Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-19 / 273. szám
1 Madách Imre:* Az ember tragédiája (Részlet) II. SZÍN. (Farkas András illusztrációja) LUCIFER: E két fa az enyém. ADAM; Ki vagy tehál te? Hisz’ olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk, LUCIFER: Nézd Ott a sast, mely felhők közt kóvályog, Nézd e vakondot földet túrva lenn, Mindkettőt más-más láthatár övedzí. A szellemország látköröd-kivül van, És ember az, ki legmagasb neked Az ebnek Is eb legfőbb ideálja, S megtisztel, hogyha társául fogad. De éppen úgy, miként te őt lenézed, És állsz felette végzete gyanánt, Áldást vagy átkot szórva istenül rá, Ép úgy tekintünk rátok mi alá, A szellemország büszke részes!. ÁDÁM: S azoknak volnál hát te egyike? LUCIFER: Igen, erősek közt a leghatalmasb, Ki ottan álltam az Ür trónja mellett, S legszebb dicséből osztályom kijárt. ÁDÁM: Mért nem maradtál hát a fényes égben, E por-világra mért jövél közénk? LUCIFER: Megúntam ott a második helyet, Az egyhangú, szabályos életet, Éretlen gyermek-hangú égi kart, Mely mindig dicsér, rossznak mit se tart. Küzdést kívánok, diszharmóniát. Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet. ÁDÁM: Megmondta Isten, hogy büntetni fog, Ha más utat választunk, mint kitűzött. ÉVA: Miért büntetne? — Hisz’, ha az utat Kitűzte, melyen hpgy menjünk, kívánja, Egyúttal olyanná is alkotott, Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon. Vagy mért állított mély örvény fölé, Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva? — Ha meg a bűn szintén tervében áll, Mint a vihar verőfényes napok közt, Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong, Mint ezt, mivel éltetve melegít? LUCIFER: Lám, megjelent az első bölcselő! Nagy sor jövend utánad, szép húgom, Mely milljó úton ezt vitatja újra; A tébolydába téved sok közülük; Sok visszaretten, révbe egy sem ér. Hát hagyjatok fel az okoskodással, Minden dolognak oly sok színe van, Hogy a ki mind azt végig észleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás. ÉVA: Én hát szakítok egyet a gyümölcsből. ÁDÁM: Megátkozd az Űr. (Lucifer kacag.) De csak szakíts. Jőjön reánk, minek ránk jőni kell, Legyünk tudók, mint Isten. (A tudás almáját előbb Éva, aztán Adám megízleli.) ÉVA: S e felett Örökké ifjak. LUCIFER: Erre, erre csak. A halhatatlanságnak fája ez. Siessetek hát. (A másik fa elé vonja őket, egy Cherub lángoló karddal útját állja) CHERUB: Félre, bűnösök! AZ ŰR SZAVA: Ádám, Ádám! elhagytál engemet, Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban. ÉVA: Végünk van! LUCIFER: Csüggedtek? ÁDÁM: Korántse hidd Csak ébredésem borzongása ez. — El innen, hölgyem, bárhová, — el, el! Idegen már, s kietlen ez a hely. ÉGI KAR: Ah, sírjatok testvéri könnyeket, Győz a hazugság, — a föld elveszett! ♦matíACH IMRE százötven esztendeje, 1823. Január 21-én sző- le *: Alsósztre^ován. A jubileum és az előkészületek alkalmá. bői közlünk részleteket főmflvéből, Az ember tragédiájából. Farkas András az illusztrációkat a Tragédia finn kiadásához készítette. B NÓGRÁD - 1972. november 19., vasárnap SZEMSZÖGEK — Mégis te vagy az én jobb kezem, kedves Rezege szaktárs — veregette meg helyettese vállát a főnök. — Bárki mit mond is, te vagy az egyetlen, akiben bízom! Rezege kissé félszegen emelte tétova tekintetét a főnökére: — Csak nem megint valaki rólam...? — Nyugodj meg barátom, most más az ábra. Káderügy. — És én ebben...? — Igen. Te ebben fogsz nekem segíteni. — Tehát Zakatolót kirúgod7 —- De pajtikám! Kirúgásról szó sincs. Egyszerűen átadminisztráljuk. — Hová? — Fizikai állományba. — És én ebben ...? — Mit szólnál például Olajoshoz! Szerintem kiváló vezető lenne. Rezege szaktárs kezében megállt a toll. pedig ez nála ritkaság volt beszélgetés közben. Először egy jó kereket csodálkozott, aztán rettenetesen megijedt: — De hát ezt nem gondolhatod komolyan? Hiszen mindenki tudja, hogy... — Pedig úgy gondolom, pajtikám. Halálosan komolyan. És csodálkoznék rajta, ha nem osztanád a véleményem! Mivel Rezege továbbra is értetlenül bámult maga elé, a (önök kissé ingerült lett. — Hát tessék! Bökd már ki. hogy mi a kifogásod ellene! — Én csak egyszer utaztam vele életemben, de ... — No látod, majd ezután gyakrabban fogsz! — Mondom, egyszer Utaztam vele életemben, de elegem volt. — Dehát miből? — Olajosból, a csirkecsontjaiból, a jegyeiből, az egész kerékhiányosságából. E-l-a- g-e-m volt! — Furcsa vagy Rezege. Miféle hetet-havat hordasz itt Össze? Magyarázd meg. kérlek! Rezege kapkodva szedte a levegőt, de aztán erőt vett magán, és lassú, kimért szavakkal beszélni kezdett: — Berekfürdőre utaztunk együtt a nyáron. Olajos velem szemben ült a vonaton. Ha láttad volna... — No, de pajtikám! Hát nem lehet mindenki férfiszép- i eg. Ez még nem ok... — Csirkecombot evett. Aztán, amikor vagy harmincszor megforgatta szájában a már Üres csontot, az orrom előt.i hadonászott vele. Érted? — Hm. Na és? Az intelligenciát nem szopják az anyatejjel. Olajos józan, paraszti ésszel gondolkodik. Nem szegyein a combcsontot. Sok ilyen emberre van szükségünk. — Rendben van — hagyta rá mérgesen Rezege. —- De kíváncsi vagyok, hogy hogyan ítéled meg a további viselkedését. Szolnokon sokáig tellett várnunk a továbbutazásra. Ügy láttam, Olajos a menetrendet nézegeti, így amikor visszajött, megkérdeztem tőle, hogy mikor indul a mi vonatunk. És mit gondolsz, mit válaszolt? Szó szerint ezt: „Még vár egy kicsit, aztán majd elindul." — És nem volt igaza? Te is azt mondtad, hogy várni kellett. — Te tényleg nem érted? Hogy ez az ember nem tiszta? Hogy nem nor ... — No, de Rezege! Hogy ítélhetsz ilyen könnyelműen? Mire alapozod? — Hogy mire? Hát ide figyelj! Olajos még itthon megváltotta végig a menetjegyét és Szolnokon ismét beállt a sorba, hogy megvegye. És meg is vette. Aztán amikor jóhiszeműleg megjegyeztem, hogy már egyszer megtette ezt a műveletet, megrántotta vállát és így szólt: „Nem baj, az időmből kitellett még egyszer.” És te égy ilyen embert akarsz...? — Félreértetted Olajost pajtikám. 0 ezzel azt akarta bizonyítani, hogy nála a pénz nem számít. Rá se ránt arra a pár forintra. És ez a tulajdonsága teszem azt, a koccintásoknál nagyon is jó lesz. Nem gondolod? — kacsintott hamiskásan a főnök. Helyettese azonban nem kacsintott vissza. Arca kipirult, tüdeje kitágult és öklét félreérthetetlen pózban az asztal fedelére irányította — de énkor ... váratlanul belépett Fúró kartárs, Rezege legalattomosabb ellensége. A főnök éppen a szobája felé invitálta vendégét, amikor a leforrázott Rezege újult erővel a fülébe súgta: — Akkor indulok főnököm. Elbeszélgetek Olajossal. Kiváncsi vagyok, hogyan fogadja a kinevezését. G. Horváth Mária SZABÓ GYULA: Az ősz meg én Egy pad jutott eszembe, ábrákkal televésve, körötte burjánzó fű, a park vad csenevésze. Kémények szürke füstje szállt, míg toliam fehér lapokra égett, tétlenül vártam az őszt, mit a kései nyár ígért meg. S megérkezett nesztelen, befedte dérrel padom, szél cicázott a fák alatt, egymásra-hulló avaron. Én csak néztem szótlanul, mint aki nem vette észre, Így haladtunk kettesben, az ősz meg én, a télbe. Gondolatmorzsák Féltem ezt a Napóleon gyereket, még egy film Waterlooról, és nem lesz kit daj- , kálni a franciáknak. ★ Egy kamikaze és egy amerikai pilóta közölt csak any- nyi a különbség, hogy meg az előbbi tudta, hogy nem tér vissza, az utóbbi csak sejti. A színházi naiva az, aki mindent tud, de olyan ráfi- náll, hogy meg kell sajnálni A meteorológusok végső fokon fellazítják az emberiség biológiai egyensúlyát, ★ A betegség és a tünet között az a különbség, hogy még az előbbi gyógyítható, az utóbbiba bele lehet halni. ♦-■ * ' • » »“ - * • \ A krokodil egyetlen hibája, hogy nem tud disztingválni. * A sirály annál fehérebb, minél piszkosabb a vízitA tudós és a zseni között az a különbség, hogy mig az előbbi az egyszeregyből indul ki. addig az utóbbi a végeredményből. Cs. D. IVO ANDRIC* Tutaj a Drinán Párái a víz, leheletétől ködük a völgy. Kioltva már a tűz a tutajon. A meredek hegy ködlő tetejéről kiáltás szólít valakit. Az egyenetlen időközökben, a hívó hangra ahogy figyelek, oldódni kezd belőlem a hideg, feledvén, ki vagyok, s honnan jövök, megadással nyugvásba révedő, és amikor már-már azt hiszem, végképp elnémult, hirtelen hallszik a hívás. •A Nobel-díjas Ivó Andric nyolcvanéves. Az évforduló alkalmából a jugoszláv kritika ünnepi méltatásaiban behatóan foglalkozik az Író fiatalkori lírájával, a mély gondol atlságival. Korholom magam: Aludj, nem neked szól. Te, aki feledted magad, mért hogy te virrassz itt és rémüldözz egy ismeretlen idegen hang miatt. Ám némi csend után — ennyit vár, aki vár, szólal a hang, és újra meg újra szól. De hallom, mind távolodik a rengetegben. S ezt gondolom: nemsokára túljut a sziklaóriáson, és mást ver föl álmából, alvó vadat vagy csüggeteg visszhangot csupán, S én álomba merülhetek. És alhatom. Dudás Kálmán fordítása Lugossy Gyula: AZ ÚJ KOCSI í k rbán négy teljes évet '-Fvárt a kocsikiutalásra. Kitartóan, némán, egy szerzetes türelmével. És keserűen fortyogó gyűlölettel a világ valamennyi autótulajdonosa Iránt. Pedig ez a négy év igazán semmi... Semmiség ahhoz a tíz évhez képest, ameny- nyi idő alatt a kocsi árát gyűjtötte össze. Mennyi lemondás! Mennyi remény, mennyi elfojtott indulat, bizakodás! De érdemes volt. Ezen az aranyfényű, kora őszi délutánon végre ott csillogott szeme előtt a halvány- szürkére lakkozott, vadonatúj kocsi, a legfrissebb rendszámmal, antennával, rádióval. Krómlécein, mint megannyi tükörben, ott ragyogott az egész világ! S amint belebújt, a mattfényű üvegablakok elhatárolták Orbánt az egész világtól, csak szelíd, simogató visszfényét engedve be mindannak, ami oly szo- rongatóan nehezedett rá. S amikor elindult, amikor a tér, a távolságok, a színek csodálatos kavargásban vették körül! Mintha új életre született volna ebben a pillanatban Néhány perc alatt kiért a város házai közül. Nem volt gyakorlott vezető; bár öt éve szerezte a jogosítványt. Kevés alkalma nyílt az autóvezetésre. Nem kért kölcsön kocsit senkitől, hiszen jól ismerte a közmondást: fogkefét, autót, feleséget... S ezt az íratlan törvényt, amely annyi megalázó, fájdalmas pillanatot szerzett neki, most, hogy életében először, saját kocsijából pillantotta meg az országút napsütötte, végtelenbe futó betoncsíkját, diadalmas örömmel tette magáévá. Már a legelső kilométeren megfogadta, hogy kincsét senkinek, de senkinek nem adja kölcsön! Ügy fog a kérelmezők arcába nevetni, ahogy az övébe nevettek volna valaha... Ezt a fekete ébenfényben csillogó volánkarikát, ezt a te- nyérbemászo sebességváltó kart, ezeket a szűz-érintetlen kapcsolókat, ezeket a sokáig csak reménytelen messzeségből csodált műbőr üléseket nem érintheti idegen kéz. Már sehol a város, sehol a kőrengeteg, amely a hivatali munkát, a hétköznapok taposómalmát, örök és kielégíthetetlen vágyakozásokat jelentett Orbán számára, amióta csak élt... A főnök félelmes, szemüveges tekintetét, a határidőket, a levonásokat, a törlesztéseket, a kollégákat, az Irigységet, a haragosokat, a gyötrő kisebbségi érzést. De most végre mindentől és mindenkitől megszabadulva, szinte úszott a horizont felé. Sehol ■ semmi más, csak napsütötte erdők, mezők, dombok, síkságok... Nemsokára lefékezett, az útszélre kanyarodva, egy sohasem látott vidéken. Leállította a motort, és hosszan szorongatta tenyerében a slusszkulcsot. Újra meg újra saját kövérkés, piszeorrú arcára bámult a visszapillantó tükörben. Mintha kívülről látta volna most önmagát, a többi ember szemével: bámulattal és irigységgel. Nem, most már soha többé nem lesz magára hagyatva, magába börtönözve. Ujjaival végigtapogatta a kárpitot, az üléseket, a sebességmérő csillogó üvegkorongját, a kapcsolókat, a pedálokat. Bedugta, kihúzta, megint bedugta, megint kihúzta a slusszkulcsot... Szinte lihegett a gyönyörűségtől, olyan mérhetetlenül boldog volt. Hány év, hány hónap, hány nap és hány óra pergett a semmibe, emésztő lassúsággal, amíg ez a pillanat végre elérkezett! A kocsirádióból régesrégi, csodaszép melódiák áradtak. Minden az övé, minden, minden ... A kocsi az utolsó fillérig kifizetve, biztosítva. És ő kivett három, régóta tartogatott szabadnapot, hogy bejárassa, 'Hogy megismerje, hogy összenőjön vele. Végképp megmámorosodva kiszállt a kocsiból, s végigtapogatta a lakkozott bádogtestet, a lökhárítókat, a reflektorok okosan figyelő szemét. A süly- lyedő nap bíborfényt szórt e megvalósult álomra. Aztán visszaszállt a kocsiba, és továbbhajtott. S mind jobban megittasulva az alatta rohanó földfelszíntől, a semmitől se korlátozott mozgás őrjítő varázsától, egyre sebesebben hajtott. Fél szemével figyelte a sebességmérő mutatóját, hogyan kúszik számjegyről számjegyre... Nyolcvan, kilencven, száz, száztíz, százhúsz... Mintha az ember megszabadulna saját teste annyiszor megutált súlyától is. Fél kezével fogta a kormányt, így gyújtott cigarettára. Saját arcába mosolygott a visszapillantó tükörben. Aztán szomjasan újra az úttestre. Még mindig gyorsíthat, még bírja a motor!... Már közeledett a Balaton-vi- dékhez. Túlságosan nagy lett a forgalom. Orbánt zavarta a sok autó, inkább elkormányozta a kocsit egy másik irányba. A széles betonon újra dombok, erdők között futott, a
