó, hogy a zsebében ott lapulnak a szögek, amelyek közül időnként egyet-egyet az útra dob... — gondolta. Bolgárból fordítóét»« Antalfy István
