Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
Mi újság a szovjet irodalomban? Talán nem szerénytelenség, ha magyar újdonságggal kezdem ezt a krónikát. Az egyik legtekintélyesebb moszkvai folyóirat, a Novi) Mir is méltatta az eseményt: Németh László regényének, a Gyász, nak a kiadását. Ez az első Németh-regény, amelyet oroszul is kiadtak és a kritikus, Andre) Turkov szerint „keserű sorsról tudósít Németh László, és olyan gyönyörűen, becsülettel, és szívből tudósít erről a sorsról, hogy az orosz olvasók most már érdeklődéssel várják ennek a szerzőnek minden újabb könyvét,. Jelena Malihina irodalmunk kitűnő ismerője és áldozatkész fordítója tolmácsolta a regényt, és az ő nevéhez fűződik a magyar kultúra egyik másik kimagasló teljesítményének orosz megjelentetése is: Illyés Gyula Petőfi-köny- ve ugyancsak mostanában jelent meg a moszkvai könyvesboltokban. Petőfi régi ismerőse az orosz olvasóknak: a forradalmi demokraták már a múlt század ötvenes éveinek végén tolmácsolták egy-egy költeményét, az első kötetet pedig maga Anatoli) Luna- csarszkij, a szovjet állam első művelődésügyi népbiztosa állította össze és fordította le. Azóta a szovjet költészet legkitűnőbbjei fogtak össze Petőfi minél méltóbb orosz megszólaltatásáért — sikerrel. Illyés könyvével viszont hiteles útikalauzt is kapnak az oroszul olvasók a nagy költő megismeréséhez. Hadd hangsúlyozzam, ismételten, hogy nem szerénytelenség ezekkel a magyar érdekű hírekkel kezdeni egy szovjet irodalmi krónikát. Azért sem, mert bármely szocialista nemzet hasonló felsorolással kezdhetne egy ilyen beszámolót és azért sem, mert ennek az irodalomnak lényegéhez tartozik internacionalizmusa. Már Gorkij, az első írókongresszuson, 1934-ben kimondotta, hogy a szovjet irodalom — sok nemzetiségű irodalom, tehát az oroszok mellett — velük egyenlő jogon — az üzbégek, az ukránok, az észtek vesznek részt ebben az alkotó folyamatban, összesen hetvenkét nemzetiség képviselői. És internacionalista ez az irodalom azért is, mert folytonosan törekszik arra, hogy a világirodalom jeles eredményeivel szinkronban legyen: mégpedig nem csupán az úgynevezett nagy népek irodalmával, hanem a kisebb lélekszámú, az elszigeteltebb nyelvű nemzetek kultúráját is közvetítik. Ezzel ez utóbbiak számára mintegy kaput is nyitva a világirodalom befogadási lehetőségei felé. Lássuk azonban, hogy a magyar újdonságok mellett, miféle hazai könyvekkel ismerkedhet meg az oroszul olvasó... A hatalmas termésből roppant nehéz a válogatás, hiszen az új könyvek áradata mellett figyelemmel kell kísérni a több tucatnyi IS—20 íves irodalmi folyóirat termését is. Most ezért csupán olyan neveket említenék, amelyek a magyar olvasó számára jól ismertek. Például Konsztantyin Szl- monovét, A várj reám ... költője, a Nappalok és éjszakák, az Élők és holtak, a Katonának nem születünk, az Utolsó nyár írója új kisregényt tett közzé, melynek címe: Húsz nap, háború nélkül. A regény cselekménye egyszerű: Lopatin őrnagy, a hadsereg napilapjának, a Krasznaja Zvezdának a haditudósítója, 1943. elején húsz nap szabadságot kap. Lopatin a háború kitörése óta állandóan a fronton tartózkodott, átélte a visszavonulás rettenetes napjait, hónapjait, ott volt a sztálingrádi ütközetben. Váratlan ajándék számára a húsz nap szabadság, amely egyúttal azt is jelenti; húsz nap élet — a halál mindenperces fenyegetése nélkül. Taskentba utazik, mert egy Sztálingrádról szóló film forgatásánál kell tanácsadókért közreműködnie. Szimonov, aki eddigi regényeiben főleg a frontok életét mutatta meg, most a hátország hősies, áldozatokkal telített hétköznapjait örökíti meg. Ismerős témát elevenít meg a hetvenöt esztendős örökifjú, Valentyin Katajev is új regényében, amelynek címe: a Széttört élet, avagy Oberon varázskürtje. A regény önéletrajzi Ihletésű, s voltaképpen asszociációk laza szövedéke. A gyermek és a gimnazista Katajev életéről rajzol képet. Ez az a kor, melyet egy másik, immár klasszikus Katajev-re- gényből, a Távolban egy fehér vitorla oldalairól is ismerünk. A század első évei, az első orosz forradalom napjai • elevenednek meg egy kisfiúra történő visszaemlékezés tükrében. Széles körben emlékeztek meg Szovjetunió-szerte a kitűnő kazah író, Muhtar Aue- zov születésének hetvenötödik évfordulójáról. Auezov immár tíz esztendeje halott, de műveinek olvasottsága csöppet sem csökkent, a kirgiz irodalmon belüli történeti értéke pedig vitathatatlan, s ennek kisugárzása érzékelhető a szovjet irodalmak nagyobb családjában is. A magyar olvasók — Rab Zsuzsa nagyszerű tolmácsolásában — történelmi regényét ismerik, A költő útját, mely az első kazah költő, Abaj Kunanbajev életét és harcait Örökítette meg. Egy elbeszélése is megjelent: A szürke farkas, a Nagyvilág hasábjain (1961. 3. szám), ez pedig a kazah sztyeppék vad életének romantikáját kegyetlen, nyers színekkel ábrázolta. A mostani évforduló ürügyén egyebek között a világhírű kirgiz művész, Csingiz Ajtmatov méltatta Auezov munkásságát. Kiemelte azt a nehézséget, hogy milyen roppant erőfeszítés szükségeltetik: egy írástudatlan nép írott irodalmának megteremtéséhez. Ajtmatov nyilván önnön tapasztalatairól is szól: ötven esztendő alatt, a kirgiz és a kazah irodalom olyan utat járt be, melyet más, szerencsésebb népek kultúrája évszázadok alatt tehetett meg. Ennek a hirtelen növekedésnek — fejtegeti Ajtmatov —, vannak nyilvánvaló hátrányai is, de az olyan művészek életműve, mint amilyen Auezov is a szocialista, a szovjet fejlődés előnyeit bizonyítják. Auezov egy nép legősibb műveltségi rétegeit azonnal a XX. század legforradalmibb eszményeihez kötötte. Életművének kivételes jelentőségét ez Is megadja. Es egyben a szovjet irodalom egyik jellemző tulajdonságát Is példázza. Hosszan sorolhatnám még az újdonságokat... A kitűnő poéta, a nálunk is kedvelt Andrej Voznyeszenszkij új verseskönyvvel jelentkezett, Jevtusenko amerikai és vietnami élményei nyomán írott verselt közli különböző folyóiratokban. A lényeg azonban az, hogy a szovjet irodalom egészséges szellemiségben, új, kitűnő alkotásokkal köszönti ezt az ötvenötödik november hetedikét is. E. Fehér Pál cm™ Kilátás az ablakból (Iványi Ödön rajza) SZABÖ LŐRINC: MATERIALIZMUS Az utcán néha megállók s riadtan nézem, amit sohase láttam eddig: mindenütt új istenek lelke vedlik és kísértetek járnak az anyagban. És az aszfalt már nem aszfalt alattam és lépni már sehová sem merek, hisz' mindenütt rejtett életeket roncsolnak szét ok nélkül valahol az anyagban, mely értem robotol. Anyám az anyag, jóságos csoda: vacogott a fogam a szörnyű télben és jött a szén, hegyekről jött a fa s máglyára dobta testét szótlan értem; és jött a kő és a felhőkbe mászott s barlanggal vett körül és kivtrágzott, hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas és jön a vas mindennap, kalapács lesz belőle és szerszám és kovács és saját magát veri, karjai nem únják meg házamat tartani s mások görbülnek, sülnek és kihűlnek, lappá lapulnak, körré kerekülnek, izzadnak, kopnak, dolgoznak, romolnak, napszámosai oly örök nyomornak, mely az állatnál is önzetlenebb: simul a gumi autóm kerekére, ércmadár libben, hogy hátára üljek, a bénán fölrobban, csakhogy repüljek és mind a többi, cipőm és ruhám és bútorom, poharam, ceruzám, edényem, lámpám, könyvem, olajam, és mind a többi, minden, ami van, gyorsaságom, kényelmem, gyógyszerem, mámorom és tüzem és ételem és rezgő húrok s billentyűk zenéje jön-jön elém, hogy életem fölélje, húsomon kívül s húsomon belül kiigya lelkét és kegyetlenül szemétté, ronggyá, undorrá ürítse a jóságos és nemes anyagot, mely értem öltött ezer alakot és nem bánja, hogy förtelembe hal e földöntúli önfeláldozásban. Barátaim, hogy tudjak hinni másban, mint az anyagban? Egyetlen valóság az anyag s nincs több oly igaá jóság, mint az övé, ki minden pillanatban milliószor megalázza magát hűtlen fiáért, kinek neve lélek. Az anyag öngyilkossága az élet s hol lássak szebbet, jobbat hol keressek, szégyenkezőbb hálával kit szeressek, mint a türelmes, tiszta anyagot, akit a pap csak gyalázni szokott s bántalmazni a tiszteletlen ember, sosem kérdezve, mért fut, mért liheg, mért dolgozik hús, föld, fa, érc, üveg, növények teste, ezerféle vér, mely valahol, s valahogy mégis él, rejtett gerincek titkos veleje, testtelen mozgások szent ereje mért dolgozik érettünk szüntelen, alázatosan és türelmesen, mért dolgozik, mondjátok meg, miért: mért dolgozik a test a lélekért? Konsztantyin Ovecskin: MIN A KENYÉR — Mit csinálsz, no! — mér- gült meg Mitrofan nagyapó. — Lukas a kezed, vagy mi? Veszed fel! Mitrofan nagyapó megfenyegeti az ujjával az unokáját. De az unoka, a kétéves Olezsek még egészen cseppecske. Ott ül nagyapával az asztalnál ‘és zsemlét eszik. És persze elmorzsolja. A morzsák a földre hullanak, de a gyerek nem érti, mit akarnak tóle. — Nem szabad a kenyérkét a földre ejteni! — mondja a nagyapó és összevonja a szemöldökét. — Vedd fel! Nem, Olezsek nem érti. Akkor nagyapa megfogja a kezét és nagyokat nyögve — fáj a háta az öregnek — a gyerekkel együtt lehajol a földre és ráparancsol, hogy szedje össze a morzsákat. A másik szobából idelát Anna, Oleg édesanyja. — Mit csinál, apa? — szól ki. — Van kedve hajlongani! Még majd jobban megfájdul a háta. Nagyapa tanítja az unokáját, hogy kell összeszedni a kenyérmorzsákat. Amikor kiegyenesedik, csak akkor válaszol Annának: — A kenyérke előtt meg is kell hajolni. Most kell a gyereket tanítani, kiskorában, hogy mindig emlékezzen rá. Mitrofan nagyapó már nagyon öreg. Tavaly múlt nyolcvanéves. A mezőn már nem veszik hasznát. De az unokákkal még elvesződik. Ez már a hetedik, a legkisebb lányáé. Jó kis gyerek, csak a neve nem tetszik nagyapónak. Oleg — micsoda név. Matvej, Jegor, Sztyepan — ezek igen, ezek nevek. De a fiatalok kitartottak. Oleg és kész. Mitrofan nagyapának eszébe jutott, hogy a húszas években a partizáncsapatban volt egy városi fiú, az is Oleg volt. De talán mégse Oleg, Inkább Le- onyid. No, mindegy. Nem számít. Csak egészséges legyen a gyerek. Nagyapó most azért szidja az unokáját, hogy elszórja a kezéből a kenyeret: — Ej, Oleg, Olezsek! Nem érted te még, mi az a kenyér! Megint eszébe jutnak a régmúlt idők. A kis partizánosztag — mindössze tizenöt ember —, derekasan harcolt a fehérekkel és végül beszorult az erdőbe. Aztán a fehérek körülzárták őket, nem volt hová menniük. És éppen március volt, amikor nem lehet találni az erdőben semmi ehetót. Mitrofan Drózdov a két legelszántabb gyereket elküldte a közeli faluba valami élelmet szerezni. Teltek-múllak a napok, semmi. A tizenkettedik nap estefelé megérkezett Sztyopka Okolotov, alfg vonszolta magát. A lábán sebesült meg. — Ivánt, a társamat megölték — lihegte cserepes szájjal. — Az élelem az ő zsákjában maradt... — Aztán kihúzott az ingéből egy kenyérvéget és átadta a parancsnoknak: — Ennyi az egész... Mitrofan reszkető kézzel kezdte darabolni a kenyeret. A torkát fojtogatta valami. Mindenkinek vágott egy szeletkét. Alig hallhatóan mondta: ■ * — Tegyétek el. Sötétedéskor elindulunk. Észak felől kerüljük meg a fehéreket. Sztyopka azt mondja, arra kevesebben vannak. Mitrofan nagyapa gyöngéden néz az unokájára, ölbeveszi, megsimogatja a fejét. Egész életét a mezőn töltöttéi Ott roppant meg a háta is. — A kenyérke, nézz csak ide. it* kezdődik a küszöbnél. Ügy is van. Mindjárt mellettük egészen az ég aljáig éretten zizeg, hullámzik a búzatenger. Mitrofan nagyapó odaviszi unokáját. Letép egy kalászt, szétmorzsolja a tenyerében. Sűrű szakálla lengedez. Öregségtől elhomálvosult szeme fiatalosan felragyog. A tenyeréről a szájába szórja a búzaszemeket, lassan, élvezettel megrágja és néz az unokájára. Olezsek ugyanazt szeretné csinálni, amit nagyapa. Ö is tép egy kalászt, szeretné szétmorzsolni a tenyerében, de nem sikerül. — Nem baj, majd megtanulod — mosolyog Mitrofan nagyapó. — Fontos, hogy a kalászt már tudpd tartani. Már megérted, hogy ami a tenyereden van, az a kenyér. A DAL Az októberi ünnepre Sze- vasztyjan nagyapó vendégeket hívott. Tőle jobbra Akim ült, a felderítő osztag volt parancsnoka, balján pedig Szavelij, a partizánbrigád komisszárja. Az öregek iszogattak, és mint ahogy ez ilyenkor szokás, visszaemlékeztek a fiatal éveikre, tűzben-harcban eltelt ifjúságukra. Aztán így szólt Akim: — Rajta, Szevasztyjan, kezdd el a mi dalunkat. Hiszen neked gyönyörű hangod volt. Szevasztyjan tagadóan intett: — Nem megy már, testvér. Reszket a hangom. Hanem inkább idehívom Igort, az unokámat. Vendégségbe jött a városból. Énekkari tag, koncerteken is énekel. Neki aztán van hangja. Igor, gyere csak be! Az unoka átjött a szomszéd szobából. Ott állt világos öltönyben, divatos nyakkendővel. Magas, kék szemű. — Igor — kérte a nagyapja —, énekelni szeretnénk Kezdd már el, hogy MVölgyvidéken és hegygerincen át.." Majd mi aztán folytatjuk. — „Völgyvidéken és hegygerincen át...?” — mosolygott Igor. — Régi nóta ez már, nagyapa. Elénekelek inkább egy másikat. Felszegte a fejét és rázendített: Találkozóra, ha vár a kedves, Siess hozzá, siess, siess ... Kellemes hangja volt, szívhez szóló. Tudott vele bánni. Az öreg partizánok szótlanul hallgatták, bólogattak ősz fejükkel. Akim csendesen mosolygott magában. Szevasztyjan gyönyörködött az unokájában. — Remek hangod van — mondta Akim. — De azért mégis segíts nekünk énekelni. Vagy énekeli el valami mást, amit az ifjúság énekel mostanában — kérte Szavelij. De Igor nem énekelt többet. Visszament a másik szobába. Az asztalnál hallgattak az öregek. Aztán Szavelij ránézett társaira és elkezdte: Völgyvidéken és hegygerincen át... tör előre a hadsereg ... A hangja recsegő volt, rekedtes; De a dal mégis zengett és felröppent az ünnepi asztal fölé. Akim és Szevasztyjan is bekapcsolódott : A fehérek partvidékét, Hogy csatában nyerje meg. A szomszéd szobában Igor felkelt a díványról és behajtotta az ajtót, zavarta az ének. De itt, a szobában lobogtak a harcban edzett szavak: Vörös zászló leng, lengeti a szél, A csaták bíbor hajnalán ... Szevasztyjan lehunyt szemmel énekelt, arra emlékezett, hogyan égették fel a fehérei« szülőfaluját, Ivanovkát, és hogyan lőtték agyon a lakosokat. Akkor halt meg a felesége, Lukerja. Valami csoda folytán megmenekült az ötéves Matvejka, Igor apja. És amikor ismét visszafoglalták a falut, csak üszkös romokat talált Ment a hós brigádok élén Sok amúri partizán ... Akim tenyerébe hajtva az arcát, arra emlékezett, hogyan bukott le a lóról, amikor kardsebet kapott. Még szerencse, hogy a társai aztán időben megtalálták, másképp elvérzett volna. A szakáll alatt most már alig lehet észrevenni a fülétől az állá- ig húzódó mély sebhelyet... És a Csendes-óceánnál Véget értek a csaták.. Szavelij énekelt, kihúzva magát. Komisszár volt, és most ismét előtte vonultak a seregek az ellenség állásai ellen . •.. Énekeltek és egyáltalán nem Vették észre, hogy a másik szobából kijött Igor, nekidőlt az ajtófélfának és nézte, nézte az öreg partizánokat. Énekeltek és egyáltalán nem hallották, hogy reszkető öreges hangjukba beleolvadt egy fiatal hang. Zbiskoné Hering Margit fordítása 9 NÖGRÁD — 1972. november 6., hétfő
